Gravitációs hullámok.
Amikor rákerestem erre a cikkre az interneten, azt reméltem, hogy a gravitáció jelenségét fogom végre megérteni általa. Történetesen azt, hogy az egyetemes tömegvonzás, gravitációs hullámok révén terjed az égitestek között. Miközben közvetíti azt a tömegek között terjedő vonzó erőhatást, amit a gravitációs jelenség megkíván. De sajnos, erről nem volt szó. E helyett, Raffai Péter kedves előadó elmesélte nekem, hogy olyan gravitációs hullámokról van szó, amelyeket két, egymás körül keringő égitest kelt azzal, hogy párban mozognak. Valahol távol, az Univerzum végtelen terében. A keringőmozgásuk sajátságos hullámot alakít ki, amit a LIGO mérőműszereivel detektálni tudnak. Így a téridőben kialakuló gravitációs hullámok, mint a téridő fodrozódásai, hullám szerűen terjednek. Mert a két test közötti téridő, az egymás körüli keringésük során, ütemesen megnyúlik és összehúzódik. Ez az ütemes téridő változás, gravitációs hullámot kelt mindaddig, amíg azok együtt mozognak. Ezt érzékeli a LIGO.
A gravitációs hullámok tehát, a téridő hullámai. Amit a gravitációs mező ingadozásaiként érzékelünk. Ami a négydimenziós téridő megnyúlásával és rövidülésével jár. Így a gravitációs hullámokat, az ingadozó gravitációs mezők keltik, amelyek hullám szerűen terjednek tova fénysebességgel és ahol áthaladnak, ott a távolságokat rövidítik és megnyújtják. Ezért lehet őket detektálni. Ha pedig, mindez a téridőben zajlik, akkor megnéztem mindjárt a téridőről arról szóló filmet is.
https://gravitacioshullam.hu/gravitacios-hullamok/mi-a-terido
A téridő elve szerint, minden esemény térben és időben zajlik. Ezért lehetett az időt negyedik dimenzióként, a tér három kiterjedést biztosítani képes dimenzióihoz csatolni. Így, nem lehet olyan mozgási eseményről beszélni, ami csak a térben vagy, csak az időben megy végbe. Mert a mozgás miatt, a tér és az idő összetartozik. Egy egységes téridő rendszert alkotva. Így a tér és az idő, valójában elválaszthatatlan egymástól.
Sajnos, az előadó, arról sem tett említést, hogy a gravitációs hullámokat felépíteni képes közeg, ami nyilván a téridő fizikai feltételeit garantálja, miből tevődik össze. Nyilván olyan közegnek tekinti, amit már mindenki ismer. Amit tulajdonképpen a világűr képvisel.
Ahhoz, hogy megértsem azt, amit Raffai Péter mondott a téridőről, előbb a tér és az idő fogalmának a konkrét meghatározását keresgéltem az interneten. De tulajdonképpen, egyiket sem fedeztem fel. Mert sem a térnek, sem pedig az időnek, nincsen konkrét, tudományos értékű meghatározása. A teret, egy matematikai modellnek tekintik csupán. Így egy képzeletbeli tér valóságos jelleget ölt a téridő fogalmában. Hasonló a helyzet az idő fogalmával is. Aminek szintén nem találtam tudományos értékű konkrét meghatározását. Így a „téridő” fogalmát, teljesen igénytelennek tartom. Függetlenül attól, hogy ki találta ki. Ráadásul, bár igaz az, hogy az események térben valósulnak meg, de nem az időben. Hanem csupán, valamennyi időt vesz igénybe az a változás, ami az adott eseményt képes meghatározni. Vagyis, nem időben zajlik valamely esemény, hanem valamennyi ideig tart.
Így tulajdonképpen a térben, csak konkrét P-állapotok vannak. Amelyeken változtatni kell ahhoz, hogy eseményhez jussunk. Ezeknek az állapotoknak a változása, t-időt vesz igénybe. Ezért, ha a P-állapotot és a változására szánt t-időt összeszorzom, akkor eljutok az állapotváltozásig. W = P * t Amit a fizikai munka jelent. Mert fizikai szinten ezt az állapotváltozást, W-munkának nevezik. Így az állapotváltozás W-munkaértékét, a t-idővel elosztva, megkapjuk azt az P-állapotot, amin az állapotváltozás fizikai W-munkával meghatározott eseménye módosítani tudott. P = W / t Ha pedig, az esemény W-munkaértékét elosztjuk a pillanatnyi P-állapot reálértékével, akkor megkapjuk a munkavégzésre használt teljes t-eseményidőt. t = W / P
Az eseményidő tehát, arányos a térben megvalósult eseménnyel, amit a fizikai munka folyamatos cselekménye jelent. Így az esemény, nyilván valamennyi időt vett igénybe. De, nem az időben zajlott. Főleg, nem a „téridőben”.
A tér fogalmáról lehet valamilyen elképzelésünk, ha az abszolút Létezést értelmezve, kétféle valóságra osztjuk. Az objektív valóságra, amit az összetett szerkezetű elektromos anyagi megnyilvánulások képviselnek. Mint égitestek. Amilyen a mi Földünk is. Valamint, a szubjektív valóságra, amelyiknek az elektromos tulajdonságok hiányában, csak mágneses vonzata lehet. Amit a bolygó és csillagközi űr biztosít számunkra.
Az összetett szerkezetű elektromos anyagi égitestek, mint az Univerzum „atomjai”, a szubjektív jellegű mágneses valóságban nyilvánultak meg és abban is működnek rezgési szinten. Így a mi Földünk is. Ezért a bioszféránkban, az elektromos és a mágneses jellemzőségek, együtt mutatkoznak meg számunkra. Amit „elektromágneses” hatásoknak értékelünk. Ha azonban, a légterünkben felfelé haladva, az egyre csak ritkuló légrétegeken keresztül, elhagyjuk a bioszféránk anyagi határát, akkor a bolygó és csillagközi űrbe kerülünk. Ahol az óriási mértékű vákuum miatt, számottevő anyagi mennyiség már nincsen. Így az már, az Univerzum szubjektív jellegű mágneses alaphalmaza.
Ezt a mágneses alaphalmazt, a tovább már valóban oszthatatlan, egységnyi méretű alaptömegek tejes közege tölti ki. Mivel az elektromos megosztás képességével, csak összetett szerkezetű anyagi minőségek rendelkezhetnek, ezért az oszthatatlan alaptömegek közegének jutott a mágneses hatások közvetítésének a feladata. Az oszthatatlan alaptömegeknek nincsen fixen lerögzített állapota a közegükben, ezért az egyensúlyi helyzetüket folyamatosan keresve, állandóan csak rezegnek. Egymást félre tolni vagy félre lökni képtelenek önerőből. Így a kényszerű együttes rezgéseik miatt, kozmikus szintű és longitudinális jellegű mágneses hullámokat alakítanak ki a közegükben.
Ezeknek a kozmikus szintű mágneses hullámoknak, két alapvető tulajdonsága van. A hullámhossz és a frekvencia. A hullámhossznak informatív értéke van, mert az határozza meg a mágneses hullámok frekvenciájának a terjedési irányát és célját. Míg a mágneses frekvencia által, az energia terjed. Az oszthatatlan alaptömegek rezgési szintű részerő hatásainak a folytonossága. Periodikus jelleggel megszaggatva, a hullámhossz által meghatározott erőimpulzus sorozatok formájában. Ezt a kozmikus szintű mágneses hullámokban terjedni képes hatásközvetítési módot nevezhetjük, az energia áramlásának.
Az Univerzum mágneses alapú szubjektív alaphalmazában tehát, kozmikus szintű mágneses hullámok alakultak ki. Amelyek, mágneses erőtérré alakították a mágneses teret. Mert a mágneses hullámok, mint egy irányú „hatáspumpák”, mágneses torlónyomással terhelnek minden égitestet, amivel csak közvetlen fizikai érintkezésen alapuló kölcsönhatásba kerülhetnek. Az én véleményem szerint, ez a kozmikus jellegű mágneses torlónyomás idézi elő azt a hatást, amit a gravitációs eseményeknek képzeltünk eddig. Mert így már, teljesen nyilvánvaló dolog az, hogy a gravitációs erő hol ébred és miért hat az égitestek tömegei felé, kozmikus jelleggel. Valamint az is érthető, hogy az égitestek, miért éppen a megnyilvánult tömegértékük arányában hasznosulnak ebből a kozmikus jellegű gravitációs hatásból.
Az Univerzum mágneses alaphalmaza tehát, teljesen kitölti a rendelkezésére álló helyet. Mozgási, létezési teret biztosítva ez által, a benne kialakult és rezgési szinten működő égitestek számára. Ebből kifolyólag, a tér számunkra nem más, mint az Univerzum mágneses alaphalmaza. Amit a bolygó és csillagközi űrként ismerhettünk meg. De, ha visszatérünk a bioszféránkba, akkor a légterünkbe érve, már az elektromos anyagi minőségek és a mágneses alaphalmaz együttesébe kerülünk. Mert az atomokat belülről, ugyanaz a mágneses erőtér tölti ki, mint amelyik körül veszi azokat kívülről. Mert az anyagi atom, olyan a mágneses alaphalmaz közege számára, mint a nagyon szellős „szivacs”.
Vagyis, az atomok belül nem üresek. Hanem teljesen telítettek. A mágneses alaphalmaz oszthatatlan alaptömegeivel. Amelyek elektrosztatikus erőteret képeznek az elektronok körül. Ennél fogva, ha az atomot felépítő atommagnak és az elektronoknak az együttes tömege, az adott atomnak csupán az egy tízezredét teszik ki, akkor nagyjából kiszámítható, hogy egy darab oszthatatlan alaptömeg egységnyi méretű kiterjedése mekkora. Ha tudjuk azt, hogy az elektron, 1800-ad része a teljes atomtérfogatnak. Így 10 000 / 1800 = 5,5, ami azt jelenti, hogy a számunkra még elektronmikroszkóppal is teljesen láthatatlan elektron, legalább 5,5-ször nagyobb, mint az egységnyi méretű oszthatatlan alaptömeg. Ami a mágneses erőtér lehetséges egységnyi alapeleme.
Számukra az idő alapját, a periodikusan ismétlődő égi események állandó mozgásformái biztosítják. Ezek alapján készítettük el az óráinkat is, amelyek pont az égi eseményeket képezik le számunkra. Így az égi és a földi események viszonyítása, mindig a pillanatnyi lelki jelenlétünkben valósul meg. A viszonyítási képességünk jelen pillanatában. Amelyben éppen tapasztalatot szerzünk az anyagi világ eseményeiről. Illetve, a viszonyítási képességünknek abban a pillanatában, amikor hatást tudunk gyakorolni a külvilágunkra. Így észlelhetjük az objektív valóságnak egy-egy adott pillanatnyi fázisát. Mint eseményeket. Hiszen az előző viszonyított pillanat részeseményét, mint emléket, már el is tárolta a memóriánk. Míg a következő lehetséges pillanat, csupán tervszerű elképzelés az elménk viszonyításra képes jelen pillanatában. A jövőnket alkotva.
Az elménk tehát, mindig a jelen pillanatára tudatos. Míg a memóriánkban tárolt emlékeink mentális adatbázisának a „raktárosa” nem más, mint a mi saját szellemiségünk. A szellemiségünk tehát, mint jó raktáros, mindig a rendelkezésére álló mentális adatbázisát szemléli. Folytonosként érzékeltetve az elménkkel az időt. Az idő tehát, egy mentális szintű szellemi termék csupán az elménkben. A megtapasztalt múltat és az elképzelhető jövőt képviselve. De mindig a jelen pillanatában élünk. Itt és most, a lelki jelenlétben. Amikor viszonyítani tudjuk az emlékeinket is. A szellemi szintű múltunk emlékeit és a jövőnk lehetséges elképzeléseit.
Ami azt jelenti, hogy bár valóságos térrel rendelkezünk, a kozmikus szintű mágneses alaphalmaznak köszönhetően, de fiktív idővel. Ami csupán egy szellemi szintű mentális érzet számunkra. Függetlenül attól, hogy mindent az általunk közösen használt, kollektív időérzetünk szerint cselekszünk. Amiben közösen állapodtunk meg. De, ha az óránkra tekintünk, mégis mindig csak egyetlen adott pillanatot tudunk róla leolvasni. Mégpedig azt, hogy mennyi éppen most a pontos idő.
Ebből persze, az is nyilvánvaló számomra, hogy a valós tér a fiktív idővel, nem képezhet közösen értelmezhető valóságos téridő rendszert. Akkor sem, ha azt valamilyen körmönfont matematikai praktikákkal próbálják igazolni számunkra. Mert a matematika a fiktív, a virtuális valóságot is képes számunkra valóságosnak láttani. Ezen alapszik, a számítógépes játékok sokasága. Így, amikor a tudományos életben, valamilyen számítógépes animációval mutatnak be számomra egy valósnak elképzelhető fizikai elvet, akkor én, egy kicsit mindig szkeptikus maradok.
Visszatérve azonban a gravitációs hullámok kérdésére, amikor az űrben valahol, két égitest kering egymás körül, akkor az valóban, egy kozmikus szintű hullámforrást képez. Amit megfelelő detektorokkal, mint kozmikus szintű mágneses eseményt, érzékelni lehet. De erre azt állítani, hogy gravitációs hullám, szerintem kicsit erős dolog. Mert valójában, minden égi mozgásforma, valamilyen sajátságos jellegű kozmikus hullámot idéz elő. Ami, csak arra az egy adott mozgásformára jellemző. Mint kozmikus eseményre. Ami a kozmikus szintű mágneses erőtérben zajlik, és amíg eseményszinten történik, addig eseményidő jellemzi. De ezt az eseményidőt, bárhonan érkezzen is az informatív értéke a világegyetemből, a mi saját idő jellegű értékrendünkkel határozzuk meg. Mert ez a mi időrendünk, csak földi viszonylatunkban értelmezhető.
Más élhető bolygón, az ő életkörülményeiket meghatározni képes idő lesz a mérvadó. Ami az ő csillagjuk és holdjaik egymáshoz viszonyított mozgásformái határoznak meg számukra. Mert az, az égi jellegű eseményidő, csak reájuk vonatkozik. Hiszen ők maguk észlelik, a tudatos viszonyításuk során. Ebből kifolyólag, ha a tér azonos is az egész világegyetemre nézve, az idő akkor is, minden csillagrendszer vonatkozásában más és más. Vagyis, kozmikus térről beszélhetünk ugyan, de kozmikus időről semmiképpen sem. Így pedig, egyáltalán szó sem lehet egységesnek mondható kozmikus jellegű téridő elméletről sem.
A gravitációs hullámokra visszatérve pedig, minden kozmikus szintű mágneses hullám valójában, gravitációs hullámnak minősül, mert együtt alkotják a mágneses erőteret. Amiben az égitestek mozgásformái megvalósultak. Mert így, egységes és kozmikus jellegű mágneses torlónyomással terhel minden égitestet a mágneses erőtér. Amelynek a kozmikus szintű mágneses torlónyomásából pedig, minden égitest, a saját anyagi mennyiségét képviselő tömege alapján hasznosul. Így átvitt értelemben véve Raffai Péter, mégis nagyon hasznos dolgot mondott. Annak ellenére, hogy sem a tömegvonzás lehetséges okára nem utalt, sem pedig, a téridőben megvalósuló gravitációs jelenségeket sem fejtette ki. Bár valószínű az, hogy úgy képzelte, hogy azt már, mindenki jól ismeri. Így nem Ő tehet arról, hogy a gravitációnak sem a tömegvonzáson alapuló klasszikus elvét, sem pedig, a téridőre alapozott modern elvét, nem tudom elfogadni.
Matécz Zoltán
2024.08.29.
