Tér és idő.
Az objektív anyagi valóság jelenségeit kutató tudomány képviselői, hosszas kísérletezés és kutatás után, felfedezték végre a gravitációs hullámokat. Mégpedig, a tudományos értesítéseik szerint, két feketelyuk ütközésének és egyesülésének az eredményeként létrejött mágneses hullámok által okozott rezgéseknek, a rendkívül precíz mérése révén. Két, egymástól igen távolra telepített mérőobjektum azonos eredményeit összevetve fedezték fel a gravitációs hullámot. Csak gratulálni lehet, ehhez a rendkívüli teljesítményhez.
https://www.youtube.com/watch?v=9F_FDW56sNU
Tudományos állítás szerint, a gravitációs hullámok idézték elő és tartják fenn az égitestek jól látható és viszonyítható mozgásformáit. Ebből kiindulva, a gravitációs hullámoknak, állandóan jelen kell lenniük az Univerzum terében. Éppen a leárnyékol-hatatlanságuk miatt pedig, folyamatos mérési lehetőséget biztosítva számunkra. Ennek ellenére a tudósainknak, csak akkor nyílt lehetőségük erre, amikor két hatalmas kiterjedésű égitest, feltehetően ütközött egymással. Majd az egybeolvadásuk szintén feltételezett eseménye, olyan hullámimpulzust indított el, valamikor a nagyon régi múltban, amit csak most volt esélyünk észlelni, a precízen megépített obszervatóriumaik segítségével.
Így valójában, egy lehetséges kozmikus katasztrófa vélt eseményét észlelték, amelynek következtében, két fekete lyuk feltételezhetően egyesült. Egy elképzelhető szupermasszív óriási feketelyukká alakulva, ami például, a tejútrendszer közepében is található, állítólag. Így már sejthető, hogy ennyi feltételezés után, mennyi a tudományos tényeken alapuló valós igazságértéke.
https://www.youtube.com/watch?v=g83k8LlbdiI
Egy feketelyukba való szintén feltételezett utazást, a következő dokumentumfilm érzékelteti számunkra, amit tudományos szakemberek magyaráznak el nekünk, hogy tisztábban lássuk az ő matematikai szinten értelmezett konkrét állításaikat.
https://www.youtube.com/watch?v=Kr-1f3j9zEU
Ez egy csodálatos film. Amelyben a klasszikus fizika, Newton által meghatározott tömegvonzási erői, együtt nyernek értelmezést, az Einstein által feltételezett téridő görbület elméletével, amely már tömegvonzási erők nélkül magyarázza a gravitációt. Így az abszolút és a relatív fizika elvei, látszólag jól megférnek egymás mellett. Ahol az abszolút fizika gravitációs tana ma már azt jelenti, hogy esetleg, akár tévedhetett is Newton a tömegvonzás elméletével kapcsolatban. Viszont, a relatív fizika tudományos állításai ezzel szemben, vagy igazak, vagy nem. Ettől relatívak azok. Így a fizikusok tudományos szintű értelmezése a jelenséget illetően, az ő fantáziájukban létezik csak. Amelyben minden lehetséges feltételezés, egy jóval előtte formált korábbi tudományos alapú feltételezésen alapszik csupán.
Aki elfogadja Einstein téridő elméletét, eleve tagadja azzal, a Newton által meghatározott tömegvonzás lehetőségét. Ennek ellenére, szinte minden gravitációt értelmező tudományos értékű dokumentumfilmben, a vonzás nélküli téridő görbülettel kezdik, majd az óriási mértékű vonzóerőkkel fejezik be a gravitációs sztorit. Ezen alapszik, a feltételezett feketelyukak elmélete is. De szerencsére, az Univerzumnak sokkal vadabb a fantáziája, mint a korunk intelligenciáját képviselő vezető tudósainknak.
Ha most, visszatekintünk egy kicsit a múltba, és Einstein relativitásról szóló elméletét értelmezzük, akkor jogosan merül fel bennem a kérdés, hogy milyen alapon beszél valaki „téridőről”, amíg a tér és az idő fogalmai, nem nyertek tudományos értékű meghatározást? Mert a tér és az idő, az energiával és az információval együtt, nem objektív tényezők. Ezért, az objektív valóságot kutató tudomány, nem is alkotott még róluk konkrét, tudományos értékű meghatározást. Mind a mai napig.
Az én véleményem szerint a létezés, eleve kétféle valóságra osztható. A már elég jól ismert objektív valóságra, amit az összetett szerkezetű elektromos anyagi megnyilvánulások képeznek. Amit az égitestek biztosítanak az Univerzumban. Valamint a szubjektív valóságra, amit az oszthatatlan alaptömegekből álló mágneses alaphalmaz egységes közege épít fel. Amit az anyag nélküli bolygó és csillagközi űr képvisel.
Az összetett szerkezetű elektromos anyagi megnyilvánulások, a mágneses alaphalmaz oszthatatlan alaptömegeiből nyilvánultak meg, és ha a létezésük rezgését biztosító mágneses hullámok megszűnnek, akkor ugyanabba a mágneses alaphalmazba bomlanak el. Miután elveszítik az összetett jellegüket. Gyakorlatilag széthullnak, oszthatatlan alaptömegekre és a mágneses alaphalmazban vegyülnek el. Ez az annihiláció jelensége. Tömeg tehát, nem vész el. Ez az alapja, az energia megmaradási tételének is.
Maga a mágneses alaphalmaz, egy egységes mátrix alapú közeget alkot. Amelyben az oszthatatlan alaptömegek, egymást félretolni vagy félrelökni önerőből képtelenek. Viszont a stabil felfüggesztés és a fix alátámasztás hiányában, folyamatosan keresik az egyensúlyi helyzetüket. Így, állandóan csak rezegnek egyhelyben. Ilyen módon, egy dinamikus módon rezgő, mégis egységesen statikus mátrix alapú mozgási teret alkotva, az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok számára.
A mágneses alaphalmaz oszthatatlan alaptömegeinek a szervezett együttes rezgése azonban, mágneses hullámokat alakít ki. Amelyben a hullámhossz, a mágneses alapú kozmikus szintű információt képviseli. Mert az határozza meg a mágneses hullámok hatási irányát és induktív célját. Illetve azt a formát, amit a frekvenciában terjedő energia kialakíthat az elektromos anyagi részhalmazokból. Így a frekvencia által pedig, az energia terjed. Mint az oszthatatlan alaptömegek rezgési szintű részerőinek az egyirányú folyamatos áramlása. Amely energia a mágneses hullámokban, a frekvencia által diktált erőimpulzus sorozatokban terjed. Mint a hullámhossz által meghatározott, egymás után felsorakozott diszkrét energiaadagok formájában. Éppen úgy, mint Newton soros ingájában. Majd induktív módon befolyásolja a mágneses energia, az összetett szerkezetű elektromos anyagi megnyilvánulások mozgási állapotait.
Így az indukció jelensége, határozottan utal arra, hogy mágneses és elektromos tulajdonságok, két teljesen ellentétes közegtípus sajátságos adottságai. Ugyanazon a mágneses alaphalmazon belül. Történetesen, a mágneses erőtér és az elektromossá vált anyagi erőterek között fennálló állandó viszonyra utal az indukció jelensége. A mágneses erőtér és az elektromos erőterek között feszülve. Ezért nem beszélhetünk összevontan „elektromágneses” jellegről. Mert pusztán, az összevont „elektromágneses„ kifejezés, nem képes utalni arra, hogy az elektromos és a mágneses adottságok között, állandó induktív viszony áll fenn.
Márpedig, éppen az induktív jelenségek biztosítják a létezésben, ezt a megbonthatatlan hidat, az objektív és a szubjektív valóság között. Az indukció jelensége alakítja át, konvertálja át, modulálja át az elektromos és mágneses hullámokat egymásba. Oda vissza jelleggel igen jó, 100 %-os hatásfokkal. Így az indukció, két irányú információ és hatásközvetítési módot valósít meg. Az abszolút létezés két ellentétes valósága között. Dinamikus egyensúlyt tartva fenn az abszolút Létezésben.
Na, már most, ha a kozmikus szintű mágneses hullámok végzik el induktív módon, az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok rezgési szinten megvalósult működését, akkor ezek a hullámok, egytől-egyig gravitációs hullámoknak minősülnek. Meghatározott hullámhosszúságon aktív konkrét frekvenciával. Amelyek folyamatosan mérhetőek. Csak a tudomány nem foglalkozott velük eddig érdemben. Mert, Maxwell által egyesített, „elektromágneses” módon gondolkodnak. Amely eleve, feleslegessé teszi számukra azt, hogy csupán a gravitációs jellegű, kozmikus szintű mágneses hullámokkal törődjenek.
Így az összetett szerkezetű elektromos, anyagi szinten kialakult égitestek létezését és lehetséges mozgásformáit, a kozmikus szintű mágneses hullámok diktálják. Amelyekben, a mágneses hullámok hullámhosszainak informatív értékei határozzák meg azt, hogy a frekvenciáik által közvetített energia, milyen mértékű induktív munkát végezzen, a szóban forgó összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazokon. Így a kozmikus szintű mágneses hullámokban terjednek azok a kozmológiai állandók, amelyek szerint, az elektromos anyagi rezgések kialakulhattak és fennmaradhattak.
Az égitestek gyakorlatilag, szabadon esnek az Univerzum mágneses terét képviselő űrben. Vagyis, relatív módon súlytalanok azok. Ilyen módon, ezeket a súlytalanul szabadon eső égitesteket, könnyedén keringési pályákon tartják a kozmikus szintű mágneses hullámok. A keringésük pedig, akármilyen gyorsnak látjuk is azokat a Földről, csupán kozmikus szintű rezgéseknek minősülnek. Mert a keringésük közben, az egyensúlyi helyzetük, számottevően nem változik. Mivel a keringésük kezdőpontja és végpontja, egy és ugyanaz a pont a keringésük pályaívén. Ráadásul, bármelyik pont lehet a kezdőpontjuk. Így az égitestek viszonyítható morgásformái, csupán kozmikus szintű szekunder másodrezgéseknek minősülnek. Amit a primer jellegű mágneses alaprezgések idéznek el és tartanak fenn.
A mágneses térben kialakult mágneses hullámok tehát, olyan statikus mozgási erőteret biztosítanak az égitestek számára, amelyben az ő dinamikus mozgásformáikat, éppen a meghatározott hullámhosszon végbemenő frekvenciáik determinálják, határozzák meg. Mint kozmikus szintű események. Amely eseményekben az idő, éppen annak a függvénye, hogy az energia, milyen ütemben terjed a mágneses frekvencia által. Vagyis, külön dimenzionálható kozmikus idő nem létezik. Mivel a kozmikus időt, éppen az adott mágneses hullámhosszon végbemenő frekvencia határozza meg, amely által az energia terjed, mint kozmikus szintű szubjektív esemény. Ebből adódik, hogy „téridő” nem létezhet.
A kozmikus idő, mint a kozmikus szintű mágneses hullámok hullámhossz és frekvencia között fennálló viszony mértéke létezik csupán. Alapját képezve annak az időnek, amit mi az objektív valóság részeseményei közben mérhetünk. Amikor kiszámoljuk azt, hogy egy adott energiaérték, mennyi induktív munkát végzett, egy meghatározott elektromos anyagi megnyilvánuláson. Így a mi időalapunkat, az általunk közvetlenül érzékelhető bolygómozgások határozzák meg. Amelyeket éppúgy a kozmikus szintű mágneses hullámok tartanak rezgési szinten működésben.
Amikor tehát, a mágneses alaphalmazban terjedő kozmikus szintű mágneses hullám, induktív munkát végez egy elektromos anyagi részhalmazon, akkor tulajdonképpen átkonvertálja a kozmikus információ és energia hatását, az objektív anyagi valóságba. Így az induktív munka után viszonyítható állapotváltozás, mindig arányos lesz, a kozmikus szintű mágneses hullámok által közölt induktív hatással. Ilyen módon, a kozmikus esemény szubjektív részideje, az objektív valóságban viszonyítható állapotváltozás objektív részidejével határozható meg. Amely részidő, csupán azért lehet objektív jellegű, mert az objektív valóságban mért állapotváltozás viszonyításának a mértékét tükrözi számunkra.
Az persze, tényszerűen elképzelhető, hogy az égitestek, a jelenlétükkel valóban torzítják kissé a mágneses erőteret. De a teljes kozmikus szintű esemény idejére, nem lehetnek hatással. Mert az, a kozmikus szintű mágneses hullámhossz és frekvencia fennálló viszonyától függ kizárólag. Mint mágneses alapú torlónyomástól. Ami minden égitestre az ő kialakult tömegértéke szerint hat. Így a mi Földünkre is. Mint a kozmikus esemény viszonytényezője. Mivel az anyagi megnyilvánulások minden lehetséges formája rezgésnek minősül, ezt állítja a fizika, ezért az objektív valóságra jellemző idő is, a rezgések hullámhosszának és frekvenciájának a viszonyára utalhat csak. Így az idő, objektív kiterjedésként semmiképpen sem dimenzionálható. Sem a térrel, sem önmagában.
Az idő tehát, a viszonyoknak és a viszonyítás képességének a viszonytényezője. Vagyis, szellemi szintű mentális termék lehet csak számunkra. A mi életünkben pedig, csak a jelen pillanata számít. Ami éppen most van. Mivel életképes lelki erőhatásokat, csak itt és most, a jelenben aktivizálhatunk. A lelki jelenlétünkben. A szellemi szintű múltba vagy a jövőbe irányított lelki erőhatások, örökre elvesznek számunkra.
Minden elmúlt időpillanat, a múlt emlékeit képezi számunkra. Ami, csak volt valamikor. Amire emlékezhetünk. A jövő pedig, olyan időpillanatokat jelent számunkra, amit szintén a múltban terveztünk el. Ezért az, csak lesz esetleg feltehetően. Mivel emlékszünk rá, ezért vannak elvárásaink a jövőt illetően. Ezzel szemben a jelen, az mindig éppen most van. Itt és most. A lelki aktivitásunk lehetséges idejében. Amikor az anyagi jellegű folyamatokban részt veszünk azzal, hogy viszonyítjuk őket. Így az értelmes ember, mindig a múlt tapasztalatai alapján alakítja a jelent olyanná, hogy abban a változásban, a vágyott jövője alakuljon ki.
Az életünkkel éppen az a probléma, hogy nem élünk mindig a lelki jelenlétben. Mert a lelki érzéseink mentális erőhatásait, megpróbáljuk a szellemi szinten tárolt múlt emlékeibe, vagy a lehetséges jövő elvárásaiba vetíteni. Ahol a lelki erőhatásaink, teljesen hatástalanok. Mert a lelki érzéseink, mint mentális erőhatások kizárólag, csak a jelenben lehetnek aktívak. Itt és most. A múltba vagy a múlt emlékeiben meghatározott jövőbe vetítve azokat, céltalanul bolyongva elvesznek számunkra. Az már időutazás lenne.
Ahogy a múlt vagy a jövő szellemi termék, mert az emlékezetünkön alapszik, úgy a belőle származtatható időérzetünk is csupán szellemi adottságunk. Mentális tényezőként pedig, objektív kiterjedést meghatározni képes dimenziója nincsen. Ezért, nem mondhatjuk azt, hogy valami az időben történik. Csupán azt határozhatjuk meg, hogy valamennyi ideig történik egy állapotváltozás. Amit viszonyítani tudunk. Mégpedig, a viszonyítható munkavégzés hosszát biztosító állapotváltozás tényével. Amelyben az adott viszonyítható változás, és a változást előidéző hatás tartós kapcsolata, mint időtényező fog realizálódni számunkra.
Viszonyítható állapotváltozás hiányában, csupán egy fix, változás nélküli állapotra lehetünk figyelmesek, amely a teljes nyugalom miatt, nem vesz igénybe energiát. Ezért ebben az abszolút nyugalomban, a lelki jelenlét pillanata stabilizálódik. Mert nincsen semmiféle folyamat, amely a jelen pillanatától elvonatkoztathatna bennünket. Ezt érzik az űrhajósok az űrben.
Így a viszonyok viszonyításának a viszonytényezője, az idő, mint az emberi elme mentális elvonatkoztatási képessége nyilvánul meg, az emlékeinket alkotva. Ennél fogva, minden viszonyítható eseménynek, saját rezgési ideje van. Attól függően, hogy a viszonyítható állapotváltozást, milyen mértékű objektív erő vagy szubjektív energia hozta létre.
Az csak egy dolog, hogy az emberi kultúrában, az idő mibenlétét, az égitesteink periodikus mozgásformáihoz igazítva határoztuk meg. A Föld, a Nap, és a Hold keringési szintű, állandó kozmikus rezgési ciklusaihoz mérten. Majd az ilyen módon megállapított, így abszolutizált időegységeinket használjuk minden észlelhető mozgásállapot változás viszonyítására. Vagyis, bármilyen kozmikus eseményt viszonyítsunk is, ugyanazokkal az időegységekkel tesszük, mint a jól megszokott, Földi viszonylatban észlelhető jelenségeinket. Mert számunkra, így nyer értelmet. Így lehet nekünk természetes. Így illik bele, a mi megszokott időképünkbe. Amit szellemi szinten alakítottunk ki és tartunk fenn.
Annak ellenére, hogy a Földünkön sem egységes az idő számunkra. Hiszen a Föld természetes keringési ciklusai során, más és más zónaidők váltogatják egymást. Mivel a Naphoz viszonyítható adott időpillanat, folyamatosan változik a Földünk felszínén a kelet és nyugati irányú keringés miatt. Ezt jól demonstrálják az újévi jelentések. Ahol az óévet máshol, órákkal előbb búcsúztatják, mint nálunk. Vagy éppen, jóval később. De mi, mégis egységesként tudjuk kezelni az időt. Mert mentális szellemi termékként, úgy manipuláljuk, ahogyan csak akarjuk.
Csupán arra van szükségünk, hogy az óráinkat megfelelő módon egyeztessük. Mivel az óráink, a szellemi szinten etalonizált, abszolutizált időegységeinket mutatják. Egységesen. Hogy a természetes életfolyamatainkat össze tudjuk hangolni. Amelyekben, éppen mi magunk végezzük el a szükséges állapotváltozásokat. Vagyis, a viszonyítási alapunkat, éppen mi magunk képezzük azzal, ahogy időbeosztás szerint cselekszünk. Hogy közösen szinkronizált társadalmi eseményekben vehessünk részt. Ezt hívjuk egyidejűségnek.
https://www.youtube.com/watch?v=KMJT7Lcr4i4
A gravitációs hullámok tehát, „ráncok” a téridő szövetében. Ezt állítja a tudományos ismeretterjesztő film. Ahol az idő, mint nyilván mentális tényező, nem is képes ráncolódni. Mert nem objektív tényező. Ezért a gravitációs hullámokról szóló tudományos hírek, erősen sántítanak. Komolyan át kellene értékelni az eredményeiket. Ha a tudós szakembereinknek van rá elegendő idejük.
Mert az idő, az értelmes emberi tudat mentális terméke, amit az óráinkon realizálunk magunknak. Önálló objektív tulajdonságokkal nem rendelkezik. Míg a tér, azt a mágneses erőteret jelenti számunkra, amelyben az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok, mint égiestek, fúziós jelleggel kialakulhattak és mozoghatnak rezgési szinten. Míg a mágneses alaphalmaz, alapvető objektív kiterjedésként érvényesülve, a mágneses alapú szubjektív valóságot képviseli számunkra. Amiben az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok kialakulhattak és ami az elektromos anyagi részhalmazok atomos szerkezeteit belül is kitölti, mint térfogat. Így az összetett szerkezetű elektromos anyagi testeket, éppúgy meghatározza a mágneses erőtér, amiben mozogni képesek, mint a térfogat, amiben a belső elektrosztatikus közegük mozoghat. De a teret és az időt egy közös fizikai egységként értelmezni, nyilván nem lehet.
Mert a „téridő” kifejezés, csak hangzatra lehet jópofa. Fizikai értelemben véve ostobaság. Mert a tér, alapvetően objektív tényező, hiszen az Univerzum oszthatatlan alaptömegeinek az egységes közege alkotja. Míg az idő, kizárólag szubjektív, mentális tényezőnek minősül. Így fizikai szinten nem kapcsolható egymáshoz. Olyan ez, mint például a „tömeg-vonzás” fogalma. Ami igen jól hangzik, de semmiképpen sem lehet igaz. Mert, ha a tömeg, csupán az anyagi testek tehetetlen tulajdonsága, akkor nyilván nem lehet objektív tényező, hanem csak egy tulajdonság. Így nem is rendelkezhet a vonzódás többlettulajdonságával. A tulajdonságok ugyanis, csak önállóan képviselhetnek egy anyagi testet. Így a tömeg, az anyagi testek mennyiségi mértékét határozza meg. Ami tehetetlen módon viselkedik az hatásokkal szemben. Miközben a vonzódás, már az anyagi testek minőségét meghatározni képes tulajdonság. Így a „tömegvonzás” fogalmában, a kvantitatív mennyiségi érték van nyelvtani módon összevonva, a vonzódás kvalitatív tulajdonságával. Ami nyelvtani szempontból véve még talán elmegy valahogy, de fizikai szinten teljesen lehetetlen.
Ugyanez a helyzet a „téridő” fogalmával is. Ahol a tér objektív valós kiterjedést képviselő kvantitatív dolog, míg az idő, kizárólag szubjektív módon értelmezhető kvalitatív tényező. Fizikai szinten nem társíthatók.
Matécz Zoltán
- 06.11.
