Próbatétel.
A próba nem más, mint gyakorlati bizonyítási mód, egy alkalmasság vagy egy relatív igazság tapasztalati úton való igazolása érdekében. Az ember relatív, azaz feltételekhez kötött elméje számára, sokszor szükséges és elengedhetetlen a próbatétel, amely képes igazolni, tudatosítani bennünk, egy feltételezett igazságot, vagy egy arra épülő alkalmasságot. Istent azonban, a mindent tudás képessége jellemzi, így az Elméje abszolút tudatú, relatív feltételektől tökéletesen mentes. Ennél fogva, szükségtelen számára mindenféle próbatétel, amellyel az ember jellemét tesztelné, és így teljesen értelmetlenek is azok.
Az ember relatív elméje sohasem találkozik közvetlenül a külvilággal, csak az érzékszerveink közvetítése útján értesül annak tapasztalható információiról. Ezért kénytelenek vagyunk hinni azok igazságértékében. Ennél fogva, az emberi tudás minden megnyilvánult formája, olyan lejegyzett hit, amely megpróbál segítséget nyújtani abban, hogy könnyebben eligazodjunk a világunkban, a mások által már kipróbált, és megfogalmazott tapasztalatok segítségével. Velünk ellentétben, a szubjektív alaphalmazban érvényesülő abszolút ELME, éppen attól abszolút a tudását illetően, mert minden lehetséges objektív változással közvetlen kapcsolatban áll, állandó jelleggel. Ezért a relatív feltételek nem korlátozzák, következésképpen ő az abszolútum, azaz a keresztény világ mindentudó és mindenható Istene. Tudása soha nem hit alapú, hanem tökéletes bizonyosság.
A mi életünkben, a megtanult ismereteinkről, a cselekvőképes gyakorlataink során kapunk visszaigazolást azok helyességéről, éppen a közben megszerezhető tapasztalataink által. Így a tapasztalatszerzés folyamata, olyan próbatételek elé állíthat bennünket, amelyek egy-egy adott probléma megoldására korlátozódnak. A problémák megoldásai következtében szerzünk gyakorlati tapasztalatokat, amelyek megerősítik az adott cselekménybe vetett alaphitünket. Azaz megtapasztalt tudássá válik bennünk. Ez a folyamat, olykor olyan megpróbáltatásokkal párosulhat, amelyek kitartást kényszerítenek ki belőlünk. Ilyenkor mindig a hitünkbe vetett bizalom miatt tartunk ki, a hitünk által fennálló alapgondolatunk mellett. Kitartásunk mindig a jellemünket tükrözi, azt a szellemi és lelki attitűdöt, amellyel a cselekvést késztető hitet formáltuk. Kitartásunk éppen azt jelzi, hogy eltántoríthatatlan módon vagyunk céltudatosak. Semmiféle egyéb gondolat nem csorbíthatja a cselekvésünket vezérlő alaphitünkbe vetett bizalmunkat. Ha közben, egy egyéb irányultságú hátsó gondolatnak, vagy más ember által közölt sugalmazásnak reális esélyt adunk az elménkben, akkor az által, éppen az alaphitünket feszítjük keresztre, tesszük feleslegessé az elménkben, mert labilissá, bizonytalanná válik az alapgondolatunk, amely szerint addig cselekedtünk. Ez a bizonytalanság biztosít erőt a kísértések számára. Akkor a kitartásunk megszakad, mert a bizalmunkat az újonnan érkezett hátsó gondolatba irányítjuk át, és ez által, megvonjuk az alapgondolatunkat a realitás érzésétől. Ebből persze az is egyenesen következik, hogy mindig az a gondolatunk nyilvánul meg, amelyik gondolat megvalósulásába a bizalmunkat vetjük. Mert a bizalom a gondolatunkhoz csatolható tökéletes realitást feltételező érzéseinkből fakad, következésképpen lelki indíttatású tényező. Így a valóságunk mindig úgy alakul ki, a mi sajátságos realitásunkként, hogy előtte az értelmi döntéseinkhez érzelmi indíttatás párosul, éppen a bizalom által. Ha pedig, egy gondolattól megvonjuk a bizalmunkat, akkor nem válik a sorsunk realitásává, mert a bizalmunk hiányában, elveszíti a lelki indíttatású érzelmi támogatásunkat. A sorsunkat formálva, csak olyan gondolataink válnak megvalósuló hitté, amelyekkel az érzelmeink is párosulnak, és azok az érzelmek folyamatosan fennmaradnak a megvalósulás pillanatáig. Jó előre feltételezik a megvalósulás tényét.
Életünk minden egyes fázisa olyan próbatételünk, amelyben a jelentkező problémák megoldásai által, nemesedik a jellemünk. Így az életünk minden eseménye és kapcsolata, olyan reánk ruházott, vagy felvállalt próbatételünk, amelyben a jellemünk fejlettségi szintje kerül, a mentális érettségünk ellenőrzési hatáskörébe. Az a jellemünk, amely által, a folyton változó relatív hitünket formáljuk. Így minden próbatétel, olyan szellemi és lelki visszacsatolás, amelyben a folyton változó jellemünk fejlettségi szintje ideálisan visszatükröződik. Erre szüksége van a korlátozott ismereteket, és tudást tartalmazó relatív emberi elméknek. De Isten mindentudó, neki aztán egyáltalán nincsen szüksége a mi sanyargatásainkat előidéző próbatételeinkre. Az minden esetben a mi saját választásunk az által, hogy a kísértő hátsó gondolataink mellé társítjuk az érzelmeinket. Elpártolunk a problémáinkat megváltani képes alaphitünktől.
A Bibliában, az Isten emberek által lejegyzett igéjében, az Isteni próbatételre, csak olyan állítások utalnak, amelyeket a korabeli emberek határoztak meg. Isten csak egy helyen ad lehetőséget személyesen az emberi próbatételre, Jób esetében. Akkor sem Isten kételkedik Jóbban, mint relatív tudatú emberben, hanem a Sátán teszi próbára őt, Isten kizárólagos engedélyével. Minden más ember esetében, az ember saját szabad akaratának hozzájárulása szükséges ahhoz, hogy a kísértő félrevezesse őt az által, hogy tévhitekre, vagy egyéb hátsó gondolatokra, vagy sugalmazásokra hagyatkozva gondolkodjon és cselekedjen, tudatosan. A gonosznak éppen azért van szüksége a sugalmazott tévhitekre, mert Istentől nem kapott közvetlen engedélyt a mi próbálgatásainkra. Ezért a hátsó gondolatainkon keresztül hiúsítja meg az alaphiteink megvalósulását. És éppen itt gyökerezik a bűn fogalma, mert a bűn olyan tudatos céltévesztést jelent, amely valamilyen tévhiten alapszik. A tévhiteink ugyanis, az alapvető cselekvéseket vezérlő hiteinktől tántorítanak el bennünket. Pedig, csak azok az alaphitek fejezhetik ki a legideálisabban a jellemünk aktuális fejlettségi szintjét. Azt az Isteni mivoltot, amit a lelkünk képvisel bennünk, az érzelmeink által. A mellékes hátsó gondolatok, vagy egyéb sugalmazások, tulajdonképpen olyan értelmes gondolatok, amelyek megalkuvásra kényszerítenek bennünket, a valós érzelmeink háttérbe szorítására. Így a tudatos gondolatunk és cselekedetünk, nem lehet szinkronban Isten akaratával, amit a tiszta lelki indíttatású érzelmeink fejeznek ki bennünk, mert Isten, a szabadon kialakított hiteink szerinti gondolatok és cselekedetek végrehajtására teremtett bennünket. Ezért adott szabad akaratot az embernek, mert önmagát, még bennünk sem kívánja korlátozni. A hiteinket szabadon, mindenféle érzelmi korlátozás nélkül határozhatjuk meg. És éppen azért teremti meg a hiteinket, mert a bennünk kitervelt hiteink által is, önmagának teremt, amíg bennünket is ő éltet.
Az ember teremtése azért jött létre, hogy általunk Isten szerezzen tapasztalatokat az ismeretei igazolására, mert az ismeretek csak a gyakorlati tapasztalatok útján válhatnak tapasztalati tudássá. A minden lehetséges ismeretet birtokló Isten, kizárólag csak általunk válhat mindet tudóvá, a mi gyakorlati tapasztalataink közvetítésével. Ez pedig, csak akkor jöhet létre tökéletesen, ha mindig a tiszta érzelmű hitünk szerint gondolkodunk és cselekszünk, mert az mindig a mi saját, igazi jellemünket fejezi ki. A hátsó gondolatok miatt, eltorzult hiteink szerinti gondolataink és cselekedeteink terhelnek, így bűnösök vagyunk, és ezért eltorzult valóságban élünk. Így valójában színészkedünk Isten előtt, akinek ez a színdarabunk vagy komédia, vagy pedig, dráma. A bűnösnek értékelhető Istentelen életvitelünk miatt azonban, egyelőre csupán a bűnről szóló ismeretei válnak Isten számára tapasztalati tudássá, mert mi még mindig bűnben élünk és tapasztalunk.
Isten azt mondta, hogy szaporodjatok, sokasodjatok, és népesítsétek be a Földet. Következésképpen, a szaporodáshoz szükséges és elengedhetetlen szex nem bűn. Bűn azonban, a szexuális élet minden formája, amelyben valamelyik szexpartner alárendelt szerepre kényszerül, paráznaságnak minősül, amely nem a közösen folytatott szexuális örömszerzés és a természetes szaporulat igényére szorítkozik. Nincsen abban semmi bűn, ha egy férfi és egy nő megszereti egymást, és a kapcsolatuk szexuális örömszerzés által, kiteljesedik, ha megállapodással, megegyezéssel vagy esküvel nem kötődnek közben más emberhez, érzelmi síkon.
A szexualitáshoz hasonlóan, minden életfolyamatunk bűnnek számít, amelyik tudatos, értelmes gondolatunk vagy cselekedetünk ugyan, de azt az érzelmi hozzájárulásunkat mellőzi, amely az Istennel való azonosulás következményeként, tisztán képes tartani az éppen adott tapasztalatszerző életfolyamatainkat. Vagyis, nem okoz örömöt számunkra. Istennel olyan tudás birtokába kerülhetünk, amely az aktuális igényeinknek a legtökéletesebben megfelelő igazságot tartalmazza, így megtisztulva, megigazulva tudjuk követni Isten akaratát, vezetését, miközben éljük az érzelmekkel dús lelki életünket. Ha Isten abszolút igazsága vezet bennünket, akkor nem hagyatkozunk nevetséges tévhitekre, amelyek által eltéveszthetnénk a reálisan kitűzött örömszerző Isteni életcéljainkat. Az életcélok elérése egy életút, amely Istennel szinkronban élve, sokkal akadály mentesebben érhető el, mert a mentális szellemi hozzáállásunkat tökéletesíti. A racionális cél tökéletesebb látásmódja segít abban, hogy ne csupán a remény éltesse a kitartásunkat, hanem a tökéletes tudatosságból táplálkozó bizonyosság is. Tulajdonképpen, a bizonyosság tudatában soha nincsen kilátástalanul reménytelen élethelyzet. Az ember nehezebben kerül szorongatott helyzetbe, és ha abban volt, könnyebben lábal ki belőle.
Ha egy igaz érzelmű szívvel és fejlett tudattal kialakított hitünk, a megvalósulás folyamatban van, és kísértő gondolatok kerülnek közben előtérbe az elménkben, akkor meghiúsul a teremtés folyamata, mert a kísértő gondolat megtöri az alaphitünkbe vetett bizalmunkat. Így megvonjuk attól az érzelmi támogatást is. Ezért az alapgondolatunk hit jellege szertefoszlik. Pedig, az volt bennünk, az érzelmeinkkel kifejezett Isten akarata, amelynek a megvalósulása igazán boldoggá tett volna. A kísértő elérte a célját. Minden kísértésnek az a feladata ugyanis, hogy ne jöjjön létre teremtés, amelyben Isten képes igazolni önmagát előttünk. Ennél fogva, a kísértések mindig az alaphiteink meghiúsításán keresztül, a teremtő Isten ellen hatnak.
Ha egy hitbéli cselekedetvezérlő gondolatunk ébred, amely a képzelet segítségével, az érzelmeinkkel párosul, akkor annak az alaphitnek a megvalósulása tökéletes örömöt okoz nekünk. Ez Isten akarata, hogy a teremtés által, örömöt okozzon nekünk a sikerélmény, vagy az ajándékszerzés abszolút örömét. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a hiteinket megalkuvás nélkül úgy hajtsuk végre, vagy úgy várjuk a megvalósulásukat, hogy közben, az alaphitünkhöz csatolt érzéseink egy pillanatra sem csitulnak. A megvalósulásig folyamatosan éreznünk kell az alaphitünk reális voltát. Gyakorlatilag meg kell előlegeznünk az örömöt, előre örülnünk kell, mert ez a megvalósulás előfeltétele. Az örömünk fenntartja azt az érzelmi indíttatású bizalmat, amit az alaphit kigondolásakor társítottunk hozzá. Ebben az örömérzésben tapasztalja meg az ember Isten jelenlétét. Amikor érezzük azt, hogy éppen most tevékenykedik a hitünk megvalósulása érdekében. És ez az abszolút öröm, csak fokozódik a megvalósulás pillanatától kezdve. Ha minden cselekedetvezérlő alaphitünk ilyen felhőtlen örömöt képes okozni nekünk, mert tökéletesen bízunk a teremtő Istenben, akkor élünk végre pokol helyett a mennyországban, Istennel az édenben. Ezt bárki letesztelheti, egy próbát mindenképpen megér.
Ha pedig, olyan probléma elé állít bennünket az élet, amelyre nem találunk értelmesnek látszó mentális megoldást, akkor kérdezzük meg magunktól bátran azt, hogy „Mit tennék Istenként ebben a helyzetben?”. És az a felmerülő gondolat lesz Isten akarata az adott ügyben, amely már a gondolat ébredésének pillanatában örömöt képes okozni nekünk. Mert a kialakuló öröm érzése képviseli az érzelmi feltöltést, azaz az Istentől kapott lelki indíttatást. Ezt bárki kipróbálhatja a nélkül is, hogy Istentudata lenne. Ez minden Istenismerettel rendelkező ember életében működik, és éppen az Istentudatot formálja bennünk.
Ha pedig, egy jelentkező probléma reális megoldását kiagyaltuk ugyan, akkor is feltehetjük magunknak a kérdést, „Mit tennék Istenként ebben az esetben?”. Ha csak az örömérzés fokozódik, akkor az Isten akaratával párosuló gondolatunk érvényét jelenti. Ha pedig, új gondolat merül fel, amely örömöt okoz, az képviseli Isten akaratát, azt az akaratot, amelynek a megvalósulása nekünk a legtisztább örömöt okozza végül. Nos, így már van mit próbálgatnunk az úgynevezett próbatételeink alkalmával. Mert Istennel, sohasem vagyunk egyedül.
Matécz Zoltán
2010. 11. 20.
matecz.zoltan@gmail.com
