Logikai ellentmondások.
A fizikát, a természet tudja a legjobban. Mert az alapján működik. Méghozzá, abszolút módon, hibátlanul. Így a tudományos megfigyelésekből származó logikai ellentmondásokban, nem a természetben kell keresni a hibát, hanem abban a relatív logikában, amit az értelmes ember, a megértése során követ. Így a paradoxonok, az emberi logika termékei. Akkor is, ha matematikai szinten vannak igazolva. Alapjukat pedig, éppen az képezi, hogy valamilyen abszolút tényezőt, relatív módon kezelünk, vagy éppen fordítva, valamilyen relatív tényezőt abszolút dologként kezelünk. Ebből kifolyólag, ha a relatív és az abszolút tényezőket összekeverjük egy logikai folyamatban, akkor paradoxonokhoz jutunk. Feloldhatatlannak látszó logikai ellentmondásokhoz.
Ilyen például, a borbélyparadoxon. Amikor egy ezred állomásozik a hegyek között, ahol közel és távol, nincsen egy emberfia sem a környéken. Viszont, a közelgő nemzeti ünnep alkalmából, az ezredes elrendeli az egyetlen borbélynak a katonái közül, hogy minden katonát borotváljon meg, aki nem maga borotválkozik, de senkit sem borotválhat meg, aki saját maga borotválkozik. Ezt a parancsot a borbély természetesen hűségesen követi is, amig el nem jut oda, hogy önmagát is megborotválná. Mert, ha önmagát is megborotválja, mint katonát, akkor olyan katonát borotválna meg az ezredből, aki önmaga borotválkozni. Ami, nyilván ellenkezik az ezredes szigorú parancsával. Ha pedig, nem borotválja meg önmagát, akkor egy katona nyilván kimarad a borotválásból.
Vagyis, ha megborotválkozik, akkor az ezredes szigorú parancsa ellenére, megborotvál valakit, aki nyilván saját maga borotválkozik. Ha pedig, az ezredes parancsának engedelmeskedve, nem borotválja meg önmagát, akkor nem borotvál meg valakit a katonák közül, aki nem saját maga borotválkozik. Vagyis, az ezredes szigorú parancsa szerint, jogosult lenne a borotválásra. De, ha mégis megborotválná önmagát, akkor saját maga borotválkozna meg, ami ellenkezik az ezredes szigorú parancsával. Mert a borbély, saját maga borotválkozik.
Ebben az esetben, a paradoxon mibenléte abban rejlik, hogy az ezredes szigorú parancsa, minden katonájára egyformán vonatkozik, abszolút értelemben véve. Viszont, a borbély is egy katona az ezredéből. Vagyis, egy relatív összetevője az ezrednek. Ha tehát, abszolút értelemben vesszük figyelembe az ezredes szigorú parancsát, akkor minden katonát figyelembe véve, az egy szem borbély, mindenképpen megszegi az ezredes szigorú parancsát. Akár borotválkozik, akár nem. Vagyis, a paradoxikus helyzet mindenképp fennáll.
Ahhoz azonban, hogy az ezredes szigorú parancsára, az ezredből minden katona borotvált kell, hogy legyen, abszolút módon, önmagát is meg kell borotválnia. Mert, ő maga sem maradhat borotválatlanul. Vagyis, egy abszolút értelmű parancsot, relatív módon nem képes végrehajtani. Mert akkor, az ezredes abszolút utasítását, önmaga relatív személyére vetítve, nem tudja megoldani. Mert ő maga, nem csupán borbély, hanem egy katona is az ezredéből. Így a parancs önmagára vetített végrehajtásánál, éppen ez a relatív személyisége kristályosodik ki. Mégpedig az, hogy ő kettős személyiség a folyamatban. Hiszen, nem csupán egy katona az ezredből, hanem ő maga a borbély is. Így az ezredese abszolút utasítását, nyilván nem képes önmaga relatív személyére vetítve végrehajtani. Mert az ő személyében, az abszolút és a relatív önértékelése ellentétes viszonyba kerül. Ami látszólagos paradoxonná alakítja az egész helyzetet.
Zenon paradoxikus logikai ellentmondása szerint Akhilleusz, a leggyorsabb görög sportoló, versenyt fut egy teknősbékával. A sportoló olyan magabiztos, hogy egy kilométer előnyt ad a teknősnek. Az indulása után, az ember t-1 idő alatt eljut oda, ahol a teknős volt, amikor a verseny elkezdődött. De közben, a teknős is nyilván haladt előre. Így az őt követő versenyző előtt halad. Majd a versenyző t-2 idő alatt eljut oda, ahol a teknős azelőtt haladt. Ám ez alatt, a teknős még mindig halad, és még mindig vezet. Így az embernek, mindig el kell jutnia t-3 időben oda. Így a teknős, mert közben továbbra is halad, még mindig vezet. És így tovább.
Vagyis, a gondolatmenet szerint, Akhilleusz sohasem érheti utol a teknősbékát, mert a teknőc mindig egy kicsi t-idővel előrébb fog haladni. Ebből is látszik, hogy a verseny paradoxikus jellege azon alapszik, hogy az időt abszolút értékűnek vették. Amelyben a relatív verseny folyamatát értelmezték. Így a teknős, ha nem áll meg pihenni, mindig valamennyi idővel előrébb lesz a versenyben, mint az ember.
De ez a képzeletbeli verseny, az úthossz legyőzéséről szól. Ami nem az időben zajlik, hanem valamennyi ideig lehet lefutni. Így tehát az idő, a verseny folyamatában csak arra utal, hogy melyik versenyző mennyi munkát végez egy t-időnyi pillanat alatt, akkor a gyorsabb ember, nyilván hamarabb lebírja a távolságot, mint a nála lassabb haladású teknős. Mert W=P*t. Vagyis, ha a pillanatnyi részteljesítményeket adjuk össze, akkor kapjuk meg a futásra szánt fizikai munka reálértékét. Ahol, nem a részidők aránya játszik szerepet, mint ahogyan azt a görögök kigondolták, hanem a teljes idő és a pillanatnyi teljesítmények szorzata. Amelyből egyértelműen kiderül az, hogy futásban Akhilleusz sokkal gyorsabb, így a nagy előny ellenére is, nyilván győzni fog.
Ha azonban, a verseny az időben zajlik, ahogy azt Zenon tálalta elénk, akkor valóban paradoxikusnak látszik a dolog. Mert, ha az időt egyenletesen haladónak tekintjük, abszolút értelemben véve, akkor a teknős előnye mindig megmarad. Akármilyen kicsinyke előny is az, az időben. De a versenyt jelképező haladás, nem az időben, hanem a térben zajlik. Valamennyi ideig. Amely részidőknek, különböző mennyiségű fizikai munkaértéke van. Így az abszolútként értelmezett idő és a relatív sebesség van egymással logikai ellentmondásban. Ami a paradoxikus jelleget fenntartja.
Itt jegyezném meg azt, hogy ugyanezt a hibát követték el, a mai modern tudósaink is, amikor térben és időben, azaz téridőben gondolkozva tárgyalják a kozmikus eseményeket. Mivel azok is, úgy történnek a térben, hogy azt valamennyi ideig viszonyíthatjuk. Ha időben történő eseményeknek tekintjük őket, akkor Zenon hibájába esünk. Paradoxikussá válik tőle a tudomány.
Harmadik eset, a matematika legvadabb paradoxona. Amely, a minden halmazok halmazáról szól. Ha ugyanis, minden halmazok teljes halmazát is ugyanolyan értékű halmaznak tekintjük, akkor a logikai ellentmondás paradoxont formál a halmazelméletből. A magyarázatuk alapján, legyen U az összes halmazok halmaza. Ennek alapján, az U halmaz eleme önmagának, mert U is egy halmaz, mert U az összes halmazok halmaza. Ezzel szemben, az üres halmaz, nem eleme önmagának, hiszen annak, egyetlen eleme sincsen. Ezek szerint, vannak olyan halmazok, amelyek nem elemük önmaguknak, hívjuk őket rendes halmazoknak. Az összes rendes halmazok halmaza pedig, legyen R!. Vannak olyan halmazok is, amelyek elemük önmaguknak. Hívjuk őket rendetlen halmazoknak. Így az összes rendetlen halmaz halmaza, legyen R’!. Akkor tulajdonképpen, milyen halmaz lehet az R? Rendes vagy rendetlen? Ennyit a halmazelmélet ezen irányú matematikai értelmezéséről.
Az én véleményem szerint, a halmazok halmazát, lehet ugyan logikai értelemben véve halmaznak tekinteni, de nem a benne létező halmazokkal egyenrangú halmaznak. Mert, míg a halmazok relatív módon viszonyulnak egymáshoz, addig a minden halmazok összességét képviselő halmaz, már egy abszolút halmaz. Ami minden lehetséges relatív részhalmazt tartalmaz. Abszolút módon. Így természetesen, önmagát nem tartalmazhatja, mint relatív részhalmazt. Ha mégis annak tekintjük, akkor nyilván logikai ellentmondásba ütközünk, és paradoxonnak tekinthetjük.
Hasonló a helyzet az üres halmazzal is. Amelyiknek nincsen egyetlen darab eleme sem. De szerintem a nemlétezést, nincsen értelme halmazként kifejezni. Mert halmaz csak olyan dolgok összessége lehet, amelyiknek mennyisége van. Így az üres halmaznak, annyi értelme van a halmazelméletben, mint az üres zárójelnek a matematikában. Ha ugyanis, egy halmaznak abszolút értelemben véve nincsen eleme, akkor nem is lehet halmazként kifejezni. Így szerintem, az üres halmaz kifejezés, teljesen értelmetlen.
Úgy is mondhatnám, hogy U attól olyan rendetlen halmaz, mert önmagát is tartalmazza. Ami teljes képtelenség. Mert alapvetően, nem eleme önmagának. Így halmazként önmagába besorolni önkényes dolog. Csak azért, hogy minden relatív halmaz együtt legyen, abszolút módon. De így, az abszolút halmazt is a relatív halmazok közé soroljuk. Ettől válik paradoxonná.
Nagyon sok paradoxonról tud még a tudomány. Gyakorlatilag együtt él velük. Mert elfogadja azok paradoxikus jellegében elég jól kimutatható logikai ellentmondásokat. Pedig, minden ilyen logikai ellentmondás, a mi értelmezésünk hibáira utal. Mégpedig arra, hogy valamilyen abszolút tényezőt relatív tényezőként kezelünk. Illetve fordítva, valamilyen relatív tényezőnek abszolút értéket próbálunk adni. De azt tudnunk kell, hogy a természet, mindig önmagát adja. Tökéletes módon. Ha mégis paradoxonba ütközünk, akkor az azért van, mert a mi logikai értékelésünkben van a hiba.
Egyébként, az én elképzelésem szerint, az abszolút Létezés, kétféle valóságra épül. A tudomány által megismerni vágyott objektív elektromos anyagi valóság részhalmazaira, és a vele ellentétes, szubjektív valóságra. Amely egy olyan mágneses valóság, amelyben az Univerzum oszthatatlan alaptömegeinek a teljes közege alkotja az alapvető halmazt. Ebben, és ebből a mágneses alaphalmazból nyilvánultak meg az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok.
Oly annyira, hogy a mi földi világunk anyagi valóságában, együtt mutatkoznak meg számunkra, az elektromos és a mágneses adottságok. Mint „elektromágnesesnek” értékelt tulajdonság. Mert az anyagi szerkezetek struktúráit belül, ugyanannak a mágneses alaphalmaznak közege tölti ki, mint amelyik körülöleli azokat. De az indukció jelensége, mégis egyértelműen utal arra, hogy valójában, mégiscsak kétféle halmaztípus folyamatos szubjektív kölcsönhatásáról van szó.
Ha pedig, elhagyjuk a légterünket, és a csillagközi térbe hatolunk, ott már csak mágneses adottságok léteznek. Elektromos adottságok nélkül. Mert a bolygó és csillagközi tér, szinte teljesen mentes az elektromos anyagi tényezőktől. Azokban, csak az égitestek léteznek, mint összetett szerkezetű anyagi megnyilvánulások részhalmazai. Az Univerzum atomjai. Így a mi Földünk is.
Ezért, az abszolút Létezés, minden halmazok teljes halmazát képviseli. Vagyis, a mágneses alaphalmazt, és a benne és belőle megnyilvánult elektromos anyagi részhalmazokat is együttvéve. De az abszolút Létezést, mégsem nevezhetem csak mágnesesnek vagy csak elektromosnak. Mert azok csupán az összetevői. Így a mágneses alaphalmaz biztosít létezési, mozgási teret, a benne és belőle megnyilvánult, összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok számára.
Sajnos, a tudomány ma még, teljesen egyként kezeli ezeket a dolgokat. Így az abszolút Létezést, elektromágneses okokra vezetik vissza. Fel sem tételezve azt, hogy az elektromos és a mágneses jelenségek, két teljesen különböző halmaztípus alapvető tulajdonságai, amelyek folyamatosan fennálló induktív kényszerkapcsolatban vannak. De amíg nem látják be, addig nem is képesek tovább fejlődni. Ráadásul, a minden halmazok halmazának az elméletével, a logikai ellentmondásokat fenntartva, paradoxikus állapotban tartják az egész tudományt. Amelynek a modern relatív részelméleteit, teljes képtelenség egymással összehangolni. Egy közösen elfogadható tudományos elméletté alakítani.
Ezért a mai modern tudomány, különböző szakágakra bomlott, és egyre csak távolodik egymástól. A helyett, hogy egy egységes rendszert alkotna. Mert dogmatikus módon ragaszkodnak azokhoz a hibás elképzeléseikhez, amelyek nem is passzolhatnak egymáshoz. Így a mai modern tudományban, vak vezeti a világtalant. Ilyen módon, egészen messzire mennek attól a valóságtól, amit megismerni szándékoznak. Mert dogmákra és paradoxonokra támaszkodva, tudatosan fenntartják a logikai ellentmondásaikat.
Matécz Zoltán
2022.01.22.
