Ajándék.
Saját magukat, rokonainkat, barátainkat, kollégáinkat, szomszédainkat, ismerőseiket, vagy egyéb embertársainkat, olykor megajándékozzuk. Főképpen születés vagy névnap alkalmából, illetve ünnepnapokon. De az év egyéb napjain is előfordulhat, hogy csak úgy, spontán módon, ajándékot adunk egymásnak. Ezek az ajándékaink, többnyire az irántuk érzett megbecsülésünket tükrözik. Vagyis, olyan értékek, amelyek a lelki érzéseinket próbálják kifejezésre juttatni.
Mivel minden embernek, egészen más anyagi háttér biztosítja az objektív valóságát, ezért a szubjektív érzéseinket kifejezésre juttatni képes ajándékaink is, más és más anyagi értéket képviselnek. De, ahogy mondani szoktuk, a jó szándék a lényeg. Vagyis, az ajándékozás során, az a legfontosabb tényező, hogy a szellemi módon irányított érzelmes cselekedeteinkben, mindig a pozitív lelki érzéseink jussanak kifejeződésre.
Ezért az ajándékozás elvi alapfeltétele az, hogy ne adjunk sohasem olyan ajándékot senkinek, aminek fordított esetben, mi magunk nem tudnánk örülni. Mert könnyen megtörténhet az, hogy akit meg szeretnénk lepni az ajándékunkkal, vagy nem tudja elfogadni valamilyen oknál fogva az ajándékunkat, vagy nem is akarja valamiért. Ráerőltetni pedig, nincsen jogunk senkire. Így a másnak szánt ajándékunk, a mi saját birtokunkban marad.
Mivel az ajándékaink, az aktuális lelki érzéseinket tükrözik, ezért azok nem mások, mint a lelkünk által bennünket értető Isteni minőségünk, anyagi szintű megbecsülései. Amelyeknek a legtöbb esetben, sokkal nagyobb a mentális értéke, mint az anyagi vonatkozású. Ezért alkalmasak az anyagi eszközök arra, hogy a szeretetüket fejezzék ki, a legfontosabb lelki érzéseinket. Ami az Isteni eredetű lényüket képviseli. Ezért az ajándékozó minden esetben, Isten. A lelkünk által bennünket éltető Isten.
Félreértés ne essék, nem csupán anyagi szintű objektív ajándékok léteznek. Vannak szubjektív ajándékok is. Egy jó gondolat, egy jó szó, vagy egy jó cselekedet, amit mások felé irányítunk szeretettel. Így ajándéknak minősül minden szellemi gondolatunk, kimondott szavunk, vagy megcselekedett tettünk, ami a pozitív lelki érzéseinkben gyökerező Isteni szeretetet képes kifejezésre juttatni az életünk során. Ebből adódóan, sohase gondoljunk, szóljunk, vagy cselekedjünk senkivel szemben olyan dolgot, amit nem szeretnénk magunk is megtapasztalni. Vagyis, mindig úgy bánjunk szellemben másokkal, ahogy szeretnénk, hogy mások is bánjanak velünk. Mert az ilyen mentális hozzáállásunkban, mindig a szeretet jut érvényre. Az Isteni eredetű abszolút Szeretet.
Ezért, ha az abszolút Szeretet Isteni szintű irányelveit szeretnénk követni, akkor minden alkalmas időben, áldjuk meg az embertársainkat. Főképpen este és reggel. Mert akiket megáldunk, azokat megajándékozzuk, a lélek által bennünk élő Isteni minőségünk jóindulatával. Így velünk szemben, éppúgy jóindulatúvá válnak, mint azok a szeretteink, akiket objektív tárgyi ajándékokkal leptünk meg olykor. Mert a lelki egyensúlyt és harmóniát fenntartjuk közöttünk.
Az Isteni minőségű lelkünk áldásában, megtisztul mindenki a mi irányunkban. Ilyen módon, a szeretettel kifejezett mentális ajándékunk, mindig visszahat reánk. Éppen olyan módon, mint akit gyakorlati szinten megajándékoztunk, és hálás szívvel fog reánk gondolni. A felénk irányuló cselekedeteit pedig, ugyanúgy a hálás gondolatai fogják vezérelni. Fenntartva közöttünk, a szeretet érzésének a szükségszerűségét. Amelyben a lelki béke megvalósulhat.
Ezért másokról, csak olyan állításokat fogadjunk el igaznak, amit saját magunkra vetítve is igaznak érezhetünk. Mert, amikor mások szellemi szinten kialakult gyengébb emberi tulajdonságait, negatív módon ítéljük meg, akkor gyakorlatilag, a lelkük által bennük élő Isteni minőségüket is lealacsonyítjuk. Mélyen a szeretetünk alá kényszerítjük őket. Vagyis, lelki szinten is szembehelyezkedünk, az ő szellemi szinten megítélt, elítélt tulajdonságaival. Ilyen módon, kirekesztve őket, a szeretetünk lelki közösségéből.
Így a megosztott szeretet, relatívvá válik bennünk. Érdek orientált szeretetté alakul. Hozzászokva pedig, kikerülünk az Isteni eredetű abszolút Szeretet hatásköréből. Mert, teljesen mindegy az, hogy mennyire szeretjük a szeretteinket, ha a többi Isteni lélek által éltetett embertársunkat, mellőzzük a szeretetünkből. A szeretetünk relatív marad. Vagyis, bűnös. Mert az Isteni szeretet létezéséből, kirekesztünk olyan embereket, akiknek éppúgy szüksége van a szeretetünkre. Azért, hogy a szeretet Isteni egysége megmaradhasson.
De valójában, ez csupán szellemi szintű okoskodás, mert a szeretet egységében való megmaradás, éppen a mi személyes érdekünk. Hiszen a relatív szeretet bűnössé vált jellege, főképpen bennünket súlyt. Amikor tehát, megvonjuk bárkitől a szeretetet, mert megítéljük valamilyen kellemetlen tulajdonságát, akkor gyakorlatilag, saját magunkat fosztjuk meg. Mert a hibás döntésünk következtében, kikerülünk az abszolút Szeretet Isteni eredetű bűvköréből. Ami, csak hasznos lehetne számunkra.
Ezért legyünk toleránsak, és mindig úgy bánjunk másokkal szellemben is, ahogy szeretnénk, hogy ők is bánjanak velünk. Mert, amit másokról hiszünk, az a feléjük irányított mentális ajándékunk. Ha pedig, valamilyen oknál fogva, nem fogadják el azt, akkor mindenképpen visszaszáll reánk. Mint a bumeráng. A mi megtapasztalható sorsukat befolyásolva. Így a másokról alkotott negatív értékítéletünk, bennünket fog súlytani. Míg a másokról alkotott pozitív értékítéleteink, a mi életünkben is fognak hasznosulni.
Sajnos, arra neveltek, oktattak, tanítottak, kondicionáltak bennünket, hogy ne bízzunk meg mindenkiben. Aminek természetesen, nagyon erős jogszerű alapja is van. De ez, csak a relatív szeretetben élők számára kifejezett igazság. Mert az abszolút Szeretet, teljes bizalmat kölcsönöz bárkinek. Így, aki az abszolút Szeretet Isteni bűvkörében van, azt a relatív szeretettel élők, nem is nagyon tudják megsérteni. Mert a lelkeik, nem rezegnek egy hullámhosszon. Vagyis, Isteni rendben, többnyire elkerülik egymást.
Erről szól a Biblia tanítása, amikor Isten és Sátán viszonyát magyarázza. Mert mindkét entitást, mi magunk testesíthetjük meg az életünk során. Hiszen az alapján változik a tudatosságunk, ami a valóságunkat kialakítja számunkra. A relatív szeretetet követve, Sátán mentális eszközeivé válunk. Akik mindig fogékonyak lesznek a kísértésekre és a sugalmazásokra. Míg az abszolút Szeretet hatáskörében, az Isten mentális megnyilvánulásai lehetünk. A mi saját szellemi szintű mentális döntésünk alapján. Mivel mi magunk választunk, ezért a megtapasztalás felelőssége is a miénk. Így a relatív szeretetet követve, olykor a poklot tapasztalhatjuk meg az életünkben, míg az abszolút szeretet egységében, a Paradicsomot jelképező mennyországot.
Ilyen módon, két entitás viaskodik az elménkben, a lelki érzéseinkért. Isten és Sátán. Míg Isten, magas frekvencián, pozitív polaritással használja teremtésre a lelki érzéseinket, addig Sátán alacsony frekvenciás, negatív polaritással aktivizálja azokat rombolásra, pusztításra. Mindkét entitás, olyan módon juthat a lelki szinten aktivizálható mentális erőhatásainkhoz, ahogyan a szellemi gondolatainkkal lehetőséget biztosítunk számukra. A szeretettel teljes kellemes szellemi gondolatainkkal, Istent éltetjük. A nélkül azonban, mindig Sátán kerekedik felül a mindenkori tudatosságunkban.
Pokol és mennyország lehetősége, az elménk tudatosságában van kódolva. Attól függően, hogy a szeretetet, milyen mélységben képviseljük. Ezért a bánat és az öröm lehetősége, a mindenkori tudatosságunktól függ. Amely tudatosságunk alapján, Isten formálja a valóságukat. Ahhoz tehát, hogy mindig a fejünk tetején uralkodó mennyeknek országában élhessünk, állandóan örömöket kell megtapasztalnunk. Amíg a megtapasztalható örömök nem szakadnak meg az életünkben, addig boldogok lehetünk. Aminek a folytonosságát, csak az abszolút Szeretet képes fenntartani az életünkben. Az a tény, hogy Isten aktívan él rajtunk keresztül.
Amikor pedig, a boldogságot nem csupán a relatív szeretetfeltételeink alapján tapasztaljuk meg olykor-olykor, hanem az abszolút Szeretetnek köszönhetően, már folytonossá válik az életünkben, akkor jutunk el mentális szinten oda, hogy Isten megajándékoz bennünket olyan új tulajdonságokkal, amelyekre méltóak lettünk. Ezek az Isten Szentszellemének az ajándékai. Ennél fogva, olyan mentális ajándékok, amelyek a korlátozott relatív szellemi képességeinket egészítik ki. Abszolút jelleggel.
Vagyis, aki az abszolút Szeretetben él tartósan, Isteni tulajdonságokat fog produkálni az élete során. Amit ma a keresztény tanítások, nyelveken szólásnak, a feltétel nélküli gyógyítás képességének, halottak feltámasztási képességének, és a jövőbelátás képességének ismernek. Vagyis, az emberi relatív tudatosság, feltétlenné válik. Az anyagi minőségek szükségletei felett szeretettel határozni képes tudatossággá. Istennel egyenrangú tudatosságú emberi lénnyé. Aki, a teljesen kiegészült tudatosságával már, bárkit megajándékozhat Isteni módon. Az ő szükségletei szerint.
Így az emberiséget alkotó egyénként megszületett embereknek, egyetlen értelmes életfeladata van csupán. Mégpedig az, hogy még életükben megtapasztalják önmaguk Isteni mivoltát. Mert Isten, csak ilyen módon képes önmaga feltétel nélküli teremtőképességéről, gyakorlati tapasztalatot szerezni. Hiszen a „mindent ismerés” lehetősége, csak a gyakorlati tapasztalatok révén válhat „mindent tudássá”. Amit Isten fogalma magában foglal. Így az értelmes emberekre van bízva az, hogy a mindent tudás képességét, a gyakorlat tapasztalati módján megszerezzék Isten számára. Ezért éltet bennünket.
A tudatos teremtés elvi lehetősége, csak egy olyan mentális út számunkra, amely a reális Istentudatunkhoz vezethet bennünket. Ezért itt és most, újra elmesélem a tudatos teremtés lehetőségét. Ami bármelyik értelmes embernek a mentális képessége. Akár hisz Istenben, akár nem, akár eleve Istentagadó. Mert a tudatos teremtés mentális lehetősége, velünk született elidegeníthetetlen személyes ajándékunk.
Amikor probléma elé állít bennünket az élet, akkor automatikus módon megjelenik az elménk tudatosságában egy lelki vágy. Ami a problémánk megoldott, végső állapotára utal. Ezt a végső állapotot kell nekünk elképzelnünk, a szellemi gondolataink segítségével. Egyáltalán nem is törődve, az esetleges megvalósulás részleteivel. Így a szellemi gondolatainknak, egyetlen feltételt kell csak meghatároznia. Mégpedig azt, hogy a vágyunk tárgya vagy eseménye, képzeletben már meg is valósult.
Amit az elménkben, valóságosnak látunk a reális elképzelésünk szintjén, annak szubjektív módon, már meg is határoztuk a megvalósulási feltételét. Ezért az elménkben, a valóságos látvány miatt, pozitív lelki rezgések fognak tudatosodni. Ezek a lelki érzéseink, mint mentális módon irányítható erőhatások, beépülnek a képzeletbeli látványunkba. Így a megvalósultság örömökkel teljes érzését fogják kölcsönözni számunkra. Akkor kell azt mondanunk, hogy ÁMEN. Azaz, ÚGY LEGYEN. És máris, a tudatos teremtés hatáskörébe rendeltük, a várható valóságról alkotott elképzelésünket.
Tulajdonképpen, annyi történt csupán, hogy szubjektív módon előre meghatároztuk a tudatos elménkben azt, hogy milyen objektív feltétellel kívánunk tovább élni. Ha a problémánkat képviselő megtapasztalt objektív feltételt felülírjuk, új szubjektív képzeletbeli feltétellel az elménkben, akkor a megvalósulás során, a kétféle feltétel egyszerűen helyet cserél. Az új szubjektív feltétel megvalósulása, objektív formát öltése, feleslegessé teszi a régi objektív feltételt, ami a problémánkat előidézte.
Ez nem új dolog. Mert minden, amit bármelyik ember eddig alkotott valaha, előbb egy reális elképzelés szintjén valósult meg. Szubjektív módon. Majd, csak azután került az objektív megtapasztalás szintjére. Ez alól, nincsen kivétel. Ezért fontos a reális képzelet, az értelmes ember számára. Mert a megtapasztalható valóság szubjektív képét vetíti elénk. Amelynek a tudata, konkrét életcélokkal ruházza fel az embert. Az Istenbe vetett hit, csak további mentális lehetőségek forrása lehet bennünk. Amit Isten további ajándékaként tapasztalhatunk csak meg. Épp úgy, mint az életünket.
Matécz Zoltán
2020.08.02.
