Lexikális jelentése szerint:
„egocentrizmus: világ és életszemlélet, mely minden kérdést az „én” szemszögéből ítél meg.”
„egoizmus: az önző egyéni érdeket előtérbe helyező álláspont.”
Kislexikon
Ego: „az én reprezentációja, a tudatnak a saját személyre vonatkozó része.”
Egocentrikus: „énközpontú”
Egoizmus: „önzés, önzőség”
Egománia: „beteges önimádat”
Egopátia: „megerősített önértékelés”
Egosystole: „az éntudat csökkenése, a saját személyiség alulértékelése. Főleg depresszióban jelentkezik.”
Pszichológiai kislexikon
Egoizmus: „életelv és erkölcsi tulajdonság, amely az embert a társadalomhoz és a többi emberhez való viszonya szempontjából jellemzi: lényege, hogy az ember magatartása során csak a saját érdekeit követi, nincs tekintettel a társadalom és környezete érdekeire; az individualizmus egyik megnyilvánulási formája. Az egoizmus inkább a magántulajdonosi viszonyokra jellemző. …”
Filozófiai kislexikon
Mint látható, ahány lexikon, annyi féle megfogalmazási mód létezik, de valójában minden meghatározás lényege az, hogy az én, azaz az ego, cselekedetei által önmagára reflektálja az érdekeit. Ebből adódóan, az egoizmus már olyan viselkedési sorozatot jelent egy közösségben élő egyénnél, amelyekben a társadalmi érdekekkel mindig ellentétben áll a saját érdekek érvényesítésének a kényszere. Vagyis a saját érdekeknek akkor is érvényesülnie kell, ha az mások érdekeit sérti. Ennél fogva, ez már sok esetben erkölcstelen, mert a társadalom erkölcse alapvetően éppen a közösség érdekeit tartja szem előtt. Nézzük most az abszolút létezés szemszögéből az ego érvényesülésének jogszerűségét.
Isten, mint az abszolút létezés mindensége, nem szerethet önmagán kívül semmi mást, hiszen minden, ami eleve relatív értelemben megnyilvánult, az abszolút létezés szerves részét képezi, vagyis Istenét. A relatív ugyanis azt jelenti, hogy valahányad része az abszolút teljességnek. A relatív szó angol jelentése az, hogy rokon. Tehát, ha az abszolút teljességet nevezzük „családnak”, akkor a benne kialakult relatív részletek mind „rokonok”. Isten önmagából tudta csak megnyilvánítani a teremtményeit, ezért minden teremtett dologhoz jogosan ragaszkodik. Így a szeretete is kizárólag önmagára szorítkozik. Vagyis Isten abszolút módon egoista, mert csak befelé, önmagába képes szeretni. Viszont, az önmaga hasonlatosságára teremtett tudatos ember szabad akaratát nem sértheti meg soha, mert akkor is önmagát korrigálná bennünk. Ha ezt megtenné, akkor megszűnne az abszolút státusza. Így kénytelen elviselni a mi szabad akaratunkból adódó eltévelyedéseinket is. Mivel pedig, a cselekedeteinket kizárólag a hitünk vezérli, ezért a szabad akarat ténye is kizárólag a hitünk kialakítására szorítkozik. Majd Isten segédkezik a szubjektív hitünk objektív megvalósulásában. Legyen mindenkinek a hite szerint, tanította Jézus. Így Isten a hitünk teremtője, de mivel Ő abszolút tényező, ezért a jó vagy rossz hit is teremteni valót jelent számára. Ugyanis a hitünk megvalósulását nem Ő érzékeli jónak vagy rossznak, hanem mi. Ő megteremti, mi pedig, megéljük azokat. E miatt vagyunk felelősek a hiteinkért.
Isten az embert a saját „képére”, tudatosnak teremtette. Ezért az elméjének köszönhetően, minden ember Istent nyilvánítja ki, sajátságos, relatív módon. Így Isten minden emberben azzá a személyiséggé válik, ami az ő hitében kialakult az élete során. Isten tehát minden ember számára abszolút sajátságos, egyedi. Aki ezt az igazságot átlátja és átérzi, az Istentudatosan változik, fejlődik szellemi síkon, és él. Aki pedig, nem látja át és nem így érzi, annak számára az Istenismeret csak elméleti, filozófiai síkon létezhet. Azt tudnunk kell, hogy Isten bennünk él, a „templomai” vagyunk, ahogy a Biblia is oly szépen kijelenti. Csakhogy, ha nem az Ő szeretetelvárásai szerint éljük az életünket, akkor a lelkiismeret-furdalás kellemetlen érzésével érzékelteti a nemtetszését. Szeretet nélkül a mi egyéniségünk csupán börtön Isten számára, ahol nem érezheti jól magát. Isten még bennünk is Önmagának akar jót, mert úgy animál, éltet bennünket, hogy közben a mi hitünk szerint kialakult akaratunkat szolgálja ki. Ha azonban a mi szabad akaratunk teljesülése árt másoknak, akiket szintén Isten animál, más, sajátságos módon, akkor olyan lelki kölcsönhatást generálunk, amely a lelkiismeret-furdalás érzése által hat vissza reánk. Isten tehát nem mondja hogy a gondolataink és a cselekedeteink jók, vagy rosszak, de mindig érzékelteti velünk a véleményét. Érzékelteti, mert a lelki kölcsönhatás is kölcsönhatás, amely a funkciója szerint, érzések által tevékenykedik és érzékelteti magát. Ezért az érzelmeink, mindig lelki indíttatású információink, amelyek az Isteni közreműködést érzékeltetik bennünk.
Aki pedig, butaságának vagy tudatlanságának köszönhetően, Istent szidja, önmagát átkozza, mert a szidás által éppen a saját lelkiségét animáló Istent átkozza, ami olyan negatív kölcsönhatás, amely ugyan kifelé hangzik, de befelé hat, a saját lelkiségébe. Nem elég, hogy a szeretet hiánya miatt börtönbe kényszeríti önmagában Istent, de még a szidás átok jellege által, keresztre is feszíti. Lelki vonatkozásában szegényes és sivár az ilyen élet, amiből Isten természetesen menekül. Ezért az eltorzult lélek leépíti a testet és a szellemiséget is, szép lassan.
A mi emberi, Istenhez való hozzáállásunkat is, abszolút tulajdonságnak kell jellemeznie. Abszolút módon kell szeretnünk Istent, mert Isten részei, teremtményei vagyunk. Istent szeretni pedig, éppen a teremtményein keresztül tudjuk. Vagyis, szeretni kell magunkat is, de a saját önimádatunkra szorítkozó egoizmusunkat le kell legyőznünk. Nekünk kifelé is abszolút módon kall szeretnünk. Mert bennünk, és rajtunk kívül is, csak Isten létezik. Az egoista hozzáállásunk éppen e miatt bűn, mert erkölcstelen Isten többi teremtett egyéneivel szemben. Vagyis, az egyéneken keresztül éppen Istennel szemben vagyunk erkölcstelenek, ha egoisták vagyunk, azaz bűnösök. Mert minden egyén a társadalomban szintén relatív tudatú lény, azaz rokon, ahogy az angolok olyan szépen utalnak rá. A Biblia testvérnek mondja a lelki társakat, míg a materialista ember, barátnak.
Az egoista ember, éppen azért olyan önző, a társadalmában élő minden egyénnel szemben, mert ez az igazság nem tényszerű a tudatában. Vagyis, tudatlan ezzel az igazsággal szemben. Ha pedig, tud róla, és mégis egoista, akkor ott csak a kényszeres egoizmusa játssza a fő szerepet, vagyis beteg szegény. Akkor pedig, ezt a társadalmának kell józanul kezelnie.
Az egocentrikusság tehát, nem természetellenes tulajdonság, hiszen abban rejlik minden vágy, óhaj, kívánság. Vagyis a tetteink hajtó ereje a tudatunkban, azaz a hitünkké. Már az öntudat bontakozásával párhuzamosan észlelhető a gyermekkorunk időszakában. Az egocentrikusság nélkül depresszióba esik az ember, mert az én-tudata csorbát szenved, az egosystole tudati állapotában, a saját személyiségét alulértékeli az egyén. Az pedig, azért önpusztító hatású, mert az emberi tudat mindig viszonyít, és közben értékel, így önmaga szellemi állapotát is megítéli, leértékeli, és mint felesleges dolgot felszámolni iparkodik. Ezért a depresszióból csak a céltudat mentheti ki az embert, amely új vágyakat, kívánságokat és óhajokat ébreszt a tudatban. A depressziós embert egopátiás tudati állapotba kell hozni, azaz meg kell erősíteni az öntudatában lecsökkent önértékelését.
A szeretet közvetítése legyőzi az egoizmusunkat. Aki tud szeretni, mások érdekeit is éppen olyan természetes igénynek tartja, mint a saját érdekeit. És éppen ugyanúgy tud örülni mások érdekei teljesülésének, mint a sajátjának. Aki így viszonyul a többi élőlény társához, le tudja győzni az egoizmusát, mert éppen ugyanúgy szeret befelé, önmagába, mint kifelé, a külvilágba. Az azonban tény, hogy szeretet nélkül az egoizmus nem hárítható el az embertől. Az egoista ember pedig, vagy buta, tudatlan, vagy pedig, beteg. De tény, hogy a relatív egoizmus nem más, mint az ember kifelé áradó szeretetének a hiánya.
Valójában nem a relatív egoizmusunk legyőzése a reális cél, hanem éppen annak kiterjesztése. Sok ezoterikus elmélet próbálja belénk diktálni azt az elvet, hogy le kell győzni az egoizmusunkat, egyfajta megvilágosodás érdekében, de ezzel szemben, aki ki tudja terjeszteni a már meglévő egoista érdekképviseletét a környezetére is, annak nem kell önmaga ellen vívódnia, és mégis egyfajta megvilágosodáshoz jut. Minél jobban ki tudjuk ugyanis terjeszteni az egoizmusunkat más emberek érdekei felé, annál jobban tudjuk képviselni itt a Földön Istent, és így egyfajta léleklátásra tehetünk szert, amely által a bennünk élő Isten szeretetének fényében láthatjuk a világunk valóságát. Erről a szövetségről szól valójában a Biblia. Az én érdekem mellett a mások érdeke is fontos kell, hogy legyen számomra. Ahogy egy szülőben kiteljesedik az önös érdek, a családja érdekeire, éppen úgy kell szolgálnia minden egyénnek a rokonok, a közösség, a társadalom érdekeit. Amikor ugyanis a közösség érdekei abszolút módon teljesülnek, akkor közben a közösség egyéneinek a relatív érdekei is teljesülnek természetszerűen. Ma a probléma éppen abban rejlik, hogy a társadalmat alkotó közösség érdekeit is csak relatív módon teljesítgetjük. Szinte minden jogot igénybe veszünk, miközben minden kötelezettségünket elhárítjuk magunktól. Vagyis erkölcstelenek vagyunk egymáshoz, mert az egoizmusunk csupán egyirányú, önös érdekeket képvisel, tehát relatív.
Ahogy, a csak saját magunk felé irányuló egoizmusunk, bűnként jut érvényre a társadalmukkal szemben, éppen úgy bűnként értelmezhető a fordított ego is. Amikor ugyanis, valaki csak a társadalma érdekeit szolgálja, akkor az önös érdekei csorbát szenvednek. A fordított, azaz inverz ego is csupán egyirányú. Sok szentnek nevezett ember fordította az önös érdekképviseletét, a világunkban valahol elhanyagolt embercsoport képviselete felé. Szép és dicséretes dolog belátom, amely folyamat során az egyén, az embercsoport érdekeinek él. Tudatosan felvállalja azok elesettségét, és minden erejével azon van, hogy a közösségbe olvadt egyénként, enyhítse azok szociális problémáit. Példamutató hozzáállásával Istenre reflektálja a felvállalt közössége figyelmét. Lehet, hogy sikerül is az erőfeszítése, de tudomásom szerint, ez idáig, még csak az egyén szentesült meg, az elnyomott közössége pedig, sohasem.
Ahol a szeretet tért hódít az emberek között, és nem szorítkozik kizárólag a szűk családi közösségre, ott az emberek egymást is szeretik. És ahol a szeretet áramlik az emberek között, ott Istent igazolják az örömteli érzéseink. Az egoizmusunk érzelmi falaink leomlanak, szükségtelenné válnak, mert a szeretet korlátlanná, kétirányúvá, abszolúttá válik bennünk. A szeretetünket ugyanis az jelzi a leghűebben, hogy mit teszünk meg a másik embernek önzetlenül, az ő esetleges szüksége esetén. Nem szabad erőltetnünk semmit, de észre kell vennünk a szükséget, a rászorultságot és a jogos igényt, a mások életében is. Mert Isten csak egy van, még akkor is, ha a mi, a saját nézőpontunkból értékelve, sok-sok emberi lélekként tapasztalhatjuk meg, az abszolút öröm érzésével. Az egoizmus fontos és természetes része az ember individualista önkifejezésének, és ez, Isteni alaptulajdonságként, mindenkiben benne van, már csecsemő korától fogva. Így nem az egoizmusunk elnyomása a természetes cél, hanem annak teljes kiterjesztése. És ez az önzetlenség jelensége, amely által nem mi magunk éljük mások életét, de aktívan segítünk, a képességeink szerint, ha a szükség úgy kívánja. Úgy, hogy a képességeik szerint tudják az elesettebbek is kifejezni, a lélek által őket animáló Istent. És így a megvilágosodást biztosító léleklátásunk, éppen a felmerülő igényekre figyel. Úgy a sajátunkra, mint a mások igényére. Ez az abszolút egoizmus, így egyáltalán nem természetellenes a dolog. Csak a kiteljesedett abszolút egoizmusunkkal tudjuk szolgálni úgy a saját, mint a közösségünk érdekeit. Ez az érdekazonosságra való törekvés megtisztíthatja, megszentesítheti az egész közösséget.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
