Végtelen.
A végtelen fogalma, már az emberi kultúra kezdeti bontakozása óta kísérti az emberiséget. Így, már az ókorból is származnak olyan emlékeink, amelyek a végtelenségre utalnak. Ezért a végtelen, nem csupán vallási, hanem filozófiai és matematikai fogalom is lett az idők során. A vallások például, végtelennek tételezik fel az Isteni tulajdonságokat. Míg a filozófiában, végtelenül sokat beszélnek a véges és a végtelen viszonyáról. A végtelent abszolút jelleggel ruházva fel, míg a végest relatívként értelmezve. Ahol a tér és az idő végtelennek minősül. A matematika számára pedig, a végtelen valójában értelmezhetetlen, kifejezhetetlen fogalom. Így a végtelennel való matematikai praktikák, mindig paradoxikus jelleget öltenek. Mert bennük az abszolút és a relatív jellegek, gyakorlatilag is összekeverednek.
Ahhoz, hogy az abszolútként értelmezhető végtelen fogalmát megértsük, előbb a relatívként elfogadható véges fogalmával érdemes tisztába jönnünk. Amire a matematika tudománya képes konkrétabb módon rámutatni. Így, ha geometriai szinten húzunk egy egyenes vonalat, akkor annak mindkét vége, elvileg a végtelenbe nyúlik. Így válik a vonal, a viszonyítási pontok által folytonossá vált egydimenziós kiterjedéssé. Ezért a végtelent, olyan nagynak képzeljük el, ami beláthatatlan, viszonyíthatatlan számunkra. Így maga a jelöletlen vonal, végtelen hosszúságúnak minősül. Ha erre a vonalra feljelölünk egy konkrét pontot, mint viszonyítási alapot, akkor a viszonyítási pontunk, két félegyenesre ossza a vonalat. Amelyiknek a feljelölt ponttól viszonyított mindkét vége, továbbra is a végtelenbe nyúlik. Vagyis egyetlen viszonyítási pont, nem oldhatja meg számunkra a végtelen fogalmának a dilemmáját. Csupán belehelyez bennünket, mint viszonyításra képes relatív módon tudatos elméket, a végtelenbe. Az abszolútba.
Ha azonban, erre az egyenes vonalra, feljelölünk még egy viszonyítási pontot, akkor már egy olyan relatív szakaszt kapunk az abszolút végtelenben, ami általunk viszonyított módon már jól belátható. Mint egydimenziós kiterjedés. A pontok által határolt szakaszunkon túl, az egyenesünk továbbra is a végtelenbe nyúlik mindkét oldalon. De a viszonyítási pontjainkon belül határolt relatív szakaszon már, éppen a beláthatósága, a viszonyíthatósága miatt, már bármilyen geometriai művelet elvégezhető. Így az abszolút végtelenből kiragadott egydimenziós relatív szakaszokkal, kétdimenziós relatív síkokat gyárthatunk. A kétdimenziós relatív síkokból pedig, háromdimenziós relatív testek strukturális alakzatait alakíthatjuk ki.
Ahhoz azonban, hogy egy viszonyítási pontot vagy egy pontból eredő egydimenziós vonal kiterjedésének az egyenesét feljelölhessük, valamilyen létező sík felületére van szükségünk. Amit csak egy létező test biztosíthat számunkra. Vagyis, ahhoz, hogy a végtelent megérthessük végre, nem a pontból kell felépítenünk elméletben az anyagi testeket, hanem éppen fordítva. A már viszonyítható módon létező anyagi testeket érdemes lebontanunk elvileg, egészen a pontig.
Ilyen módon, minden létező testnek van felülete. Ami többnyire, egy sík felület. Ezeknek a síkoknak az egymásra helyezett szeletei biztosítják az anyagi test harmadik dimenziós vastagságát. Így a testfelület már, az anyagi test legkülső kétdimenziós síkját képviseli. Azt a síkot, amivel mi találkozhatunk, amikor egy háromdimenziós anyagi testet a szemünkkel vizsgálunk. Ezen a legkülső, kétdimenziós síkfelületen tudunk, olyan egydimenziós vonalakat húzni, amelyek teljesen kitölthetik az adott sík teljes felületét. Az egydimenziós kiterjedésű vonalakon pedig, olyan viszonyítási pontokat határozhatunk meg, amelyek teljesen kitöltik a vonalunk hosszát. Vagyis a vonal és a pont, a valós test nélkül értelmezhetetlen számunkra.
Mivel a viszonyítási pontjaink, az egydimenziós vonalon helyezkednek el, ezért a pontokat ma még, kiterjedés nélkülinek tekintik a geometriában. Csakhogy, ha magányos pontokat jelölünk fel egy anyagi test sík felületén szorosan egymás után, akkor gyakorlatilag egy egyenes vonalat kapunk eredményül. Ami arra utal, hogy az egydimenziós vonalat, a pontok sokasága, folytonossága alakíthatja csak ki. Ennél fogva, a pont nem lehet kiterjedés nélküli objektum. Hanem éppen ellenkezőleg, ő maga az egységnyi méretű alapkiterjedés. Azaz más néven, a pont képviseli az alapdimenziót. Azt az egységnyi méretű alapkiterjedést, ami egy irányban vonalat, két irányban síkot, míg három irányban kiterjedve, azaz dimenzionálva testet alkothat. Vagyis, többféle kiterjedésű dimenziót, csak az alapdimenziók biztosíthatnak. Tehát, a pontok.
A geometria tanítása szerint, ha két viszonyítási pont által határolt egyenes szakaszt, további pontok feljelölésével kisebb szakaszokra bontunk, akkor előbb-utóbb el kell jutnunk a magányos pontig, ami tovább már nem osztható. Ilyen módon a pont, nem más számunkra, mint a tovább már valóban oszthatatlan alapkiterjedés. Vagyis, az egységnyi méretű alapkiterjedés. Ezért, ha a magányos pontot, kiterjedés nélkülinek tekintjük továbbra is, akkor azt még elképzelni sem vagyunk képesek valójában. Arról nem is beszélve, hogy a pontok egydimenziós kiterjedésű vonalaival sem találkozhatnánk, a nemlétező síkokon, amelyek így, képtelenek lennének az anyagi testek felépítésére. Amelyek sík felületére, bármilyen valóságos viszonyítási pont feljelölhető.
Ha ezeket a valós pontokat, egy hosszú sorban képzeljük el egymás után, akkor egy olyan digitális egyenes vonalat kapunk, amelyiknek minden lehetséges alkotóeleme, egy darab valóságosan is létező pont.
…………………………………………………………………………………………………..
Ha ezeket, az egy sorba helyezett geometriai pontokat, matematikai szinten szeretnénk kifejezni, akkor mindegyik valós pontot, egy darab egyes szám lenne csak képes szimbolizálni számunkra. Mint valóban létező alkotóelemeket. Ezért egy abszolút értékű számegyenesnek, minden lehetséges eleme, egy darab egyes szám. Ami számszerűen képes kifejezni számunkra, minden valóságos módon létező egységnyi alapkiterjedésű pontot.
1111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111111
Ha most, feljelölünk egy viszonyítási pontot ezen az abszolút számegyenesen, akkor a viszonyítási pontunkkal ellentétes oldalakon a számegyenesünk, továbbra is a végtelenbe fog nyúlni.
1111111111111111111111111111X11111111111111111111111111111111111111
Ha azonban, az abszolút értékű számegyenesünkön, két viszonyítási pontot határozunk meg, akkor tulajdonképpen egy olyan egyes számokból álló véges szakaszt kapunk, amit elméletben kiragadhatunk a végtelen számegyenesből.
111111111111111111X111111111111111111111X11111111111111111111111111
Így az egyes számokból álló számegyenesünk végei, továbbra is a végtelenbe nyúlnak, de a viszonyítási pontjaink által határolt része, mégis egy általunk belátható, viszonyítható relatív szakasz egységét képezi számunkra. Aminek a mennyiség szerint meghatározható számosságát is ki tudjuk fejezni. Mégpedig olyan formában, hogy origóval jelöljük azt az általunk kitüntetett viszonyítási pontot, amelyből a két pont által határolt szakaszunkat szemlélni fogjuk.
1111111111111111111111X1111111111101111111111X111111111111111111111
Most pedig, az egyszerűség kedvéért, ragadjuk ki az abszolút számegyenesünkből azt a relatív szakaszt, amit két ponttal határoltunk, és aminek a közepére az origónkat feljelöltük.
X1111111110111111111X
Attól, hogy kiragadtuk a két viszonyítási pontunk által határolt szakaszunkat az abszolút számegyenesből, még nem változtattuk meg annak az abszolút jellegét. Ha azonban, az origótól kezdve mindkét viszonyítási irányba új matematikai szimbólumokat biztosítunk az egymás után következő egyesek számára, akkor egy relatív számsort kapunk. Amelyen minden egyes egymást követő szám matematikai szimbóluma, mindig eggyel növekszik.
X9876543210123456789X
Ezen a relatívvá alakított számsoron tehát, a nulla szimbóluma lesz az origó jellegű kiinduló viszonyítási pontunk. Ehhez képest nyernek számossági jellegű matematikai értékeket, a további számtani szimbólumok. Így a nullától viszonyítható első szám, továbbra is megtartja az egyes számértéket, éppen úgy, mint az abszolút számegyenesen. Viszont, a kettes szám matematikai szimbóluma, már arra utal, hogy az adott pontban, már a második egyes szám van elhelyezkedve. Így a hármas szám matematikai szimbóluma, már a harmadik egyes számra utal a nullától számolva. Ilyen módon, a relatív számsor matematikai szimbólumai, a relatív számok számosságát határozzák meg. Azaz, azok helyiérték szerinti számszerű matematikai értékeit. Éppen azért, hogy a matematikai műveleteket el lehessen végezni velük. Így a matematikai műveletek valójában, olyan logikai események a relatív számsoron, amelyek közben, nem befolyásolják azt az abszolút számegyenest, amiből kiragadtuk őt.
Itt jut szerephez a nulla. Mint olyan matematikai szintű viszonyítási pont a relatív számegyenesen, amelyikbe elvileg, éppen önmagunkat képzelhetjük bele. Így a nullától jobbra pozitív, míg a nullától ballra, negatív irányt határoztak meg. Miközben a nulla, mint általunk meghatározott viszonyítási pont, nem képvisel matematikai szintű számértéket. Vagyis önmagunknak, akik az origó jellegű viszonyítási pontból szemléljük a két pont által határolt relatív számegyenesünket, nem adunk matematikai értéket. Ezért ezt a pontot, a nullával határozzuk meg.
Így a nulla, nem képvisel valós számértéket a matematikában. Éppen azt fejezi ki, hogy a nullával jelölt helyiérték pozíciójában, nincsen matematikai szinten értékelhető valós számérték. Így lett a nulla matematikai szimbóluma, a relatív számegyenesek neutrális, azaz semleges eleme. Amelybe a relatív számegyenes viszonyíthatósága és a rajta végezhető matematikai műveletek érdekében, önmagunkat helyezzük tudatosan. A viszonyításra képes tudatos elménket. Így önmagunk számára a relatív számegyenesen, nem biztosítunk matematikai értéket. Ezt fejezi ki a nulla és az origó matematikai szimbóluma.
X1111111111111111111X
X1111111110111111111X
X9876543210123456789X
Ha azonban, az abszolút számegyenesünket és a relatív számegyenesünket összevetjük egymással, akkor azt vehetjük észre, hogy a relatív számegyenesünk nullája, letagad egy darab valóságos egyest az abszolút számegyenesről. Ami azt jelenti számomra, hogy a nullával jelzett pozícióban nem létezni, csak a relatív számegyenesen lehetséges. Mert a nulla nélküli abszolút számegyenesen, csak a valóban létező pontok vannak egymás után feljelölve. Ahhoz tehát, hogy a relatív számegyenesen bármilyen matematikai műveletet tudjunk végezni, arra van szükségünk, hogy önmagunkat képzeljük elméleti szinten, az origót képviselő nulla pozíciójába. Ahonnan elvileg, jól belátható a tejes relatív számsor általunk határolt szakasza. Így a rajta végezhető matematikai műveletek is, értelmet nyerhetnek számunkra.
Mivel a relatív számegyenes origó jellegű nulla pontjába, önmagunkat helyezzük el elméletben, ezért nem biztosítunk számára matematikai értéket. Vagyis, egy olyan viszonyítási pontot képeztünk magunknak, amelyiknek nincsen matematikai számértéke. Így a relatív nulla semlegességére alapozva határozták meg az abszolút értékű pont geometriai minőségét is. Amely szerint, a pontnak nincsen kiterjedése. Nem azért nincsen számunkra kiterjedése, mert nem létezik a pont, hanem azért, mert elméletben, önmagunkat helyezzük a pont viszonyítási pozíciójába. Önmagunkat, akit nem kell beleszámolni, sem pontként az egyenes vonalba, sem pedig valós egyesként a relatív számegyenesbe. Így az origóval vagy a nullával, mindig önmagunkból indulunk ki a relatív számegyenesen.
Ha tehát, az abszolút létezés minden lehetséges pontjába önmagunkat képzeljük, akkor a pontnak valóban nem lehet számunkra számszerű módon kifejezhető kiterjedése. De ez, teljes képtelenség a mi esetünkben. Mert ahhoz, hogy relatív módon viszonyítani tudjunk, csupán egyetlen pontba tudjuk önmagunkat beleképzelni az abszolút térben. Amiből, az általunk belátható szakaszokat, területeket és teret értékelni tudjuk. Ha minden pontot mi uralnánk az abszolút térben, akkor Istenek lennénk.
Mert abszolútumként Isten, éppen fordítva tudatos, mint mi, relatív tudatosságú emberek. Számára csak a végtelen létezik. Mert a végtelennek, minden lehetséges pontját uralja. Annak minden pontjára tudatos. Akkor is, ha abból mi kiragadunk magunknak egy kis relatív, általunk viszonyítható darabot. Akár vonalként, akár síkként, akár valamilyen testként értelmezve azt. Isten abszolút Elméjének, nincsen szüksége arra, hogy relatív részleteiben lássa a valóságot. Ő globálisan, teljességben tudatos a valóságra.
A végtelen tehát, nem csupán azt jelenti számunkra, hogy valami olyan nagy, hogy beláthatatlan és felfoghatatlan nekünk, hanem azt is, hogy olyan parányi, amit mi nem vagyunk képesek számszerűen értékelni. Mert teljesen láthatatlan számunkra. De ahogy, a parányi pont láthatatlan nekünk, úgy a pontok egységes halmaza is teljesen láthatatlan marad számunkra. Kérdés az, hogy hogyan valósulhat ez meg az életünkben?
Az én véleményem szerint, az abszolút Létezés, eleve kétféle valóságon alapszik. Alapvetően az oszthatatlan alaptömegek által felépült mágneses valóságon. Vagyis, a szubjektív valóságon. Valamint az abban és abból kialakult, összetett szerkezetű elektromos anyagi valóságon. Mint objektívként megismert valóságon. Mivel az összetett szerkezetű elektromos anyagi valóság, a mágneses valóságból alakult ki, nyilvánult meg, ezért nem különült el attól. Így az objektív valóság valójában, objektív és szubjektív egy időben. Azaz elektromos és mágneses tulajdonságokat is képvisel egyszerre. Így lettek az anyagi jelenségek Maxwell óta „elektromágnesesek”.
Ha azonban, a légterünkben felfelé haladva, az egyre csak ritkuló légrétegeken keresztül, elhagyjuk a bioszféránk anyagi határát, akkor a bolygó és csillagközi térbe kerülhetünk. Ahol az óriási vákuum miatt, már nincsen összetett szerkezetű elektromos anyagi minőség. Az már a bolygó és csillagközi tér egységes mágneses közege. Amit az Univerzum tovább már valóban oszthatatlan, egységnyi kiterjedésű alaptömegei építenek fel. Mint egy végtelen kiterjedésű egységes alapközeget.
Az Univerzum tehát, mint mágneses alaphalmaz, egy végtelen alapközegként értelmezhető. Benne pedig az égitestek, mint az Univerzum „atomjai”, olyan összetett szerkezetű elektromos, véges relatív anyagi részhalmazok, amelyek nem képeznek akadályt a mágneses alaphalmaz számára. Így az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazokat belül, ugyanaz a mágneses alaphalmaz tölti ki atomi szinten is, mint amelyik a bolygó és csillagközi teret biztosítja számunkra. Mozgási, létezési teret biztosítva ez által, az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok számára.
Ezt úgy érdemes elképzelni, hogy az erősen szivacsos szerkezetű, összetett elektromos anyagi részhalmazok, egy gigantikus méretű mágneses „óceánban” léteznek. Amelyben a mi bioszféránk, csak egy bolygónyi méretű „tengere” csupán, az Univerzum teljes mágneses terének.
Az Univerzum mágneses alaphalmazát tehát, az általunk láthatatlan, egységnyi méretű oszthatatlan alaptömegek teljes közege építi fel. Így ez a szubjektívnek értékelhető mágneses alapközeg is, teljesen láthatatlan számunkra. Attól azonban, hogy nem látjuk, még érzékelhetjük benne a hatásokat. Ha másképpen nem, hát a mérőműszereink segítségével. Amelyek a mágneses hatásokra érzékenyek. Így fedezte fel az emberiség, az indukció jelenségét. Ami arra utal, hogy a mágneses erőtér és az elektromos erőterek, folyamatosan közvetlen fizikai viszonyban állnak egymással.
Vagyis, az indukció fizikailag jól meghatározható jelensége, éppen arra utal, hogy az elektromos és a mágneses hatások, folyamatosan érdekviszonyban állnak egymással. Így nem mondható nyugodt lélekkel az, hogy egy anyagi jelenség „elektromágneses”. Csupán azt lehet bátran kijelenteni, hogy az elektromos anyagi jelenségeket, mint okozatokat, mágneses okok tartják általunk viszonyítható állapotokban.
A mágneses alaphalmaz teljes közegét tehát, az általunk láthatatlan, egységnyi méretű oszthatatlan alaptömegek építik fel. Egy darab ilyen egységnyi méretű oszthatatlan alaptömeget nevezhetünk, geometriai értelemben véve pontnak. Ami ilyen értelemben véve, értelmet ad az egydimenziós vonalak számára. Amelyeknek a relatív hosszát, jól meg lehet mérni. Illetve az egydimenziós vonalak által kialakított kétdimenziós síkok részére biztosít lehetőséget. Amelyeken a pontok és a vonalak értelmet nyerhetnek számunkra. Amely síkok rétegelt sokasága a teret biztosítja. Az anyag testeken belül pedig, matematikai szinten jól kiszámolható térfogatot garantál.
A végtelent tehát, nem elég nagyon nagynak elképzelni, hanem azzal éppen ellentétesen, végtelen kicsinek is kell értelmeznünk. Mert a végtelen is létezik, ezért azt is felépíti valami. Csupán az a lényeg, hogy ami a mágneses alapú végtelenben megnyilvánult, az már összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmaz. Amit már végesként értelmezhetünk a végtelenben. Így az összetett szerkezetű elektromos anyagi minőségek, mint megnyilvánulások, véges jellegű testek objektumai, a végtelennek minősíthető mágneses térben.
Mivel a mágneses alaphalmaz, egyetlen tovább már oszthatatlan egységnyi méretű alaptömege, számunkra teljesen láthatatlan, ezért nem nyert pontként értelmezve reális értéket. Így lett a pont tévesen, kiterjedés nélküli, csupán elméleti szintű objektum. De, ha az Univerzum mágneses alaphalmazának az egységnyi méretű oszthatatlan alaptömegét, valós pontként értelmezzük, akkor a pont fogalmi jelentése azonnal dimenzionálhatóvá válik. Vagyis, tudományos szinten is meghatározható, egységnyi méterű alapkiterjedésként fogadható el. Mint az Univerzum végtelen terének a legkisebb, végtelen kicsi alkotóeleme.
Mert az abszolút végtelen két lehetséges véglete között értelmezhető csak végesként, a végtelenből kiragadott és végesnek minősülő relatív mennyiségek bármelyike. Mint objektívként értelmezhető elektromos anyagi minőség. Mint anyagi megnyilvánulás. Amit objektumnak neveznek. Mert összetett szerkezetű és így elektromos anyagi megnyilvánulásként bármi, csak a számunkra láthatatlan, meg nem nyilvánult mágneses valóságból alakulhatott ki. Abban működhet rezgési szinten. Amit a kozmikus szintű mágneses hullámok tartanak fenn. Induktív módon.
Ahhoz tehát, hogy egy végesnek minősülő relatív dologgal foglalkozzunk viszonyítási szinten, elméletben ki kell azt ragadnunk, az ő abszolút értékű végtelen környezetéből.
Az Univerzum szubjektív alaphalmaza tehát, mint egységes mágneses alapközeg, az egységnyi méretű valós oszthatatlan alaptömegekből épül fel. Amit elméleti jelleggel, geometriai szinten, valóságosan is létező pontokként értelmezhetünk. Matematikai szinten pedig, az egyes számmal illethetünk. Mert így az egyes szám, egy darab valósan is létező pontra, mint egységnyi méretű alapkiterjedésre utal. A valósan elfogadott végtelen egyetlen valóságosan is létező alkotóelemére.
A végtelent szimbolizálja a kör és a fektetett nyolcas szimbóluma. Mivel ezek vonalvezetése, önmagába visszatérő jellegűek. Mert a végtelent, nehéz úgy elképzelni, hogy határtalan is egyben. Így a csillagászati megfigyelések alapján, az Univerzum végtelennek minősülő mágneses tere, tórusz alakot ölt. Ami egy gigantikus méretű alma alakjához hasonlítható. Ebben a mágneses alapú tóruszban, a körfolyamatok és a nyolcas alakzatot követő kozmikus események nem ritkák.
Ha tehát, elfogadjuk azt, hogy a számunkra teljesen láthatatlan mágneses tér képviseli a végtelent, mint óriási méretű kiterjedést, akkor azt is érdemes elfogadnunk végre, hogy ennek a mágneses térnek a teljes közegét is felépíti valamilyen végtelen picike egységnyi méretű alaptömeg. Amit szerintem, az egységnyi kiterjedésű oszthatatlan alaptömeg képvisel. Amivel már, logikus módon felvázolható a vonal, a sík, és a tér logikája. Vele együtt pedig, értelmet ad az összetett szerkezetű elektromos anyagi testek térfogatai számára. Mert a tér értelmezése nélkül, a térfogat is értelmét veszíti számunkra. Ha viszont a teret értelmezzük, akkor annak az alkotóelemeit is értelmezni kell. Amit az Univerzum tovább már oszthatatlan, egységnyi kiterjedésű alaptömegei képviselnek.
Így az Univerzum mágneses alaphalmaza, az az abszolút halmaz, amiben minden más relatív anyagi részhalmaz, mint égitest megnyilvánult. Így halmaz szinten, bár különböznek egymástól ezek az égi objektumok, de mégis elemi részét képezik a mágneses alaphalmaznak. Ami azt jelenti, hogy az anyagi valóság strukturális szerkezetét belül, éppúgy a mágneses alaphalmaz tölti ki, mint ahogyan mozgási, létezési teret biztosít számukra. Vagyis, az atomok belül, egyáltalán nem üresek. Hanem az elektronoktól is legalább ezerszer kisebb méretű, tovább már oszthatatlan egységnyi méretű alaptömegek töltik ki. Mint az óriási végtelen tér, végtelenül parányi alkotóelemei.
Matécz Zoltán
2023.12.11.
