Futótűz

Viszonyítani mindig csak a jelen pillanatában vagyunk képesek, ezért az idő, mint a viszonyítási pillanataink szubjektív viszonytényezője, „halmaza” pedig az emlékekkel párosul. A már leélt, megtörtént pillanataink a múlt pillanathalmazát erősítik, míg a jövő, a terveink, elképzeléseink által, az elkövetkezendő, a még le nem élt pillanathalmazt jelenti. Mivel a jelen pillanata a következő pillanatban már a múlt pillanata lesz, ezért a jelen pillanata látszólag a jövőből származtatható, abban gyökerezik.

Csakhogy a viszonyítás a jelenben zajlik, így múlt és jövő csak kimondottan a jelenben nyer értelmet, a relatív elménk viszonyítása közben, ezért a múlt és a jövő gyökereit a jelenben kell keresnünk. Ez azonban paradox helyzetet teremt az idő mibenlétének megértése során. A jelen ugyanis látszólag a jövőben gyökerezik, míg a jövő gyökere látszólag az éppen viszonyító jelenben van, továbbá reálisan viszonyítani a jelenben nem tudnánk a múlt tapasztalati emlékei nélkül. Azért látszólag, mert a relatív változó idő mennyiségi tényező az életünkben, míg az abszolút állandó, amit a jelen testesít meg, minőségi tényező. Ezért az élet abszolút módon a jelen idejében zajlik, míg a múlt és a jövő nem más, mint a mi relatív, azaz a jelenben viszonyított, életünk. Ha pedig a jelen abszolút idejét párhuzamba állítjuk a múlt és jövő relatív időivel, akkor szükségszerűen paradoxonhoz jutunk. Tehát abszolút időt a jelen pillanata jelent számunkra, míg a relatív idő a múlt és a jövő marad, hiszen viszonyítani mindig csak a jelenben vagyunk képesek. Így feloldódik az idő hármas jellegének paradoxikus jellege.

Az idő a viszonyítási képességünk mentális, szubjektív viszonytényezője. Viszonyítás során a relatív szellemi tudatunk az észlelt viszonyhoz csatolja a viszonyítás pillanatát és a tudatalattiba, az abszolút tudatunkba továbbítja, mint abszolút értéket nyert emléket. Így a lineárisan elraktározott emlékeink részpillanatai, az idő értelmezésével, adják az életkort, amit már tudatosan leéltünk. Életkorunk természetesen nem teljesen tudatos, a tudatosság abszolút értelmében, hiszen életünk egy harmadát alvással töltjük, amikor a tudat pihen. Mégis képesek vagyunk önmagunkban tudatosítani az alvásra fordított időt, és az életkorunk tudatos részeként fogadjuk el. Senki sem állítja magáról hatvan éves korában, hogy húsz évet öntudatlan állapotban töltött, mert szükségszerűen átaludta élete egy harmadát. Mivel tudja, hogy aludt, ezért tudatos cselekedetként fogja fel, tudatosan viszonyítja, majd abszolút értéket nyert emlékként a tudatalattiba kerül. És így az álomperiódusaink máris a tudatos életünk részét képezik annak ellenére, hogy maga az éppen aktuális álomperiódusok öntudatlan állapotok voltak. Hasonló öntudatlan állapot még a hipnotikus állapot, a delírium és az elmélázás állapota is, Stb. A tudatosan viszonyító ember számára nem okoz problémát az, hogy a múltba tekintsen. Ezt a tapasztalatai által gyűjtött emlékeinek a lineáris raktárából, a tudatalattiból, bármikor megteheti úgy, hogy aktuális emlékeit szükség szerint előhívja viszonyítás céljára, a jelen pillanatában, a tudatijába. A jövőből nincsenek emlékeink, ezért tudatosan nem vagyunk képesek a jövő információit viszonyítás céljából használni. A jövő úgynevezett emlékei a tervek, elképzelések és vágyak. Emlékeknek lehet hívni őket, hiszen valamikor a tudatunk foglalkozott velük és elraktározta azokat, így olyan mentális etalonjaink, amelyek még nem párosultak realizálható időpillanattal, hiszen még nem lettek konkrét eseményként viszonyítva.

Ahogy a múlt, úgy a jövő is az elménk abszolút tartományhoz utalt relatív időink, és viszonyíthatósága csak a jelenben oldható meg. Transzállapotban a tudat és a tudatalatti tudatosan összekapcsolódik, és mentális lehetőséget teremt bármire, ami az elménk abszolút tartományban van. Így elfelejtett, vagy idegen emberek, múltbeli emlékei éppúgy előhozhatóak, mint a még meg nem történt jövőbeli események "emlékképei". Emlékképekről van szó, mert az elménk abszolút része idő-függetlenséget is jelent, ahol az emlékek "vetítése" nem korlátozódik a jelenre. Ez persze azt is jelenti egyben, hogy a jövő eleve elrendelt, megrendezett esemény és az ember az élete során ezt a színdarabot játssza el akarva akaratlanul. Hol a probléma?

Amikor a relatív lehetőség mellett elfogadjuk az abszolút lehetőségét, akkor egyben az abszolútum lehetőségét sem tagadhatjuk. Abszolútum az, aki, vagy ami, az Univerzumban az abszolút törvények fenntartásával ok-okozati viszony szerint kényszeríti a relatív események történéseit. Ebben az abszolút ELMÉ-ben nincs múlt és jövő, csak jelenben zajló egyetlen folyamat van. E folyamatnak a relatív eseménye, része a mi életünk is, ezért ha valaki transzállapotban az Abszolút ELMÉ-vel képes tudatosan mentális kapcsolatot teremteni, akkor a jövő szemlélése nem meglepő dolog. Istennek nem az a terve, hogy megváltoztassa a mi szabad akaratunkat, hanem az, hogy velünk élje azokat. Múltat, jelent és jövőt mi magunk teremtjük meg a tudatos viszonyítás mentális termékeként azért, hogy az idő, mint a viszonyításunk szubjektív viszonytényezője reális értéket nyerhessen. Az idő az emberi szellem mentális terméke, ezért az életünk ideje mindig relatív marad az ember számára. Csak a pillanat maradhat abszolút, amelyben éppen élünk és viszonyítunk.

Az észlelhető viszonyok viszonyítása során az idő, az érdeklődésünknek megfelelően, mindig másképpen telik. Ha valami tetszik nekünk és örömmel, szeretettel tesszük azt, akkor az idő szárnyra kap, repül velünk. Ha pedig valami kényszerít, terhel bennünket, akkor az idő szárnyaszegett madárként vánszorog. Ilyenkor az óránkra tekintve realizáljuk magunkban az észlelt viszonyok relatív idejének és az óra által mutatott abszolutizált etalonidő viszonyát. Ez a társadalmi megállapodáson nyugvó etalon időbeosztás is az emberi szellem terméke, ezért abszolút is csak azért képes lenni, mert a hozzá való viszonyítás egységes egyezségen alapszik a társadalmon belül. Így minden társadalmi viszonyt ahhoz az időbeosztáshoz kell igazítani azért, hogy elvárható legyen az, hogy mindenki egyformán fogadja el. Ez a társadalmilag abszolútnak elfogadott etalonidő is relatívvá válik egy másik időzónában élő társadalom etalonként kezelt zónaidejéhez képest. A Föld forgása következtében a zónaidők éppúgy váltják egymást, mint amikor a viszonyító ember a Földet kerülve időzónákat vált. Gyakorlatilag a zónaidők váltakozása vagy az időzónaváltások során az etalonként kezelt társadalmi abszolút idők között relatív helyzet alakul ki az által, hogy viszonyba kerülnek egymással. Az emberi tudat mégis képes abszolútként kezelni, mert pont az emberi tudat tett különbséget közöttük. Abszolút mindig az olyan idő, amelyhez viszonyítunk, relatív pedig az, amit viszonyítunk. Abszolút és relatív jelleget éppúgy az emberi tudattól kap az idő, mint saját idő értelmű jelentését a viszonyítás mértékeként.

Mivel a Föld kering és forog, tehát mozgásban van, ezért számára a Nap jelenti a fix, stabil viszonyítási alapot. Ezért az időzónákat a Nappal való aktuális viszony határozza meg. Az időzónákon belüli aktuális zónaidőket a benne élő társadalmak saját időalapjukként kezelik. Így a társadalmi élet egyben időbeosztásos életet is jelent, mert a társadalom minden napi folyamatához egy-egy részidőt rendel. Így van munkaidő, reggeli, ebéd, vacsoraidő, tanulási és szórakozási idő, hivatali és félfogadási idő, sportolási rész és játékidő, Stb. Mivel pedig a társadalomban élünk, ezért a cselekedeteinket is azon elvárásoknak megfelelően kell végrehajtanunk. Így a társadalomban szabadon élő ember akaratlanul is a társadalmi időbeosztás rabja. Ha pedig valamelyik időbeosztásos cselekedetet, bármely oknál fogva, tovább végzi az egyén az aktuális időbeosztás mértékénél, akkor azt az időt csak a másra beosztott idő terhére képes folytatni. Így a kötelezettségek előbb-utóbb komoly teherként nehezednek az egyénre. A kényszer érzése a rabság érzését alakítja ki a tudatban, amelynek egyetlen oka az, hogy nincs idő semmire. Paradox a helyzet, mert az idő, az emberi szellem termékeként szubjektív minősítésben áll ugyan, hiánya mégis objektív jelzővel ruházza fel. Így az objektív viszonyok viszonyítása során a viszonyítás mértéke, az idő, visszahatni próbál a tudattal bíró emberre, objektív értelemben. Ilyenkor kerül az ember jogosan időzavarba. Reális társadalom, a lehetőségek szerint, függetleníti az időt a cselekménytől. Így non-stop üzemben működtet szolgáltatásokat azért, hogy időfüggetlenségük miatt abszolút jelleggel korrigálni tudják az időzavarba került egyének helyzetét. Így nem zsúfolódik minden a kötelező időbeosztás hatálya alá. Az idő- tolarenciákat könnyebb helyreigazítani.

Az idő tehát, objektív értelemben véve nincsen. Az idő nem kvantitatív objektív megnyilvánulás, ezért dimenzióként sem használható. Az idő kvalitás, a tudattal bíró ember mentális, szubjektív terméke, amely az időmérő eszközön, az órán keresztül visszahat a társadalomban élő emberre. Az óra ugyanis időmérő eszközként etalonizált periódusokat mutat egymás utáni lineáris sorrendben. Ez szerint a linearitás szerint tárolódnak el az emlékeink is a tudatalattinkban, így az idő a tapasztalt emlékeink alapján realizálódik a jelenben. Mindig a jelenben itt és most, amikor a tapasztalatgyűjtés relatív módja éppen zajlik, a pillanatnyi viszonyításunk során. Így, aki az idő szerint él, rabja az időnek. Időre a múlt viszonyításához van szükségünk elsősorban. Aki a jelent és a jövőt is szigorú időbeosztással tudja csak élni, azt az idő rabul ejti, és végül arra sem marad ideje, hogy reálisan viszonyítsa az órájához a viszonyítandó történéseit.

Az időfüggőség komoly probléma lett az életünk során. Az emberek kilencven százaléka siettetni próbálja az időt. Már reggel arra utalnak, hogy milyen jó lenne, ha már vége lenne a munkaidőnek. Ez a megállapításuk még többször előjön a munkaidő folyamán. Így gyakorlatilag az egész munkaidő alatt az idő szigorú rabságában vergődnek. Figyelmüket az óra köti le, amelyen a mutatók nagyon lassan vánszorognak. Sok esetben óraegyeztetéssel realizálják a valóságot, miszerint az órák a helyes időt mutatják, így állni látszik az idő. Sorsuk máris összefonódott, egymás időzavarában támaszt találnak, és a témába kapaszkodva próbálják elütni azt, ami külön-külön sem akart menni már, az időt. Majd várjuk a közlekedési eszközöket, az ételünket, a Tv-műsorokat, Stb. Ennek ellenére az évek mégis úgy múlnak el, hogy az ember alig győzi számolni őket. A beszélgető kollégák a közösen megélt emlékek régen elmúlt idejét próbálják közös nevezőre hozni. Emlékszel? Nem is akkor volt. Hát akkor mikor? Az idő egészen egybemosódott, nehéz a tisztánlátás az emlékek között. Végül felhangzik a jól ismert vágy, de jó lenne húsz évvel fiatalabbnak lenni. Te jó Isten, kapok a fejemhez, ugyan mit kezdene ő még húsz évvel? Valószínűleg még húszévnyi várakozás állna előtte. Nem normális dolog ez a rabság iránti vágy. Még húsz év állandó feszültség a lassan múló percek miatt?

Az élet mindig a jelenben zajlik. Aki nem képes a jelen pillanatát hasznosan értékelni, maris öregedett egy pillanatot, mert nem volt képes megújulni. Egy percben pedig hatvan ilyen pillanat van. A munkaidő is tele van ilyen üres pillanathalmazú percekkel, amelyek a megújulásunk hiánya miatt értéktelenek számunkra. Mert megújulásként értékelhető minden olyan pillanat, amelyben valamilyen pozitív esemény okozói vagy részesei vagyunk. Ami örömöt okoz. Szubjektív értelemben mentálisan, azaz tanulással vagyunk képesek megújulni, míg objektív értelemben a pozitívnak értékelhető cselekedeteink és munkánk által. Mivel létezésünkkel az Univerzum eseményei vagyunk, ezért az aktív esemény az, ami képes fenntartani a lét-jogosultságunkat. Élni, lenni azt jelenti valójában, hogy aktívan cselekedni eseményszinten, itt és most. Ilyenkor mindig eszembe jut a Biblia, mint az Isten igéjét közvetítő könyv.

Az ige cselekvést, történést, létezést jelentő szó. Nem más az Isten igéje sem. Csupán a cselekvésre, történésre, létezésre való buzdítása során arra próbál bennünket rávezetni, hogy pozitívan cselekedjünk. Legyünk jók, ha tudunk. Csak a jócselekedeteinket tudjuk ugyanis igazán pozitívan értékelni. Értékelni azonban minden pillanatunkat kell akár hasznos az, akár haszontalan. Míg a haszontalanság deprimáltságot okoz, önértéktelenséget, addig a hasznosság érzésében az individuális egyéni érték határozottan megerősödik. A hasznosság érzése pedig a kényszermentes szolgálatban realizálódik. Így a Biblia, a több mint négyezer éves kultúrtörténetével, az ideális társadalom elvi lehetőségét írja le számunkra. Ha ugyanis a társadalomban aktívan és önzetlenül szolgáljuk egymás érdekeit, akkor közben a mi saját érdekünk is ki lesz szolgálva mások által. Mint a természetben élő egyéb élő szervezet, ahol a sejtek és szervek egymást szolgálva élnek egy közös test-társadalomban, szimbiózisban. És ameddig ki tudják egymást szolgálni önzetlenül, addig az élő test egészséges. De csak addig.

Amióta Isten segítségével rájöttem az idő mibenlétére, azóta minden pillanatomat megpróbálom pozitívan hasznosítani. Azóta a kis dolgok is komoly értéket nyertek az életemben, mert végül is, azok az összetevői. Határozottan kerülöm az üres, értékelhetetlen pillanatokat. Így szinte minden eseményem képes engem megújítani, felfrissíteni. Ezért, ha nem is fiatalodok nagyon látványos módon elértem azt, hogy alig öregszem. Szabadidőmet a szellemi megújulásomnak, tanulásnak, ismeretszerzésnek szentelem. Pihenőidőmben pedig egyszerűen megkérem Istent, hogy tartson meg jó egészségben és fiatalságban. A dolog működik. Erősnek, határozottnak, tettre késznek érzem magamat. Sőt valószínű, hogy Isten éppen azért törődik velem, hogy tettre kész legyek és képes legyek megvalósítani az igéjét eseményszinten. Tulajdonképpen arról van szó, hogy Isten sejtjeként próbálok érvényesülni Isten elvárásai szerint, és ezért érzem a saját sejtjeimben Isten törődését, mindig megújít. Azóta sokkal több vagyok. Már sohasem vagyok magányos. Objektív magányosságomat Isten szubjektív társaságában töltöm aktívan, így ezt az időt is hasznosnak ítélhetem, a leghasznosabbaknak. Ilyenkor újítom meg a szövetségemet Istennel. Ő mindig türelmesen végighallgat, még sohasem szólt közbe. Mégis érzem, hogy a szövetségünk nem felesleges. Magam és környezetem életét pozitívabbnak érzem minden téren. Ezért hálás vagyok Istennek. Tulajdonképpen az időtlen Isten kitölti minden időmet úgy, hogy rávezetett arra az igazságára, miszerint, objektív értelemben véve nincsen idő, így hatni sem képes rám. Ezért az óra továbbra is része ugyan az életemnek, mert a szerint igazodok a társadalom időbeosztásához, de maga az idő ténye többé már nem hat meg.

Visszatérve az idő mibenlétére, a természettudomány még nem határozta meg. Az idő definícióját olvasva a másodperc egyre szakszerűbb meghatározásaival lehet találkozni. Pedig a mértékegység legfeljebb csak utalhat arra, amit mér, de nem azonos vele. A másodperc tehát, nem azonosítható az idővel, hiszen az is csak az idő egy egységnyi alaprészét fejezi ki. Mivel a fizikában a másodperc mozgási periódus alapján utal az időre, ezért logikusan távolságot fejez ki. Azt a távolságot, amit az óraszerkezet valamely része megtesz ahhoz, hogy a másodpercmutatót odébb tolja egy másodperccel, vagyis távolabb vigye az előző másodperc helyétől. A másodperc egész számú többszörösei pedig a periódustávolság arányos egész számú többszöröseit. Így a másodperc egységnyi periódustávolsága fényévekben számolva komoly hosszúságú távolságot fejeznek ki. Így persze nem csoda az, hogy a fizika a tér alapdimenziói mellé negyedik dimenzióként kezeli, és téridőről beszél. Ennek ellenére, ha a mértékegység nem azonos a mérendő tényezővel, akkor a másodperc sem azonos az idővel, tehát az idővel összecsatolt téridő nem létezhet. Véleményem szerint az idő a tudatos emberi elme viszonyítási képességének a viszonytényezője, amelynek segítségével a tudatosan viszonyított esemény lineáris emlékként tárolható el a tudatalattinkban.

Mivel tehát, az idő az emberi tudatban gyökerezik, ezért szubjektív kvantitatív tényező, amely tudatosodva közvetlenül kihat a tudatot tartalmazó testre. Így az öregedés jelenségét tapasztalhatjuk, amely az emlékek halmozódásával arányosan befolyásolja a testünk állapotát. Igaz, hogy mindig a jelenben élünk, de a már viszonyított jelen pillanatai elmúlnak, és új jelenek jelennek meg az életünk folyamatában, amelyek percekké, órákká, napokká, hónapokká és évekké híznak. Az emberi elme pedig, mint egy jó raktáros, lineáris folytonossággal eltárolja őket, a hozzájuk csatolható emlékképekkel, és számon tartja.

Természetesen, automatikusan viszonyítja a többi ember korához a saját eddig leélt idejét, és így a korosztályának testi és lelki állapotaival azonosulva maga is korosodik. Mivel a korunkat években fejezzük ki, ezért mindig van egy évnyi időnk felkészülni az egy évvel későbbi állapotunkra. Azaz, az egy évnyi felkészülési ciklus alatt, bőven van időnk észrevétlenül azonosulni korosztályunk testi, lelki és mentális problémáival. Így nem maradunk le a szükségszerűnek látszó korosodás reánk jellemző jelenségeiről sem. Ahogy az év az évekre rakódik, úgy a sok közös emlék, saját emlékként szintén egymásra rakódik, és így az idő hatását elfogadva folyamatosan öregszik az ember. Ezt így szoktuk meg, már nem lehet mit tenni. Nem lehet mit tenni?

És az embereknek, valójában mégis, kétféle kora van. Naptári kora, amiről eddig beszéltünk, és biológiai kora. Arról van szó, hogy némely emberek, nem hajlandóak észrevenni azt a tényt, hogy a naptári koruk szerint már idősebb emberek, és mégis fiatalok a gondolataikban és a cselekedeteikben. Vagy a másik véglet, amely szerint vannak olyan fiatalok, akik gondolataikban és cselekedeteikben úgy viselkednek, mintha a saját nagyapjuk lennének. Vagyis a fiatalnak minősíthető naptári koruk ellenére biológiailag már öregek. Vagyis, a lusta, rest ember hamarabb öregszik biológiai értelemben véve, mert gondolatai és tettei nem tükrözik híven a naptári koruknak megfelelő társadalmi átlagot képviselő emberek aktivitását. Míg a gondolatokban és cselekedetekben tevékeny emberek, biológiai szempontból, lassabban öregszenek, mert a naptári korosztályuk átlagához képest sokkal aktívabb, fiatalosabb életet élnek, így gondolataikban és cselekedeteikben folyamatosan képesek megújulni. Aki tehát az elméjében fiatal képes maradni, az a naptári kora ellenére is mindig fiatalabb marad biológiai értelemben, mert a test minden esetben híven visszatükrözi, realizálja az elme állapotát. Az elme pedig a fiatalos, tevékeny gondolatok és cselekedetek által tartható fiatalon. Ezt a test és szellem közötti visszacsatolást a lélek végzi, könyörtelenül.

Sok ember mondhatja azt, hogy nekem már késő, hiszen leéltem ötven évet és öregnek érzem magamat, lekéstem arról, hogy fiatalon tartsam magamat. Nos, még nincs minden veszve. Én például ötven éves korom után, elkezdtem visszafelé számolni az éveimet. Így ötvenegy éves naptári koromban negyvenkilencnek éreztem magamat. Ötvenkét évesen leszek negyvennyolc, és így tovább. Tudva azt, hogy az elménk tudatos szuggesztív úton vezérelhető, és a testünk mindig híven követi az elménk tudatos állapotát, ezért az elmémet fiatalítom a tudatom segítségével. Közben folyamatosan tanulva ragaszkodok az új gondolatok befogadásához, és általuk új cselekedetek véghezviteléhez. Vagyis feltöltődök új tervekkel, álmokkal és vágyakkal, mint a fiatalok. Így a naptári korom ellenére, biológiai szempontból, egyre fiatalabbnak érzem magamat. A naptári időm halad ugyan, de én tudatosan az egy évvel fiatalabbi koromra készülök egész évben, így kondicionálom az elmémet folytonos autoszuggesztió útján. Végül is ugyanazt teszem, mint minden ember, csak éppen fordítva. Az a folyamat, ami eddig öregített, most fiatalít. Nem tudom, hogy meddig leszek képes ilyen módon fiatalon tartani magamat, de egy aktív próbát mindenképpen megér, mert van rá időm.

Matécz Zoltán

matecz.zoltan@gmail.com