És ismét van egy szó, amelynek a teljes értelmét homály fedi. Ezoterikus szövegek mondataiban sokszor olvasni, vagy hallani, miközben az értelmét a lexikális irodalom nem kristályosította még ki teljesen. Köznyelvi értelme ma, a spiritiszta szeánszok alkalmaival történő szellemidézésekhez kötődik, amelyeket a XVII. század végétől a XIX. század elejéig folytattak nagy számban. A hipnózis felfedezése (1775. Mesmer) tette a szeánszokat népszerűvé, ahol műkedvelő hipnotizőrök kápráztatták el a nagyérdemű közönséget. Majd zártabb körű rendezvényeiken, amelyekre csak a módosabb közönség járhatott, mélyebb értelmű spiritiszta szeánszok alakultak ki.
Ezeken a szeánszokon, az úri nép szellemidézés segítségével, kapcsolatba kerülhetett régebben elhunyt rokonok, ismerősök vagy hírességek szellemeivel. Mivel azonban, a holt lelkek szellemeinek zaklatása nem mindig kívánatos, ezért ezek a szeánszok sok esetben mentális problémákat idéztek elő a résztvevők elméjében. Ezért, úgy a hatóság tilalmára, mint a pánikból adódó félelem hatására, ezek a szeánszok népszerűtlenné váltak és elmaradoztak. A spiritizmussal foglalkozó kifejezések pedig, misztikus értelmet nyertek.
Nekem pedig, nem az a célom, hogy a spiritiszta szeánszoknak új népszerűséget adjak, hanem az, hogy a spirituális szó jelentését úgy csempésszem vissza a köznapi életünkbe, hogy természetessé váljon bárki számára, és ne kötődjön feltétlenül a spiritiszta szeánszokhoz. Nézzük a spirituális szó lexikális leírását.
Spiritizmus: ”a halottak szellemi létét s e szellemekkel való érintkezés lehetőségét hirdető tévtan.”
Kislexikon
Spirituálék: „Negro Spirituals: északamerikai négerek népi-vallásos dalai.”
Kislexikon
Spiritualizmus: „ 1. a polgári filozófiában gyakran az idealizmus szinonimája. – 2. idealista tan, amely mindent egy szellemi őselvre vezet vissza, s a hitet a tudás elé helyezi.”
Kislexikon
Spirituális egészség: „Az értékrend, a normák, a nézetek, a vallás tartoznak ide. Azoknak a szabályoknak az összessége, elveknek a sokasága, amelyeknek megfelelően, amikhez igazodva az egyén élni szeretne. Ha az egyén élete és értékrendje kongruens, (A kongruens kifejezés, a pozitív és negatív értékelés közötti egyensúlyra való törekvést jelenti.) akkor spirituális egészségről beszélünk. Ha inkongruens, akkor nincs szó spirituális és pszichés vagy lelki egészségről.”
Pszichológiai kislexikon
Ahhoz, hogy a spirituális szó reális értelmet nyerjen a tudatunkban, arra van szükség, hogy tisztában legyünk lényünk alapvetően hármas felépítésével. Objektív test, szubjektív szellem és az őket működtető, éltető, animáló lelkek vagyunk. Így mindig a lelkünk állapotát fejezzük ki, objektív szinten a testünk által, míg szubjektív szinten a szellemiségünk segítségével. A léleknek ez a kettős önkifejező képessége külső, exoterikus lehetőségeket, és belső adottságú, azaz ezoterikus lehetőségeket biztosít számunkra. Így az exoterikus lehetőségek az objektív megnyilvánulásaink eszközei, míg az ezoterikusak, a szubjektív önkifejezéseink képességei. Ahhoz azonban, hogy ezoterikus módon, azaz a belső indíttatásunkra is ki tudjuk magunkat fejezni, spirituális képességre van szükségünk. A spirituális képesség ugyanis nem más, mint amit a pszichológiai kislexikon próbál megfogalmazni, vagyis az elménk tudatában folyamatosan alakuló értékrend, amellyel a mindenkori viszonyainkhoz a legharmonikusabban tudunk igazodni. Vagyis az a szellemi attitűd, képesség, amely a viselkedésünket úgy igazítja az életük eseményeihez, hogy azokban a tudatosan tisztességes erkölcsiségünk tükröződjön vissza.
A magyar értelmező kéziszótár szerint, a latin spiritus szó, szellemet jelent. A magyar nyelvben pedig, a „van benne spiritusz” kifejezés által honosodott meg, és éppen azt jelenti, hogy a cselekvő egyén igen jól használja a külső cselekedetei gyakorlatában a belső szellemi lehetőségeit. Vagyis hasznosan juttatja érvényre az objektív viszonylataiban, a szubjektív módon tanult és eltárolt képességeit. Ahhoz azonban, hogy ilyen spirituális képességeket alkalmazni tudjunk a gyakorlatban, arra van szükségünk, hogy az a szellemiségünk birtokában legyen. Az pedig, kétféle módon jöhet létre.
Az első mód relatív, amit szinte mindenki ismer már, tanulni kell. Csak a megszerzett ismeret vihető át a gyakorlatba azért, hogy tudásként érvényesüljön. És éppen ez a spirituális lehetőségünk lényege. A szubjektív ismereteink halmazát tudássá tranzformálni a hétköznapjaink gyakorlatban. Gyakorlat nélkül ugyanis minden ismeret csupán érdekes ismeret marad. Kizárólag a gyakorlatba átvitt ismeret válik általunk beigazolódott tudássá. És a spirituális lehetőség éppen ezt a tudatos ismeret-tranzformáló képességünket jelenti, amely által az ismereteink beigazolódott tudássá alakulnak, a gyakorlati életünk során. Addig ugyanis, ameddig egy ismeret nem nyer reális tudásértéket az objektív külső valóságunkban, addig csak a szubjektív belső valóságunk, világképünk, hitünk része maradhat. Így, amelyik ismereteinkről nincsen még gyakorlati tapasztalatunk, azok a belső hitvilágunkat képezik. Az egyéni belső hitvilágunkat pedig, az új ismeretek és a tudásként beigazolódott ismereteink képesek reformálni. Ezért a valóságképünk egyéni, és a halálunkig folyamatosan változhat, az új ismereteink függvényében.
A második mód abszolút, intuitív formában jön létre. Az ember relatív szellemisége mentális kapcsolatba kerül Isten abszolút szellemiségével, és onnan nyer új ismeretet. Ezt a legtöbb esetben mindig kérni kell Istentől, és közben alkalmassá tenni magunkat az üzenete elfogadására. Ez azt jelenti, hogy tudni kell azt, hogy mit várunk Istentől, az adott témában jártasnak kell lenni, hogy értelmünkkel felfoghassuk Isten üzenetét. A megértés képessége nélkül ugyanis hiába jön az üzenet, el is megy mellettünk. Sok esetben azonban elég az elménk fogékonnyá tétele ahhoz, hogy az Isteni üzenet befogadására képes legyen az elménk. Ez az intuíció jelensége.
A gondolkodás képessége nem egyszerű biokémiai folyamat, ahogy azt a természettudomány sugallja, hanem az emberi elme mentális szellemi képessége. Ha egyszerű biokémiai folyamat lenne, akkor az okos biokémikusok már régen leírták volna a képletét is. És ha egyszerű biokémiai folyamat lenne, akkor az állatok és a növények is tudatosan gondolkodnának, és nem ösztönlények lennének. De mit is jelent az elménk mentális szellemi lehetősége?
Először is az ELME a lényeges. Így nagybetűvel írva azt jelenti, abszolút elme. Vagyis egy olyan tudatú Univerzális elme, amelyben minden lehetséges ismeret megvan. Az pedig, Istenként nem más, mint a szubjektív alaphalmaz, amelyben minden mágneses információ terjedni képes, akár az anyagtól függetlenül is. Vagyis a régi fizika étere, vagy az új kor fizikájának a foton halmaza. Ha pedig, kisbetűvel van írva, akkor az anyagban rögzített emberi relatív elmére kell gondolnunk, amit igény szerint lehet ismeretekkel feltölteni, mert a születésünk pillanatában lenullázott a szellemiségünk. Ettől relatív a tudazunk, hiszen a tartalma viszonylagos, és így minden embernél más és más. Nincsen két azonos szellemiségű ember a világon.
A mentális lehetőség, gondolati képességet jelent, amely által az ember relatív elméje a lehető legfinomabb szerkezetű mágneses kapcsolatba kerül Istennel, az Univerzális ELMÉVEL. Azzal az ELMÉVEL, amelynek fizikai értelemben véve amúgy is része, hiszen az anyag atomjait is a szubjektív alaphalmaz tölti ki. A relatív ugyanis nem más, mint az abszolút egy általunk elképzelt, vagy érzékelhető tényezők egy része, darabkája, szelete, stb.
A szellemi pedig, azt jelenti, hogy az agyunk elméje tudati mentális kapcsolatban áll más elmével, hogy onnan információt nyerjen, vagyis a szellemiségünk információigénye ki legyen elégítve. Az új információ persze nem képes maradéktalanul kielégíteni a szellemiségünket, mert az bizony, maximális ismeretekre vágyik. A hozzá csatolódó információ-érzékelő érzékszerveink pedig, csak erősen relatív ismereteket biztosíthatnak számára. Mivel tehát az elménk nem közvetlen érzékelési kapcsolatban van az érezhetővel, hanem az érzékszerveink közvetítő szerepe által juthat csak információhoz azokról, ezért hitre van szüksége a valóság reális elfogadása és elképzelése érdekében. Az emberi hitben azonban, mindig ott rejlik a tévedés lehetősége. Ezért kényszerül az ember relatív elméje kapcsolatba lépni Istennel, az abszolút ELMÉVEL. Mert abszolút bizonyosság csak Istentől jöhet. Isten ugyanis az abszolút ELME, amiben minden létező tényező eleve benne van, ezért Isten ELMEKÉNT közvetlenül érzékel mindent, benne tehát minden információ bizonyosság.
Amikor gondolkodunk, akkor többnyire olyan információt keresünk a tudatunkban, ami még nincsen benne. Az elménkben lévő mentális emlékeink viszonyait párhuzamba állítjuk, hogy új eredményre jussunk azok által, egy adott probléma megoldását illetően. Csakhogy ez nem minden esetben jöhet össze magunktól. És itt jön a képbe Isten. ELMEKÉNT elküldi a helyes megoldást, amelyre már fogékonyak lettünk, hiszen éppen azon agyalunk. És amikor megérkezik, úgymond beugrik a megoldás, a saját csodálatos elménk eredményeként könyveljük el. Ami persze valahol igaz is, hiszen a mi elménk lett fogékony az Isteni megoldás megértésére. Csak az a hiba, hogyha magunknak könyveljük el az eredményt, akkor Istent akaratlanul is eltűntetjük a mentális folyamatból. Márpedig, ha Isten hiányzik a mentális folyamat logikájából, akkor nem érthetjük meg a hozzá fűződő kapcsolatunkat sem.
Isten nem objektív tényező. Ennél fogva az ELMÉJÉBEN kialakuló és terjedő információk sohasem válhatnak tudássá, hiszen tudás értéket csak a gyakorlatban igazolást nyert információk nyerhetnek. Ezért teremtette Isten a relatív tudatú embert, akinek így spirituális képességet adott, vagyis azt a képességet, hogy az elméjében tárolt szubjektív információkat az objektív gyakorlatban kipróbált és visszaigazolt tudássá formálhatja. Ez a spirituális képességünk az életünk végéig megmarad, majd a testi halál pillanatában, a halhatatlan lélek, magával viszi a szellemiségünket vissza a forráshoz, Istenhez. Azt a szellemiségünket, amelyben az összes tudásként visszaigazolt ismeret megvan.
Ennek az elhalt szellemnek a sorsa előttem még teljesen ismeretlen, de addig, ameddig nem csatlakozik a forrással, Istennel, addig a spirituális szeánszok főszereplője lehet. A spiritiszta személy olyan médium, aki valamilyen formában érzékelni képes a szellemeket, kommunikálni is tudnak általa, de a szellemekkel szemben egyébként hatástalan. Így az „ártó” szellemek ártani is fognak, hiszen az ilyen szeánszokon fogékonnyá, érzékennyé válik a kíváncsi emberi elme. Aki ugyanis érzékennyé, fogékonnyá teszi tudatosan az elméjét, az olyan ember mentálisan nyitottá válik a számára idegen tudatokkal szemben. Vagyis mentálisan sebezhetővé válik, akit az „ártó” szellem meg is fog sebezni könnyen. Kettős tudatú, tudathasadásos egyénné válhat, vagyis mentálisan beteggé. A spiritizmus tehát továbbra is kerülendő dolog, hagyjuk a valóban spiritiszta szakemberek számára, ők ugyanis nem csinálnak ebből show műsort.
A spirituális lehetőség pedig, éppen azért adatott meg a spiritiszta médiumoknak, mert az ember eleve spirituális lény. De a spiritualitásunkat tudatosan arra a célra kell használnunk, amire Isten azt szánta. Vagyis arra, hogy a szellemi tudatunkban összegyűjtött információk az életünk bármelyik pillanatában tudássá integrálódjanak, az életünk objektív gyakorlati megvalósítása következtében. Ez a spiritualitásunk azt biztosítja, hogy lesz bennünk spiritusz, vagyis aktív tettrekészség akkor, amikor az életünk gyakorlati helyzete azt megkívánja, és már megvan hozzá a szellemi mentális ismeretünk is. Vagyis az emlékeink között van már olyan információ, ami az adott probléma gyakorlati megoldására teljesen alkalmas, és azt a lehető leggyorsabban alkalmazni is képesek vagyunk. No, akkor van bennünk spiritusz, mert működik a spiritualitásunk. Éppen azért, mert spirituális lelkek vagyunk. Spirituális képességű lelkek, akik a relatív tudatú szellemi tartalmakat át tudják importálni a testiségünk igényeit kielégítő objektív gyakorlatba.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
