Házasság.
Hazánkban, a hagyományokon alapuló hatályos törvények értelmében, a világi házasság nem más, mint egy felnőtt férfinek, és egy felnőtt nőnek, olyan önként vállalt életközössége, amely a társadalom alapegységét, a családot hivatott megtestesíteni úgy, hogy jogilag elismert és szabályozott, valamint hivatalosan bejegyzett együttélési formát valósít meg. A világi házasságban, mindkét fél megtartja a saját önrendelkezési jogát, és ezt a jogot tiszteletben tartják, a partnerük esetében is. Mivel a házasság jogi szerződés, a házas kapcsolatot vállaló felek között, ezért jogi úton, lehetőségük van az elválásra is. A házasélet ennél fogva, általános értelemben véve, a férj és a feleség szoros együttélését, konkrét értelemben pedig, a kettőjük nemi életét jelenti.
A keresztény világunkban, a házasság szentségként van meghatározva, amit kizárólag Isten előtt köthetnek meg csak, és egy egész életre szóló társas kapcsolatot jelent, egy felnőtt férfi, és egy felnőtt nő között. Így képezi a kapcsolatuk azt a tartós életközösséget, amely képes elfogadni Isten ajándékát, a gyermeket azért, hogy családdá formálódjanak. Az Isten előtt kötött házas kapcsolatban, a házastársak egymásért, és a családért élnek, szeretettel segítve ez által, a többi családtag önrendelkezési jogának érvényesülését. Ezért a mi társadalmi rendszerünkben, ahol szabad vallásgyakorlási lehetőség van, a házasulandó felek, először összekötik az életüket a templomban, Isten előtt, majd a társadalmi kötelezettségüknek engedelmeskedve, vállalják a frigyüket, az e világi hatóságok előtt is.
A Biblia szimbólumkönyv, véleményem szerint az emberi elme működését szimbolizálja. A problémáikat megváltani képes elképzeléseink sorsa, a Golgotán, a koponyáink hegyén, azaz az elménkben dől el. Isteni lélek éltet bennünket, ezért a testünk Isten temploma. Benne az agyunk, az elménk anyagi megtestesülése, ami nem más, mint Isten oltára. Ezért a Bibliában a házasság, nagyon sok esetben éppen arra utal, hogy az emberi elme tudatos elhatározásának, és a lelki érzelmeinek, egy akaraton kell lennie ahhoz, hogy a gondolat hitté fejlődjön bennünk. Értelmi és érzelmi házasságnak kell kialakulni az elménkben ahhoz, hogy a gondolataink hitként érvényesülhessenek. Érzelmi csatolás nélkül ugyanis, a legszebb gondolat is, legfeljebb mentális erőfeszítés marad. Más szóval, a tudatnak, és a tudatalattinak harmonizálni kell egymással, a teremtés érdekében. Mert csak a hitünk fog teremtési impulzust képviselni, az Univerzum szubjektív alaphalmazában. Ott, ahol a mágneses hullámok által alakult ki minden anyagi vonatkozás, és szintén mágneses úton befolyásolható. Az agyunk, az érzelmekkel feltöltött hitbéli gondolatainkat, mágneses vezérlő információvá alakítja, és kivetíti az Univerzum mágneses alapú terébe, végrehajtás céljából. Nem mindegy tehát, hogy a szabad akaratunknak engedelmeskedve, milyen hiteket formálunk az elménkben. Mindenképpen felelősek vagyunk a hiteinkért. Ezt a felelősséget nevezhetjük sorsnak. Így a sorsát, mindenki maga írja az által, hogy a lelki indíttatású érzelmi élete valósul meg az életében. Az értelmes gondolataink csak aktivizálhatják az érzelmeinket.
A házasság gyakorlati szempontból is érdekes jelenség. Véleményem szerint, addig működik jól a házasság, ameddig a házastársak értelmesen megbeszélnek mindent, ami a családi életüket befolyásolhatja, és ami ez által, hatást gyakorolhat a kettőjük szoros kapcsolatára. A kettőjük sorsa úgy formálódik, hogy a férfi általában véve gyakorlatiasabb, ezért racionálisabban gondolkodik, és főképpen ő az ésszerűség a családon belül. A feleség pedig, általában érzelmesebb. Kettőjük mindenre kiterjedő kötetlen beszélgetései által, közös álmaik, terveik, és elképzeléseik születnek. Ezek az elképzelések, csupán feledésbe merülő gondolatok maradnak, érzelmek nélkül. Csakhogy, a feleség fejlettebb érzelmi adottságai, éppen elegendőek ahhoz, hogy a kettőjük közös elképzelése, kollektív hitükké fejlődjön. Amíg egyetértenek egymással a házastársak, addig egy test, és egy lélekként funkcionálnak, és ezért az egyikük érzelmi telítettsége is elegendő ahhoz, hogy a hitük teremtő impulzust képviseljen, amely mindkettőjük közös sorsát befolyásolhatja. Ahol pedig, gyermekek is vannak, ott őket is be kell vonni, az ő életüket is befolyásoló tervezgetésekbe, beszélgetésekbe, mert az ő érzelmi életük is nagyon erős, és így a családi jellegű kollektív hit, még tökéletesebben tud kibontakozni. Mert a Biblia azt mondja, minél többen vagytok egy közös akaraton, annál valószínűbb az, hogy Istenhez jut a kérésetek. Így, amíg a házastársak egyetértenek, addig általában, zökkenőmentes a kialakult család élete. A problémák mindig akkor kezdődnek, amikor a házastársak már nincsenek közös akaraton. Ráadásul, elveszettnek mondható az a család, amelyiknek nincsenek közös álmaik, terveik, megvalósulásra váró kollektív hiteik.
A lélek által, minden ember Isten temploma, anyagi megnyilvánulása. Ennél fogva, a férjjelölt és a feleségjelölt is Isten felépítménye. De nem ők maguk az Istenek, hanem csupán az Isteni szikra hordozói. Isten a szubjektív alaphalmazban működő, mágneses alapú teremtő erő, amit az ember vezérelni képes a hitével. Amikor az ifjú pár Isten elé áll házasságkötés céljából, akkor őket a tiszta szerelem lelki indíttatású érzése készteti erre a tettre. Az emberi szeretetnek az a fajtája, amelyik kizárólag egy emberre korlátozódik, arra, akivel az oltár elé állnak. A kölcsönös érzésük egy testté, és egy lélekké formálja őket, a teremtő Isteni erő előtt. A férj testesíti meg a tudati elmét, míg a feleség, a tudatalatti elmét, akik egy akarattal képesek csak együttműködni. Közös döntésük lesz az ő közös hitük. Így az eggyé forrt kapcsolatuk, beíródik az Univerzum „teremtési könyvébe”. Az Univerzumban a szubjektív alaphalmaz ugyanis, nem más, mint az abszolút Elme, amelyben mágneses hullám formájában, minden információ megvan, ami az anyagi világból származik. Tehát, a teremtés könyvébe íródik be a házasságuk eseménye, amit így az értelmes teremtő Isteni erő „tiszteletben” tart, mert az a kettőjük feltétel nélküli elhatározása alapján létrejött szabad döntésük. Így válik alkalmassá az ifjú pár arra, hogy elfogadják Isten ajándékát, a gyermeket, aki által családdá alakulhatnak. A gyermekükben pedig, Isten reinkarnálódik, a házastársak legnagyobb örömére, mert sajátjukként érzik. Testi vonatkozásában az is minden gyermek, a szülők húsa, vére. Lelki síkon pedig, a szülők Isteni szikrája integrálódik benne. Szellemileg pedig, egy tiszta, üres „lap”, akit úgy nevelhetnek a legjobb belátásuk szerint a szülei, hogy ő is alkalmas legyen majd a hasonló szintű, szeretetteljes családi életre. Egy olyan szeretetteljes életre, amelyben Isten képviselőjeként élve, megtalálhatja majd azt a legcsodálatosabb lelki társat, akivel ő maga is Isten elé állhat, házasságkötés céljából.
A házasság nem kényszer, hanem lehetőség. Két csodálatos lelki állapotban lévő, értelmes ember szabad döntése, szerelemi feltételéhez kötött elhatározása. Aki Istentől kér magának olyan társat, aki a házastársa lehet egy életre, megkapja azt. Isten ugyanis, mindig azt adja nekünk, amit igaz hittel kérünk tőle. Az igazi hitünk pedig, nem más, mint az olyan értelmes gondolatunk, amelyikhez az érzelmeinket is képesek vagyunk társítani. Méghozzá a reális elképzelés szintjén. Így a hitünk formálása is „házasságnak” nyilvánul, ahol a tudati agyunk értelmes döntése, és a tudatalatti felől értékelt érzelmeink kapcsolódnak egybe, hogy megszülessen a „gyermekünk”, vagyis, a reális elképzelést biztosító hitünk. A lelki indíttatású érzelmeink nélkül, nem alakul ki hit, amely teremtő impulzusként képes vezérelni az Univerzum teremtő erejét, a mi érdekünkben. Akármilyen értelmes gondolatunk legyen is.
Vannak olyan emberek, akik eleve házasságellenesek. Ez a gondolatuk, alapvetően két okra vezethető vissza. Az egyik ok szerint, ők maguk, nem alkalmasak a társas életre, amit a házasság jelent, ezért nem is kötelezik el magukat. Nem akarják tönkretenni senki életét. A másik ok alapján pedig, nem találhatnak olyan személyt, aki alkalmas lenne arra, hogy mindig megértő, és toleráns házastársuk lehetne. Bizalmatlanok a másik nem képviselőivel szemben. Valójában azonban, saját magukkal szemben határozatlanok, bizalmatlanok. Alkalmatlanságukat, a saját elméjükbe ágyazott tökéletlenségük képzete jelenti. Gyakorlatilag, az önbecsülésük csorba. A másik személyre vetített alkalmatlanság is, a saját elméjéből született gondolat, amely ilyen módon azt fejezi ki burkoltan, hogy ő maga nem kíván alkalmazkodni senkihez. Az ilyen ember, pusztán félember, mert éppen azt a személyt rekeszti ki az életéből, aki miatt érdemes lenne élnie, aki alkalmas lenne arra, hogy az élete üres, értékelhetetlen pillanatait kitöltse. Valójában, az élete szebbik felét. Mindegyikük féltett álmaiban, rejtett vágyaiban, ott él egy állandóan kedves virtuális társ, akit nem is mernek valósnak elképzelni. Pedig, ha megtennék, a képzeletükben integrálódó érzelmeik miatt, a teremtés, a megvalósulás szintjére emelhetnék a képzeletük ideális párját, aki ilyen módon, a sorsuk valós részévé válhatna.
Egyre többen vannak olyanok, akik a kötetlen élettársi viszonyon alapuló együttélés, egyszerűsített változatát fogadják el. Ma már ez is elfogadott közösségi forma, bár még nincsen jogi alapokra helyezve. Valójában nem is lehet, mert nincsen semmiféle jogi szerződéshez kötve. Hiszen éppen ez a lényege. Az együtt élő élettársak, az életük bármelyik pillanatában úgy dönthetnek, hogy véget vetnek az együttélési viszonyuknak. Így tudatosan, nem vállalnak felelősséget egymásért addig, ameddig együtt élnek, és az esetleges kettéválásukat sem kötheti semmi, jogi szempontból. Ez az együttélési viszony, addig meg is érthető, ameddig fiatalokról van szó, akik így akarják kiismerni egymást, és ilyen módon szeretnék kipuhatolni azt, hogy alkalmasak-e tartós házas kapcsolatra. A több éves élettársi kapcsolatok azonban, már erősen túlléptek ezen az ismerkedési lehetőségen. Az ő esetükben, az a furcsa helyzet alakul ki, amely szerint kötődnek ugyan egymáshoz, de nem szeretik egymást annyira, hogy vállalni merjék a házasságban szentesített életközösségüket. A helyzet még érdekesebb abban az esetben, amikor már gyermek is van a „családban”. Még a gyermek érdekét figyelembe véve sem képesek lemondani, arról az önrendelkezési jogukról, ami esetleg megsérülhetne a házasságkötésük esetében.
A társadalmi élet minden területén vannak vitás esetek. Ez alól, a házastársi kapcsolatok sem kivételek. A személyre szabott szeretet azonban, amely összekötötte az életüket egy közös egységgé, képes hidat verni minden ellentétre. Így a vitás helyzetek után kialakuló közös nevező, alkalmas arra, hogy megújítsa, felfrissítse a viszonyukat. De a házas viszony felfrissítésére sokkal alkalmasabb az, ha a házastársak eleve egyetértenek, megértők, toleránsak mindenben, ami a közös életüket befolyásolhatja. Az igaz szeretet nem korlátoz, így a szeretetben élő házastársak, elismerik egymás szuverén érdekeit is, mert a párjuk attól olyan szeretni való egyedi ember, így nem szükséges megváltoztatni. Ha ugyanis, nem változnak számottevően a házastársak, akkor éppen olyanok maradhatnak, mint amilyennek megszerették egymást. Akkor pedig, kevésbé fakul az érzés, ami miatt egybekeltek. Ez egy olyan társasjáték, amit csak tisztességesen érdemes játszani. Az eredmény pedig, az egész család folytonos öröme, azaz boldogsága. Szerintem, mindenképpen megéri.
Ha a házastársak között vita alakul ki, akkor az, többnyire ugyanolyan okok miatt jön létre, mint más társadalmi kölcsönhatás esetében. A vitázó felek, azért nem értik meg egymást, mert az akaratuk, ellentétes a vitapartner akaratával. Márpedig, minden ember szabad akarattal rendelkezik. Ennél fogva, meg kell találni a szintézist, a közös nevezőt, amely egyetértést hozhat. Egyetértés nélkül, ellenfelek maradnak, akik ellenségekké válhatnak, azaz olyan vitapartnerré, aki erőszakos akaratátvitelre is képes azért, hogy igazuk legyen. Az erőszakos akaratátvitel azonban, nem a szereteten alapszik. Mert a szeretet, vitás helyzetben sem korlátoz soha. Megértésre törekszik, hogy meg tudjon bocsátani, a megbecsülés érdekében. Mert a szeretet türelmet kölcsönöz mindenki számára. Ahol pedig, hiányzik a türelem, ott a megértéssel, a megbocsátással, vagy a megbecsüléssel van valamilyen alapvető probléma.
A házassághoz vezető érzés a szerelem, amely egy személyre szabott „elvakult” szeretetet jelent. Éppen azért nevezhető elvakultnak a szerelem, mert olyan felfokozott szeretetet képvisel, amely a szeretett partner hibáit sem veszi komolyabban figyelembe. Ennél fogva, a jó házasság alapja az, ha a szerelem megmarad minél tovább. Amíg két szerető ember egymásért él, azt partnerként is érzik, és ez az érzés erőt ad ahhoz, hogy átlépjenek partnerünk azok felett az apró hibái, és hiányosságai felett, amelyekbe a szerelem nélkül biztosan belebotlanának. A szerelemben ezek az apróságok elsorvadnak. Amíg a házastársunk szemében azt az érzést látjuk tükröződni, ami miatt az életünk társának választottuk őt, addig nem lehet nagy, megoldhatatlan, semmi féle probléma. Az ő szerelme biztosít stabilitást az én életemnek is. Amíg az ő hite, az én hitem is, addig a valóságunk, a sorsunk azonos. Egy test, egy lélek vagyunk, és én nem vagyok hajlandó magamban hibát keresni úgy sem, hogy az ő esetleges hibáit firtatom. Ráadásul, ha valamilyen hibájával mégis találkozok is, azt lehet, hogy éppen én provokáltam ki, mert nem szerettem úgy, ahogy azt ő elvárhatja tőlem. Egy test, és egy lélekként, mindig egymás közvetlen tükörképei vagyunk, ezért nekünk kell odafigyelnünk arra, hogy a tapasztalható tükörképünk, ne fintorogjon reánk, hanem mindig örüljön. Az ő öröme, örömöt okoz nekünk is. Ez a boldog házasság titka. Embernek kell maradnunk, hogy a házastársunk is mindig, embernek szeressen bennünket, a legcsodálatosabb embernek.
Az Istentelen világ, embertelen is általában, mert a kettő, végül is, egy és ugyanaz. Ha pedig, az ember Istentudatossá válik, akkor hasonló élettársat keres magának feleségül. Mert így közös hitalappal, egyszerűbb és tisztább az életük. Aki megérti végre, az Univerzum abszolút Elméjével való mentális közösségét, Isteni lehetőségekre tesz szert. Még a házaséletében is, mert a házastársa által, erősödni fognak ezek a lehetőségek. Hiszen, ha többen vannak egy akaraton, közösnek tekinthető kollektív hiten, akkor annak a valóságot formálni képes értéke is megduplázódik. Így a szerelemben, és szeretetben élő házastársak, mindig sokkal többet érnek, mintha egyedül élnének. Nekünk, magunknak kell megszentesítenünk a házasságunkat, egymással szemben, hogy Isten előtt is szent legyen az.
Ezúton üdvözlök minden ifjú párt, akik a házasság gondolatával foglalkoznak. Sok boldogságot kívánok nekik ahhoz a legcsodálatosabb emberi kapcsolathoz, ami éppen készülnek felvállalni. Ezen kívül, üdvözlök minden házaspárt. Ha megbecsülik egymást, akkor ez az írás igazolhatja azt, hogy jó úton járnak. Ha nem értik meg egymást, akkor pedig, az írásom jobb belátásra bírhatja őket azért, hogy ismét egymásra találjanak, a szerelemben. Abban a fantasztikus érzésben, amely összekapcsolta az életüket. Ha pedig, már elváltak, mert éltek a társadalmi törvények kínálta lehetőséggel, de mégis hiányoznak egymásnak, ne feledjék, Isten előtt még mindig egyek. Az életük rendbe hozható, ha az egymás hiányára utaló szeretetüket, ismét szerelemmé tudják fokozni. Az élet, Istennel karöltve, Isteni lehet. Erre Isten a garancia, az Univerzum teremtő ereje, akinek a szikrája bennünket is éltet.
Minden társadalom alapja a család, így a házasság intézménye sohasem avulhat el. Addig azonban, ameddig csupán intézménynek tekinti valaki, addig minden esetben olyan emberről beszélünk, aki önmagával sincsen egészen tisztában. Márpedig, hogyan találhatná meg valaki az élete legtökéletesebb párját, ha még önmagát sem „találta” meg igazán. Aki Istentudatossá válik, olyan embert testesít meg, aki az Isteni önvalójával is képes azonosulni. Tudomásul veszi végre azt, hogy az ő saját relatív elméje, folyamatos tudati kapcsolatban áll, az Univerzum abszolút elméjével. Azaz az emberben megnyilvánult Isten, folyamatos mentális viszonyban áll, a meg nem nyilvánult Istennel, azaz az Univerzum teremtő erejével. Így a lelkünk érzelmi érzéseit, a tudatalatti agyrészünk, mentálisan értékelhető mágneses hullámokká alakítja, ami vezérelni, befolyásolni képes, az Univerzum alaphalmazában kialakult mágneses viszonyokat. Ennek hatására változnak majd meg az anyagi struktúráink, vagy azok körülményei. Mert az anyagi halmazok elektromos szerkezete, a mágneses hullámok változásait követi, azoknak engedelmeskedik tehetetlenül. Ennél fogva, érzelmi indíttatás nélkül, nem jöhet létre tudatos, akaratlagos változás az anyagi életünkben. Ha pedig, a tervszerűen kialakított mentális gondolataink alapján, képesek vagyunk érzelmeket integrálni a realisztikus elképzeléseinkbe, akkor azon elképzelések alapján teremt nekünk valóságot az Univerzum mágneses teremtő ereje, amit Istennek nevezünk.
A házasság kötésében, két csodálatra méltó ember közös akarata integrálja, egyesíti az ő kollektív érzésvilágukat, egy közös hitté, ezért ők akaratlanul is osztoznak egymás alakuló sorsában. Ezért a házasságban éppen az a cél, hogy egymás érzéseit minél jobban fel kell fokozni, lehetőség szerint, a maximumra kell hozni, hogy a megtapasztalható sorsuk valósága úgy alakuljon, ahogy azt közösen elvárják. Az érzések felfokozottságát pedig, úgy valósíthatják meg igazán, ha a szerelmük nem fakul a házasságuk alatt. Sokkal kevésbé fakul a szerelem, ha folyamatosan egymásért élnek, ahogy elkezdték a házasságukat. Alkalmazkodni kell egymáshoz, keresni kell azt, hogy mi a partnerük vágya. Hálásnak kell lenniük azért, amit a partnerük nyújthat azért, hogy fenntartsa bennük a szerelem érzéseit. Soha ne akarják egymást legyőzni, mert csak együtt emelkedhetnek fel. Ha ezt nem látják be, akkor együtt buknak. Akkor sem a házasság intézménye a hibás, hanem a házastársak egymáshoz való hozzáállása. Válás esetén, elkönyvelhetik azt, hogy ismét van valami, amit nagyon rosszul csináltak.
Ha az emberekben nem a hibát keressük, amibe azonnal bele lehet kötni, hanem az erényeket, amit magasztalni lehet, akkor minden emberi kapcsolat Istenibb lehet. Így működik a barátság is. A munkahelyi kapcsolataink is, többnyire ilyenek. Aki pedig, a hibákat keresve beleköt mindenkibe, ő maga válik elviselhetetlenné. Ez alól a szabály alól, a házastársi kapcsolatok sem mentesek. De amit értelmesen meg lehet beszélni, azt a kérdést, felesleges a vita szintjén megoldani. Ráadásul, tudni kell azt, hogy az okosabb mindig enged. Ez nem azt jelenti feltétlenül, hogy önként vállaljuk a veszteséget, hanem éppen azt, hogy attól vagyunk okosabbak, hogy még higgadtabban tudjuk kezelni a kialakult nézeteltéréseket. A gond akkor van, ha az egyik fél sem képes már, az indulatok hevében okosabb lenni. Abban az esetben, ugyanazt a torz képet vetíti vissza az ember, a szeretett élettárs felé, amit ő maga sem lát szívesen. Nem az a lényeg, hogy mit tudunk elnyomni a másikban, hanem éppen az, hogy a szeretetünkkel, mit hozhatunk ki még a partnerünkből, ami miatt még értékesebbnek láthatjuk őt, és ami által még szorosabbá válhat a kapcsolatunk.
Az Istentudatos házastársak, egymásban is mindig Istent keresik, és akkor minden esetben Isteninek látják az életük párját. A partnerünk megismerését ne hagyjuk abba, a házasság megkötésével, hiszen ő is egy önálló egyéniség, folyamatosan változik, ezért minden nap újra, és újra fel kell őt fedeznünk magunknak. Ezt jelenti az egymás iránti figyelem. Mindig arra kell törekedni, hogy lelki egyensúlyban éljünk. Házasságban élve pedig, a kollektív lelki egyensúlyra kell törekednünk. Tudatosan, értelmesen is igazodnunk kell ahhoz a szeretett személyhez, akit tiszta szívvel választottunk, a lelki érzelmeink hatására. A kollektív lelki egyensúly úgy alakul ki, hogy belátjuk azt, hogy a partnerünk nélkül, hiányzik az életünk szebbik oldala. Szinte teljesen mindegy az, hogy kit választunk partnernek, ha már megszeret bennünket, csak vigyázni, óvni, dédelgetni kell azt az érzést, amely összehozott bennünket. Ha kérjük, és Istentől meg is kapjuk azt a személyt, aki boldoggá tehet a házasságban, akkor is ápolni, dédelgetni kell a szeretett személyt, bizonyítva ez által, hogy érdemesek vagyunk a felénk irányuló pozitív érzelmeire.
A szeretet azt jelenti, amit megteszünk egymás érdekében, azt a törődést, azt a gondoskodást. A szerelem pedig, amelyik a házassághoz vezetett, azt jelenti, hogy közben lelki azonosság él bennünk, amely alapján, már előre érezzük, a partnerünk legrejtettebb vágyait is. Így építgetjük egymás életét a házasságunkban, életképes mintát alkotva ez által, az utódainknak.
Matécz Zoltán
2011.03.14.
matecz.zoltan@gmail.com
