Mint a gyermekek.
Amikor Jézus tanította a korabeli embereket, nagyon sok bölcsességet mondott nekik. Egy alkalommal azonban, a kisgyermekekhez hasonlította azokat, akik Istenhez szeretnének kerülni az életük során. Ami a hitetlenségből való megtérésük után, éppen olyan szelídséghez vezet, mint amilyen kedvesek, szelídek, békések, elfogadóak, ártatlanok, romlatlanok, bűntelenek a kisgyermekek. Akik még teljesen el vannak telve életörömmel. Akik, még bármilyen sérelmet képesek figyelmen kívül hagyva, teljesen önfeledten játszani. Belefeledkezve, a körülöttük lévő valós problémák esetlegesen várható terheibe. Ami a felnőttek életét már, szinte teljesen képes megkeseríteni.
Mert a felnőttek, már szinte egyáltalán nem képesek mentális módon elszakadni, az őket ért problémáik elképzelhető terheitől. Így az életük legszebbnek értékelhető részeit is, mentális módon terhelten élik meg. A jogosnak vélt aggodalom rabságában. Ezért Jézus, az Istenhez megtért embereket már, a kisgyermekek naivságához hasonlította. Akik kizárólag a lelki jelenlétük pillanatában élnek. Mert, tökéletesen el tudnak vonatkoztatni, a múltjukban megtapasztalt problémáik jövőben várható kellemetlenségeitől. Vagyis, könnyedén lerázzák magukról a múlt mentális terheit, és nem törődnek sokat a jövő elvárásaival azért, hogy minél zavartalanabb módon élhessék meg a jelen áldott pillanatát. Mert az Isten által biztosított lelki élet valójában, mindig a jelenben zajlik. Az elménk viszonyításra képes jelen pillanatában. Míg a múlt és a jövő, a memóriánkban honos szellemiségünk mentális birodalma. Távol az elménk jelen pillanatától.
Ezért mondta Jézus a Máté-18/3.versében:
„És monda: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.”
Tulajdonképpen arról van szó, hogy a megtapasztalható események, mindig a jelenben történnek. A gyermekek pedig, éppen ezekben a jelenben zajló eseményekben vesznek részt. Mindig a jelen pillanatára koncentrálva. Egyszerűen alkalmazkodnak a jelen eseményeihez és lelki szinten is beleélik magukat a történésekbe. Illetve, ők maguk is olyan eseményeket generálnak, ami a jelen eseményeit szaporítja számukra. Mert a memóriájukat, még sokkal kevésbé terhelik a múlt kellemetlen emlékei és a jövő lehetséges problémái. Amelyek a jelen pillanatában, fel-fel villannak vagy még teljesen uralják is a felnőtt emberek elméjét. Komoly mentális terheléssel vonatkoztatva el az elménket, a jelenben megtapasztalható, esetlegesen elkerülhetetlen eseményektől. Így az elménk figyelme, a múltunkban megtapasztalt kellemetlenségek emlékei miatt, a jövőben várható retorziók felé irányul. Szinte teljesen figyelmen kívül hagyva a jelen viszonyítható eseményeit. Aggodalomban, a félelem rabságában tartva, a felnőtt emberek jelen pillanatára tudatos elméjét.
A memóriánk mentális adatbázisát, a múlt emlékei és a jövő előre elképzelt tervei képviselik. Ami nyilván nem is létezik az elménk jelen pillanatában. Ezért a memóriánk tulajdonképpen, nem is foglalkozik sokat a jelennel. Így az elménkben tudatosodó jelen események, a következő pillanattól fogva már, a múltunk megtapasztalt emlékeit fogják képviselni. A jelenre tudatos elménknek tehát, éppen az a mentális feladata, hogy a múlt emlékeit figyelembe véve tervezzük meg azt előre, amit meg kívánunk élni a jövőben. Ezt jelenti a hit. Mert a hit, már olyan mentális terv a tudatos elménkben, ami a jövőnkre irányuló elvárásaikat képviselve, az éppen zajló cselekedeteinket irányítja céltudatosan. Úgy is hívják olykor, hogy motiváció. Mert a hitnek, már nem csupán szellemi szintű informatív értéke van számunkra, hanem lelki jellegű mentális erő is jellemzi. Ami motivál, hajt bennünket a megvalósulás irányába. Céltudatos tettekre sarkallva bennünket, lelki erőhatásokat biztosít számunkra, a tudatos cselekedeteink érdekében.
A tudatos cselekedeteinket formálni képes hiteinket pedig, szándékosan is képesek vagyunk szabályozni, az arra fogékony elméinkben. Mégpedig, a reális képzelet segítségével. Amelynek révén, bármit elképzelhetünk valóságosnak, ami csak a szívünk vágya. A szellemi gondolataink informatív értékeivel, elképzeljük azt a mentális képi formát, ami a lelki vágyaink szerint boldoggá tehetne bennünket. Éppen úgy, mint a kisgyermekek. Majd önmagunkat is beleképzelve, realizáljuk magunknak ezt a mentális képi formát. Éppen úgy, mint a kisgyermekek. Ilyen módon tulajdonképpen, beleéljük magunkat a saját elképzelésünkbe. Éppen úgy, mint a kisgyermekek. Azért, hogy pozitív lelki érzéseket váltsanak ki belőlünk ezek a mentális élményeink.
Ha ugyanis, a lélek által Isten éltet minden embert, akkor a reális elképzeléseink segítségével, a bennünket éltető Isteni minőségünket képzeljük bele, a hitünket képviselő előre megtervezetett elképzeléseinkbe. Vagyis, a szellemi gondolataink digitális jellegű informatív értékeiből, analóg mentális képi formákat készítünk az elménkben, a lelkünk számára. Így a lelkünk, ezeket az analóg mentális képi formáinkat szemléli, azokon keresztül jut információhoz annak érdekében, hogy a teremtés igényét fenntartsa a mi személyes életünkben. Vagyis Isten, mint a bennünket éltető lélek, a hitünket képviselő reális elképzeléseink szerint teremti meg számunkra, a lelki vágyaink által értelmes módon kifejezésre juttatott hiteinket.
A kisgyermekek, ezt még ösztönösen tudják. Velük született Isteni adottságuk. Természetesen, mi is tudtuk kisgyermek korunkban. Így az ártatlan gyermeki fantázia határtalan. Bármit el tudnak képzelni valóságosnak. Majd egyszerűen, beleélik magukat a saját elképzeléseikbe. Mentális módon megtapasztalva, ilyen módon realizálva a saját elképzeléseiket. Ezért játék közben, valóságosnak értékelhető mentális élményeket gyűjtve bármiről, amit csak el tudnak képzelni valóságosnak. Így a kisgyermekkor alapvető mentális fejlődési lehetőségét éppen a fantázia képviseli. Amelyben a gyermek képzelőereje folyamatosan fokozódik, erősödik. Az a mentális képessége, hogy a még nem is létező valóságot, olyannak látja az elméjében, amilyennek meg szeretné esetleg tapasztalni majd az életében. Majd egyszerűen, mentális módon beleéli magát a saját elképzelésébe. Miközben játszik, tapasztalatot szerez az elképzeléseiben.
A tudatos teremtés lehetősége, ugyanilyen módon zajlik az életünkben. Nem is kell külön megtanulnunk. Mert kisgyermek korunkban, már ösztönösen tudtuk. Sajnos azonban, ahogy közeledtünk a felnőtt kor felé a szüleink, a rokonaink, a tanáraink, egyre határozottabb módon tiltottak el bennünket az ilyen irányú fantáziálgatásoktól. Mondván, hogy ne ábrándozgassunk, ne fantáziálgassunk, ne álmodozzunk és ne képzelődjünk állandóan, hanem itt éljünk a valóságban. Vagyis, folyamatosan figyeljünk reájuk. Így, éppen a természetes képzeletalkotás képességét „ölték” ki a gyermeki életünk mindennapi gyakorlatából.
Óvodás koráig, minden gyermeket a képzelőereje szerint nevelnek. Hogy a saját fantáziájuk szerint éljék meg a valóságot. Majd jönnek az egyre tudatosabb, egyre keményebb iskolásévek. Ahol a szakképzett tanárok, éppen azt követelik meg a gyermekektől, hogy ne ábrándozzanak az óráikon, hanem mereven figyeljenek reájuk. Mert, nem fogják megérteni azt, amit éppen tanítanak. Ilyen módon, ha nem is ölik ki teljesen a gyermekekből a természetes képzeletalkotás lehetőségét, mégis feleslegessé alakítják azt az életükben. Mert a sokéves merev figyelem, éppen azt eredményezi, hogy a múlt tananyagát folyamatosan összekapcsoljuk a jelen tananyagával, a könnyebb megértés érdekében. Vagyis, a memóriánk múltbéli emlékeit, tudatosan kapcsoljuk össze az elménk jelenben viszonyított tartalmával. Így az elménkben, a múlt és a jelen teljesen összemosódik az iskoláséveink során. A helyett, hogy játszva tanítanának.
Miközben a legszórakoztatóbb felnőtt kalandok is olyan szerepjátékok, amelyekbe a foglalkozás alatt képes az ember beleélni magát. Így, amikor egy felnőtt ember valamilyen szerepjátékot játszik, akkor egyedül vagy társaságával együtt, tudatosan is felvállalnak egy olyan szerepet, amit a játék menete megkíván. Vagyis, kilépnek önmaguk valós élő szerepköréből és átmenetileg, a szerepjátéknak megfelelő szerepeiket játszák el. Mint a színészek. Akik minden egyes színdarabban, más és más karakter egyéniségét alakítják ki a színjátszásuk idejére. Bár nekik ez a munkájuk, de mégis játszanak, a szó legszorosabb értelmében.
Tulajdonképpen, „színház” az egész világ. „Színész” benne minden ember. Akik megtanulják a saját életszerepeiket és nem is tudnak azokból kilépni, szinte sohasem. Legfeljebb arra a kis időre, amíg szórakozásképpen, valamilyen egyéb szerepjátékot játszanak éppen. Így valóságnak élik meg a saját életszerepeiket. Akkor is, ha a saját életszerepük, már nem teszi boldoggá őket. Egyfajta zárt mókuskeréknek élik meg, amiből képtelenek kiszabadulni. Így a saját maguk által vállalt életszerepük rabságából szemlélik azt, hogy mások hogyan élnek. Folyamatosan sóvárogva, egy boldogabb életszerep után.
Pedig, a megoldás egyszerű. Hiszen, amíg a lélek által Isten éltet valakit, addig mindig van lehetősége arra, hogy a lelki vágyai szerint formáljon elképzeléseket az elméjében. Majd élje bele magát képzeletben, a saját elképzelésébe. Mert ilyen módon, mentális tapasztalatot szerezhet arról, hogy a szépnek elképzelt valósága, jó is lehet számára. Isten pedig, mint teremtő, ezeket az elménkben realizált elképzeléseinket valósítja meg számunkra. Mert a lelkünk által, éppen Ő tapasztalta meg a képzeletünk valóságos jellegét. Így a teremtés által, megadja számunkra is a gyakorlati tapasztalat lehetőségét.
Erről szól tehát Jézus tanítása, amely szerint, ha nem leszünk olyanok, mint a kisgyermekek, nem mehetünk be az Isten országába. Vagyis, addig nem lehetünk igazán boldogok. Mert a boldogság nem más, mint az örömök folytonossága. Márpedig, állandó örömökben, csak olyan ember élhet, akinek a lelki vágyai mindig teljesülnek. Ami azt jelenti, hogy a lelki vágyainkat, mindig el kell képzelnünk valóságosnak. Majd bele kell képzelnünk magunkat ezekbe a mentális képi formáinkba, hogy reálisak legyenek azok számunkra. Majd Isten, ezeket fogja realizálni számunkra. Azaz megvalósítani, megteremteni a megtapasztalható valóságunk részeként.
Ami azt jelenti, hogy a lelki jelenlétünkre tudatos elménk figyelmét, ne a memóriánkban tárolt problémák elemezgetésével, boncolgatásával kössük le. Mert a már megtapasztalt problémáink, a múltunk emlékeit képviselik a memóriánkban. Amit, kizárólag szellemi szinten tudunk értékelni. Így a lelki jelenlétünkre tudatos elménket már, ne a memóriánkban tárolt problémáinkkal terheljük. A memóriánkban tárolt problémáink ismeretében ugyanis, már a számunkra tökéletes megoldásokra kell fókuszálnunk az elménk viszonyításra képes jelen pillanatában. Ami éppen arról szól, hogy az elménben, a számunkra kívánatos megoldásokat kell elképzelni valóságosnak. Majd ezekbe a mentális képeinkbe, bele kell képzelnünk saját magunkat is. Mentális módon kell megélnünk azt, ami a lelki vágyunk tárgy vagy eseménye. Azaz, a problémáink már megoldott állapotait. Éppen ugyanúgy, mint kisgyermek korunkban. Egyfajta mentális szerepjátékot gyakorolva. Mert ez, minden ima alapja.
Az ima ugyanis, mentális lehetőséget biztosít nekünk arra, hogy értelmes módon kommunikáljunk a bennünket éltető Istennel. Vagyis, a bennünket lélek által éltető minőséggel. A teremtővel. Így minden imának, a teremtés igényét kell szolgálnia. Ami azt jelenti, hogy szinte teljesen feleslegesen mondunk el valamilyen szellemi szinten előre betanult imát lelki érzések nélkül. Mert egy ilyen előre betanult ima, igazán csak arra jó, hogy mi magunk megnyugodjunk azzal a tudattal, hogy imádkoztunk. De Isten, mint a mi teremtőnk, aki a mi lelki érzéseinkre fókuszál, nem jut teremtésre méltó információkhoz az előre betanult imáinkból. Ilyen módon, nem lehet a teremtővel komolyabb mentális szövetségben élni. Ezért van a hívő emberek között annyi szegény és beteg ember. Mert a hitükkel, Istennek szolgálnak ugyan, akiben nem látják, nem értékelik a teremtőjüket. Mert a reális képzelet segítségével, nem biztosítanak számára teremteni valót.
Holott a teremtő Isten, éppen arra figyel, hogy mi tenne bennünket boldoggá. Ezért küldi számunkra a lelki vágyainkat is. Mint a saját, reánk irányuló kozmikus szintű szándékait, akaratát. Amelyben a számunkra legideálisabb megoldások elvi lehetősége jelenik meg intuitív módon az elménkben. Mentális módon utalva arra, hogy Isten szerint, mi tenne bennünket boldoggá. A lelki vágy tehát, Isten „küldötte” számunkra. Ami megválthat bennünket a problémáink terheitől. Nincs is más dolgunk, mint Isten vágy szerint küldött akaratát elfogadni és az elménkben valóságosnak elképzelni. Majd beleképzelni magunkat ezekbe, a fantáziánk által elképzelt valós mentális lehetőségekbe. Éppen úgy, mint gyermekkorunkban. Majd az ÁMEN kifejezéssel, a tudatos teremtés hatáskörébe kell rendelni az ilyen módon formált elképzeléseinket. Ami azt jelenti, hogy LEGYEN.
Az ÁMEN kifejezést ugyanis, mindig a teremtő Isten mondhatja csak ki. Mert Ő dönthet kizárólag a teremtés tényéről. Így Isten határozhatja csak meg a teremtés folyamatait. Csakhogy, mivel a lélek által Isten éltet minden embert, ezért az ÁMEN kifejezést valójában, éppen Ő mondatja ki velünk. A lélek. Mert az elménkben, már nem csupán szépnek, hanem mentális módon megtapasztalva azt, jónak is látta az elképzeléseinket. Az általa küldött lelki vágyunk mentális módon megoldott lehetőségének. Ami visszaigazolja Isten számára azt, hogy az általa küldött lelki vággyal tökéletesen egyetértünk. Mivel a képzeletünkben, éppen azt realizáltuk magunknak. Ennél fogva, teremtésre méltó hitet formáltunk belőle.
Így a teremtőnknek szóló valós imáinkat, mindig a lelki vágyaink reális elképzeléseivel tudjuk kialakítani az elménkben. Így élhetünk csak mentális szövetségben Istennel, a teremtőnkkel. A képzelet lehetőségével. Éppen ugyanúgy kell kezelni a lelki vágyainkat, mint bármilyen egyéb fantázia jellegű szerepjátékot. Ahogyan azt kisgyermek korunkban is játszottuk. Csak akkoriban, nem mondtuk hozzá azt, hogy ÁMEN. Vagyis, a gyermeki jellegű fantáziálgatásainkat, nem rendeltük tudatosan a teremtés hatáskörébe. De felnőtt emberként, ezt már nyugodtan megtehetjük. Ha a teremtés érdekében, szövetségben kívánunk élni Istennel, a teremtővel. Mivel, ez a boldogságunk alapja. Mert Isten, mindenkit boldogságra teremtett. Ezért adta meg nekünk a tudatos teremtés mentális lehetőségét. Csak élnünk kell ezzel a csodálatos lehetőséggel. Éppen úgy, mint kisgyermek korunkban.
Ameddig tehát, a lelki jelenlétre tudatos elmétekkel, nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, addig nem tapasztalhatjátok meg a boldogságot. Mert addig a szellemi szintű múlt és a jövő problémáinak a tudata, elhomályosítja elöletek a lelki jelenlét pillanatnyi örömélményeit. Ezért, nem mehettek be az Isten országába, amit az örömökkel teljes boldogság képvisel. Ami kisgyermek korotokban még, teljesen természetes volt számotokra.
Matécz Zoltán
2025.05.02.
