Elektromos áram.
Az a fizikai állítás, miszerint az elektromos áram, az elektronok áramlását jelenti, csak félig fedi az igazságot. Mégpedig, kizárólag az egyenáramú telepről használt egyenáramra vonatkoztatva igaz csupán. A váltakozó áram esetében, vagy a lüktető egyenáramnál, egyáltalán nem beszélhetünk áramlásról.
Az objektívnek megismert valóságunkban, az elektron képviseli az elektrosztatikus töltéshordozó státuszát. Így az anyagi világunkban, az elektron, az elektromosság „atomja”, azaz egységnyi alkotóeleme. Ez alapvetően abból adódik, hogy az elektronok között, állandó jellegű töltéskiegyenlítő folyamat működik, ezért minden elektron, azonos töltésnyi elektromos egységet képvisel. Így az elektron maga, nem negatív, vagy pozitív, hanem csupán elektrosztatikus töltéssel rendelkező töltéshordozó. Majd az anyagi testek, amelyek elektronokat tartalmaznak, azok válnak számunkra pozitívvá, ha töltéshiányuk van, és negatívvá, amennyiben töltésfelesleggel rendelkeznek.
Az egyenáramú áramforrásban egyoldalú töltésmegoszlás van. A negatív pólusa elektrontöbblettel rendelkezik, míg a pozitív pólusa elektronhiányos. Így a pólusai között elektrosztatikus jellegű potenciális érdekellentét feszül. Ez a feszültség teszi alkalmassá az áramforrást arra, hogy a töltéskiegyenlítés kényszere miatt, elektronáramlást indítson el, és tartson fenn, a pólusok közé iktatott, áramkört képező elektromos vezetőben. Ez a tartós egyirányú elektronáramlás elektromos munkára fogható, arra alkalmas fogyasztó közbeiktatásával.
Így az egyenáram úgy működik, mint a sugárzás. Ahol a potenciális elektrosztatikus érdekellentét feszültsége miatt, az energikus elektronok, saját maguk szállítják egyenként, az áramforrás negatív sarkából kiindulva, az elektromos energiát. Mégpedig a fogyasztó által meghatározott kölcsönhatási pontba, ahol elvégzik a szükséges elektromos munkát. Majd visszatérnek az áramforrás pozitív pólusán át, az áramlásuk forrásába. Mert, mint töltéshordozók, elektrosztatikusan kiegyenlítődni, újra feltöltődni, csak ott képesek. Ez a folyamat addig folytatható, amíg az áramforrás képes elektrosztatikusan feltölteni, és a negatív pólusához irányítani az elektrosztatikus töltéshordozó elektronokat. Ha már erre nem képes, akkor az egyenáramú áramforrás telepe kimerült.
A váltakozó áramú áramforrás úgy működik, hogy a pólusai között fennálló feszültségkülönbség töltéskiegyenlítődési iránya, a váltakozó áramú generátor forgási sebessége által diktált forgási frekvencia függvényében, folyamatosan váltakozik. Töltéskiegyenlítődés azonban, nem jön létre akkor sem, ha arra alkalmas elektromos vezetővel kötjük össze az áramforrás pólusait, így áramkört képezve. Ha azonban, a kialakított áramkörbe elektromos fogyasztót helyezünk, akkor az áramkörben ide-oda rezgő elektronok által közvetített elektromos energia, munkára fogható.
Így a váltakozó áram úgy működik, mint a kétirányú longitudinális hullám. Ahol az energikus elektronok, nem szállítják maguk az elektromos energiát, hanem csupán egymásnak átadva, impulzív módon továbbítják azt, az áramkör elektromosan vezető anyagaiban. Az energiaközvetítés iránya pedig, a frekvencia függvényében váltakozik. E miatt, a töltéshordozó elektronok előre, és hátra mozognak a vezetőben, így a valós töltésáramlásuk reálértéke nulla. Minél magasabb az áramforrás frekvenciája, annál kisebb keresztmetszetű vezetőre van szükség, mert annál rövidebb a vezetőben kialakuló longitudinális hullám hosszúsága, így ez által, az érintett töltéshordozó elektronok szükségszerű hosszirányú elmozdulása is, az elektromos áramkörben.
Az elektronok szervezett mozgása tehát, elektromos áramot hoz létre. A telepről használt egyenáram, egyirányú tartós elektronáramlást idéz elő, az áramforrás negatív pólusától a pozitív pólusáig. Addig a váltakozó áram, csupán kétirányú, frekvenciafüggő elektronrezgést valósít meg, az áramforrás két pólusa között. A váltakozó áram nagysága, feszültsége és iránya, folyamatosan váltakozik, ahogy a váltakozó áramú generátor tekercse elfordul a mágneses térben. Ennél fogva, a váltakozó áram esetében, nem beszélhetünk elektronáramlásról, mert az elektromos energiát közvetítő töltéshordozók, másodpercenként ötvenszer váltakozva folynak hol az egyik, hol pedig, a másik irányba, az elektromos hálózati rendszereinkben. Hasonló a helyzet a váltakozó áramból előállított egyenárammal is, ahol az egyenirányított félhullámok, csupán lüktető, impulzív jelleggel biztosítanak áramot, az elektromos fogyasztón elvégzendő elektromos munka részére. A dinamók is impulzív jellegű, lüktető egyenáramot termelnek. Így a lüktető egyenáramra sem jellemző a töltéshordozók tartós áramlása, csupán az egy irányban megvalósított, elektrosztatikus impulzusátadás jellemzi. Ezért a lüktető egyenáramú áramkörben, nem a töltéshordozó elektronok áramlanak, hanem csupán az általuk közölt, munkavégzésre képes elektromos impulzussorozat terjed, egyirányú longitudinális hullám formájában.
Az atomokban, elektronok keringenek az atommagok körül. Ez szervezett mozgásuk az elektronoknak, így elektromos áramnak minősül. Olyan elektromos áramnak, amelynek az áramlási köreihez nincsen szükség, összetett szerkezetű, elektromosan vezető anyagi közegre. Így az elektronok atommagok körüli keringő áramlása, anyagi ellenállásba nem ütközik. Így az általuk közölt elektromos energia állandó. Ezért elektromos fogyasztóval sem terhelhető. Ennél fogva, azt is állíthatjuk, hogy az atomokat elektromos energia tartja egyben. Mégpedig, az adott atomfajtákra jellemző elektronlétszámmal. Csupán az a kérdés, hogy milyen hatás szervezi az atomok elektronjait, ilyen igen aktív mozgásra?
Az a hatás pedig, nem más, mint az induktivitás. Az elektronok körül ugyanis, elektromos mező alakul ki. Ezek a mezők hűen követni iparkodnak az elektronjaikat. Csakhogy, ezeket az elektromos mezőket, éppen ugyanaz a szubjektív alaphalmaz építi fel, amelyben a mágneses hullámok is terjednek az Univerzumban. Mivel az elektromos mező, az elektronokat követve centrális mozgású, a mágneses mező pedig, lineáris jellegű, ezért egymásnak szükségszerű ellenmezői. Ezért érvényesül közöttük az indukció, amely nem más, mint a kétféle mezőben érvényesülő erőhatások egymásra gyakorolt befolyása. Így a mágneses mező befolyása alatt áll az elektromos mező, amely így már, közvetlenül az elektronok mozgását szabályozza. Úgy is mondhatjuk, hogy az anyagok elektronjai, a mágneses mező induktív vezérlése alatt állnak.
Az elektromágneses indukció felfedezése, Michael Faraday nevéhez fűződik, aki 1831-ben határozta meg a mozgási, és a nyugalmi indukcióval kapcsolatos szabályszerűségeket. Ennek értelmében, az elektromágneses indukció olyan elektromágneses kölcsönhatás, amelynek során, egy elektromosan vezető tekercsben, elektromos feszültség indukálódik, ha mágneses térben mozgatjuk, vagy ha a mágneses tér mozog a tekercshez képest. Így a mozgási indukció elvén működnek a dinamók, generátorok, és az elektromos motorok, míg a nyugalmi indukció elvét valósítják meg a transzformátorok.
Az indukció fogalmát a matematika is használja, mint az egyik legfontosabb, alapvető logikai bizonyítási módszert, a természetes számok körében. Állítása szerint, ha egy konkrét tulajdonság igaz az egyesre vetítve, akkor az a tulajdonság igaz a többi természetes számra is, amely az egyes egész számú többszöröse, mert azok az egyesből eredeztethetőek. Ezért az egyesre vetített alaptulajdonság öröklődik általuk. Így az adott alaptulajdonsággal, az összes természetes szám szükségszerűen rendelkezik. Így lehet következtetni az egyes esetekből az általánosra, induktív módon. Vagyis, az egyesről megismert konkrét tulajdonságot, általános érvényűként lehet kezelni. Ennek a folyamatnak a fordítottja a dedukció, amikor egy általános érvényű tulajdonságból következtetünk az egyesre, egy konkrétra, vagyis a részlegesre vetíthető valós tulajdonságra. A teljes egészből, a benne logikailag elkülöníthető részekre, amelyek felépítik a teljességet.
Részleges ----> Indukció ----> Származtatás <---- Dedukció <---- Egyetemes
Egyes, vagy Konkrét Következtetés Általános, vagy Teljes
A származtatás részletes magyarázata az indukció, és a dedukció, mint logikai következtetések, amelyek mindig az ellentétes irányba mutatnak. Így a származtatásban a szillogizmus valósul meg, mint induktív, vagy deduktív logikai következtetés.
Ez a kis matematikai kitérő azért fontos, az indukció megértése érdekében, mert a matematikai logika egyértelműen rámutat arra, hogy a részlegesből eredő alaptulajdonságok átöröklődnek a teljes egyetemesre. Vagyis, halmazszinten gondolkodva, bármely általunk észlelhető részhalmazban fellelhető tulajdonság, arra az alaptulajdonságra vezethető vissza deduktív módon, amelyből az, induktív módon származtatható. Vagyis, az elektromos áram, mint az elektromos töltéshordozók szervezett mozgása, csak akkor nyer értelmet számunkra igazán, ha deduktív módon következtetünk arra az alaphatásra, amely az elektronok mozgásállapot változásait szervezni képes mágneses módon.
Mivel az elektromos áram fizikai jelensége elektromosan mágneses jellegű, ezért az elektromágneses tulajdonság alapvetően két összetevőre bontható. Elektromos összetevőre, és mágneses alkotórészre. Éppen erre utalt Faraday is, amikor azt állítja, hogy az elektromos mező, és a mágneses mező egymást befolyásolva hozza létre az anyagban, az észlelhető indukciós jelenségeket. A mágneses mező elektromosságot indukál, induktív módon, míg az elektromos mező, mágneses hatásokat alakít ki, kifordított induktív alapon, azaz deduktív jelleggel. A mágneses mező ugyanis, az abszolút részleges, vagyis az oszthatatlan alapelemek felől hat, az általánosságot jelentő anyagi vonatkozások felé. Ezzel szemben, az elektromos mező, éppen fordítva, számunkra a teljesség részét képviselő anyagi valóság felől fejti ki hatását, a részlegességet képviselő mágneses mezőre.
Kérdés csupán az, hogy mi az a mező, ami az induktív, vagy a deduktív jellegű egymásra hatást eleve megvalósítja? Ha elméletben szétszedünk minden összetett anyagi tényezőt, egészen a tovább már oszthatatlanok szintjéig, akkor egy olyan alaphalmazt kapunk, amelynek a résztömegei tökéletesen kitöltik az Univerzumot. Így külső objektív adottságai nincsenek. Vagyis, ez lesz, az Univerzum szubjektív alaphalmaza. Mivel nem összetett anyagi tényező, ezért elektromos vonzata nem lehet. Így az Univerzum szubjektív alaphalmaza, kizárólag mágneses tulajdonságokat képvisel. A régi tudós emberek éternek, míg a mai tudósok, a fotonok halmazának nevezhetnék. Mágneses hullámként, megtalálható benne minden információ, ami az Univerzumban alapvetően kialakulhatott. Úgy is mondhatjuk, hogy az Univerzum szubjektív alaphalmazának a tere nem más, mint a mágneses mező megvalósulása. Ebben a mágneses mező által fennálló abszolút térben nyilvánultak meg, az összetett anyagi szerkezetek, amelyek elektromos tulajdonságokkal rendelkeznek. Az elektronok pedig, mint az anyagi valóságunk elektrosztatikus töltéshordozói, elektromos mezőt, vagyis elektromos teret alakítanak ki maguk körül. Ezt az elektromos mezőt, ugyanabból a mágneses térből ragadják el, amely az Univerzum szubjektív alaphalmaza által, teret biztosít az anyagi változások részére.
Elektrosztatikus telítettségüket az elektronok, abból a súrlódáson alapuló kölcsönhatásból nyerik, ami a szubjektív alaphalmazban történő mozgásuk következtében éri őket. Így az elektronok között fennálló töltéskiegyenlítődés folyamatát is, mágneses úton végzi el a szubjektív alaphalmaz. Az elektronok ugyanis, önerőből nem érintkezhetnek egymással közvetlenül, hiszen a körülöttük keringő elektromos mezőik, ellentétes részerőket képviselve, nem biztosítanak arra lehetőséget számukra. Így az elektronok elektrosztatikus taszítást mutatnak egymással szemben.
A kétféle tér, alapvetően abban különbözik, hogy a mágneses mező tere lineáris felépítésű, az oszthatatlan alapelemek viszonylag stabilan állnak egymás mellett. Alátámasztás és felfüggesztés hiányában, állandóan rezegnek. Ez az állandó rezgési kényszerük teszi őket alkalmassá arra, hogy lineáris irányultságú longitudinális mágneses hullámokat alakítsanak ki, és tartsanak fenn. Így a szubjektív alaphalmazt úgy érdemes elképzelni, mint egy háromdimenziós mátrix szerkezetet, amely úgy stabil, hogy benne állandóan, 300 000 km/s sebességgel terjednek a mágneses információk. Ezzel szemben, az elektromos mezők úgy alakulnak ki, hogy az elektronok, mint elektrosztatikus töltéshordozók, önálló mágneses alapú mozgásinformációval rendelkeznek. Ezért, a szubjektív alaphalmaz hozzájuk közel eső részéből, magukkal ragadnak valamennyit, mintegy beburkolóznak azzal, és elektromos teret képeznek belőle. Így önmagukkal forgó, és az atommagjaik körül keringő centrális mozgásra kényszerítik az elektromos terüket. Ezért, az atomok belsejét is a szubjektív alaphalmaz tölti ki, főképpen, mint elektromos mező. Így a centrális mozgású elektromos terek, és a lineáris mágneses tér, óhatatlanul is, ellentétes mozgási részerőket közvetítenek. Ezért a kétféle mező, egymásnak szükségszerűen ellentétes alaptulajdonságú terei, amelyben az ellentétes irányultságú részerők, szükségképpen egymás ellen dolgoznak. Azért, mert egy közös alaphalmazt képezve, egymásra próbálják kényszeríteni a mozgásállapotaikat.
Így az elektromágneses indukció, azt a matematikai igazságot valósítja meg, amelyre a matematikai indukció elve utal. Induktív módon hat a mágneses mező felől, az elektromos mezőkre, míg deduktív módon, azaz kifordított induktivitással hat az elektromos mezők felől, a mágneses mezőre. A kétféle mező egymás hatását próbálja kiegyenlíteni, kioltani, ez által, egymásra nézve kényszerhatással bírnak. Így a térben kialakuló ellentétes erőhatások, egymás ellen dolgoznak. Ezt a munkájukat nevezhetjük indukciónak, amikor az a mágneses tér felől fejti ki a hatását az elektromos tér felé. Induktív módon uralva ez által, az anyagi valóságot. Így az elektronok szervezett mozgása a mágneses alapú szubjektív alaphalmaznak köszönhetően jön létre. Ezért, a mágneses alaphalmaz uralja induktív módon az elektronokkal dús, elektromos tulajdonságú anyagi valóságot.
Amikor pedig, elektromos munkát végezve, mi magunk befolyásoljuk az Univerzum mágneses terét, akkor az olyan irányú „induktív” hatásunk, deduktív jelleget mutat, mert a hatásvonala, az összetett anyagi valóság felől mutat a szubjektív alaphalmaz részlegessége felé. Vagyis, az általános, a teljes felől hat az egyes, az oszthatatlan felé.
Az atomokat ismerve, az elektronok keringenek az atommagok körül. Keringésük során, velük együtt keringenek a hozzájuk tartozó elektromos résztereik is, mint a hozzájuk tartozó elektromos mezőik. Ezek a részterek összeolvadnának, ha az elektronok nem forognának a saját tengelyük körül is. Ez a saját tengely körüli forgás azonban, sajátságos keringésre is kényszeríti az elektromos mezőiket, amelyek ennél fogva, a különböző irányú mozgásuk miatt, különböző, sajátságos erőérdekeket képviselnek. Ezért az elektronok mindenképpen taszítják egymást, és így, csak egyforma távolságra közelíthetik meg egymást, és az atommagjaikat. Az atommagba zuhanni képtelenek, mert az elektromos terük állandóan kering körülöttük, így a részerőik nem adódhatnak össze, ami ezért taszító jelleget produkál. Pedig, az elektrosztatikus kiegyenlítődés lehetőségének a kényszere, az atommagokhoz vonzza őket. Mert az atommagokban, töltést nem nyert elektromos töltéshordozók, azaz még töltetlen elektronok is vannak.
Ezek az áramlásra kényszerült szubjektív alkotóelemek, elektromos terekként valósítják meg a modem szerepét, a szubjektív alaphalmazon belül. Vagyis, azt az információ moduláló és demoduláló „egységet”, amely átformálja a mágneses, és az elektromos jeleket, oda-vissza jelleggel. Az anyagi létezésről szóló elektromos adatokat mágneses információvá formálja, és persze, fordítva is funkcionál. A mágneses információt induktív módon alakítja át az elektronok számára hasznosítható, mozgásállapot befolyásoló információvá, míg az elektronok mozgásállapot béli változásait, deduktív módon, azaz kifordított indukciós módszerrel alakítja át, mágnesesen értékelhető információvá.
A szubjektív alaphalmaz tehát, induktív módon tartja fenn az anyagi valóság létezését. Így az anyagi valóságban úgy jön létre bármilyen, számunkra spontánnak látszó változás, hogy azt az Univerzum szubjektív alaphalmaza felől ható, induktív erővel rendelkező, mágneses hatás váltja ki. Ezért, mivel a szubjektív alaphalmaz ilyen tökéletes szervező, eleve értelemmel bír. Mivel pedig, ebben az alaphalmazban, mágneses hullámok épülhetnek fel, amelyek kezelni, fogadni, és közvetíteni is képesek az információkat, ezért ez az alaphalmaz, az Univerzum abszolút tudatú memóriáját, abszolút ELMÉJÉT valósítja meg.
Kérdés az, hogy ezt az Univerzális szintű abszolút ELMÉT ki, és hogyan értelmezi? Én, az írásaimban, Istennel azonosítom, és egyfajta sajátságos idealista filozófia segítségével, megpróbálom társítani, a fizika egyéb használható állításaival. Azért, hogy a valóságról teljesebb képet lássunk. Mert az én gondolatmenetemben a valóság, objektív és szubjektív egy időben. Ahogy a tudományosan kialakult állítások korrekcióra szorulnak, úgy az idealista keresztény elméletek is frissítésre, megújulásra kényszerülnek, hogy új, egységes értelmet nyerve, értelmes, kultúrált, és újra civilizált társadalmakat alakítsanak ki. Mert ma, a kulturáltnak vélt társadalmaink civilizációs szintje, folyamatosan csökken. Már egyre kevesebb az olyan társadalmi érték, amelyet az értelmessé nevelt utókor őszintén felvállalhatna. Az utókor ugyanis, egyre értelmesebb, és így nem lehet értelmetlenné vált elméletekkel befolyásolni őket. Szellemi igényük, a teljesség felé irányul. Új mentális útra léptek, ami a régi, hagyományokon alapuló elméletekkel, alig járható. A paradigmaváltás elkerülhetetlen, és annak szerves része a tudományos, és az idealista elvek együttes reformja.
Matécz Zoltán
2011.06.16.
matecz.zoltan@gmail.com
