Hit vagy bizonyosság.
Ameddig az öt érzékszervükre kell hagyatkoznunk, és amíg általuk vagyunk tudatosak, addig korlátozott az elménk ítélőképessége. Mert az elménk, nem találkozik közvetlen módon a valósággal. Hanem csak a korlátozott szintű érzékelő képességgel rendelkező, érzékszervi üzeneteink alapján értékelheti a valóságot. Addig nem lehet bennünk abszolút bizonyosság, hanem éppen ellenkezőleg, relatív módon hinnünk kell abban, hogy helyesen gondolkodunk, beszélünk, és cselekszünk. Mert csak a lehetséges válaszreakciók képesek arra, hogy visszaigazolják számunkra, a döntéseink helyesnek bizonyult mivoltát. Hiszen a döntésünk meghozatalakor, mindig azt a pillanatnyi állapotot érzékeljük csak, amin éppen változtatni szeretnénk.
A ma élő átlagember, felelősséggel tartozik a családjáért és az önként vállalt kötelezettségeiért. Ez a felelősség kötelez bennünket. Így a napi, heti és havi szinten elvégzett munka, éppen azt a felelős hozzáállásunkat tükrözi, amely által, eleget teszünk az önként vállalt kötelezettségeinknek, hogy közben, a család anyagi igényeinek a kielégítésére, elegendő anyagi fedezetet biztosítsunk. Így az önként vállalt kötelezettségeink, amit főképpen a munkánk jelent, mindig a családunk érdekeit szolgálják. E miatt, az a szeretet, amit a felelősségtudatunk jelent relatív, mert a szükségszerű munkavégzésünk közvetlenül, csak a családi igényeink kielégítésére szorítkozik.
Ezért, addig kell spirituális szinten fejlődnünk, amíg Isten fizikai és tapasztalati szinten, nem lesz nyilvánvaló bizonyosság számunkra. Amíg megvilágosodott emberként, nem érzékeljük az Univerzummal való egységünk bizonyosságát. Akkor a relatívságunkat biztosító hit feleslegessé válik számunkra, mert a bizonyosság vezeti majd tovább az életünket. Felesleges lesz hinnünk abban, amiben bizonyosak lehetünk. A bizonyosság ugyanis, azt a biztos szellemi tudatot jelenti az elménkben, amelyhez a pozitív lelki érzéseinket is nyugodtan hozzácsatoljuk egyben. Így az elménkben kialakítható szabad akaratunkat, nem korlátozhatják a relatív hitbéli tévedéseink lehetőségei.
A bizonyosság abszolút érzékelésben, ok és okozat, egy időben kerül megértésre. Okozatként érzékeljük azt a valóságot, amelyiket az öt érzékszervünkkel tudunk viszonyítani, okként pedig, a hatodik érzéket képviselő harmadik „szemünkkel”, közvetlenül észleljük azokat a szubjektív energiaviszonyokat, amelyek az objektív észlelési lehetőségeket eleve biztosítják. Így az észlelhető szükség mellé, a nyilvánvaló megoldást is észlelhetjük. Azt az Isteni megoldást, amely nem árthat senkinek, és mégis kiutat biztosít az észlelt problémákra és hiányosságokra.
A megvilágosult ember, ura az anyagi minőségeknek. Mert nem csupán észlelni képes az anyagi létezéseket biztosító energiahatásokat, hanem irányítani is. Így az anyagi valóság tudatos teremtőjeként élhet, ami azt jelenti, hogy a szabad akaratával, olyan mágneses hatásokat képes elindítani, amelyek induktív módon képesek befolyásolni, az elektromos anyagi valóság eseményeit. Mivel pedig, az egységben minden létező anyagi megnyilvánulás, az abszolút egység szerves részét képezi, ezért a megvilágosult embernek, szeretnie kell mindent, amit érzékel. Senkit és semmit sem rekeszthet ki az egység létezéséből. A relatív szeretete átalakul abszolút szeretetté, amelyben már, minden létezővel szemben felelősséggel tartozik.
Az abszolút felelősség, abszolút módon kötelez. Mert amit nem tesz meg az ember, bűn az. Mégpedig, a mulasztás bűne. Ez azt jelenti, hogy segíthetne az ember, mert minden Isteni lehetőség a rendelkezésére állt, de valamilyen relatív egyéni ok miatt, elmulasztja azt. Pedig, segítséget nyújtani, mindig akkor kell, amikor a szükséget éppen észleljük.
Amit a legkisebb elesett emberrel megteszel, azt velem is megteszed egyben, mert egyek vagyunk Istenben. Amit pedig, a legkisebbel nem teszel meg, mert nem érdekel a sorsa, a „tyúkszaros élete”, mulasztás az, és e miatt, bűnként jut érvényre az életedben. Tanította Jézus. Hiába mondod megvilágosodott emberként azt, hogy testvérek vagyunk Istenben, ha nem érdekel a betegségem és a nyomorom. Akkor rosszabb vagy, mint az „elvakult” ateisták, mert ők ezt legalább nyíltan és őszintén fel is vállalják. Jézus, egy embertől sem kérdezte meg azt, hogy kik a szülei vagy a rokonai, akik hálásak lehetnek a tetteiért. Csak észlelt és gyógyított, szükség szerint.
Amíg nem érdekel a másik ember sorsa, addig szigorúan véve, egoista vagyok. Spirituális fejlődésre szorulok, éppen a lehetséges megvilágosodásom érdekében. Hogy egységében láthassam végre, a lehetséges megoldásokat a fennálló szükségekkel. Egyfajta abszolút érzékeléssel. Éppen olyan módon, ahogy Isten érzékel. Kinyílik az ember hatodik érzéke, a harmadik szeme. Amely alkalmas arra, hogy az öt érzékszervi korlátozottságunkat kiegészítse, és relatív érzékelés helyett, abszolút érzékelést biztosítson számunkra. Továbbá, lehetőséget biztosít számunkra, a tudatos teremtésre. Ami az elektromos alaptulajdonságú anyagi javakat, és egyéb anyagi eseményeket illeti.
Istentudat nélkül, nincsen bizonyosság. A szellemi szinten vezérelt relatív elménk, kénytelen a labilis hitünkre támaszkodni. Amennyiben azonban, az elménk lelki vezérléshez jut végre, akkor leszünk igazán életerősek. Mert a szellemi gondolataink, csak információkat képesek biztosítani számunkra. Ezzel szemben, a lelki érzéseink, az életenergiánk erőimpulzusai, így változásra képes lelki erőket képes aktivizálni az elménk, pusztán a szabad akaratunk segítségével. A szabad akaratunk kifejezéséhez pedig, az értelmes célt kell meghatároznunk szellemi síkon.
Mintha egy lőfegyvert használnánk, amelynél a szellemi gondolataink határozzák meg a reális és szükségszerű célt, és a lelki érzéseink képviselik a hatásos „lövedéket”, azt a lelki erőt, ami a kívánt változást képes előidézni. Tehát, a szellemiségünkre továbbra is nagy szükségünk van, csak jóval nagyobb mentális teret hagyunk a lelki érzéseinknek.
Amikor a lelki erő aktivizálódik az elménkben, mert már tudatos reális szellemi célja van, akkor az agyunk annak megfelelően kezd el rezegni. Ez a megváltozott agyi rezgés fogja elindítani azt a mentális folyamatot, amelyik kiprovokálja a kívánt anyagi esemény változását. Mégpedig olyan módon, hogy a megváltozott agyi rezgéseink, olyan mágneses hullámokat generálnak, amelyek az Univerzum mágneses terében, kapcsolatba lépnek, interferenciába kerülnek a hasonló adottságokkal rendelkező univerzális mágneses hullámokkal, és azokat, a kívánt cél megvalósítása érdekében aktivizálják. Az Univerzum mágneses hullámai ugyanis, induktív módon befolyásolják és tartják fenn, az elektromos anyagi létezések eseményeit. Így az agyunk, tudatos mágneses vezérlést hajthat végre.
Félreértés ne essék, ma is így működik az agyunk. Azzal az alapvető különbséggel, hogy a mentális folyamatra, nem vagyunk eléggé tudatosak. Ráadásul, mindig csak a szellemi gondolatainkat erőltetjük az elménkbe, így gyakorlatilag, csak okoskodunk. A lelki érzéseinket háttérbe szorítva. Pedig, anyagi változást előidézni képes aktivizálható lelki erőt, csak a lelki érzéseink biztosíthatnak számunkra. Mert azok, az életenergiánkból, a lelkünkből származnak.
A szükségszerű teremtő mentális folyamat lényege, a képzelet. Amíg képzeletet alkotunk, addig egy olyan valóság mentális képét vetítjük magunk elé, amelynek a megvalósulása örömöt okozna számunkra. Minél tökéletesebb ez a mentális kép, annál több érzelem szabadul fel a lelkünkből, és társul a szellemi képünkhöz. Ilyen módon, a kívánt szellemi formát, lelki érzésekkel töltjük fel. Ez lesz a mi szabad akaratunk. Mert senki és semmi nem befolyásolhat bennünket abban, hogy szabadon alkossunk képzeletet bármilyen létezésről vagy változásról.
Valójában, ez az ima igazi ereje. Minden ima annyit ér, amennyi lelki erőt töltünk bele, a pozitív lelki érzéseink segítségével. Így a leghatásosabb ima a reális képzeleten alapszik. Nem csupán szócséplés, szóvirágkötés, vagy egyéb nyelvészeti cicoma, hanem reális elképzelés a kívánt változásról. Olyan szellemileg kialakított képi forma az elménkben, amelyik közben, lelki érzelmekkel töltődik fel. Az ember, már akkor érzi a felfokozott öröm érzését, amikor realizálódik az elméjében a kép. Ezért érdemes minél részletesebb módon elképzelni a kívánt változás lehetséges valóságát. Mert amit valósnak képzelünk el, és valósnak is érzünk közben, az valósul meg az életünkben.
Csak a példa kedvéért, ha beteg egy kedves ismerősünk, el kell tudnunk képzelni őt tökéletesen egészségesnek. Ez a kép boldoggá tesz bennünket, így a vele járó örömérzéseink, éppen a beteg emberhez irányulnak, az ő gyógyító képességükkel. A betegsége ugyanis, valamilyen lelki egyensúlytalanság miatt alakult ki. Így a mi pozitív érzéseink segítenek abban, hogy újra lelki egyensúlyra találjon a szervezete. Ha pedig, szegény egy kedves ismerősünk, és anyagi gondokkal küzd, képzeljük el őt, anyagi gondoktól tökéletesen mentesnek. Egy olyan boldog embernek, akit már nem kényszerítenek az anyagi problémák. Ha ezt el tudjuk képzelni a tiszta öröm lelki érzéseivel, akkor segítettünk rajta. Így bármilyen észlelt probléma jóvá képzelhető a nélkül, hogy a segítségünkre szoruló egyén tudna róla. Az a nagy titok, hogy a valós elképzeléseket addig kell formálni, realizálni az elménkben, amíg a szükséges pozitív érzések nem jelentkeznek. Mert a lelki érzéseink nélkül az elképzelésünk, csak egy mentális forma marad, hatóképes erők nélkül. Sok ilyen, érzések nélküli vágy hal el ma még.
Ma a valóságos világunk, éppen attól olyan „rossz”, mert amikor egy problémát észlelünk, akkor azt képesek vagyunk még rosszabbnak elképzelni. Sajnos, bárkivel szemben. Így a valóságos képzeletünk valóságteremtő erejét, negatív értelemben használjuk, mert nem vagyunk tudatában a saját teremtői képességünknek. E miatt, nem is érezzük felelősnek magunkat a megtapasztalható valóság miatt. Ha azonban, a teremtés tudatos lesz végre az életünkben, a reális szellemi képzeletünk által felszínre hozható pozitív lelki érzéseinken alapuló, akkor a felelősségérzetünk is realizálódik bennünk.
Aki a kicsinek látszó hétköznapi dolgokban is teremtő képes lenni, annyi örömöt tapasztalhat meg, hogy megnyílik előtte a boldogság „kapuja”. Mert a boldogság nem más, mint a folytonos örömérzések megtapasztalása. A tudatos teremtés erre ad lehetőséget. Mert örül az ember lelke akkor, amikor reális képzeletet alkothat, egy változásra váró esemény megvalósulásáról, és akkor is boldog az ember lelke, amikor a magvalósulás megtörténik. Hiszen egy szeretett ember hibás valósága változik meg, a reális elképzelésünk alapján. Nem is beszélve arról a boldogságról, amit a teremtés sikerélménye biztosít számunkra. Ez az igazi spiritualitás. Amikor a spiritusz, a pozitív lelki erő érvényesül az életünkben.
A boldogság lehetősége, ma is itt van előttünk. A lelkünket gyötrő negatív események lehetőségeinek a valószínűsége helyett, a pozitív változások reális elképzelésére kell a hangsúlyt fektetnünk. Aki képes ezt megtenni, máris elindul a boldogság irányába. Csak arra kell figyelni, hogy negatív érzéseket kiváltani képes elképzeléseket, sohase dédelgessünk az elménkben. Mert abban az esetben, lelki erőket ütköztetünk. A negatív elképzelések, olyan gondolatok termékei, amelyek akaratlanul jönnek felszínre az elménkben. Tulajdonképpen ezeknek is örülni kell, mert felhívják a figyelmünket egy-egy valós problémára. De nekünk kell azt tudatosan is, pozitív élményt kiváltó elképzeléssé formálni az elménkben. Ebben rejlik a felelősség.
Az olyan ember, aki a folyton változó relatív hitét, mindig pozitív értelemben képes használni, bizonyos lehet abban, hogy általa a valóság, egyre jobb lesz. Ha pedig, sokan tesszük ezt tudatosan, akkor ez a változás dinamikusabbá válik. Már a gyermekeink, és az unokáink korában is, olyan valóság alakulhat ki, amelyben igenis érdemes élni. Ahol a fiataloknak nem kell külföldre menekülniük, egy jobb élet reményében. A világban megtapasztalható valóságunk jóvá képzelhető. Erre biztosít lehetőséget számunkra az a tudat, hogy Isten által, a teremtőképesség bennünk van. Csak élni kell a lehetőséggel. Aki tud élni ezzel a mentális lehetőséggel, megtapasztalhatja a bizonyosságot, vagyis Istent önmagában.
Matécz Zoltán
2013.05.24.
matecz.zoltan@gmail.com
