Mint a gyermekek.
„És monda: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.”
Ahhoz, hogy egy kisgyermek, feltétel nélküli szeretettel kövesse a szüleit, arra van szüksége, hogy ne legyen szeretet ellen szóló logikai, azaz szellemi ellentmondás és hiányosság az elméjében. Ha valamilyen szellemi ellentmondás vagy hiányosság terheli az elméjét, akaratossá válik, ellenáll, esetleg ordít és toporzékol. Mert az elméjében, a lelki vágy és a szellemi gondolat, éppen ellentétes viszonyban van. Így a lelki vágya által biztosított életerőt, amit a lelki érzelmei jelentenek, éppen önmaga ellen használja. Ezért a gyermekek, nagyon könnyen szereznek pszichoszomatikus betegségeket. Ezek többnyire, könnyebb lefolyású gyermekbetegségek, mert a gyermekek elméjében, a szellemi és lelki egyensúlytalanság, hamarabb helyreáll. Mert a fokozott lelki aktivitásuk, még könnyebben képes felülbírálni, a szellemi igényük miatt eltorzult szeretetüket. Mivel a szellemi korlátaik, amelyek képesek arra, hogy a lelki aktivitásukat befolyásolják, még nagyon alacsonyak.
Amikor a gyermek, nem a szellemi igényeire fókuszálja az elméje figyelmét, akkor abszolút módon szeret, és tökéletesen kezelhető. A kezelhetősége, éppen azt jelenti, hogy szeretettel, értelmesen irányítható, vezethető, és vezérelhető. Mert az elméjében uralkodó lelki érzéseket, amelyek az ő abszolút szeretetét képviselik, nem befolyásolják egyéni érdekekhez köthető szellemi gondolatok. Ezért a gyermekek általában, nagyon szélsőségesek a szeretetüket illetően. Mert vagy nagyon szeretnek, vagy pedig, nagyon nem szeretnek.
Az a gyermek, amelyik állandóan irritálva, idegesítve, cukkolva van szellemi szinten, hamar megtanul neheztelni, haragudni, utálni, vagy akár gyűlölni is. Mert a felszított szellemi gondolatai, polarizálják a lelki érzéseit. Így a lelki erőt biztosító adottságok, a pozitív szeretetérzések helyett, negatív módon használják az érzelmeiket, vagyis éppen a szeretetük ellen. Megmérgezve ez által a környezetük harmonikus életét, és akár megbetegítve önmagukat is.
Az emberi élet, a fejlődésről szól. Arról a képességünkről, hogy testi és szellemi szinten, egyformán kell fejlődnünk ahhoz, hogy az élet kihívásaival, bátran szembe tudjunk nézni. Ez az egyenletes testi és szellemi fejlődésünk, az egyéniségünk harmonikus állapotát biztosítja. Azt a harmonikus állapotot, amelyik a testi és szellemi fejlettségünk szintjével szemben, a lelki egyensúlyunkat biztosítja. A lelki egyensúlyunk megbomlása azt eredményezi, hogy a lelki érzéseink által közölhető életerőink polarizálódnak a mentális gátjainkon, és a szeretetérzések helyett, szeretet elleni érzések fognak tudatosodni az elménkben.
Az érzéspolarizáció lényege az, hogy a szeretet érzései, mindig értünk végeznek munkát, míg a szeretet elleni érzéseink, éppen ellenünk fejtik ki a hatásukat. Így a szeretet érzései, számunkra pozitív értékűnek minősülnek, míg a szeretet elleni érzéseink, negatív értéket nyernek. Mert ártalmasak számunkra. A szeretet elleni érzéseink aktivizálásával ugyanis, önmagunk testi és szellemi értékeit bontjuk le. Éppen ellentétes módon, mint amikor a szeretet pozitív érzéseivel, önmagunk testi és szellemi minőségeit építjük fel.
A kisgyermek tehát, kevés szellemi információval rendelkezik. Így nagyon kevés szellemi információ befolyásolja, azt a még abszolútnak mondható szeretetét, amelynek segítségével követi a szülei szeretettel teljes, nevelő hatású utasításait. Minél több információ birtokába jut a gyermek, annál több szellemi gondolattal fogja korlátozni az abszolút szeretetét, így relatív szeretetre válik csak képessé. Mert a sok szellemi információ, olyan feltételeket szab meg, amelyek gátat állítanak a szeretet áramlásába. Vagyis, a szükségszerű testi és szellemi nevelése során, éppen az ő éltető ereje, a szeretete válik relatívvá, azaz megosztottan viszonylagossá. Így az abszolút, vagyis feltétlen gyermeki szeretet, feltételekhez kötött, más néven relatív szeretetté alakul a nevelése során. Vagyis, az emberré nevelés „jól”bevált gyakorlata, egy antispirituális folyamatot szolgál, amelynek a lényege az, hogy a lélek abszolút szeretetével vezérelt elméjű gyermek, szellemi vezérléssel élje a tudatos életét, ésszerűen. Ez az ésszerűség azonban, erősen korlátozza a szeretetünket, mert logikus és ésszerű szellemi feltételekhez köti azt.
Ennél fogva, míg a kisgyermekben a lélek él, és közvetlen módon juttatja érvényre a szeretetérzéseit, addig a felnőtt emberben, a szeretetérzések korlátozottsága a meghatározó. A meghatározottság pedig, szellemi irányítással történik, és arra is képes, hogy a szeretetérzéseket polarizálja. Így a pozitívnak értékelhető szeretetérzésekkel szemben önpusztító jellegű, negatív értéket képviselő, szeretet elleni érzéseket is képes az elméjében tudatosítani. Azok minden lehetséges fokozatával együtt. Így a lelki érzéseink szabályozásával elértük azt, hogy a mentális érzelmi nullpontunk környékén élünk, és alig használjuk a lelki adottságainkat. Pedig, életerőt csak a lelki érzéseink képviselhetnek az életünkben. A szellemi gondolatainknak, csak informatív értéke van. A lelki érzéseink nélkül, teljesen hatástalanok azok az életünkben.
Ezért, a szellemi gondolkodók, inkább csak irányító, szervező képességekkel bírnak. Mert olyan aktívan foglalkoznak azzal, hogy helyes gondolatokat közöljenek, hogy közben, szinte teljesen mellőzik a lelki érzelmeiket. Pedig, minél kevesebb lelki érzelem vesz részt egy utasításban, annál embertelenebb az, annál jellemtelenebb. Így a gyengébb lelki alapokon élő emberek, többnyire szervezőkké nevelkednek. Az érzelmileg aktív emberek pedig, inkább alkalmazkodóbbak, szolgálatra készek, mert nem korlátozzák őket a saját szellemi gondolataik. Nem állítanak, szellemi korlátot biztosítani képes feltételeket, a lelki érzelmeik érvényre jutása közben. Az ilyen ember, többet él, mert az egészséges élet, a lélek aktív megnyilvánulását jelenti. Amely a testet objektív formában, a szellemiséget pedig, szubjektív formában aktivizálja.
Ahogy a kisgyermekek esetében, a még kevés szellemi tudás, kevés logikai ellentmondással és hiányossággal korlátozza csak lélek aktivitását, úgy a felnőtté vált embernek is arra kell törekednie, hogy a megszerzett szellemi tudása, logikai egyensúlyban legyen a memóriájában. Amikor ugyanis, a memóriánkban tárolt emlékeink egységesek, és nincsen bennük logikai hiányosság és ellentmondás, akkor a szellemi aktivitásunk erősen lecsökken, hiszen nem merül fel annyi gondolat. Olyan szellemi gondolat, amely tolakodva befolyásolhatná, a tudatos lelki aktivitásunkat.
Erről szól a cím alatt található Bibliai idézet. Továbbá, ezt a célt szolgálja, a spirituális fejlődésünk lehetősége is. A spiritusz aktivitása, ami a lelki erőnket képviseli a cselekedeteinkben, hogyan fokozható az által, hogy lecsendesítjük a szellemi gondolatainkat. Például, a meditáció idejére. Így a spirituális élet, valójában egy megnyújtott meditatív életet jelent. Amelyben ennél fogva, a lelki élet, sokkal aktívabb.
A spirituális szinten élő lelki ember is használja a szellemi gondolatait, csak éppen azzal az alapvető különbséggel, hogy nem azok után kullognak a korlátozott érzelmi indíttatásai, hanem azok gondolatok, az érzései által értelmes módon elképzelhető céljait határozzák meg. Vagyis, az elmében kialakuló hit lelki ereje, határozottan céltudatossá válik. Éppen az által, hogy az életeseményekben tapasztalható és fellelhető ellentmondásokat és hiányosságokat képzeljük el tökéletesre és hiánytalanra. Majd a képzelet lelki erejénél fogva, érvényre juttatjuk a hitünk lelki erejét. Így a szellemi gondolatok, közvetlenül a lelki vágyainkat fejezik ki.
Aki ezt meg tudja tenni, máris olyan, mint a kisgyermek. Hiszen az elméjében, szabad akarattal megvalósítható mentális hitalkotásait, nem korlátozzák a szellemi feltételek, hanem éppen segítik azokat. A szellemi gondolataink, céltudatossá formálják, az elménkben hitté alakult szabad akaratunkat. Amelyek a lelki vágyainkat fejezik ki. Mert a lelki vágyaink teljesülésének a lehetősége motivál bennünket az életünkben. Hogyan működik ez a gyakorlatban?
A beteg embert, egészségessé kell képzelnünk. A szegény embert, anyagi gondoktól mentes egyénné kell képzelnünk. Az ostoba embert, értelmes emberré kell képzelnünk. A nehezen kezelhető gonosz embert, szeretettel teljessé kell képzelnünk. Az ügyetlen, sete-suta embert, ügyessé, kreatívvá kell képzelnünk. Ez a hibás vagy hiányos életvitelű ember persze, mi magunk is lehetünk. Így minden logikai hibát vagy hiányosságot, logikus módon teljessé kell képzelnünk. Önmagunk számára, éppúgy el kell tudnunk képzelni a jót, mint mások részére. Mert a felebarátaink, azok az életterünkben élő emberek, akikkel lelki közösséget tudunk vállalni. Azaz, a képzeletünk segítségével, értelmes lelki erőket tudunk irányítani, az életük jobbá formálása érdekében.
Nem a felejtésre van tehát szükségünk, hogy gyermeki szintre kerüljünk, hanem minél tökéletesebb logikai egyensúlyra a memóriánkban. Hogy a szellemiségünk, ne zaklassa az elménket, számára fontos információk beszerzésének az igényeivel. Amit csak az élettapasztalataink által tehetünk meg.
Amikor a memóriánkban funkcionáló szellemiségünk irányít bennünket, akkor az éppen tudatos elménk kiszolgáltatottá válik, és nem képes figyelmet fordítani a lelki érzéseinkre. Ezek a szellemi gondolatok, többnyire a múlt hibáira és hiányosságaira irányulnak, így elvonatkoztatnak bennünket a lelki aktivitás lehetőségétől, a jelenben. Amennyiben azonban, a szellemiségünk gondolatainak információs értékeit arra használjuk tudatosan, hogy a vágyainkat fejezzék ki reálisan, abban az esetben, a szellemiségünk, a lelkünk irányítása alatt, felszínre hozzák az aktuális lelki érzéseinket.
Mert a vágy, éppúgy lelki adottságunk, mint az érzelem. A különbség csupán annyi, hogy amíg a vágy életerőt von él tőlünk, a hiány kellemetlen érzetével, addig az érzelem, éppen aktivizálható életerőt képvisel. Mivel a gyermekeknek kevés a múltjukba irányuló szellemi tapasztalatuk, ezért a gondolataikat, főképpen a vágyaik kifejezésére használják. Ábrándoznak, álmodoznak egy olyan valós dologról vagy helyzeteiről, amelynek a valóságát szeretnék megélni. Mi pedig, tanult felnőttek, kigúnyoljuk őket, hogy álmodozók. Pedig, megbecsüléssel kellene illetnünk őket. Hiszen, éppen ugyanez a felnőtt ember mentális dolga is. Ábrándozni, álmodozni, tervezgetni kell azokat a dogokat és eseményeket, amelyeknek a megvalósulása örömöt okozna számunkra.
Amíg álmodozunk, addig a lelki vágyaink által irányított szabad akaratunkat fejezzük ki, az értelmes szellemi gondolataink révén. Tehát, a lelkünk irányítja a szellemiségünket most, a jelenben. A gyermekek, még korlátozott értelemmel bírnak, ezért az ő kifejezésmódjuk szegényesebb. A felnőttek pedig, akiknek a szellemi kifejezésmódjuk tökéletesebb, hiszen jóval több élettapasztalattal rendelkeznek, leszoktak a vágyak kifejezésének az igényéről. Mert csak felesleges ábrándozásnak tartják. Pedig, a tökéletes alapokon nyugvó reális képzelet, olyan értelmes szellemi célokat képes meghatározni a lelki vágyaink részére, amelyek a megvalósulás felé törekednek. Ezt képviseli a kifejezésre juttatott hit.
A gyermek, még nem tudja felfogni azt, hogy mi a teremtőképes hit. A felnőtt pedig, már nem akar hozzá reális elképzeléseket formálni az elméjében. Mert felesleges időtöltésnek tartja. Pedig, minden unaloműző tevékenységünk arra irányul, hogy ne legyünk feleslegesek mi magunk is, a saját életünkben. Így az ábrándozáson és tervezgetésen alapuló reális képzelet, egyáltalán nem felesleges elfoglaltság. Hiszen képes arra, hogy a lelki vágyainknak, valós elvi alapot gyártson az elménkben, szellemi aktivitással. Ha pedig, a lelki vágyaink realitásának, legalább az elvi alapjai megvannak, máris érdemes velük foglalkozni. Erre való a hit kialakítása.
A lelki vágy motiválja az embert a cselekedeteiben. Azokban a cselekedeteiben, amelyekkel értelmesen részt vállal az élet eseményszerűségeiben. Ennek ellenére, a legtöbb vallás azt tanítja, hogy azt a spirituális szintet kell elérnünk, amelyben a vágyaink már nem motiválnak bennünket. Így szerintük, aki legyőzi a lelki vágyait, könnyebben juthat Istenhez. Mert a motivációk hiányában, az egyéb lelki adottságaira tud figyelmet fordítani. Hát én inkább maradok a vágyaimnál. Nem kívánok Istenhez jutni. Én Istenként szeretnék élni. Ez a legtermészetesebb vágyam, és nem mondok le róla semmi pénzért sem. Mert az Isteni teremtőképesség megvan bennem az által, hogy a lelkem, Isteni teremtőerőt képviselő életenergia. Ezért, nem kívánom Istent kívülről „szemlélni”, hanem megélni akarom. Ez minden vágyam. Miért mondjak le róla? Csak azt kell megtanulnom, hogy mi a hit, és hogyan kell alkalmaznom.
A hit alapvetően, cselekedetvezérlő szellemi gondolat, amely az ember életenergiájából annyi életerőt használ fel, amennyi az aktuális cselekedethez éppen szükséges. Így változtatja meg az ember a saját környezetét, éppen a saját igényei szerint. A változás azonban, az aktív cselekedeteink nélkül is létrejön, mert az életerő, amit a ideálisan kialakított hitünkbe fektettünk, elvégzi a valóság átalakítási folyamatát, nélkülünk is. Ez a teremtés folyamata. Mert energia, és az energiából nyert erőhatás, nem vész el. Ilyen erőhatás például, minden érzelmünk. Ezért lelki erőimpulzusokként, alkalmasak arra, hogy megváltoztassák azt a valóságot, amelyben élünk.
Hit úgy alakítható ki a legegyszerűbben, hogy az elménkkel, figyelnünk kell a lelki vágyainkra. Amikor egy vágy mibenléte tudatosodik az elménkben, akkor a szellemi gondolatainkat arra kell használnunk, hogy azt értelmes és valóságos mentális képi formában fejezze ki. Az ilyen módon formált reális elképzelés, minél valóságosabb, annál több pozitív lelki érzést képes kiváltani az életenergiánkból. Ezek az érzések, mint lelki erőimpulzusok, feltöltik hatóképes tartalommal, a mentális szellemi formát képező elképzelésünket. Így a hit, olyan értelmes szellemi forma, amely lelki érzelmekkel teljes. Már csak kifejezésre kell juttatnunk.
Mivel a lelkünk által, a teljes Univerzum értelmes energiája éltet bennünket, ezért azt mondhatjuk, hogy Isten él rajtunk keresztül. A teremtő Isten. Eddig minden teremtése előtt azt mondta „LEGYEN”. Vagyis, „ÁMEN”. Amennyiben tehát, az elménkben kialakított hitünk végén, azt mondjuk, hogy ÁMEN, vagy azt, hogy LEGYEN, máris a szabad akaratunkként fejeztük ki. Így a hitünk, a lelkünk által bennünk élő Isteni mivoltunk szabad akaratából, a teremtés stádiumába lett rendelve. Az ÁMEN végszó nélkül csak, mint játékos gondolati forma szerepel az életünkben, és ritkán valósul meg. Mert a hitünket képező mentális termékünknek, Isteni jóváhagyásra van szüksége ahhoz, hogy a folyton változó megtapasztalható anyagi események megvalósulási folyamataiban részt vehessen.
Így a vágyaink valós elképzeléseit, éppen ugyanolyan formában kell kialakítanunk, mint ahogyan azt a gyermekek teszik, a fantáziálgatásaik és képzelgéseik során. Mert aki nem használja a szellemi adottságait arra, hogy a vágyait fejezze ki velük értelmesen, annak számára a gondolatok, máris a múltba vagy a jövőbe irányulnak, ahol már, illetve még, nem jöhet létre teremtés. Ha pedig, a jelen pillanatától elvonatkoztatni képes szellemi gondolatok uralják az elménket, akkor esélyünk sincsen arra, hogy a lelki vágyainkat megteremtsük magunknak. Így él ma, az emberek kilencvenkilenc százaléka.
Amikor a hit által kifejezésre juttatott vágyunk teljesül, akkor örülünk. Amikor pedig, minden vágyunk teljesül, akkor ez az örömélmény folyamatos. A folytonos örömérzés pedig, a boldogsággal azonosítható vagyis, Isten országával. Azzal az állandó lelki jelenléttel, amelyben az Isteni minőségünk él, közvetlenül rajtunk keresztül. Ilyenkor, a teremtő Isten élménye, már bizonyosságként uralja az elménket, és így a hitünk, közvetlen szabad akarattá alakul az elménkben. Vagyis, teremtőkké válunk magunk is, még az e világi életünkben. Ezt ígérte Jézus. Ha Őt követjük, a lelkileg vezérelt szellemi gondolkodásban, teremtőkké válunk. De a teremtés idejére, le kell mondanunk, a szellemi múltba és a jövőbe irányuló racionális gondolkodásmód, elménket elvonatkoztató képességéről. Vagyis, tudatosan úgy kell használnunk az elménket, mint a gyermekek.
Matécz Zoltán
2013.07.28.
matecz.zoltan@gmail.com
