Az entrópia hatálya.
Az entrópia fogalma Rudolf Clausius nevéhez fűződik, aki 1822-1888-ig élt, és termodinamikai kísérletei alkalmával, ezzel a fogalommal jellemezte, a zárt anyagi rendszerek molekuláris rendezetlenségét, és a reális keretek között tudományosan megjósolható termodinamikai rendezetlenség növekedés, várható valószínűségének a mértékét. Így az entrópia fogalmából, következtetni lehet a zárt anyagi rendszerben végbemenő spontán, azaz természetes folyamatok irányára, amelynek az alapját a kiegyenlítődési folyamatok képezik. A hő ugyanis, mindig a melegebb pontok felől terjed a hidegebb pontok felé. Vagy például, a nyomást is, minden esetben, kiegyenlítődési irány jellemzi. Ennél fogva, a természetben, minden esetben, a spontán kiegyenlítődési folyamatok irreverzibilis, azaz megfordíthatatlan iránya szabja meg azt, hogy milyen valószínűsíthető állapotok következhetnek majd be.
Az entrópiával ellentétes értelmű fogalom az extrópia, ami a rendezetlenségi fokkal ellenkezőleg, éppen a rendezettségi fokát biztosítja, és határozza meg egy zárt anyagi rendszernek. Az információkat értékelni képes intelligencia mértéke az extrópia, ami az életerős és folytonos változásokra alkalmas, tapasztalatokon alapuló, gyarapodási, felépülési képesség mértéke.
Az entrópia fogalma, a zárt rendszerek rendezetlenségi fokát jellemzi az által, hogy a kiegyenlítődési folyamatok mindig egy irányba, a szervezettséggel éppen ellentétes irányba mutatnak, állítja a fizika. A szervezettség azonban, szerintem alapvetően kétféle módon alakul ki. Abszolút módon, addig a harmonikus szintig, amit mi eleve megismerhetünk, a természet viszonyításai során. Relatív módon szerveződik az anyag, amikor mi élőlények, az ösztönös vagy tudatos természetátalakító tevékenységeinket végezzük. Így mi élőlények, mindig a természet harmóniáját bontjuk meg, miközben átalakítjuk azt. Kérdésként merül fel, hogy az entrópia melyik rendszerező által kialakított rend ellen fejti ki a hatását? Az abszolút rend ellen, amit a természet kialakult léte jelent, vagy a relatív rend ellen, amit mi emberek teremtünk meg a természetben magunknak, miközben leigázzuk azt. Az abszolút rendszerező ugyanis, megteremtette, és folyamatosan fenntartja a relatív egyensúlyon alapuló harmóniát, amely működteti az égitestek összehangolt állandó mozgását, és amelynek a földi természet is szerves része. Mi élőlények pedig, relatív rendszerezők vagyunk, mert átalakítjuk a természet harmóniáját. Az ökológiai egyensúly hivatott arra, hogy extrópikus jelleggel, minden esetben visszarendezze a természet megbomlott egyensúlyát. Mi pedig, relatív tudatú elmékként, olyan tudatos átalakításokat végzünk a természetben, amelyek a mi saját céljainknak megfelelő módon formálják, a természetes körülményekként létrejött valóságunkat.
A természetes körülmények változatosságáról, és folyamatos fenntartásáról, az abszolút ELME gondoskodik, például az ökológiai egyensúly, vagy a termikus körforgás biztosításával. Így azokban a spontán természetes folyamatokban, az entrópia viszonylagos, relatív csupán. Hiszen a természet torzulásának visszarendezését, éppen az abszolút ELME ökológiai folyamatokon alapuló jól szervezett folyamatos munkája végzi el úgy, hogy a természet mindig egyensúlyban legyen.
Ezzel szemben, az általunk átalakított természet entrópikus visszarendeződése folyamatosan zajlik, azaz abszolút módon. Ennél fogva, folyamatosan munkát kell befektetnünk ahhoz, hogy a tudatos természetmódosításaink által kialakított sajátságos rendszereink rendezettségi fokai fennmaradjanak. És még így sem örök érvényűek az alkotásaink, hiszen időnként mi magunk bontjuk el azokat, és a kor szellemiségének megfelelően, új objektumokat építünk a helyükre. Majd ezeken az új építményeinken érvényesül tovább minden entrópikus, természetet visszarendező hatás, ezért további folytonos munkát kell befektetnünk ahhoz, hogy azok állaga fennmaradjon.
Az én szerény véleményem szerint, az Univerzumban harmónia uralkodik. Erre utalnak a hőmérséklet, a nyomás, vagy például, az elektromos töltések, kiegyenlítő jellegű folyamatai is. Ezen kiegyenlítődés ténye ugyanis, éppen az ellentétes alapú viszonyokat szünteti meg. Ennél fogva, az entrópia feladata az, hogy a harmónia újra elérése felé terelje a kiegyenlítő folyamatokat, az általunk kialakított sajátságosan átrendezett, és értelmezett rend felől. Az extrópia az ellentétes irányú „rendezetlenséget” tereli vissza a harmónia irányába, ami spontán módon alakult ki, mielőtt eltértünk volna a természet rendjétől.
A leépülés iránya. > Entrópia > Harmónia < Extrópia < A felépülés iránya.
Az általunk átrendezhető természet, relatív egyensúlyon alapuló harmóniában van. Ezt biztosítja az Univerzum felől ható, anyagi rendszert felépítő, extrópikus jelleget mutató hatás. Ez az univerzális hatás felépíti a harmonikus természetet számunkra, és fenntartja nekünk azt. Az anyagi felépülés extrópikus folyamata mágneses hullámok által közvetített energiahatások révén jött létre, míg az anyagi halmazok fennmaradását, a mágneses állóhullámok kialakulása, és állandó jellege biztosítja. Mivel a harmónia az Univerzum rendjének van alárendelve, ezért minden olyan folyamat, amely azt szolgálja, univerzális jellegű, így az entrópia is. A dolog úgy működik, mint az inga. A nyugalmi helyzet jelképezi a harmóniát, míg a kitérések olyan rendet képviselhetnek csak, amelyik nincsen a harmóniában. Így a lengés csillapodási folyamatai, felváltva entrópikus és extrópikus jellegűek, mert mindkét irányból nézve, a harmónia felé irányuló részfolyamatok.
Ebből az is azonnal következik, hogy az általunk végzett természetátalakító jellegű rend, csupán olyan relatívan sajátságos rendet képes képviselni az Univerzum abszolút rendjében, amely jócskán eltér a természet harmóniájától. Nem csoda, hiszen éppen azért alakítjuk át a természetet, hogy az általunk kialakított emberi rend eltérjen attól. Bár vannak ma már olyan törekvések, a természetátalakításaink során, mi szerint, olyan építményekre törekszünk, amelyek továbbra is jól beleilleszkednek a természet rendjébe. De akármilyen szépek legyenek is azok az elképzelések, minden esetben eltorzítják a természetes körülmények között kialakult harmóniát.
Az entrópia tehát, nem pusztán a feltételezett káosz felé irányul, amit egy abszolút rendezetlen állapot képviselhetne, hanem éppen a harmónia felé, ami a relatív egyensúlyon alapszik, és az Univerzum teljes rendszerének a rendjét tükrözi vissza számunkra. A mi társadalmainkban kialakult rend, az emberi érdekeket tükrözve tér el a természet harmóniájától. Ezeket az ember alkotta, így a fennmaradásuk érdekében is, az embernek kell munkát végeznie, az entrópikus hatások ellensúlyozása érdekében. Így az entrópia olyan univerzális hatás, amit az abszolút rendező tart fenn azért, hogyha mi, tudatos emberek, felhagyunk a sajátságos rendünk folyamatos fenntartásával, akkor automatikusan elkezdi visszarendezni azokat, a természet harmonikus jellegének megfelelően. Így az entrópia és az extrópia nem egymás ellen küzdenek valójában, hanem a harmónia biztosítása érdekében.
A természetben csak olyan változások alakulhatnak ki, amelyek visszarendezéséről az entrópia és az extrópia univerzális munkavégző hatásai gondoskodnak. Ez alól a szabályszerűség alól az ember sem vonhatja ki magát. Ha tehát, szükségszerűen átalakítjuk a természetet az igényeink szerint, akkor az entrópia mértékének megfelelő értékű munkát kell végeznünk azok karbantartása érdekében. Kérdés az, hogy ki az abszolút rendszerező, aki a relatív egyensúlyon alapuló harmóniát megteremtette?
Ez az univerzális rendszerező nem más, mint az Univerzum oszthatatlan alaptömegekből felépülő szubjektív alaphalmaza. Alapközegként, minden oszthatatlan alaptömeg állandó mozgásra kényszerül benne, mert sem alátámasztása, sem pedig, felfüggesztése nincsen. Az alaptömegek teljes halmaza pedig, olyan szubjektív alapközege az Univerzumnak, amelyik ennél fogva, minden létező tényezőt magában foglal, ezért, mint közeg nyugalmi kényszerrel terhelt. Gyakorlatilag ő az alapközeg, így eleve, nincs is miben mozoghatna, mert éppen őbenne mozog minden megnyilvánult anyagi létező tényező. Az oszthatatlanok nem összetett részecskék, ezért elektromos vonatkozásuk nem lehet. Így ők közvetítik, a mágneses hullámok által, a mágneses hatásokat, 300 000 km/s sebességgel. Mivel a szubjektív alaphalmaz mágneses információ felvételére, tárolására és közvetítésére is alkalmas, azért az Univerzum abszolút ELMÉ- jeként fogható fel.
Minden összetett anyagi vonatkozás, a szubjektív alaphalmazból fejlődött ki, azokból tevődött össze, nyilvánult meg, így ezek után is állandóan annak a szerves alkotó eleme marad. Így az Univerzumban uralkodó abszolút érvényű törvényszerűségeknek vannak az anyagi létezések is alárendelve. Ezek a törvényszerűségek ugyanis, abszolút jelleggel képviseltetik magukat az anyagi világban. Nem csoda, hiszen a fenntartójuk maga az abszolútum, akit az idealista filozófiák Istenként tisztelnek. Ő a mindentudó és a mindenható.
A szubjektív alaphalmazban kialakult összetett relatív anyagi halmazokra, folyamatosan képes hatni a szubjektív alapközeg, mert abban a mágneses hullámok hatásai terjednek energiaként, és azok által, hatást gyakorolnak az anyagi atomok elektronjaira. Megváltoztatva ez által, az elektronok dinamikus mozgásállapotát. Fenntartják, és olykor megváltoztatják azok létezési állapotait. A létezési állapot viszonyítása során jutunk olyan adatokhoz, amelyek értéket adnak az adott anyagi halmaz állapothatározóinak. Így a szubjektív alaphalmaz, alapközegként minden anyagi elektronra hat, így az anyagi világ szemszögéből nézve, mindenhatónak minősül. Ha pedig, az anyagi világban bármilyen objektív változás történik, akkor az azonnal dinamikus mozgásállapot változást idéz elő az elektronok fennálló mozgási körülményein, amit a velük közvetlenül érintkezésben álló szubjektív alaphalmaz, folyamatosan érzékel. Így az anyagok elektromos jellegű változásainak függvényében alakulnak ki mágneses alapú szubjektív hullámok, amelyekben az objektív változásokról szóló információk terjednek. Így az anyagi világ viszonylatából tekintve, a szubjektív alaphalmaz mindentudónak minősül.
Ha ezt megérti valaki, akkor már nem az lesz számára a kérdés, hogy Isten létezik-e, hanem csupán az, hogy mi módon lehet kommunikálni vele? A vallások ugyanis, csak konkrétumok nélküli részeredményeket tudnak felmutatni, Istent illetően. Olyan dogmákat, amelyek mellett mindig bizonytalanságok, fenntartások maradnak. A racionálisan gondolkodó ember számára konkrétan értelmezhető alapfogalmakra van szükség ahhoz, hogy a reájuk épített részelméletek is szintén racionálisak maradjanak. Ez alól Isten fogalma sem kivétel.
A természettudomány pedig, minél jobban fejlődik, annál közelebb kerül az univerzális szervezőhöz, vagyis Istenhez. Ennek az a tény biztosít alapot, hogy a tudomány a természet megismerését célozza meg. Attól válik természet-tudománnyá. Mivel azonban, a természetet, éppen az univerzális rendszerező alakította ki, és tartja fenn számunkra, az ő univerzálisan abszolút törvényei által, ezért azon összefüggések megismerései, óhatatlanul Istenhez vezetnek. A mi általunk megismerhető természetet is Isten tartja fenn és működteti, mégpedig az entrópia és az extrópia néven megismert univerzális törvényei által, harmóniában.
Az ember is a természet szerves része, ennél fogva Isten megnyilvánulása az Univerzumon belül. Anyagi vonatkozásunkat tekintve, egymáshoz viszonyítva, különböző részhalmazok vagyunk, de mégis elválaszthatatlan elemei a szubjektív alaphalmaznak. Mert az életünk éppen abban zajlik. Szellemi vonatkozásunkat tekintve, önálló memóriaegységek vagyunk, akik ilyen módon, párhuzamos kapcsolatban állunk, a szubjektív alaphalmaz abszolút tudatú MEMÓRIÁJÁVAL. Lelki vonatkozásunkat tekintve pedig, egyek vagyunk egymással és Istennel is. Mert ugyanaz a lelkiség éltet, animál bennünket. Ezért vagyunk képesek szeretetre, lelkileg vezérelt érzelmi közösségre, más emberekkel és élőlényekkel kapcsolatban.
A szeretet nem más, mint az élőlények között fennálló lelki indíttatású érzelmi viszony egyensúlya. Ha eltérünk ettől a természetes indíttatású szeretettől, akkor eltorzítjuk annak harmonikus jellegét, és a lelkiismeret furdalás entrópikus hatása fog bennünket visszakényszeríteni a szeretet harmonikus állapotába. Az entrópia tehát, ebben az esetben is, a természetes körülményekként kialakult relatív egyensúlyon alapuló harmónia szeretettorzulásait hivatott visszarendezni, mégpedig a lelkiismeret furdalás kellemetlen érzései által.
A lelkiismeret furdalás érzését én alapvetően úgy értelmeztem előző írásaimban, hogy az ember Isten közvetlen tudatos megnyilvánulása, felépítménye, temploma. A lélek által, Isten szikráját hordozzuk magunkban. Ennél fogva, ha olyan eseményben veszünk részt, amelyik a szeretet ellen vét, akkor Isten nem érzi jól magát bennünk. Így az érzelmes lelkünk nincsen szinkronban, egyensúlyban az értelmes elménk szellemi gondolataival. Ahhoz ugyanis, hogy harmóniában álljunk önmagunkkal, az értelmi és az érzelmi életünknek egyensúlyban kell lennie egymással. Minden torzulás lelkiismeret furdalást vált ki bennünk, amelyek visszatükröződnek a testünk egészségi állapotaira is. Ha pedig, dacból, akaratosságból, vagy tudatlanságból, fenntartjuk az egyensúlytalan állapotainkat, akkor testi torzulásokat előidéző betegségek alakulnak ki bennünk. És azokon, csak az extrópikus hatás képes segíteni.
A szeretet ellen kialakult entrópikus egészségkárosodást kiváltó befolyása esetén, úgy váltható ki extrópikus hatás, hogy ismét, szellemi szinten, tudatosan a szeretet felé kell fordulnunk. A szeretet három alappillérre épül, a megértésre, a megbecsülésre és a megbocsátásra. Általában ezek közül vétettünk legalább valamelyik ellen, ami kiváltotta a lelki egyensúlyunk torzulását, amit a testünk egyensúlytorzulása hűen követett. Meg kell tehát vizsgálnunk, előző viselkedési formáinkat, hol hibáztunk. Mivel a türelem a szeretet legideálisabb fokmérője, ezért arra kell koncentrálnunk, hogy mivel és kivel szemben voltunk türelmetlenek, a betegségünk kialakulása előtt. Ezt magunknak kell feldolgoznunk, őszintén odafigyelve minden apró részletre. Ha pedig, rájövünk arra, hogy mi a hiba, akkor megértést kell ezután tanúsítanunk, a meg nem értett embertársaink felé, megbecsülést kell tanúsítanunk, a meg nem becsült embertársaink felé, és megbocsátási képességet kell kialakítanunk, azokkal szemben, akiknek nem tudtunk eddig megbocsátani. Sajnos a dologban az a kellemetlen, hogy mindezt meg is kell tennünk élőszóval, vagy írásban. A puszta gondolat csupán fél siker az ügyünkben, egy jóindulatú próbálkozás, amit tettekre kell váltani, a hatásosabb eredmény érdekében.
Ennél fogva, a betegségeink nem büntetésként alakulnak ki bennünk, hanem éppen azért, hogy ráneveljenek bennünket arra, hogy egészséges ember csak az lehet, aki lelki egyensúlyban él. Aki lelki egyensúlyban él, szabadon megtehet bármit, mert egyetlen emberi törvény ellen sem vét, aki Isten természettörvényét betartja, és szeretetben él. Gyakorlatilag törvény felettivé válik, aki szeretetben él, és erről szól Jézus üzenete is. Aki a törvény szerint él, tisztességes ember a társadalmában, de aki szeretetben él, jó ember.
Amikor azt állítom, hogy minden ember Isten szikráját hordozza magában, a lelke által, akkor egyáltalán nem állítom azt, hogy minden ember Isten. Ahogy egy darab építőanyag sem város. Az építőanyagok formálhatók épületekké, és azok alakíthatnak ki városokat. Így az emberek együttesen alakíthatnak ki családokat, nemzetségeket, nemzeteket, majd a nemzetek együtt emberiséget. És ez a teljes emberiség, még mindig nem Isten, csak Isten igen sokrétű megnyilvánulása itt a Földön. Így a mi akaratunk és cselekedeteink viszonylagosak, relatívak csupán, Istenhez mérten, ezért az általa kialakított univerzális harmóniától való eltérés minden esetben entrópikus jelleget öltve, olyan munkavégzésre kényszerít bennünket, amely által, fenntarthatjuk a természetbéli átalakításainkat, vagy jóvátehetjük a szeretet elleni vétségeinket.
Matécz Zoltán
2010.10.31.
matecz.zoltan@gmail.com
