Többlet és hiány.
Amikor az Isteni minőségünk, közli velünk az Ő személyes akaratát, akkor egy lelki vágyunkra leszünk tudatosak az elménkben. Amely mindig, valamilyen sajátságos jellegű hiányunkról szól. Egy olyan hiányról, amelynek a megtapasztalása, boldoggá tehetne bennünket, az adott élethelyzetünkben.
Az életterünket biztosító relatív anyagi valóságunkban, már megszokott dolog az, hogy a viszonyítható dolgok és események duális, azaz kettős jelleget öltenek számunkra. Ha nem tudjuk őket maradéktalanul elfogadni olyanoknak, amilyennek megtapasztaltuk. Így például, a meleg duális ellentéte a hideg. A világosság duális ellentéte a sötétség. Vagy a jóság relatív ellentéte a gonoszság. A lágyság ellentéte a keménység. A szépség ellentéte a csúfság. A születés ellentéte a halál. A pozitívé pedig, a negatív. De, még hosszan sorolhatnám.
Ezek a kettősnek, azaz duálisnak mondható relatív ellentétpárok, akkor kristályosodnak ki az életünkben igazán, amikor valamilyen nézeteltérésben vagyunk, a jelen eseményünket illetően. Ha e miatt, valamilyen véleményként fejezzük ki őket. Mert az életünk, mindig valamilyen megtapasztalható életeseményünkben zajlik éppen. Aminek a tényszerűsége, az elménkben tudatosodik. Ez a tényszerűen megtapasztalt valóság azonban, nem mindig felel meg, az ideális módon elképzelt és elfogadható valóságunknak. Annak az ideális valóságnak, amit a szívünk szerint, szeretnénk megtapasztalni.
Így a mostani valóságunkhoz képest, jobb vagy rosszabb állapotok is létezhetnek, szerintünk. Amelyeket szívesebben, vagy kevésbé szívesen tapasztalnánk meg, a jelenlegi megtapasztalásunk helyett. Ezért a dolgok és események, lehetnek jobbak is, és rosszabbak is annál, amit éppen most tapasztalunk. Ha nem tudjuk őket ítélkezés és véleményalkotás nélkül elfogadni. Ez a mi, életfolyamatainkban megvalósult viszonyításunk kérdése.
De a jelenlegi helyzetünket is viszonyíthatjuk olyan eseményekhez, amelyek már megtörténtek velünk vagy másokkal. Így azokat, jobbnak vagy rosszabbnak minősíthetjük. A memóriánkban tárolt emlékeinkhez viszonyítva. Így az elménkben, éppen most tudatosodó dolgaink és eseményeink, pozitív vagy negatív minősítést nyerhetnek tőlünk, ha nem tudjuk őket elfogadni olyannak, ahogy megtapasztaljuk őket.
A lelki vágy tehát, éppen arra a hiányosságra utal, ami nincsen meg a jelenlegi megtapasztalásunkban. De az esetleges megtapasztalása esetén, boldoggá tehetne bennünket. Ezért a természetes életvitelünk, egyik legfontosabb célja az, hogy megtanuljunk, a vágyaink szerint élni. Éppen azért, hogy ne kelljen a végleteket képviselő relatív ellentétpárokat, olyan keményen megtapasztalnunk.
Az anyagi világ objektív valóságának minden megnyilvánulása, rezgésnek minősül. Így működik például, az inga. Rezgés esetén ugyanis, a fix ponthoz rögzített rezgő anyagi test, két ellentétes végpont között mozog. Miközben az egyensúlyi helyzete, számottevően nem változik. Az ellentétes végpontok között, lengőmozgást végez. Így a lengőmozgását gyakorlatilag, oda-vissza végzi. Az ellentétes végpontokon pedig, ahol az egyensúlyi helyzete megfordul, egy-egy impulzussal polarizálódik a következő lengési ciklus iránya.
A fix rögzítést nem nyert rezgőmozgásokat, körfolyamatokként ismertük meg. Épp úgy, mint a fix tengely körüli körmozgásokat. Ahol a rezgés lendületének a kezdő és végpontjait, bármelyik pont képviselheti a köríven. Így a körfolyamatok gyakorlatilag, egy impulzussal végtelenített lendületben stabilizálódott rezgőmozgásoknak minősülnek. Ahol az önmagába visszatérő rezgési folyamat, nem igényli a végpontokon történő ellentétes irányváltást. Mert a körív sugarán magvalósult folyamatos irányváltás, egyenletesen megtörténik a rezgési folyamatban. Így a körfolyamat kezdőimpulzusa, folyamatos rezgési ütem lendületét biztosítja, az észlelhető forgó vagy keringő mozgásformák számára. Miközben a forgó és keringő rezgőmozgást végző test egyensúlyi helyzete, számottevően nem változik.
Így méretétől függetlenül, minden keringőmozgás rezgésnek minősül csupán. Még a Föld felszínéről észlelhető égi mozgásformák is. Így a csillagok és bolygók is, az ő holdjaikkal együtt, éppúgy rezgőmozgást végeznek az Univerzum mágneses terében, éppen úgy, mint az atomi szintű elektromos anyagi részecskék.
Ezért, mi magunk is, mindig valamilyen anyagi rezgés aktuális folyamatában veszünk részt. Amit megtapasztalható eseménynek értékelünk. Ez a részvételünk azt jelenti, hogy szellemi szinten, ritkán vagyunk az események konkrét módon értékelhető végpontjaiban. Hanem éppen ellenkezőleg, a folyamatok közbülső részén „helyezkedünk” el. Szellemi szinten értékelve ez által, a teljes folyamat periódusidejét. Amelyekhez képest, a valószínűsíthető esetleges kezdő és végpontok, duális ellentétpároknak minősülnek számunkra.
Lelki szinten azonban, mindig éppen, az események aktuális kezdő és végpontjain vagyunk. Ahol a kezdő és végpont, a jelen pillanatát jelenti. A lelki aktivitási képességünk pillanatát. Ez az elménk mentális indíttatású viszonyítási képességének az alapja. Amely szerint, a lelki életünk mindig a jelenben zajlik, míg a szellemi életünk, az időt foglalja magába. Az eddigi tapasztalatainknak, az emlékeink szerint megtörtént részidőit, és a soron következő, feltételezhető tapasztalataink, jövőbe vetített eseményidőit. Míg a szellemiségünk, az eseményeink részidőit teljes mértékben szemléli, addig ritkán maradhat a lelki jelenlétünk pillanatában.
Így a viszonyításom kiinduló pontja, mindig én magam vagyok. Ezért, ami mellettem van, az tőlem jobbra vagy balra található. A jobb vagy bal irány, hozzám képest nyer értelmet számomra. Az elmém pedig, ellentétes fogalompárokként értékeli őket. Hasonló a helyzet azzal, ami előttem vagy mögöttem van. Illetve azzal is, ami alattam vagy felettem helyezkedik el.
Az elménk alkalmas arra is, hogy valamilyen más, tőlünk távolabbi pontot jelöljön ki viszonyítási alapnak. Olyankor, az lesz számunkra, a viszonyításunk abszolút értékű pontja. Minden más, amit hozzá viszonyítunk, relatív értékű lesz az elménk számára. Ennél fogva, amit viszonyít az elménk, az relatív értéket vesz fel a viszonyításunk idejére. Amihez viszonyítunk, az pedig, abszolút értéket. Különben az elménk, nem képes értelmezni, a rezgési szinten megvalósult viszonyokban rejlő, és folyamatosan változó életeseményeink nyilvánvaló összefüggéseit.
Így a viszonyításom ténye, egyfajta mentális lengőfolyamatnak, rezgésnek minősül. Amelyben a hozzám viszonyított ellentétes irányú tényezők, relatív viszonyba helyezik számomra, az észlelhető valóságot. Nem mondhatom tehát azt, amit a tudomány állít, hogy „minden relatív”. Csak akkor, ha hozzáteszem azt, hogy „hozzám képest”, minden relatív. Mert abban az esetben, a viszonyításom abszolút pontja, én magam vagyok.
Ennél fogva, az általunk viszonyított relatív ellentétpárok, csak hozzánk viszonyítva nyerhetnek értelmet számunkra. Így a viszonyítás ténye miatt lesznek a dolgok vagy események, abszolút vagy relatív értékűek. A mi mentális viszonyítási folyamataink nélkül, sem abszolút, sem pedig, relatív értéket nem képviselnek önmagukban. Csak a rezgési folyamatokban viszonyítható események léteznek. Amelyekben, ha bármilyen formában részt veszünk, kénytelenek vagyunk viszonyítani azokat. Mintha a viszonyítás mentális folyamatában, az elvileg lehetséges végpontokra támaszkodna az elménk.
Így a hő-folyamatokban szerepet vállalva, a viszonyításunk szükségessé teszi azt, hogy hozzánk képes hidegebb vagy melegebb értékeket vegyük figyelembe. Önmagunk védelme érdekében. Ha bármit hidegnek értékelünk, az hozzánk viszonyítva hideg. Így felmelegítjük a kívánt hőfokra. Amennyiben pedig, meleg valami számunkra, hagyjuk lehűlni kissé. Vagyis, hiányzik számunkra a szükséges hideg vagy meleg ahhoz, hogy megfelelő legyen a kívánt hőfoka. Azért, hogy illeszkedjen a mi hőmérsékleti igényünkhöz. Ahhoz a természetes hőmérsékleti igényhez, amit a mi termikus életeseményünk jelent számunkra. Ezért a hideg, a hő hiánya számunkra.
Hasonló a helyzet a fény esetében, ahol a világos és a sötét, mint viszonyított állapotok, csupán arra utalnak, hogy a fényből vagy sok van, vagy pedig, kevés számunkra. Annak ellenére, hogy mindkét állapotra szükségünk van olykor. Így a sötétség, egyszerűen a fény hiánya.
A jó és rossz, éppen ugyanilyen módon válnak ellentétekké számunkra. Amikor az életesemények hatást gyakorolnak az életünkre, akkor az, megváltoztathatja a mi megszokott komfortérzetünket. Az észlelt változás mértéke szerint ítéljük meg a viszonyított eseményeket. Számunkra jóknak vagy rosszaknak.
Így a mentális szinten megismert fogalompárok, éppen azért tudatosodtak bennünk, mert az életünk valamilyen viszonyított részfolyamataiban, hiányt vagy többletet tapasztaltunk. Ahhoz, hogy a megszokott mentális komfortzónánkban maradhassunk, az észlelt hiányt, az ellentétes többletből kell pótolnunk. Illetve a többlet észlelése esetén, éppen az ellentétjéből hiányzik valamennyi.
A mentális komfortzóna, az jelenti számunkra, hogy az anyagi szintű események viszonyított folyamataiban, olyan módon veszünk részt, hogy az, a belső biztonság és kényelmi érzéseinket ne változtassa meg számottevően. Így a komfortérzetünk nem más, mint a mi személyes mentális lendületünk, az anyagi szintű rezgéseken alapuló életfolyamatainkban. Amely távol tart bennünket, a végpontokat képviselő fogalompárok, számunkra veszélyesnek értékelhető végleteitől.
Minden az elménkben dől el. Ott, ahol az értelmes viszonyítási folyamatainkat végezzük. Miközben tudatosodnak bennünk a viszonyított életeseményeink. Amikor megértettük az eseményeket, akkor vagyunk képesek ítéletet hozni, az adott dologgal szemben. Így az ítéletünk nem más, mint az a személyes véleményünk, hogy mi, hogyan vennénk részt az adott folyamatban. Ezért, egy aktuális ítéletünkben, a jelenlegi hiányunk vagy többletünk jut kifejeződésre. Ami persze, lehet mentális hiány vagy többlet is. Az addig megszerzett szellemi tudásunkból fakadóan.
A megszokott komfortzónáinkhoz ragaszkodva, fenntarthatjuk ugyan az életeseményekben megszokott természetes rezgési ütemeinket, de sok változást nem tapasztalhatunk meg közben. Aki a komforthoz, a kényelemhez, a biztonságérzetéhez ragaszkodik, gyakorlatilag lemarad azokról az életeseményekről, amelyek miatt érdemes élni. Amelyek színessé, érdekessé tehetik az életet számunkra. Ezért, nem az a cél, hogy elkerüljük az esetleges kényelmetlenségeket, hanem éppen az, hogy a kezdő és végpontokon jelentkező kényelmetlenségek esetén is, kialakítsuk magunknak a számunkra szükséges komfortérzeteket.
Így a változásokban rejlő kezdő és végpontok, túl azon, hogy rámutatnak a számunkra relatív ellentétpárokra, utalnak arra is, hogy kettőjük között van a számunkra szükséges komfortzónánk. Amelyben biztonságban és kényelemben érezhetjük magunkat.
Mert az életesemények, nem mindig a mi elvárásaink alapján jelentkeznek. Fenntartva a mi komfortérzetünket. Hanem éppen ellenkezőleg. A legtöbb esetben, éppen a mi akaratunk ellen történnek. Így nekünk kell megtanulnunk azt, hogy a közben jelentkező szélsőségek ellenére is, hogyan tudjuk minél előbb újra kialakítani, a helyzetnek megfelelő komfortzónánkat. Hogy a megváltozott életeseményünkben, biztonságos módon vegyünk részt.
A biztonságunkat nyújtani képes komfortzónánk tehát, nem egy fix pont az életünkben. Hanem éppen ellenkezőleg. Egy olyan rugalmas mentális állapot, amit folyamatosan meg kell teremtenünk magunknak, a folyton változó életeseményeink megtapasztalásai közben. Miközben alkalmazkodunk, a számunkra kezdő és végpontokként jelentkező eseményekhez. Hogy benne a létezésük, egy olyan közöttes állapotú rezgést vegyen fel, amelyben a biztonságérzetünk, a komfortérzetünk adott lehet. Amelyben nem szükséges többletterheket cipelnünk, de a hiányokkal sem küszködnünk.
Matécz Zoltán
2016.12.29.
