Bizonyosság.
A szellemi ember, állandóan reménykedik valamiben. Míg a lelki ember, egyszerűen bizonyosságban él. Amíg szellemi szinten gondoljuk át a dolgokat addig, csak reménykedhetünk azok helyes mivoltában. Mert a tévedés lehetősége, mindig beárnyékolja a szellemi gondolataink igazságértékét. Amikor azonban, már lelki szinten érezzük a dolgok helyes mivoltát, az maga a bizonyosság.
A dolog, éppen úgy működik az életünkben, mint az első gondolat esetében. Amikor probléma elé állít bennünket az élet, akkor a megoldást illetően, mindig jelentkezik egy első gondolatunk. Ez a mi lelki vágyunk. Vagyis, a lelkünk által bennünk élő Isteni minőségünk közvetlen üzenete. Ha a szellemi gondolataink segítségével a lelki vágyunkat fejezzük ki értelmes módon, és már akkor érezzük a várható siker örömélményét, akkor olyan eseményekben lesz részünk, amelyek boldoggá tesznek bennünket.
Mi azonban, a második, a harmadik, és a sokadik szellemi gondolatunkra hallgatunk inkább. Mert azok már, a mi szellemiségünk racionális gondolatai, amelyek ésszerűen igazodnak, a már megismert tapasztalati szintű feltételrendszereinkhez. Csakhogy, éppen az ilyen módon képviselt relatív feltételrendszer korlátozza szellemi szinten, az első gondolataink abszolút, azaz korlátlan lehetőségeit. Amelyek, számunkra az egyetlen helyes magoldásra irányulnak.
De mi, mégis szeretünk okoskodni. Szeretünk mindent jobban tudni. Így a hátsó szellemi gondolatainkra hallgatva, rendre meghiúsítjuk, az első gondolatunk által kínált lelki lehetőségeinket. Amelyek biztosan boldoggá tehetnének bennünket, ha hallgatnánk reájuk. Így a számunkra jó dolgok és események megteremtési lehetőségei helyett, a hátsó gondolatainkra, és a mások általi sugalmazásokra hallgatva, általában eltérünk a számunkra helyes úttól. Így az Isteni eredetű lelki, és így abszolút szintű alapgondolatunk helyett, olyan szellemi megoldásokat követünk, amelyek többnyire már, a számunkra pozitív teremtésünk ellen munkálkodnak az elménkben.
Mert ez a folyamat, egy olyan mentális munka, amelynek hatására az elménk, nem a vágyainkhoz fog pozitív lelki érzéseket biztosítani, hanem az azokat elnyomni képes hátsó szellemi gondolatainkhoz szinte mindig, negatív lelki érzéseket. Így a saját életenergiánkból származtatható életerő impulzusainkat, mint lelki érzéseket, önmagunk ellen fogjuk használni, a megtapasztalható valóságunk teremtési folyamataiban. Olyan ez, mintha szél ellen pipilnénk.
A kereszténység tanai, ezt a mentális folyamatot úgy értelmezik, hogy nem Isten szavát követjük az elménkkel, hanem az ő ellenfelének, Sátánnak a szavára hallgatunk. Mert a számunkra biztosan jó teremtés helyett, a számunkra biztosan rosszabb teremtési minőséget választjuk. Hiszen a korlátlan lelki adottságunk helyett, az erősen korlátolt szellemi adottságainkra hallgatunk.
Éppen ezért van az , hogy a lelki vágyaink reális elképzeléseit, mindig pozitív lelki érzések kísérik. A számunkra megtapasztalható valóság bizonyosságának a kellemes lelki érzésével. Ami jóval túlmutat, a szellemi szintű reményeink realitásain. Ettől látszik sok esetben, teljesen ésszerűtlennek a dolog. Ezért értékeljük át a dolgot olyan gyakran szellemi szinten.
Az elménkben, mindig ott vannak a polaritás nélküli lelki érzéseink, és szemlélik az általunk megtapasztalt valóságot. De mi, a szellemi gondolataink segítségével, mindig felülbíráljuk az elménkben a látott valóságot, és ilyen módon, szellemi szinten irányított elméjű emberekként határozzuk meg azt, hogy milyen polaritású lelki érzéseket biztosítson az elménk, egy-egy aktuális életeseményünkhöz. Pedig, az Isteni eredetű lelki minőségünk, mindig pozitív lelki érzésekkel viszonyulna azokhoz. De a kellemetlen szellemi gondolataink segítségével, mindig negatív hatásúakra polarizáljuk át az érzéseinket. Ezért magyarázta Jézus az embereknek azt, hogy ne ítélkezzenek. Mert az ítélet, már szellemi szintű határozatunk.
A megtapasztalás tényszerűsége, vagy igazolja, vagy pedig, szertefoszlatja a szellemi szintű reményeinket. Így a szellemi szintű reményeink, csak 50-50 százalékban képviselik az igazságot. Mert a reményeink, a tévedés lehetőségét, 50 százalékban elfedik előlünk. Ezzel szemben, a lelki szintű bizonyosság, mindig 100 százalékos.
A gondjaink általában, éppen abban gyökereznek, hogy a szellemi szinten irányított elméjű ember, gyakran összetéveszti, a szellemi szintű hiú reményeit, a lelki szintű bizonyosságával. Amikor a reményeink szertefoszlanak, akkor az életeseményeinket csalódásoknak élünk meg. Így a szellemi szinten irányított elméjű ember, nagyon sok csalódásnak van kitéve. Ez az emberi szintű boldogtalanságunk alapja.
Amennyiben azonban, a reményeink pozitív formában igazolódnak az életünk gyakorlatában, akkor azt már, szerencsének értékeljük. Ha a remény mentális lehetősége nem lenne, akkor a szellemi ember, tökéletes létezési bizonytalanságban szenvedne. Ezzel szemben, a lelki szinten irányított elméjű embernek, nincsen szüksége reményekre. Mert mindig, a számára biztosnak értékelhető bizonyosság élteti.
Minden embert, Isteni minőség éltet, a lélek által. Ezzel az Istentudattal, megszerezhető a reális Istenismeret. Vagyis, az ember felébred, és Istenként önmagára talál. Onnan kezdve pedig, mindenben önmaga Isteni mivoltát fogja felfedezni. Így a szeretet irányítja az életét. A teremtésre mindig képes abszolút szeretet. Amely, már nem nézi a személyes érdekeket, hanem csak teremt, az éppen felfedezett igények alapján. Így uralja az anyagi minőségeket. Teljes bizonyossággal.
Matécz Zoltán
2015.11.08.
matecz.zoltan@gmail.com
