Ideológiai hozzáállás nélkül, a hit minden reális gondolkodásmód alapja. A hit ugyanis, nem más, mint a reális tudat abszolutizáló képességén alapuló meggyőződésünk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a reális szellemiségű tudati agy, a kínálkozó lehetséges alternatívák közül, kiválasztja a számára legracionálisabb lehetőséget, azt a lélek érzelmeinek szabad akaratával megerősíti, a többi lehetséges alternatíva rovására, és így abszolút értéket nyert ítéletként, továbbítja a tudatalatti agyba, végrehajtás céljából. Hitünk tehát, nem más, mint abszolútizált cselekedetvezérlő gondolatunk.
Így bármivel szemben hitet támaszthatunk, amiről a tudatunkban nem kívánunk vitát nyitni. A hitünk tehát, a legracionálisabb gondolatainkat jelenti, átgondolt értelmes szellemi véleményünket és az érzelmes lelki ítéletünket, amelyek segítségével realitást mutathatunk a vallásunkban, ami pedig, nem más, mint őszinte beszélgetés a hitünkről. Hitünk a letisztult gondolatunk, és ha erről beszélünk, írunk, vagy cselekszünk, akkor arról vallást teszünk. Cselekedeteink is a mi sajátságos vallásunk, mert minden reálisan gondolkodó ember, kizárólag a hite szerint cselekszik.
Éppúgy a negatív hit is érvényre jut a tudatalattiban, mint a pozitív hit. Mivel teremtett, relatív lények vagyunk, ezért a félelem, aggodalom, féltékenység, harag vagy gyűlölet, negatív hitként, éppúgy létjogosultságot nyer, mint a pozitív szellemi értékekbe vetett hit. Továbbá, egyáltalán nem veszélytelenek a tévhitek sem, mert pozitív vagy negatív jellegük csak utólag igazolható, ha a tévedést már helyreigazítottuk a tudatban. Így alakul ki a hit reformja, amely az igazságérzetünk változását jelenti. Hitünket, az abszolutizált gondolatunkat ugyanis, általában már nem viszonyítgatjuk, nem vitatjuk, pedig az emberi igazság csupán abszolutizált igazság, így a tévedés lehetősége miatt, végül is mindig relatív igazság marad. Ha pedig, egy abszolutizált igazságot abszolút megdönthetetlennek nyilvánítunk, akkor dogmát készítünk belőle.
Az Istenhit sem működik másképpen. Minden abszolút tényező közvetlenül Isten, az abszolútum fogalma alá tartozik. Így amit hiszünk, vagy hittel abszolutizálunk, az mind-mind Isten összképét formálják bennünk, mert tudatosan abszolutizált gondolataink. Számunkra Isten tehát, ezen abszolutizált részgondolataink összessége. A hitünk a tevékeny ÉLETERŐT működteti és tartja fenn bennünk. Ezért Isten mindenkiben, az ő ÉLETEREJE. Tehát, se több, se kevesebb, mint amit gondolunk róla, mint amennyi hittel, abszolutizált gondolattal, mentálisan erősítjük Őt önmagunkban. Mivel hitünk által, mi magunk abszolutizáljuk tudatosan a legracionálisabb gondolatainkat, ezért Isten mindenkinek sajátságos. Ezt jelenti Jézus legelemibb mondása, ami alapján, legyen minden a hitünk szerint. Mivel pedig a hitünk a mi test és cselekedetvezérlő gondolatunk, ezért éppen a hitünk által határozzuk meg azt, hogy milyen módon cselekedjünk, történjünk és létezzünk a valóságunkban. Tehát, az emberi létezés mindig az igét juttatja érvényre az által, hogy cselekvést, történést és létezést valósít meg. Így a sorsát mindenki önmaga formálja alapvetően, és ezért csak kizárólag olyan társadalmi sors-befolyásoló kölcsönhatásokban vesz részt, amelyeket tudatosan saját maga választott.
Az Isten-hit olyan, mint egy korsó. Az ember tudatosan annyit merít az Isteni abszolút bőségből, amennyit realitásként csak akar. Ezért a realitást mutató racionális tudat kétféleképpen látszik kialakulni. Relatív módon, ha az ember analitikusan, elemezgetve ismeri meg, a valós világ objektív jelenségeinek tartalmi lényegét. Ilyenkor a racionalitás, korlátozásként hat és a megismerési folyamatokban, flippergolyóként halad előre-hátra, az új és újabb ismeretek függvényeinek értelmezései, korlátjai szerint. Ezt teszi ma a természettudomány is.
A második lehetőség abszolút. Olyankor az ember, hasonló módon végiganalizálja a lehetőségeket, de ha nem jut reális megoldásra, a számára racionális lehetőségek közül, akkor az abszolútumhoz fordul. Az abszolútum, minden lehetséges probléma abszolút megoldását ismeri. Így minden problémának van Isteni megoldása, ami a lehető legjobb számunkra. Ez a lehető legjobb megoldás, a racionálisan keresett megoldás, de kiszorult az eddigi ismereteink adta realitás korlátjainak keretei mögé. Ezért, a relatív tudásunk gyengécske fényében, ez az Isteni megoldás akár irracionálisnak is mutatkozhat. Ezért a tudatos agy, sokszor bizony el sem fogadja azt. Azonban, az Isteni abszolút megoldás, minden megoldáskeresés során felbukkan, majd a racionálisan gondolkodó tudat rendre elűzi azt, mert még elfogadhatatlannak tartja. Pedig, éppen ez az intuíció, a megérzés, és heuréka-élmény az elménkben, vagyis az első, még teljesen zavartalan gondolat.
Itt gyakorlatilag arról van szó, hogy a felmerülő probléma megoldásán az elme töpreng, mégpedig a relatív emberi elme, azt is a tudati agyával, mint a relatív gondolkodása testi szervével. Éppen azért töpreng, mert a relatív tudati számára a racionalitás korlátot szab. A kevés ismeret, magasabb korlátot, míg a több ismeret, alacsonyabb korlátot, de korlátot emel. Addig az abszolút ELMÉ-ben már minden megoldás eleve adott, már a probléma felmerüléskor. Bennünk az ÉLETERŐ Isten sejtjeként funkcionál, így abszolút lehetőségekkel bír. Tehát, a tudatalattinkon keresztül képes megadni az Isteni Elme, az ember relatív elméjének, a kívánt információt. Ez nem szívesség. Az Isteni Elme abszolút, ezért előítélet nélkül ad információt bárkinek, kérés nélkül is, csak a hitre van szükség. A relatív elme ugyanis, az abszolút Elme szerves része. Az Isteni információ egy lehetséges megoldás képében megérkezik, de azt a legtöbb esetben sajnos elutasítjuk. Racionalitásunknak köszönhetően ugyanis, egyéni, azaz individuális lények vagyunk. Ezért a büszkeségünkön esik folt, ha nem mi döntünk a racionális ítélőképességünk által. Tehát, az abszolút lehetőségeknek nem sok esélyt hagyunk. Gyakorlatilag, megyünk tovább a magunk feje után.
Nézzük most a hitközpontunkat, az emberi elmét. A relatív emberi elme, nem azonos a tudattal. A tudati agyrész és a tudatalatti agyrész funkcionális összhangja tartja fenn az elmét. A tudati folyton viszonyít, és minden észlelt viszonyt, az adott pillanathoz rendel, és rögzít. A tudatalatti nem viszonyít. Benne tárolódik el lineáris sorrendben, minden pillanathalmaz emlékként, minden észlelt viszonytartalmával együtt. Ezért, az emberi agy a relatív tudatiból, és az abszolút tudatalattiból tevődik össze, és alkotja az elmét. Mivel pedig, az agyban található minden testrész és szerv funkcionális vezérlőközpontja, ezért azok nem mások, mint az agyban székelő elme szükségszerű kiterjesztései. Így például, a szaporodáshoz szükséges DNS-kód az elme sajátságos információját hordozza, amely a fogantatás által, szükségszerűen kifejleszti a működéséhez elengedhetetlen szervet, az agyat, majd az agy kiterjesztéseit is, a szerveket és a testrészeket. Ilyen értelemben véve nem test vagyok, sem agy, hanem végső soron, tudatos elme.
Az emberi elme, a relatív tudatija segítségével, képes csak egyedi lenni. Erről azonban, már régen bebizonyította a tudomány, hogy csak az elenyésző részét használjuk ki. Még a legnagyobb gondolkodók sem érték el az ötven százalékot. Ha azonban, valaki képes lemondani az individualitását biztosító egyediségéről, akkor megteremti a mentális lehetőségét annak, hogy a tudatalattiját hagyja érvényesülni. Gyakorlatilag a tudatát teljesen lecsendesítve, meditatív úton, a tudatalattijára hangolódik. A tudatalattija abszolút lehetőségeket élvez, mert nem vesz részt a relatív viszonyítgatások életbonyolító folyamataiban. Elménk abszolút részeként, közvetlen kapcsolatban áll az ELMÉVEL, az abszolútum Univerzális tudatával. Azzal a tudattal, amelynek a szükségszerű kiterjesztése minden relatív elme tudata. Mivel az abszolútum mindent magában foglal, ezért rajta kívül nincs más, tehát a lehetséges viszonyainkat kívülállóként tekintheti. Ezért nincsen szüksége relatív tudatra. Ő a nélkül is individuálisan létező. Az abszolútum tudata tehát, az abszolút ELMÉBEN funkcionál. Szükségszerű kiterjesztései a relatív emberi elmék, amelyekben relatív tudat a mértékadó. A relatív elmék szükségszerű kiterjesztései pedig, az úgynevezett teremtmények, amelyek objektív értéket adnak a relatív elmék létezésének. Így az ELMÉBEN egyek vagyunk, nemcsak mi emberek, hanem minden élőlény is.
Ahhoz tehát, hogy a relatív emberi elme abszolút értékű információhoz jusson, hitre van szüksége. A hit ugyanis, abszolutizált gondolat, ezzel megteremtve a cselekvés, történés és létezés mentális előfeltételeit. Aki tehát, alanyi jogon nem képes hinni, arról nem állítható, hogy igei alapon létezik, részben ugyanis öntudatlan, tudatosan beszámíthatatlan. Vagyis, aki csak létezik, van alanyi jogon, az nem él igazán, mert az élet a kigondolt és elképzelt hitünk folyamatos megvalósítása közben, igei alapon, tehát tevékenyen történik. Gondolataink, szavaink, és cselekedeteink alapján jut érvényre a hitünk.
Az Istenbe vetett hit is emberi igazságot próbál takarni, emiatt ha abszolút igazságként kezeljük, akkor erőszakos dogmaként hat vissza reánk, ahol a kell szócska, kategorikusan kizár minden más alternatívát. Pedig, ahol alternatívák, lehetőségek, függőségek, korlátok vannak, ott a tévedés lehetősége, mindig beárnyékolja az abszolútnak vélt igazságot. Isten fogalmi értéke tehát, szintén folyamatosan változó érték az emberi tudat számára, az új, és újabb Istenértelmezések függvényében. Félreértés ne essék, nem Isten változik, Ő abszolút, és ennél fogva változatlan, hanem a róla alkotott tudatos emberi mentális kép. Ez a kép olyannyira változónak látszik, hogy minden emberben más és más módon alakult ki, továbbá más és más értelmi szinten ésszerű. Valójában annyi vallás van, ahány Istenhívő. Az egyre reálisabb Istenmagyarázatoknak éppen az a célja, hogy megpróbálják valamelyest egységesíteni, abszolutizálni az Istenről alkotható mentális képet. Addig ugyanis, ameddig bármely fogalomról különbözőképpen gondolkodunk, addig nem lehet közöttünk egyetértés. Mert az igazi Isten-vitákat nem Isten fogalma váltja ki bennünk, hanem Isten fogalmának különböző módon való értelmezése. Sokan fogadják el Istent a nélkül, hogy a róla alkotott fogalmuk konkrét mentális formát öltene. Jelenleg Isten mindenkinek annyit jelent, amennyit elfogad, gondol, hisz róla, semmi többet. Tehát, Isten fogalma általános. Ezért most megpróbálom Isten fogalmát konkretizálni, egységesíteni az emberi tudatokban, abszolutizálni, Isten és az emberek érdekében. Isten ismerete egy gyémánt számunkra, tehát addig kell csiszolnunk, ameddig a fogalmi jelentése tökéletes briliáns nem lesz, minden relatív emberi elmében.
Isten az ÉLETERŐT, a LELKET képviseli bennünk, székhelye, a vér által, az egész élő test. Isten kiterjesztései vagyunk, az abszolút ELME mentális kiterjesztései, akik szükségszerűen teremtettünk Isten által. Számunkra Isten az abszolútum. Tehát, minden abszolút dolog abszolút tartalma. Amikor hiszek Istenben, akkor hiszek abban, hogy Isten éppúgy képes megteremteni minden lehetséges problémám legjobb megoldását, mint ahogyan engem megteremtett. Nincsen más dolgom, mint őszinte imáim által, új és újabb mentális szövetséget kötni az abszolút ELMÉN keresztül Istennel, és fogékonynak lenni minden áldására. Mivel az abszolút dolgok indukálják bennünk az ÉLETERŐT, ezért higgyünk mindig az általunk abszolutizált pozitív dolgokban. Bár a hitünk csak abszolutizált gondolatunk, de igazán abszolút gondolatért közvetlenül Istenhez fordulhatunk. Tőle relatív megoldás nem jön. Amikor tehát, hiszünk Istenben, akkor tudatosan abszolutizáljuk Isten fogalmát. Valójában reálisan gondolkodó ember nem is hisz igazából másban, csak az abszolút biztos megoldások lehetőségében, tehát Istenben. Minden egyéb hite csupán másodlagos lehet, és az Istenhitében nyer teljes igazolást. Minden relatív, azaz abszolutizált hitünket, az Istenbe vetett abszolút hitünknek vetjük alá. Éppen ez a visszaigazolás jelenti az Istennel való szövetség minduntalan megújítását, ami szükségszerű a bennünket éltető ÉLETERŐ regenerálása szempontjából.
Istenben hinni tehát, nem kiváltság, vagy előjog, hanem szükségszerűség az ember számára. Ahogy mi, megnyilvánulásokként az Isteni ELME szükségszerűen kiterjesztett létezései vagyunk, úgy szükségszerűen érdemes fenntartanunk Istennel a kapcsolatot, a hitünk által. Ebben a szükségszerű szövetségben képes az ELME, a hitünk által indukálni az ÉLETERŐNKET úgy, hogy a sajátságos céljaink mindig elérhetőek legyenek, tehát realizálódjanak. És a bennünk folytonosan fenntartott ÉLETERŐ nem más, mint az örök élet maga.
Joggal kérdezhetné bárki, hogy ha a hit tudatosan abszolutizált gondolatunk csupán, és abszolút-ként kezelve dogmaként érvényesül, akkor Isten fogalmáról alkotott igazságérzetünk is dogma? Nos, ha más lehetséges alternatívák rovására támaszt hitet az ember Isten mellett, akkor a válasz igen. Istent azonban tudatosan is abszolútként kezeli az Istenhívő elméje, és így nincsen alternatív vetélytársa. Minden olyan tényező, ami a létezést elvi síkon magyarázhatná, relatív értékkel bír. Így szükségszerűen veszít az abszolúttal vívott elméleti csatákban. Bármely abszolút ugyanis csak az abszolútumban létezik, ez pedig, számunkra Isten fogalmában testesülhet meg. A hit tehát, akár tudunk róla, akár nem, akár akarjuk, akár nem, mindig az abszolútumra irányul az által, hogy abszolutizálni képes a gondolatainkat. Így az ELME az elménkben szükségszerűen önmagáról, és az önmaga megnyilvánulásainak a szükségleteiről gondolkodik általunk. Tehát, lehet az idealizmus, materializmus vagy bármilyen filozófiai meghatározású izmus, szükségszerűen mind Istenhez vezethet csak, de más és más úton. Az emberi relatív elmének ugyanis, fel kell ismernie reális helyét az Univerzum abszolút ELMÉJÉBEN.
Ha képes felismerni és elfogadni, igaz és őszinte hittel, akkor az abszolút realitásra irányuló természetes igény, minimálisra csökkenti a racionalitás, ma még szűkös kereteit. A tudati és a tudatalatti közé emelkedő racionalitás korlátjai, végre ledőlhetnek, ha a tudati agyrész, tudatosan képes kapcsolódni a tudatalatti agyrésszel. Ez jelenti a tudat kiterjesztésénél az abszolút lehetőségét, és mivel abszolút lehetőség, ezért Isten nélkül megoldhatatlan. Ez az emberi relatív elme fejlődésének az egyetlen abszolút módja. Nem azt jelenti, hogy Istenekké válunk általa, hanem azt, hogy a felmerülő igényeinket, minden esetben abszolút módon leszünk képesek kielégíteni. Erre szolgál a hit képessége a tudatban.
Az ELME törvénye, a hitünk törvénye, az emberi relatív elmében, mert csak a realisztikus elképzeléseink képezhetik a hitünk tárgyát. Így megvalósítás, megnyilvánítás céljából, csak ezek kerülhetnek az ELME hatáskörébe. Majd megtörténik a teremtés aktusa az ELME részéről, amely a kiterjesztései által valósulhat meg objektív szinten. Mivel pedig, az ELME kiterjesztései a relatív emberi elmék, ezért az emberi agy és annak objektív kiterjesztéseire hárul a megvalósítás teremtő feladata. Tehát, az ELME eszközeiként, mi magunk végezzük a teremtés folyamatát, az alkotás, megvalósítás, elkészítés által.
Bárki mondhatja tehát, hogy ezt vagy azt én tettem, én pedig, készségesen el is fogadom. De azzal is tisztában vagyok, hogy az elkészítés vágya, tervezésének a mentális folyamata, és a gyakorlati elkészítés, az ELME tudtával és jóváhagyásával történt, mert hit nélkül ez az ember sem cselekedte volna meg azt, amire ma már olyan büszkén hivatkozik. Minden, amit cselekszünk, a hitünk vezérli, mert az emberi relatív tudatban fogant hit, a tudatalattiba kerülve, elméleti síkon realizálja a hit tárgyát. A tudati, és a tudatalatti, együttesen építik fel az emberi elmét, ami az ELME kiterjesztése. Ami tehát, az emberi elme szüleménye, az ELMÉBEN fogant meg, így válik az ELME törvénye, a hit törvényévé. Mivel pedig, az ELME törvénye abszolút, ezért Isten abszolút tudatát jelenti, így a hit törvénye által, Isten abszolút tudatát használjuk.
Lenni, eseményben részt venni, csak az képes, ami eleve van. Mi emberek pedig, csupán relatív létezők vagyunk Istenben, az abszolút létezőben. Objektív létezések-ként, Isten eseményei vagyunk. Ahogy a hidrogén atomja nem más, mint a proton és az elektron eseménye, éppen olyan esemény minden más anyagi létezés is, tehát, az ember anyagi létezése is. Csupán azt kellene hagynunk, hogyha már anyagi események vagyunk, hogy az Isteni ELME abszolút tudata szerint történjünk. Gyakorlatilag hagynunk kell, hogy Isten megvalósítsa önmagát, rajtunk keresztül. Ez jelenti a mi saját önmegvalósításunkat is, mert az ELME tudja a legjobban azt, hogy a mi sajátságos helyzetünkben, mikor, és mire van a legnagyobb szükségünk.
Vágy formájában, Isten mutat rá a szükségeinkre, még akkor is, ha az által, problémák elé állít is bennünket. A problémáink nem ellenségeink tehát, hanem lehetőségeink a mentális fejlődésünkre, ami az ELMÉBEN zajlik. Vágyainkat meg kell valósítanunk. Nem azért születtek mentális úton, hogy elhaljanak a relatív tudatunk racionális korlátjai között. Amikor egy vágy nem teljesül, elhal a tudatunkban, akkor Isten óhaját hagytuk elhalni magunkban. Tudnunk kell azonban, hogyha Isten valamilyen vágyat ébreszt bennünk, akkor Ő tudja az esetlegesen felmerülő problémák megoldását is. Tehát, nincs más dolgunk, mint reális módon elképzelni a vágyunk teljesülését, hittel abszolutizálni, és reményteljesen elfogadni az ELME ajándékát, amely a vágyunk teljesülése, nem más. Mivel Isten útjai kifürkészhetetlenek, ezért az ELME megtalálja a megnyilvánulás Isteni módját, ebben kell reménykednünk.
Sokan megijednek a reménytől. Bizonytalan érzések kerítik hatalmukba az embert, mert a remény mentális várakozást jelent. A várakozás idején pedig, türelmetlen az ember, bizonytalan a bizonyosság hiányában, mert a bizalma labilis. Sajnos ez helyén való dolog is lehet, a hétköznapi társadalmi életünkben. Csakhogy, ebben az esetben, nem egy változékony, relatív tényezővel szemben kell bizalmat tanúsítani, hanem Istennel szemben. Aki Istenben bízik, az abszolút módon tegye, és akkor abszolút módon reménykedhet is abban, hogy hite által megfogalmazott kérése, imája meghallgattatott az ELMÉBEN. Aki ugyanis abszolút módon bízik, hisz és remél, abban nem alakul ki a türelmetlen várakozó álláspont, mert már abszolút bizonyosságként tudja elfogadni azt az eseményt, amit Isten teremt majd meg az ő számára. Úgy fogja fel, hogy Isten már feladta a postára, az éppen úton van felé, és éppúgy megkapja azt, mint egy levelet. Sohase feledjük tehát, hogy minden megvan már, ha reális értéket tudunk adni neki. Sajnos ezt a racionalitásunk sokszor megakadályozza, de tudnunk kell, hogy a racionalitásunk csupán relatív korlátozottságot jelent, az abszolút ELME racionalitásához, ésszerűségéhez képest. Mert ELME csak egy van, Isten bizony.
Mivel az atomokban észlelt anyagi működésében, az objektív alkotóelemek térfogata, a teljes anyagi atomtérfogatnak, csak az 1/10000-ed részét képezik, ezért azt is mondhatjuk, hogy az anyagi világunkban az objektivitás a legkevesebb. Ennél fogva, 9999-ed részben lelkiségek vagyunk, azaz olyan relatív tudatok, amelyek a gondolkodás folyamatában önálló szellemiséget képesek kialakítani. Ez az önálló szellemi képességünk biztosítja az individualitásunk által, a szabad akarat lehetőségét, ami azt jelenti, hogy az objektív valóságunkról alkotott elképzeléseinket, szabad hitformálással úgy alakíthatjuk, ahogy nekünk tetszik. Így a valóságunk csupán annyi, amennyit hiszünk róla. Ráadásul mi magunk sem vagyunk mások, mint a saját megvalósult hitünk, hiszen az a csekély objektivitásunk, mindig éppen a hitünk szerint alakítva formálja az egyéniségünket abban a valóságban, amit valósnak hiszünk el. Így az egy tízezred résznyi objektív anyagiságunk, könnyen formálódik az elménk hite szerint. Csupán olyan hitekre van szükségünk, amelyek méltóak a teremtés folyamataként átalakítani az énünket.
Elménkben az információk, az érzékszerveink közvetítése által tudatosodnak. Ezért nem közvetlen a tapasztalás képessége, tehát eleve hitre van szükségünk ahhoz, hogy elfogadjuk valósként, az észlelt információkat, a viszonyított valóságunkból. Ebből persze, azonnal adódik az is, hogy a valóság mindenki számára sajátságos, csupán annyi, amennyit hisz róla, se több, se kevesebb. A valóságunk tehát, hittel tágítható, míg hit nélkül beszűkül. Ezért a hit, a lelkünk közvetlen tudatos megnyilvánulásaként, a legfontosabb mentális tényező az életünkben, amely a valóságunk gyökeres befolyásolására képes. Így, aki bármilyen megfontolás alapján elnyomja a hitét, az a saját valóságát, és a valóságban elfoglalt helyét torzítja tudatosan.
A hit mindig célirányos, mentális jóváhagyású lelki tevékenység. Önmagában hitet formálni képtelenség. Hinni mindig valamiben, vagy valakiben kell. Istenen kívül azonban, minden egyéb hit csak relatív hit, azaz változó. Az Istenbe vetett hit azonban változatlan, azaz abszolút kell, hogy legyen, mert minden lehetséges ésszerű aspektusból nézve, a józan ész, Isten létét képes igazolni, ezért az abszolút hitünk is neki jár, az abszolútumnak.
A hit a nem látott dolgokról való meggyőződés, mondja a Biblia. A hit tudatosan abszolutizált gondolat, valamely cselekvés végrehajtása érdekében, mondom én. Ezek mégis karcsú megfogalmazások, hiszen ezen meghatározások ismeretében is túl sok a hitetlen, mentálisan eltévedt ember. Tényként fogadható el az, hogy a hit sorsformáló hatású, mentális jóváhagyású lelki tényező, mert az ember mindent csak a hite szerint tesz. Így az ember élete nem más, mint a sorsában megnyilvánult hiteinek az eredménye.
Az pedig, hogy mi végre van a hit, csak az olyan ember értheti meg, aki a saját relatív elméje mellé, illetve fölé, el tudja fogadni az abszolút ELME, azaz Isten létezését. A Jézusi tan, miszerint, legyen mindenkinek a hite szerint, azt jelenti számomra, hogy mindig a szabad akaratunkban stabilizálódott hitünk fog megnyilvánulni, Isten által, ha azok az érzelmeinkkel párosulnak. Isten által, mert Ő a Teremtő, a te életedben pedig, a hited Teremtője. Mindent megteremt számodra, amiben hiszel, ezért valójában, felelős vagy a hiteidért. Ez azt jelenti, hogy Isten a hited Teremtőjeként, mindent megteremt neked, amiben hiszel, még akkor is, ha rossz neked. Mert Isten abszolút, számára nem létezik a relatív jó és rossz, neki csak teremteni való esemény van, ami változást okoz, és lehetőség a teljesebb tudás felé.
Istenben hinni tehát, csak egy dolog, amely passzív hitet jelent, hiszen az a tény, miszerint hiszek Istenben, még nem készteti teremtésre a Teremtő Istent. Ezért az aktív, élő hit éppen azt jelenti, hogy úgy részt vállalni az Isteni teremtésben, hogy miközben tudatosan elismerjük Istent, a hitünk teremtőjének, közben a számunkra hasznos változások megteremtésére „késztetni” ŐT, a hitalapú elképzeléseink által. Elképzelni ugyanis, csak azokat a dolgokat vagyunk képesek, amiben hinni tudunk. Ezért azt is mondhatjuk, hogy a képzeletünk Isten teremtő műhelye, hiszen a képzeletünk által adunk a hitünk tárgyainak reálértéket. Aki reálisnak, valósnak képes érezni és látni a hite tárgyát, annak valósul az meg az élete realitásaként. Tulajdonképpen arról van szó, hogy amit reálisan el tudunk képzelni, arra mentálisan érettek vagyunk és így, ha Isten megteremti számunkra, akkor képesek leszünk azt elfogadni. Ezért kell imáinkban kérni Istentől. Az igazi ima ennél fogva, nem pusztán szóbeli kérés, hanem aprólékos, részletekbe menő elképzelés is. Nem elég tehát, a betegség megszűnését kérni Istentől, az egészséges állapot érzésére és elképzelésére is szükség van. Vagy nem elég a szegénység feloldását kérni a Teremtőtől, a gazdagság érzésével és gondolatával is meg kell barátkozni, és el kell képzelni a gazdag állapotunk létezését realitásként.
És persze, nem elég a világ rossznak értékelhető dolgai miatt panaszkodnunk Istennek, a jobb világot el is kell tudni képzelni ahhoz, hogy a világ, az elképzelt érzéseink szerint, jobbá váljon számunkra. Ha csak annyit foglalkoznánk elképzelés szintjén azzal, hogy a világ jobb legyen, amennyi időt a szidására fordítunk, akkor a valóságunk máris jobb lenne, és nem lenne mit szidni. Ez csak hit kérdése, mert az ember mindig azt teszi, amiben hisz, így a jobb világ valóságában hívő ember természetes tevékenysége is, a jobb világ valóságának megteremtésére irányul. Ha ez utópisztikus gondolat, akkor az utópiára kell törekedni, ennyi az egész. Az ember cselekedeteit, a hite által meghatározható érzelmes gondolatai határozzák meg, ezért higgy jó dolgokban, akkor jó dolgokon fogsz gondolkodni elképzelési szinten, és természetesen a cselekedeteid is jobbak lesznek. A világod valósága csak így fordulhat jóra. Csak önmagadat változtathatod meg erőszak nélkül, illetve a környezeted is megváltozik, ha jó példa vagy számára, hozzád igazodnak, mint pozitív etalonhoz.
Farizeusok vagyunk, ha csak Istenben hiszünk, és nem veszünk tudatosan részt az Ő teremtő dolgaiban. Farizeusok, akik az Istenhez csatolható dogmákat őrzik tűzön-vízen át a nélkül, hogy az Istennel való szövetségre törekednének. Holott a szövetség, csak a hit aktivizálása által építhető fel. Ez ugyanis mentális szövetség, amelynek a hit, és a hitet realizáló képzelet, együtt képezik az alapját. Minden tervező úgy tart fenn kapcsolatot, szövetséget a kivitelezőkkel, hogy a hitét reális elképzelések által, papírra veti, majd a tervek rajzban nehezen kifejezhető részleteit, szükség esetén szöveggel is kifejezi. Éppen erre kér bennünket Isten is. Ne csak higgyünk benne, hanem a relatív hiteinket vigyük elé az elképzelés mentális tervasztalára és adjunk nekik ez által reálértéket, hogy Isten, mint kivitelező, megvalósíthassa azokat számunkra, az érzéseink szerint. Amit pedig, nem tudunk elképzelni realitásként, azt mondjuk el imával neki. Hitünk reális elképzelése nélkül Isten, mint a teremtés kivitelezője, munkanélkülivé válik az életünkben. Gyakorlatilag feleslegessé válunk Isten számára, ha nem biztosítunk számára teremteni való, hitalapú elképzeléseket.
Isten örök, ezért Teremtő volt régen, Teremtő ma is, és Teremtő lesz holnap is. A Genezis óta azonban, az emberi hit Teremtője, ezt tudomásul kell venni. De mit ér a Teremtő, teremteni való nélkül? Mivel azonban, nem mi értékeljük érdemben Istent, hanem éppen Ő értékel bennünket, ezért aki nem vesz részt az Isteni teremtés aktusában tudatosan, azt Isten kiközösíti, és így feleslegessé válik az abszolút létezésben. Így annak a relatív létezése leépül, emberi társadalmából szép lassan elhal.
A Biblia, a legelejétől a legvégéig, szövetségről beszél, arról a mentális kapcsolatról, amelyben az ember lelkisége, a hit és az elképzelés által, részt vehet Isten Lelkiségének teremtési folyamatában. Ez nem szívesség, hanem létszükséglet, hiszen Isten, mint LÉTEZÉS, a cselekvések és történések által képes létezni, ezért az igéje is cselekvésre és történésre buzdít, a létezés érdekében. Mi pedig, a relatív elméjű megnyilvánulásai, csak addig vagyunk lét-jogosultak Isten abszolút elméjében, ameddig a cselekvés, történés és létezés eseményeinek szintjén tudunk létezni benne. Ehhez nyújt mentális segítséget Isten a hit által. Mert a hit, a képzelet segítségével társítja az érzelmeinket, amely hitként teremtési erőt jelent, teremtési szövetséget Istennel.
Az én hitem egyszerű. Abszolút módon hiszek Istenben, minden lehetséges relatív hitem teremtőjében. Nincs más dolgom, mint jó dolgokban hinni felelősséggel, és a reális képzelet segítségével Istenre bízni azok megvalósulását. Életem társadalmi eseményeinek árnyoldalait is pozitívvá kell képzelnem, és máris Istenre bíztam azok megvalósulását. Az Istenhitem tehát, azt jelenti, hogy megingathatatlanul és rendíthetetlenül hiszek abban, hogy arra születtem, hogy Isten számára teremtsek teremteni valót. Relatív létezésem, csak ez által a mentális szövetség által nyer értelmet, az Isteni abszolút létezésben. Ennyi.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
