Úr.
A Biblia alapján, alapvetően kétféle értelmet nyer az „Úr” fogalma. Az Ó-szövetségben, közvetlenül Istenre utal, míg az Új-szövetségben már, Jézus Isteni személyére. Én pedig, arról az úrról szeretnék most beszélni, aki a tudatos elménkben képes meghozni, a cselekedetvezérlő döntéseinket. Mert az emberben mindig az, az Úr, aki az elméjében meghatározza a felelős cselekedetvezérlő rendelkezéseit.
Abban az esetben ugyanis, amikor mások akaratának kell engedelmeskednünk, nem mi vagyunk az urak, az elménkben. Éppen az a személy, vagy vállalt kötelezettség uralja az elménket, aki vagy ami, reánk kényszerítette azt a cselekedetet, amit meg kell tennünk. Ennél fogva, nem a saját akaratunk jut érvényre a cselekedeteink által. Más akaratnak engedelmeskedünk, vagyis szolgálunk. Ilyen szolgálatot lát el például, minden munkavállaló, aki a kialkudott munkabére érdekében, elvégzi a reá bízott részfeladatokat.
Alapvetően háromféle szerepet tudunk felvállalni. Alárendelt, fölérendelt, és mellérendelt szerepeket. Az alárendelteknek legkevesebb a felelőssége, hiszen mások akaratának engedelmeskednek. Így csak az elvégzett résztevékenység minőségéért felelősek. A fölérendelt állapot azonban, fokozott felelősséggel jár. Hiszen, aki a feltételeket diktálja, az felel, az elvégeztetett résztevékenységek helyes mivoltáért is. Mivel ő koordinálja az alárendeltjeit is. A mellérendelt szerepben pedig, megoszlik a felelősség kérdése, hiszen az éppen azt jelenti, hogy közös akarat irányítja a végrehajtandó cselekedeteket.
Egy átlagcsaládot figyelembe véve, a gyermekek alárendelt szerepre kényszerülnek főképpen, hiszen a szülők diktálják számukra, a szabad akaratukat korlátozó, befolyásoló lehetőségeiket. Mellérendelt szerephez akkor jut a gyermek, ha a szülők kikérdezik a véleményét. Ezek a feltételek általában, mindig figyelembe veszik a család közös érdekeit. Így a szülőknek, a gyermekeikkel szemben, fölérendelt szerepük van. A szülők azonban, egymással szemben, mellérendelt viszonyban állnak. Mert a természetes családi életvitel megkívánja azt, hogy a családot érintő életeseményeket, előre megbeszéljék. Vagyis, közös akarattal irányítsák a család természetes életvitelét. Így a család iránti felelősséget, közösen vállalják.
A társadalmi életünk, éppen attól olyan szövevényes, mert benne ezek a szerepek, állandóan keverednek. Egy átlagember például, aki fölérendelt szerepet vállalt a családi életében, alárendelt szerepre kényszerül, mint aktív munkavállaló. Míg az alapvető emberi jogok, mellérendelt szerepet biztosítanak, a társadalomban élő, minden állampolgár számára. Így a társadalmi konfliktusaink éppen abból adódnak, hogy ezek a szerepek, sokszor értelmetlenül is, felcserélődnek. Így a szabad akaratból történő, önként felvállalt alárendelt szereppel ellentétben, legtöbbször erőszakosan fölérendelt szerepekre kényszerülnek. Amelyben, az akaratszabadság, óhatatlanul megsérül. Jogi következmények tényszerűségét vonva maga után.
Nézzük azonban, azt az általános esetet, amikor a tudatos ember, saját maga hozza meg a cselekedeteihez szükséges felelős döntéseket, szabad akaratából. Olyankor általában, végiggondoljuk azokat a lehetőségeket, amelyek esetleg megtörténhetnek majd, mint lehetséges alternatívák. Majd a legideálisabbnak látszó lehetőséget fogjuk választani, a végső döntést illetően. Így a szellemileg meghozott határozat mellé csatoljuk, az esetleg felszínre kerülő lelki érzéseinket. Ilyenkor az ember, joggal hiszi azt, hogy a saját akarata érvényesül. Pedig, ez is csak egy mentális alárendelt szerep megvalósulása.
Amikor ugyanis, a szellemi akaratunkat juttatjuk érvényre, akkor azokat, a szellemi gondolataink alapján fogalmazzuk meg. Vagyis, a memóriánkban tárolt emlékeink határozzák meg azt, hogy a szellemi gondolataink, milyen cselekedetekre utasítanak bennünket. Az emlékeink ugyanis, a múltunkat képviselik, így a belőlük származó gondolataink, akármilyen ésszerűek is, mindig valamilyen mentális hibánkra, vagy hiányosságunkra hívják fel a figyelmünket. Így kényszerítő jelleggel tolakodnak az elménkbe, hogy ott tudatosodva, kierőszakolják a cselekedeteinket. Ennél fogva, a szellemi gondolataink, nem a szabad akaratunkat képviselik az elménkben, hanem csupán, a szellemi szinten reánk kényszerült, múltbéli hiányosságaink és hibáink pótlásának a szükségszerűségét tárják elénk.
Kényszer nélküli szabad akarat, csak itt és most alakulhat ki bennünk, mégpedig a jelenünkben. Amikor érezni tudunk. Ez pedig, a lelki jelenlét tudatos állapota. Szellemileg jelen lenni nagyon nehéz, mert a gondolataink, mindig a múltunkban kalandoznak, mivel az emlékeinkben gyökereznek. Az elképzelt jövőnk is, a múltunkban tárolt emlékünk csupán. Így a szellemi gondolataink lényege éppen az, hogy a legtöbb esetben, elvonatkoztatnak bennünket, a lelki jelenlétünk tudatos állapotától. Mert amikor az elménkben, olyan gondolatok tudatosodnak, amelyek a múltunkra vonatkoznak, akkor azokhoz már, hiába rendelünk lelki érzéseket. Hatástalanok lesznek azok, mert régen letűnt eseményeket, már nem képesek megváltoztatni. Az érzéseink, csak a jelenben hatásosak.
Az elménk figyelme megosztott. Éppúgy képesek vagyunk figyelmet szentelni a szellemi gondolatainkra, mint a lelki érzelmeinkre. Az ember azonban, az elméje megosztottságát rosszul értelmezi, mert főképpen arra használja, hogy minél több életeseményére tudjon egy időben odafigyelni. Hogy az által, minél több információval terhelhesse a saját elméjét. Azok az információk képesek ugyanis, a memóriánkban emlékként elraktározódni, amelyek az elménkben már tudatosodtak. Így a szellemi ember elméjének a megosztott figyelme, többnyire csak az információhalmozás feladatát látja el. Olyan információs adathalmazzal terheli az elménket, amelyek hosszú távon szükségtelenek számunkra. Így a memóriánkat, olyan elménkben tudatosodott adatbázissal töltjük fel, amelyekre valójában, nincs is szükségünk.
A jelenlétet, mindig a lelki érzéseink által valósíthatjuk meg. Az érzéseinket ugyanis, sem a leélt múltunkba, sem pedig, az elképzelt jövőnkbe nem tudjuk beépíteni, csak a jelenünket képviselhetik azok. Így a tökéletes jelenlét, a szellemi gondolataink nélküli lelki aktivitásunkat fejezi ki, itt és most. A lélek ugyanis, az életünk energiája, így az érzései nem mások, mint a sajátságos erőimpulzusaink. Ezek az erőimpulzusok képesek tudatosodni az elménkben, ha figyelmet fordítunk reájuk.
Amikor egy szabad akaratú elhatározást hozunk meg, akkor először, a lelki érzéseinkre kell figyelmet fordítanunk. Majd csak ez után forduljuk tudatosan a szellemi gondolataink felé. De nem azért, hogy a múltban, vagy a jövőben „kalandozzanak” azok, hanem azért, hogy értelmesen fejezzék ki, az aktuális lelki érzéseinket. A szellemi gondolataink ugyanis, értelmes formát képesek biztosítani, a pillanatnyi érzelmi álláspontunk számára. Vagyis, az érzelmileg fennálló hatóképes lelki tartalom számára, értelmes szellemi formát biztosítanak. Ahhoz ugyanis, hogy a hatóképes lelki érzelmeink erőimpulzusai, megfelelő hatást tudjanak kiváltani az életünkben, nekünk kell meghatároznunk a szellemi formát, amit szeretnénk, hogy kialakítsanak azok. Így a lelki érzelmeink, szellemi forma nélkül, vagy a szellemi formáink, a lelki érzelmeink hiányában, tökéletesen hatástalanok.
Szabad akarat, csak a lelki érzelmeinket kifejezni képes, szellemi gondolataink által határozható meg. Ezek lesznek a mi hiteink. Így a hit, már olyan szellemi gondolatot képvisel az elménkben, amelyik érzelmi telítettséget nyert a lelkünktől. Mert kizárólag csak, itt és most vagyunk képesek összekapcsolni, a szellemi gondolatainkat a lelki érzelmeinkkel az elménkben, egy megvalósításra váró vágyott cél érdekében. A megvalósulás formai alakját, a szellemileg meghatározott információink biztosítják, míg a tartalmi jellegét, éppen a lelki érzelmeink határozzák meg. Mégpedig olyan módon, hogy az imáink által kifejezésre juttatott hiteink, agyi rezgésmódosulást váltanak ki a fejünkben, és az Univerzum mágneses alaphalmazában, az alapján alakulnak ki mágneses hullámok. Olyan mágneses hullámok, amelyek az anyagi létezést, induktív módon tudják befolyásolni, mégpedig a mi saját akaratunk szerint.
Amikor a szellemi gondolataink által, a lelki érzéseinket fejezzük ki, akkor mi vagyunk az Úr az elménkben. Mert a lényünk, valódi hatóképes jellegét, a lelki érzéseinket, értelmes módon fejezzük ki, itt és most, a jelenünkben. Kérdés az, hogy ki az Úr ilyenkor? A válasz nem bonyolult. A lélek által ugyanis, Isten él bennünk. Így a lelki érzéseink nem mások, mint az Isteni mivoltunk akaratai. Ahhoz, hogy ezek, a vágyainkat kifejezni képes Isteni akaratok, szabad utat találjanak az életünkben, éppen arra van szükségük, hogy az elménkkel reájuk figyeljünk. Hogy az elménkkel, figyelmet szenteljünk nekik.
Ahhoz tehát, hogy a lelkünk által bennünk élő Úr, úrrá legyen az életünkben is, éppen a vágyainkban manifesztálódott üzeneteire, a lelki érzéseinkre kell odafigyelnünk az elménkkel. Mert csak ott tudatosodhatnak az Urunk akaratai. Ha az elménkben megtörténnek a lelki érzelmeink tudatosodásai, akkor van csak esélyük arra, hogy Úrrá legyenek a szabad akaratunk, a hiteink kialakításában is. Csupán arra van szükségük, hogy hatóképes lelki erőimpulzusokként, értelmes szellemi formát nyerjenek. Erre pedig, tökéletesen alkalmas az emberi képzelet. Mert a képzeletünk nem más, mint a lelkünk által bennünk élő Isten teremtő „műhelye”.
A reális képzelet kialakítása által, az éppen aktív lelki érzéseink valós, azaz reális formát kapnak, a szellemi gondolataink kifejező képességével. Ebből a képzelet alkotója, csak annyit tapasztal meg, hogy minél reálisabb, vagyis minél valóságszerűbb az elképzelése, annál több örömérzése szabadul fel közben a lelkéből, már a képzeletalkotása közben. A reális képzelet, így evangéliummá, vagyis megtapasztalt örömhírré alakul bennünk. Annak belső bizonyosságává, hogy a lelkünk által bennünk élő Isten, már az Univerzális teremtés hatáskörébe rendelte, a vágyunk által megfogalmazódott képzeletünket. Így a megvalósulás megtapasztalásának a pillanatáig, ebből a belső bizonyosságból, remény ébred bennünk, amely képes arra, hogy a kezdeti örömérzéseinket, tartósan megerősítse bennünk. Ameddig ugyanis, ugyanazt az örömérzést tudjuk produkálni, mint amit a szabad akaratú imánk során éreztünk, addig mindig erősíteni tudjuk a megvalósulás valós folyamatát. Annak érdekében, hogy a belső bizonyosságunk, amit az örömérzés jelentett, külső, megtapasztalható bizonyossággá fejlődjön az életünkben. Tovább fokozva az örömélményeinket.
Ez az igazi evangélium, vagyis örömhír. Amikor a lelkünk által bennünk élő Isten, olyan tapasztalati örömélményekkel lát el bennünket, amelyek a tudatossá vált teremtésen keresztül, önmagáról ad bizonyosságot számunkra. Amikor az Istennel való önazonosság, nem csupán egy elérhető vágy lesz számunkra, hanem megtapasztalt realitás. Az emberből kivetített Istenség helyett, rátalál az egyén önmagában, a saját maga Isteni mivoltára. Rádöbben az ember arra, hogy amikor a belső tükörképét önmagában „nézi”, akkor Istenre „tekint”. Önmaga Isteni mivoltára.
Ilyenkor az ember tökéletesen átszellemül, megvilágosodik. Ez azt jelenti, hogy a szellemi gondolatok elcsitulnak, és az elménkben, átengedik a terepet a lelki érzéseinknek. Mert az Istenazonosság tudata által, olyan abszolút információ birtokába jut a memóriánk, amelyről tovább fejlődni már képtelen. Így a memóriánkban funkcionáló szellemi gondolataink, már nem fognak tolakodni, hanem csupán arra törekednek majd, hogy a lelki érzéseink számára biztosítsanak, minél tökéletesebb mentális formákat. Szellemi szinten szolgálva ez által, a lelki érzéseinket.
Amikor az Úr, vagyis az Isteni uralja az elménket, akkor azok az érzések tudatosodnak bennünk, amelyek az Isteni mivoltunk szabad akaratai. Isten akaratát, csak úgy tudjuk megvalósítani tehát, ha a vágyainkat kifejezni képes érzéseinkre fordítjuk az elménk figyelmét. Ha figyelmet szentelünk a lelkünk által bennünk élő Isten üzeneteire, vagyis az érzéseinkre. Nem elég azonban az, hogy figyelmet szentelünk az érzelmeinkre, azokat értelmes módon ki is kell fejeznünk, a szellemi gondolataink segítségével. Vagyis, határozott formát kell biztosítanunk számukra. Így leszünk, a bennünk élő Istenünkkel közös akaraton.
A valóságos ima tehát, éppen arról szól, hogy reális képzeletet alkotunk, egy olyan vágyott dolog vagy esemény megvalósulásáról, amelyhez az ésszerű formát, mi határozzuk meg. Gyakorlatilag arról van szó, hogy amikor az ember imádkozik, akkor a vágyában meglévő érzéseit, kifejezi a szellemi gondolatai által is. Így realizálja, vagyis valós formába készteti azokat. Ez a forma, a valósághoz igazodó képzeletben nyer reális értelmet számunkra. Tehát, azt az állapotot kell valóságosnak elképzelnünk, amelynek az elérésére éppen törekedünk. Majd amikor a képzeletbeli „képünk vagy videónk”, reálisan tükrözi már azt a valós dolgot vagy eseményt, amelynek a megvalósulását szeretnénk megtapasztalni, akkor egyszerűen kimondjuk azt, hogy „ÁMEN”. Ez a kijelentés azt jelenti, hogy „ÚGY LEGYEN”, vagy „ÍGY AKAROM”.
Aki pedig, ezt a felelősségteljes döntést meghozza az elménkben, az nem más, mint aki éppen Úr az elménkben. Vagyis, a lelkünk által bennünk élő Isteni mivoltunk. Ezek után, én nem is kívánok mást, mint azt, hogy mindenki formálja tudatosan Úrrá önmagában, a lelke által benne élő Istenségét. Ámen.
Matécz Zoltán
2012.09.01.
matecz.zoltan@gmail.com
