Gravitációs hullámok.
Az objektív valóság jelenségeit kutató tudomány képviselői, hosszas kísérletezés és kutatás után, felfedezték végre a gravitációs hullámokat. Mégpedig, a tudományos értesítéseik szerint, két feketelyuk ütközésének és egyesülésének az eredményeként létrejött mágneses hullámok által okozott rezgéseknek, a rendkívül precíz mérése révén. Két, egymástól igen távolra telepített mérőobjektum azonos eredményeit összevetve fedezték fel a gravitációs hullámot. Csak gratulálni lehet, ehhez a rendkívüli teljesítményhez.
https://www.youtube.com/watch?v=9F_FDW56sNU
Tudományos állítás szerint, a gravitációs hullámok idézték elő és tartják fenn az égitestek jól látható és viszonyítható mozgásformáit. Ebből kiindulva, a gravitációs hullámoknak, állandóan jelen kell lenniük az Univerzum terében. Éppen a leárnyékolhatatlanságuk miatt pedig, folyamatos mérési lehetőséget biztosítva számunkra. Ennek ellenére a tudósainknak, csak akkor nyílt lehetőségük erre, amikor két hatalmas kiterjedésű égitest feltehetően ütközött egymással. Majd az egybeolvadásuk szintén feltételezett eseménye, olyan hullámimpulzust indított el, valamikor a nagyon régi múltban amit, csak most volt esélyünk észlelni, a precízen megépített obszervatóriumaik segítségével.
Így valójában, egy lehetséges kozmikus katasztrófa vélt eseményét észlelték, amelynek következtében, két feketelyuk feltételezhetően egyesült. Egy szupermasszív óriási feketelyukká alakulva, ami például, a tejútrendszer közepében is található állítólag.
https://www.youtube.com/watch?v=g83k8LlbdiI
Egy feketelyukba való feltételezett utazást, a következő dokumentumfilm érzékelteti számunkra, amit tudományos szakemberek magyaráznak el nekünk, hogy tisztábban lássuk az ő matematikai szinten értelmezett állításaikat.
https://www.youtube.com/watch?v=Kr-1f3j9zEU
Ez egy csodálatos film. Amelyben a klasszikus fizika, Newton által meghatározott tömegvonzási erői, együtt nyernek értelmezést, az Einstein által feltételezett téridő görbület elméletével, amely tömegvonzási erők nélkül magyarázza a gravitációt. Így az abszolút és a relatív fizika elvei, látszólag jól megférnek egymás mellett. Ahol az abszolút fizika gravitációs tana azt jelenti, hogy esetleg tévedhetett Newton a tömegvonzás elméletével kapcsolatban. Viszont, a relatív fizika tudományos állításai ezzel szemben, vagy igazak, vagy nem. Ettől relatívak azok. Így a fizikusok tudományos szintű értelmezése a jelenséget illetően, az ő fantáziájukban létezik csak. Amelyben minden lehetséges feltételezés, egy jóval előtte formált korábbi tudományos alapú feltételezésen alapszik csupán.
Aki elfogadja Einstein téridő elméletét, eleve tagadja azzal, a Newton által meghatározott tömegvonzás lehetőségét. Ennek ellenére, szinte minden gravitációt értelmező tudományos értékű dokumentumfilmben, a téridő görbülettel kezdik, majd az óriási mértékű vonzóerőkkel fejezik be a gravitációs sztorit. Ezen alapszik, a feltételezett feketelyukak elmélete is. De szerencsére, az Univerzumnak sokkal vadabb a fantáziája, mint a korunk intelligenciáját képviselő vezető tudósainknak.
Ha most, visszatekintünk egy kicsit a múltba, és Einstein relativitásról szóló elméletét értelmezzük, akkor jogosan merül fel bennem a kérdés, hogy milyen alapon beszél valaki téridőről, amíg a tér és az idő fogalmai, nem nyertek tudományos értékű meghatározást? Mert a tér és az idő, az energiával és az információval együtt, nem objektív tényezők. Ezért, az objektív valóságot kutató tudomány, nem is alkotott még róluk konkrét meghatározást.
Az én véleményem szerint a létezés, eleve kétféle valóságra osztható. A már elég jól ismert objektív valóságra, amit az összetett szerkezetű elektromos anyagi megnyilvánulások képeznek. Valamint a szubjektív valóságra, amit az oszthatatlan alaptömegekből álló mágneses alaphalmaz közege épít fel.
Az összetett szerkezetű elektromos anyagi megnyilvánulások, a mágneses alaphalmaz oszthatatlan alaptömegeiből nyilvánultak meg, és ha a létezésük rezgését biztosító mágneses hullámok megszűnnek, akkor ugyanabba a mágneses alaphalmazba bomlanak el. Miután elveszítik az összetett jellegüket. Gyakorlatilag széthullnak oszthatatlan alaptömegekre, és a mágneses alaphalmazban vegyülnek el. Ez az annihiláció jelensége. Tömeg tehát, nem vész el. Ez az alapja, az energia megmaradási tételének.
Maga a mágneses alaphalmaz, egy egységes mátrixszerű közeget alkot. Amelyben az oszthatatlan alaptömegek egymást félretolni vagy félrelökni önerőből képtelenek. Viszont a stabil felfüggesztés és a fix alátámasztás hiányában, folyamatosan keresik az egyensúlyi helyzetüket. Vagyis, állandóan csak rezegnek egy helyben. Ilyen módon, egy dinamikus módon rezgő, egységes mozgási teret alkotva, az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok számára.
A mágneses alaphalmaz oszthatatlan alaptömegeinek a szervezett együttrezgése azonban, mágneses hullámokat alakít ki. Amelyben a hullámhossz, a mágneses alapú kozmikus információt képviseli. Míg a frekvencia által, az energia terjed. Mint az oszthatatlan alaptömegek rezgési részerőinek az egyirányú áramlása. Amely energia a mágneses hullámokban, a frekvencia által diktált impulzussorozatokban terjed. Majd induktív módon befolyásolja a mágneses energia, az összetett szerkezetű elektromos anyagi megnyilvánulások mozgási állapotait.
Így az indukció jelensége, határozottan utal arra, hogy mágneses és elektromos tulajdonságok, két teljesen ellentétes halmaztípus sajátságos adottságai. Történetesen, a mágneses alaphalmaz és az elektromos anyagi részhalmazok között fennálló állandó viszonyra utal az indukció jelensége. Ezért nem beszélhetünk összevontan „elektromágneses” jellegről. Mert pusztán az „elektromágneses„ kifejezés, nem képes utalni arra, hogy az elektromos és a mágneses adottságok között, állandó induktív viszony áll fenn.
Márpedig, éppen az induktív jelenségek biztosítják a létezésben a megbonthatatlan hidat, az objektív és a szubjektív valóság között. Az indukció jelensége alakítja át, konvertálja át, modulálja át az elektromos és mágneses hullámokat egymásba. Oda vissza jelleggel. Így az indukció, kétirányú információ és hatásközvetítési módot valósít meg az abszolút létezés két ellentétes valósága között. Dinamikus egyensúlyt tartva a létezésben.
Na, már most, ha a kozmikus szintű mágneses hullámok végzik el induktív módon, az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok rezgési szinten megvalósult működését, akkor ezek a hullámok, egytől-egyig gravitációs hullámoknak minősülnek. Meghatározott hullámhosszúságon aktív konkrét frekvenciával. Amelyek folyamatosan mérhetőek. Csak a tudomány nem foglalkozik velük érdemben. Mert Maxwell által egyesített „elektromágneses” módon gondolkodnak. Amely eleve feleslegessé teszi számukra azt, hogy csupán a gravitációs szintű mágneses hullámokkal foglalkozzanak.
Így az összetett szerkezetű, elektromos anyagi szinten kialakult égitestek létezését és lehetséges mozgásformáit, a kozmikus szintű mágneses hullámok diktálják. Amelyekben, a mágneses hullámok hullámhosszainak informatív értékei határozzák meg azt, hogy a frekvenciáik által közvetített energia, milyen mértékű induktív munkát végezzen, a szóban forgó összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazokon.
Az égitestek gyakorlatilag, szabadon esnek az Univerzum mágneses terében. Vagyis, relatív módon súlytalanok azok. Ilyen módon, ezeket a súlytalanul szabadon eső égitesteket, könnyedén keringési pályákon tartják a kozmikus szintű mágneses hullámok. A keringésük pedig, akármilyen gyorsnak látjuk is azokat, csupán rezgésnek minősül. Mert a keringésük közben, az egyensúlyi helyzetük számottevően nem változik. Mivel a keringésük kezdőpontja és végpontja, egy és ugyanaz a pont a keringésük pályaívén. Ráadásul, bármelyik pont lehet az. Így az égitestek viszonyítható morgásformái, csupán kozmikus szintű rezgéseknek minősülnek.
A mágneses térben kialakult mágneses hullámok tehát, olyan mozgási teret biztosítanak az égitestek számára, amelyben az ő dinamikus mozgásformáikat, éppen a meghatározott hullámhosszon végbemenő frekvenciáik determinálják, határozzák meg. Mint kozmikus szintű események. Amely eseményekben az idő, éppen annak a függvénye, hogy az energia, milyen ütemben terjed a mágneses frekvencia által. Vagyis, külön dimenzionálható kozmikus idő nem létezik. Mivel a kozmikus időt, éppen az adott mágneses hullámhosszon végbemenő frekvencia határozza meg, amely által az energia terjed, mint kozmikus esemény. Ebből adódik, hogy téridő nem létezhet.
A kozmikus idő, mint a kozmikus szintű mágneses hullámok hullámhossz és frekvencia között fennálló viszony mértéke létezik. Alapját képezve annak az időnek, amit mi az objektív valóság részeseményei közben mérhetünk. Amikor kiszámoljuk azt, hogy egy adott energiaérték, mennyi induktív munkát végzett egy meghatározott elektromos anyagi megnyilvánuláson.
Amikor tehát, a mágneses alaphalmazban terjedő kozmikus szintű mágneses hullám, induktív munkát végez egy elektromos anyagi részhalmazon, akkor tulajdonképpen átkonvertálja a kozmikus információt és energiahatást, az objektív valóságba. Így az induktív munka után viszonyítható állapotváltozás, mindig arányos lesz, a kozmikus szintű mágneses hullámok által közölt induktív hatással. Ilyen módon, a kozmikus esemény szubjektív részideje, az objektív valóságban viszonyítható állapotváltozás objektív részidejével határozható meg. Amely részidő, csupán azért lehet objektív jellegű, mert az objektív valóságban mért állapotváltozás viszonyításának a mértékét tükrözi számunkra.
Az persze, tényszerűen elképzelhető, hogy az égitestek, a jelenlétükkel valóban torzítják a mágneses teret. De a kozmikus szintű esemény idejére, nem lehetnek hatással. Mert az, a kozmikus szintű mágneses hullámhossz és frekvencia fennálló viszonyától függ kizárólag. Mint a kozmikus esemény viszonytényezője. Mivel az anyagi megnyilvánulások minden lehetséges formája rezgésnek minősül, ezt állítja a fizika, ezért az objektív valóságra jellemző idő is, a rezgések hullámhosszának és frekvenciájának a viszonyára utal. Így az idő kiterjedésként nem dimenzionálható, sem a térrel, sem önmagában.
Az idő tehát, a viszonyoknak és a viszonyítás képességének a viszonytényezője. Vagyis, szellemi termék. A mi életünkben pedig, csak a jelen pillanata számít. Ami éppen most van. Mivel életképes lelki erőhatásokat, csak itt és most, a jelenben aktivizálhatunk az elméinkben. A lelki jelenlétünkben.
Minden elmúlt időpillanat, a múltat képezi számunkra. Ami, csak volt valamikor. Amire emlékezhetünk. A jövő pedig, olyan időpillanatokat jelent számunkra, amit szintén a múltban terveztünk el. Ezért az, csak lesz feltehetően. Mivel emlékszünk rá, ezért vannak elvárásaink a jövőt illetően. Ezzel szemben a jelen, az van. Itt és most. A lelki aktivitásunk lehetséges idejében.
Az életünkkel éppen az a probléma, hogy nem élünk mindig a lelki jelenlétben. Mert a lelki érzéseink mentális erőhatásait, megpróbáljuk a szellemi szinten tárolt múlt emlékeibe, vagy a jövő elvárásaiba vetítetni. Ahol a lelki erőhatásaink, teljesen hatástalanok. Mert a lelki érzéseink, ment mentális erőhatások kizárólag, csak a jelenben lehetnek aktívak. Itt és most. A múltba vagy a múlt emlékeiben meghatározott jövőbe vetítve azokat, céltalanul bolyongva elvesznek számunkra.
Ahogy a múlt vagy a jövő szellemi termék, mert az emlékezetünkön alapszik, úgy a belőle származtatható időérzetünk is csupán szellemi adottságunk. Mentális tényezőként pedig, kiterjedést meghatározni képes dimenziója nincsen. Ezért, nem mondhatjuk azt, hogy valami az időben történik. Csupán azt határozhatjuk meg, hogy valamennyi ideig történik egy állapotváltozás. Amit viszonyítani tudunk. Mégpedig, a viszonyítható munkavégzés hosszát biztosító állapotváltozás tényével. Amelyben az adott viszonyítható változás, és a változást előidéző hatás tartós kapcsolata, mint időtényező fog realizálódni.
Viszonyítható állapotváltozás hiányában, csupán egy fix, változás nélküli állapotra lehetünk figyelmesek, amely a nyugalom miatt, nem vesz igénybe energiát. Ezért ebben az abszolút nyugalomban, a pillanat stabilizálódik. Mert nincsen semmiféle folyamat, amely a jelen pillanatától elvonatkoztathatna.
Így a viszonyok viszonyításának a viszonytényezője, az idő, mint az emberi elme elvonatkoztatási képessége nyilvánul meg, az emlékeinket alkotva. Ennél fogva, minden viszonyítható eseménynek, saját rezgési ideje van. Attól függően, hogy a viszonyítható állapotváltozást, milyen mértékű erő vagy energia hozta létre.
Az csak egy dolog, hogy az emberi kultúrában, az idő mibenlétét, az égitesteink periodikus mozgásformáihoz igazítva határoztuk meg. A Föld, a Nap, és a Hold keringési szintű, kozmikus rezgési ciklusaihoz mérten. Majd az ilyen módon megállapított, abszolutizált időegységeinket használjuk minden észlelhető mozgásállapot változás viszonyítására. Vagyis, bármilyen kozmikus eseményt viszonyítsunk is, ugyanazokkal az időegységekkel tesszük, mint a jól megszokott, Földi viszonylatban észlelhető jelenségeinket. Mert számunkra, így nyer értelmet. Így illik bele, a mi megszokott időképünkbe. Amit szellemi szinten alakítottunk ki, és tartunk fenn.
Annak ellenére, hogy a Földünkön sem egységes az idő számunkra. Hiszen a Föld természetes keringési ciklusai során, más és más zónaidők váltogatják egymást. Mivel a Naphoz viszonyítható adott időpillanat, folyamatosan változik a Földünk felszínén a keringés miatt. Ez jól demonstrálják az újévi jelentések. Ahol az óévet máshol, órákkal előbb búcsúztatják, mint nálunk. De mi, mégis egységesként tudjuk kezelni az időt, mert szellemi termékként, úgy manipuláljuk, ahogy csak akarjuk.
Csupán arra van szükségünk, hogy az óráinkat megfelelő módon egyeztessük. Mivel az óráink, a szellemi szinten etalonizált, abszolutizált időegységeinket mutatják. Egységesen. Hogy a természetes életfolyamatainkat össze tudjuk hangolni. Amelyekben, éppen mi magunk végezzük el a szükséges állapotváltozásokat. Vagyis, a viszonyítási alapunkat, éppen mi magunk képezzük azzal, hogy cselekszünk. Hogy közösen szinkronizált társadalmi eseményekben vehessünk részt. Ezt hívjuk egyidejűségnek.
https://www.youtube.com/watch?v=KMJT7Lcr4i4
A gravitációs hullámok tehát, „ráncok” a téridő szövetében. Ezt állítja a tudományos ismeretterjesztő film. Ahol az idő, mint nyilván mentális tényező, nem is képes ráncolódni. Mert nem objektív tényező. Ezért a gravitációs hullámokról szóló tudományos hírek, erősen sántítanak. Komolyan át kellene értékelni az eredményeiket. Ha a tudós szakembereinknek van rá elegendő idejük.
Matécz Zoltán
2019.09.24.
