Elvárásaink.
Társadalmi kapcsolataink alapját főképpen a rokoni, baráti és munkahelyi viszonyaink képezik. A szeretetünkre alapozott módon. Így a rokonainkon, a barátainkon és a munkatársainkon segítünk, ha azok valamilyen oknál fogva segítsége szorulnak. Ez már olyan természetes számunkra, hogy a rokonaink, barátaink és munkatársaink is viszont segítenek nekünk, ha éppen mi szorulunk valamilyen segítségre. Mivel, ők is szeretnek bennünket. Ez teljesen természetes számunkra és így, joggal várhatjuk el az ő segítségüket az esetleges nehéz helyzetünkben.
Ebben az egymás iránt nyújtott szeretetben valósul meg az a kedvesség, jóindulat, tisztelet, gyengédség, őszinte megértés és megbecsülés, ami a megbocsátással összhangban, a mi egymás iránt biztosított türelmünket fejezi ki. Ez a szeretet biztosítja azt, hogy az embertársak természetes kommunikációja során, őszinteség és teljes nyíltság kíséri a beszélgetéseiket. Mindig a megértésre törekedve. Mert a megbecsülésünket úgy tudjuk kifejezni egymás iránt, hogy megpróbáljuk megérteni a másikat. Mert a megértés ad lehetőséget az esetleges megbocsátás lehetősége számára is.
Így a személyes elvárásaink, olyan természetes igényünket fejezik ki, amelyeket önmagunkkal vagy másokkal szemben támasztunk, és szinte mindig valamilyen megértésre vagy probléma megoldására irányulnak. Így az elvárásaink tulajdonképpen abban segítenek bennünket, hogy az elménkben meghatározzuk azt, hogy mások hogyan viszonyuljanak hozzánk és hogyan bánjanak velünk. Illetve, hogy mi magunk, hogyan viszonyuljunk önmagunkhoz és másokhoz, hogyan törődjünk, hogyan bánjunk önmagunkkal és másokkal. Így a jogosnak vélt elvárásainkat, merőben befolyásolják a régóta fenntartott vagy a már teljesen megszűnt társadalmi kapcsolataink emlékei is.
Míg a szeretet azon alapszik, hogy mi magunk, mit teszünk meg egy másik embertársunkért, addig az elvárás éppen arról szól, hogy a másik embertársunk mit tesz meg értünk az ő önzetlen szeretetéből. Így a partnereinkre vonatkozó túlzott elvárásaink sajnos, negatív módon hatnak a társas viszonyainkra. Mert a túlzott elvárásainkban, már az önzetlenség elvárása is megnyilvánul. Márpedig, hogy szeretetben ki mennyire lehet önzetlen, az mindenkinek a saját magánügye. Így mások szeretettel teljes önzetlenségét, nem építhetjük be büntetlenül a saját elvárásainkba. Az már, mentális erőszaknak minősül. Márpedig a szeretetet, nem lehet erőszakos elvárásokkal közvetíteni vagy kiprovokálni. Mert a szeretet, mindig sajátságos önzetlenségből fakad.
Amikor egy elvárásunk túlzott önzetlenséget követel másoktól, akkor valójában, már a saját személyes egoista érdekünket tartjuk csupán szem előtt. Teljesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy mások érdeke milyen mértékben sérül az elvárásunk miatt. Mert, szinte senki sem képes úgy viszonyulni hozzánk, a mi túlzott elvárásaink alapján, hogy közben a saját érdekei sérüljenek meg. Mert akkor azt már nem önzetlen szeretetből teszi, hanem a mi mentális erőszakunk hatására. A mi mentális kényszerünknek engedelmeskedve. Mert az ő jóindulatát, túlzottan akarjuk igénybe venni. Azon a mentális nívón felül, amit ő önzetlenségből képes megtenni velünk szemben bármikor. Mert alapvetően szeret bennünket.
Az esetleges elvárásaink tehát, sohase legyenek túlzóak, hanem mindig vegyék figyelembe mások mentális erőszakunk nélküli önzetlenségét. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor sokat fogunk csalódni. Mert a mi elvárásainknak mindenki, csak a saját önzetlenségének a határáig képes eleget tenni nekünk. Ami mindenkinél teljesen különböző mentális szintet képvisel.
Ha például, egy számunkra teljesen idegen embernek nyújtunk segítséget, akkor azt teljes önzetlenségből tesszük. Mert egy idegennel szemben, nyilvánvaló módon nincsenek elvárásaink. Hiszen könnyen lehet, hogy akkor látjuk őt utoljára. Így elvárásokat sem támaszthatunk vele szemben. Csupán a természetes felebaráti szeretet vezérel bennünket arra, hogy segítséget nyújtsunk neki a hirtelen felmerült szüksége esetén. Aminek a honoráriuma, legfeljebb egy „köszönöm” lehet. Esetleg egy barátságos mosoly kíséretében. De a felé nyújtható segítséget sem lehet önzetlenség nélkül megtenni. Ami a szeretetünk gyakorlati megnyilvánulása.
A lélek által ugyanis, Isten éltet minden embert. Azokat is, akiket nem ismerünk. Így a szeretettel közvetített önzetlen segítségünk, mindig Istennek szól, a számunkra teljesen idegen emberekben is. Mert, könnyű szeretni azokat, akikről tudjuk azt, hogy viszont szeretnek bennünket. A rokonainkat a barátainkat és a kollégáinkat. De egy idegent szeretni, igazi kihívásnak minősül. Mert neki, nincsen lehetősége arra, hogy hosszú távon viszont szeressen bennünket. De a segítségünk, mégis áldás lesz az életében. Ezért, ő is az áldását fogja felénk irányítani, amelyben szintén Isten szeretete munkálkodik. Mert aki áldás mások életében, maga is áldásossá válik. Ez a szeretet rejtett alaptörvénye. Ami már Isten mentális munkája az életünkben.
Ahogy egy számodra idegen emberrel szemben nincsenek jogosnak vélt elvárásaid, úgy a számodra közel álló ismerőseiddel és rokonaiddal szemben se támassz elvárásokat soha. Úgyis mindenki, csak annyit képes segíteni neked, amennyi könnyedén telik tőle. Elvárások nélkül ugyanis, nem érnek csalódások. Ahol a csalódás, már olyan elégedetlenséggel járó negatív lelki érzés, ami arra utal, hogy a reményeidet beteljesíteni képes elvárásaid nem teljesültek.
Az ilyen csalódások már, érzelmi szakadáshoz vezethetnek. Amelyben a rokonok elidegenedhetnek egymástól, a barátok között pedig, megszűnhet a baráti viszony. Míg a munkatársak, egyszerűen elfordulnak egymástól. Mert szeretetben mellőzik egymást. Vagyis, éppen az Isteni szeretet áramlása szakad meg közöttük. Az a társadalmi közösség, ami miatt érdemes az embereknek együtt élni. Mert a csalódásból származó negatív lelki érzések, felülírják a szeretet minden pozitív aspektusát. A megértést, a megbecsülést és a megbocsátás képességeit. Van úgy, hogy végleg. Mert a csalódásból származó neheztelés haraggá fejlődik. Esetleg gyűlöletté fajul. A szeretet pozitív érzései helyett, negatív lelki érzésekkel viszonyulva egymás felé. Amelynek során a csalódott ember, ellenséggé válik. Fel sem mérve esetleg azt, hogy az ő elvárásai voltak csupán túlzóak.
Ezért, ha segítesz másokon, legyél mindig önzetlen. Ne legyenek elvárásaid a megsegített embertársaddal szemben. Ahogy egy idegennel szemben sincsenek. Úgy a rokonaiddal, barátaiddal és munkatársaiddal szemben se legyenek soha. Egyszerűen, bízd rájuk azt, hogy mikor és milyen mértékben akarnak segíteni neked. Mert elvárások nélkül, nem érhet csalódás. Te, mindig önmagadért vagy felelős Isten előtt. Az Ő tetteikért pedig, Ők maguk a felelősek Isten előtt. De Te, soha ne vond őket felelősségre. Te ugyanis, nem vagy Isten. Csupán Istent képviselheted ezen a világon. Az Ő végtelen szeretetére törekedve. Amelyben, minden embertársad felé, Isten áldását küldheted.
Csupán Istennel szemben lehetnek jogos elvárásaid. Ha a téged éltető lélek segítségével, részt vállasz a tudatos teremtés mentális folyamatában. Isten ugyanis, a Genezis időszakában, megteremtette mindazt, ami az objektív anyagi valósághoz szükséges volt. Azóta is teremtő az Úr. Így az értelmes ember hiteit teremti meg számunkra azóta maradéktalanul. De ahhoz, tudnunk kell azt, hogy mi is a hit valójában.
Amiben az ember nem hisz, az eleve elképzelhetetlen számára. Mert nincsenek olyan szellemi gondolatai, amelyek alapján, reális elképzelést formálhatna az elméjében. Ha ezt a logikát kifordítjuk, akkor csak abban hisz valaki igazán, amit el tud képzelni magának valóságosnak úgy, hogy az elképzelésébe önmagát is beleképzeli. Azaz beleéli magát az oly nagyon vágyott elképzelésébe. Ilyen módon, a szellemi gondolatainak az informatív értékeivel, olyan mentális képi formát alkothat, amibe önmaga lelkét is beleképzelheti. Az által pedig, Istent. Mert a lélek által Isten élteti őt. Így nem csupán azt láthatja az elméjében, hogy az elképzelése szép és tökéletesen megfelel a lelki vágyainak, hanem azt is, hogy számára jó az. Ezt a mentális munkát, minden lelki vágyunkkal el kell végeznünk ahhoz, hogy a tudatos teremtés hatáskörébe tudjuk rendelni Istennél.
Ha a lelki vágyinkról értelmes módon kifejezésre juttatott hiteket formáltunk az elménkben, a reális képzelet és a vizuális beleélés képességével, akkor már joggal várhatjuk el azt, hogy a teremtés aktusával Isten, megvalósítsa számunkra azokat. Ezt a jogosnak minősülő elvárásunkat hívjuk reménynek. A remény tehát, az Istennel szemben fennálló jogos elvárásunkat képviseli. Mert a lelki vágyaink megteremtése érdekében, minden elképzelhetőt megtettünk a teremtő számára. Oly annyira, hogy még bele is éltük magunkat a képzeletbeli valóságba.
Aki sokszor gyakorolja a tudatos teremtés mentális folyamatát, annak számára önmaga Isteni minősége, egyre tisztábban fog visszatükröződni az elméjében. Ez lesz a megigazulás mentális folyamata. Amelynek során, az Istentudatossága és az öntudata azonosulhat. Vagyis, Isteni minőséggé válhat, már a Földi életében. De ahhoz, az abszolút Szeretetre kell törekednie. Azt pedig, csak úgy lehet szolgálni, hogy más emberek számára is el lehet képzelni azok lelki vágyait valóságosnak. Bele kell képzelni őket, a számukra tökéletes megoldás valóságába. Hogy a lelki vágyaik teljesüljenek. Ilyen módon, jó példát mutatva számukra.
Mert, nem az arany, a gyémánt és a pénz az igazi érték, hanem a szeretet. Mégpedig, az abszolút Szeretet. Ami annyira önzetlen, hogy már egyáltalán nincsenek benne elvárások. Mert, aki abszolút módon képes Szeretni, az bárki számára képes teremteni. Mert tudja azt, hogy minden embert Isten éltet a lélek által. Azaz, lélekben egyek vagyunk. Tulajdonképpen, Istenben egyek vagyunk. Ebben az egységben pedig, egyáltalán nincsenek elvárások. Csak az abszolút Szeretet létezik.
Matécz Zoltán
2025.04.15.
