Együttélés.
Már a címben is benne van a lényeg. Olyan tényezőkről van szó, amelyekkel jószándékból, megszokásból vagy valamilyen kényszerből, mindig együtt kell élnünk. Legkézenfekvőbb példát, a társas kapcsolataink kínálják. Ahol a természet rendjének megfelelően, egy egészséges férfi és egy szintén egészséges nő, teljesen jó szándékból, társas viszonyt kezdeményez egymással. Majd a békés együttélésük lehetősége, házassággá érik. Amelyben családot alapítva, a gyermekáldások arányában, az együttélésük lehetősége is kiteljesedik. Ez egy általános példája az együttélés jószándékú megnyilvánulásának.
Hasonló a helyzet a barátsággal is. Ahol az értelmes emberek, tudatosan is egymás társaságát keresik, mert a közös érdeklődési köreik miatt, többnyire könnyen megértik egymást. Illetve, természetes módon kiegészíthetik egymás esetleges egyéb hiányosságait. Így a barátok általában, jó szándékból keresik egymás társaságát. Mindig tovább erősítve a barátságuk mentális értékeit.
De néhány dologgal együtt kell élnünk megszokásból is. Ilyen például, a nulla esete is. Mert a matematika állítása alapján a nulla, egy olyan neutrális jellegű számtani szimbólum, amelyiknek egyáltalán nincsen semmiféle matematikai módon kifejezhető valós számértéke. Így a nulla szimbóluma, nem sorolható be sem a pozitív, sem pedig, a negatív egész számok közé. Csupán a pozitív és a negatív számok rendje között képes, a reális matematikai tükröződés logikai lehetőségét fenntartani számunkra. Így megtanultunk, a matematikai mennyiségek teljes hiányát jelképező nullával együtt élni. Mivel az iskolában erre kondicionáltak, erre tanítottak bennünket. Pedig, a római számrendszerben például, eleve nincs is nulla. Mert ott a negatív számok hiányában, nincsen szükség arra, hogy a semlegesként értékelt nulla matematikai értelmű kifejeződést nyerjen.
Hasonló a helyzet az idővel is. Ahol a múlt és a jövő közé kell értelmes módon beleképzelnünk a jelen pillanatát. Míg a múltat és a jövőt nem jellemzi semmiféle számszerű behatároltság, azaz a végtelen idő elválasztott részei azok, addig a jelent, mindig egyetlen másodpercnyi pillanat konkrét matematikai értéke képviseli. Azt a reális pillanatot, amelyben a tudatos elménk éppen viszonyítani képes, valamint lelki érzéseket aktivizálhat éppen. Így a múltat vagy a jövőt felépítő másodpercek is, mind egy szálig, egy-egy olyan részpillanatot képviselnek a memóriánkban, amelyekben az elménkben valamikor, tudatosan viszonyítottunk vagy viszonyíthattunk volna. Ezért az emlékezés során az elménkben, nem csupán a régebben eltárolt informatív érték jelenik meg, hanem a hozzá csatolt lelki érzéseink is újra élednek. Így nagyon úgy tűnik, hogy az elménk jelenben aktív viszonyítási pillanata, nem képviseli még a memóriánkban, a szellemi szinten értékelhető idő végtelenként értelmezhető és matematika szinten kifejezhető mennyiségét. Mert a jelen, az elménk tudatos viszonyításának az egységnyi pillanatnyi ideje. Míg a múlt és a jövő, már a memóriánkban eltárolt emlékeink és terveink informatív értékeinek a teljes pillanathalmaza. Vagyis az idő, kizárólag szellemi szintű mentális termék. Mert a memóriánkban, a szellemiségünk az emlékeink mentális raktárkezelője. Ezért képesek a szellemi gondolataink emlékei és tervei tudatosodni, a lelkünk által aktív elménkben. Itt és most, a jelen pillanatában. Amikor a szellemi gondolatainkhoz, lelki érzések mentális erőhatásait vagyunk képesek társítani.
Ezért az elménkben megvalósuló lelki jelenlétünk pillanatnyi viszonyítási értéke, sehogyan sem illeszthető be, a memóriánk szellemi szintű teljes időérzetébe mindaddig, amíg egy következő viszonyítási pillanat új informatív értéke, az előző pillanatot emlékké nem formálja a memóriánkba helyezve. Vagyis, az elménk lelki jelen pillanatának az értéke, csak akkor válik a memóriánk szellemi szintű időérzetének a részévé, ha az elménk, már tudatosan viszonyított adatot csatolt hozzá. Mert az elménkben tudatos lelkünk viszonyítási pillanata, csak az általunk viszonyított információval feltöltődve válhat emlékké a memóriánkban. Így az elménkben tudatos lelki jelenlét pillanata, csupán megfelezi számunkra a végtelennek minősülő mentális időérzetünk korlátlan szellemi képességét. Itt a lelki jelenlétünkben tükrözi egymással, a szellemi szintű múltunk emlékeit és a lehetséges jövőnk terveit. Amivel nekünk, tudatosan is együtt kell élnünk. Mert erre tanítottak bennünket, amikor az idő mibenlétét értelmezték számunkra. Így azóta is tudatosan együtt kell élünk, minden konkrét lelki pillanatunkban, az idő szellemi szinten értékelhető végtelen jellegével. Amit a múlt, a jelen és a jövő, együttesen jelent számunkra.
Pedig, a szellemi szinten értékelhető idő, már a lineáris módon tárolható információk fogalmakkal meghatározott reális mértéke a memóriánkban. Olyan mentális módon viszonyított információk lineáris tárolásának a reális mércéje, amelyekhez a lelkünk biztosította a viszonyítási pillanat egységnyiként értelmezett pillanatnyi időértékeit és mentális lelki érzéseit. Mivel azonban, minden egységnyi mértékű lelki pillanat, a szellemi szintű idő elidegeníthetetlen részévé válik, ha már információt csatolt hozzá az elménk, ezért az idő nem más, mint az elménk viszonyítási képességének a mentális mértéke csupán, a szellemiségünk által kezelt memóriánkban. Vagyis, egy fiktív mentális tényező csupán. Éppen úgy, mint a tudatosan hozzá társított információ.
Vannak tehát, olyan együttélési lehetőségeink, amelyeket mi magunk, szabadon választhatunk magunknak és vannak persze olyanok is, amelyekhez egyszerűen hozzászoktunk, a saját akaratunk ellenére. De vannak olyanok is, amelyek reánk vannak kényszerítve. Így a család és a barátság, olyan együttélési lehetőségek az életünkben, amelyeket jó szándékból mi magunk választottunk. Ezzel szemben a nulla vagy a pillanat például, olyan fogalmak az életünkben, amit megtanítottak nekünk, így ismertük meg azokat, ezért együtt kell élnünk velük. De nem mi választottuk azokat. Csupán örököltük őket. És persze, vannak olyan események is, amit eleve reánk kényszerítenek. Amivel együtt kell élnünk a mi szabad akaratunk ellenére is. Annak ellenére, hogy az átlagemberek családszerető és barátságos népeket alkotnak, mindenhol a világban. Erre épül a túrizmus világméretű társadalmi folyamata is békeidőben. Így a társadalmi szintű politikai vezetőink, a banki és a fegyvergyárosi érdekeltségek nyomására, olyan eltorzult politikai eszméket dolgozhatnak ki, amelyek a békés népek közötti ellenségeskedésekhez, háborúkhoz vezethetnek.
E miatt, csak azért, mert jogi alapokon nyugvó társadalmi rendszerben élünk, úgy lehet alakítani a hatályos jogrendszert, hogy a békeszerető embereket, hadrendbe lehessen állítani. Így nem a banki képviselőknek, de nem is a hadiipar vezetőinek, és nem is az ő gazdasági érdekeiket képviselő politikusoknak kell a csatát megvívniuk, hanem a békeszerető nép ártatlan fiatal fiainak. Akik, még nyilván nem is értik igazán azt, hogy valójában mi is történik velük. De így, az is nyilvánvaló dolog, hogy a harcok áldozatai, mindig a békeszerető népek ártatlan fiai lesznek. Akiket csupán, a társadalmi szintű jogrendszer kényszerít, a háborúban való aktív személyes részvételre. Sajnos, ez egy olyan társadalmivá tehető politikai kötelezettség lett, amivel együtt kell élnünk. Ha akarjuk, ha nem.
Pedig, a történelem már régen bebizonyította azt, hogy valójában, egyetlen háborúnak sincsen győztese. Csupán gazdasági haszonélvezői vannak. De az ő hasznukat mindig, főképpen a vesztes nép fizeti meg. Így, a győztes nép emberáldozatait is figyelembe véve, az egész emberi társadalom fizet érte. Ilyen volt mindkét világháború. Ahol, szinte minden békeszerető családnak, voltak személyes áldozatai. Vagyis, a béke után valójában, gyászba borult az egész világ. A győztes népek éppúgy, mint a vesztesek. Aminek az emlékével, éppúgy együtt kell élnünk még mindig.
Pedig ma már, a XXI. században, kitörhetne végre a világbéke a bolygónkon. Mert az igazán nevetséges dolog, hogy békeidőnkben minden erőnkkel védjük a bolygónk tisztaságát, épségét és természeti kincseit, míg háborús időben ezeket az értelmes globális célkitűzéseinket, teljesen semmibe vesszük. Békeidőben, a világörökség részeként óvjuk a bolygónkat, míg háborús időben, mindent figyelmen kívül hagyunk. Lemészárolva a valóságos örökösöket. A fiatalságot. Békeidőben tehát, minden ember örökös, míg háborús időkben csupán áldozat lehet. Mert a hatályos jogrendszert, kifordította a politikai „hatalom”. Hiszen, békeidőben minden embernek alapvető emberi jogai vannak a nyugodt és békés életvitelhez, míg háborús időben, csak a halálra lehetünk jogosultak. Mindezt, politikailag szinten irányított aljas gazdasági okokból.
De tudomásul kell venni azt, hogy ma már, olyan fegyverzettel rendelkeznek a különböző országok hadseregei, amelyekkel el lehet pusztítani a teljes életet a Föld felszínéről. Így tulajdonképpen, azok is komoly veszélyben vannak, akik semleges államokként, nem vesznek éppen részt a világméretű ütközetben. Vagyis, egy újabb világháború esetén már, senki sem lehet kívülálló. Így egy esetleges világháború, pont annyi vagyoni értéket nyel el, mint amennyiből minden ember nagyon jól élhetne a Földön. Évszázadokig. De ennek a tudatával is együtt kell élnünk. Mert a háborúkat, csak háborodott elméjű politikusok terhelhetnek reánk. A bankok és a fegyvergyártók aljas gazdasági érdekeit képviselve. Ezzel sajnos, szintén együtt kell élnünk.
Pedig, aki hadi célokra képes fegyvereket gyártani, az a társadalmi életünkhöz is képes lenne, hasznos gépeket és eszközöket készíteni ipari módon. Csupán át kellene végre állítani a gépsoraikat. Éppen úgy, mint amikor egy általános gyár vagy vállalkozás is kénytelen új profilt váltani, ha a termékét már nem vásárolják meg a fogyasztók. Így a békés célszerű profilváltás, éppen a folyamatosan fejlődő civilizációnkhoz való ipari alkalmazkodás lehetőségét biztosítja. A fogyasztói társadalom megváltozott igényeihez rugalmasan alkalmazkodva.
Az a tény pedig, hogy a gazdasági elit tagjainak, már most olyan otthonaik vannak, amelyekben bombabiztos bunkerek is vannak építve, nem fog hosszú távon békés életformát biztosítani számukra sem. Mert a földfelszíni élet háborús ellehetetlenítése folytán, akár évtizedekig is a föld alatt kellene tartózkodni. Amihez nyilván nem lehet elég élelmiszer utánpótlást sem tárolni. Ráadásul, az emberi élet nem csupán a táplálkozásról szól. Így olyan mértékű hulladékot képez, amitől nem lehet könnyen megszabadulni a nélkül, hogy a felszíni külvilágot igénybe ne vennék. Ami pedig, nagyon sokáig, teljesen azonos lehet majd, a halálos ítélettel.
A hosszútávú bezártság érzése pedig, könnyen megőrjítheti az embert. Ezt igazolta, a koronavírus idején bezárkózott emberek életvitele is. Pedig ők, a jól szellőztethető lakásukba voltak csupán bezárkózva, néhány hétig. A szükségszerű egészségügyi karanténhelyzet miatt. Ahonnan könnyen kiláthattak a külvilágra. Valamint, a televízió, a rádió, a telefon és a számítógép segítségével, könnyedén leküzdhették a magányos helyzetüket. A bezártság kényszere azonban, mégis nagyon extrém helyzeteket alakított ki.
Pedig, a bolygónk túlnépesedésétől nem igazán kell félnünk békeidőben sem. Mert a folyamatosan „fejlődő” civilizációval, amúgy is állandóan csökken az emberek átlagos életkora. Miközben a civilizációs balesetek, szintén jócskán megtizedelik a lakosságot. Már a korai gyermekkor kezdetével. Ahol például, az iskolai tragédiák száma egyre csak növekszik. Nem is beszélve a valós vagy művi úton generált világjárványokról. Vagy például, a munkahelyi és közlekedési balesetek folyamatosan növekvő számáról. Nem is beszélve, az olykor szélsőséges időjárási viszonyok, erdő és bozóttüzek és árvizek ártatlan áldozatairól. Aminek a tudatával sajnos, amúgy is együtt kell élnünk. Ha akarjuk, ha nem.
Matécz Zoltán
2026.02.07.
