Felelősség: „kötelezettség erkölcsiség-tásadalmilag helyes vagy jogszabályokban előírt magatartás tanúsítására, illetve elmulasztása esetén a következmények vállalására, ami büntetőjogi, polgári jogi vagy fegyelmi eljárást is maga után vonhat.”
Teljesen mindegy tehát, hogy egy aktuális társadalomban, a kialakult erkölcs, vagy az éppen benne hatályos jogszabályok kötelezik-e az egyént. Az is teljesen mindegy, hogy az egyén, mi módon került oda, egyszóval eleve ott él, vagy csak turistaként kötelezett éppen. Viselkedni mindig az adott társadalom elvárásai, és előírásai szerint kell.
Így mindig a hatályos jogrendszer által ellenőrizhető eseményeket és kötelezettségeket hajtunk végre. Mindaddig azonban, ameddig cselekedeteinkben és mulasztásainkban jog-szerűek vagyunk, úgy érezhetjük, hogy beilleszkedtünk a társadalom természetes életvitelébe. Amennyiben azonban, a cselekedeteink és a mulasztásaink nincsenek szinkronban az elvárásokkal és előírásokkal, éppen a bennünket kötelező társadalmi jogrendszer jár el velünk szemben, büntető szankcióival. Ezek lehetnek fegyelmi, polgári jogi vagy büntető jogi eljárások annak érdekében, hogy a tetteink vagy mulasztásaink iránti felelősségünket megállapítsák. Majd a megállapított felelősségünk mértéke határozza meg az esetleges büntetőszankciók lehetséges mértékét.
Ahány féle társadalom van azonban a világunkban, annyi féle erkölcs és elvárás alakult ki, és bizony, még egy társadalmon belül élő különböző néprétegek között is, néha igen nagy az eltérés. Azért, mert ezek mind-mind az ott élő emberek által meghatározott viselkedési normákat írják elő, vagyis relatívak. Ma még nincsen abszolút értékű előírás, ami az egész világunkra érvényes lenne. Ezért továbbra is a turistának kell előre tájékozódnia, a meglátogatni vágyott társadalom, vagy annak néprétegének helyi szokásairól. Azért, hogy a cselekedetei, vagy mulasztásai ne keresztezzék a társadalom érdekeit, az ott tartózkodása idején.
Így a felelősségünk tudatában, mindig vállalnunk kell az esetleges következményeket. A társadalom hatályos törvényei erre köteleznek bennünket, de éppúgy szavatolják is a sérthetetlenségünket, ha az aktuális társadalom valamely tagja csorbítja meg a mi egyéni jogainkat. A felelősségünk tudatában kifejezés pedig, éppen arra utal, hogy teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy a szavaink és a tetteink csupán akciók, amelyek reakciókat válthatnak ki, és ezek a válasz-reakciók bizony, lehetnek reánk nézve elmarasztalóak is.
Megszokott dolog már, az objektívnek hitt valóságban élő ember számára, hogy a szó elszáll, az írás pedig, megmarad. Ettől azonban néha, még a szavainkért is felelősek vagyunk. Én pedig, éppen arról szeretnék most itt írni, hogy bizony, még a gondolatainkért is felelősek vagyunk. Tudomásul kell vennünk végre azt, hogy a valóságunk objektív és szubjektív egy időben, ezért nem csupán a tetteinkben, szavainkban és írásainkban megnyilvánult gondolatainkért vagyunk felelősek, hanem, a még meg nem nyilvánult gondolatainkért is. Főképpen azokért, mert a gyakorlati megnyilvánulás stádiumába éppen azok a gondolataink kerülhetnek, amelyeket még nem nyilvánítottunk ki. Ráadásul attól, hogy még nem nyilvánultak meg a szavaink, írásaink és a tetteink által, attól még kölcsönhatásra képes gondolatok ám, a valóság szubjektív összetevőjében. Ha pedig, figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az objektív valóság, a teljes valóságnak csupán az egy tízezred része, akkor megérthetjük, hogy a szubjektív valóságban bizony nagyon aktívak a szubjektív gondolataink is.
Bár a felelőtlenség meghatározását nem leltem meg a lexikonokban, de a felelősség fogalmának ismeretében kikövetkeztethető. A felelőtlenség nem más, mint az erkölcsiség által kialakult társadalmilag helyes, vagy jogszabályokban előírt, viselkedési formákra utaló kötelezettségeink elleni magatartás tanúsítása, illetve azok elmulasztása. Vagyis a várható társadalmi következmények tudatos vagy tudatlan vállalása, ami büntető jogi, polgári jogi vagy fegyelmi eljárással járhat. Vagyis a felelőtlenség többnyire tudatos felelősségvállalást jelent, az erkölcstelen vagy törvénytelen cselekedeteink után.
A gondolkodó, tiszta elmével rendelkező embert, az objektív anyagi, vagy szubjektív szellemi többlete, felelősséggel ruházza fel. Mert adni, az igények, a szükségletek szerint szeretettel, csak felelős személy képes. Felelősek vagyunk az alárendeltjeinkkel szemben, úgy a családban, mint az iskolában, a munkahelyen, vagy az életünk egyéb területein is. Így alárendeltnek minősül mindenki számomra, aki gyengébb anyagi, vagy gyengébb mentális helyzetben van éppen, vagyis a segítségemre szorul. Gyakorlatilag arról van szó, hogy a szabályokat és a törvényeket ismerő ember felelősséggel tartozik azok betartásáért és betartatásáért. A felelősség mindig a törvényhozóval szemben jut érvényre, de a törvényeket nem ismerők felé is irányul, és egyetlen célja az, hogy a törvényeket, a még tudatlanok elméjében is tudatosítsa. Így megy át a felelősség a köztudatba, és az erkölcs megismert részeként fogja szabályozni a társadalom természetes életvitelét. Ez által természetesen a felelősség is megoszlik. Ez a felelősség pedig, többnyire azok felé a rászorulók felé irányul, akikkel szemben mulasztunk, holott könnyű szerrel segíthetnénk is. Mivel pedig, a felelősség megoszlik a társadalomban, ezért az egyéni ember hajlamos túllépni a saját kötelezettségén úgy, hogy mulasztással kerülje el az esetleges szükségszerű segítségnyújtást. Mondván, hogy majd valaki más segít, például, aki jobban ráér. Vagy, miért éppen én segítsek?
Abszolút értelemben véve, mindig Istennel szemben van felelős kötelezettségünk. Ő az abszolútnak minősíthető természeti törvények elrendelője, és fenntartója. Az erkölcs tehát, mindig Istennel szemben jut érvényre. Az emberekben pedig, éppen Isten testesült meg, a lélek által. Így a teremtményein keresztül Istent szolgáljuk, amikor erkölcsösek vagyunk egymáshoz. Nem is tudjuk másképp szolgálni Őt, mint a teremtményein keresztül. Minden ember Isten egy sajátságos megnyilvánulása, ezért szabad akarattal rendelkezik. Nem azért, hogy szabadon és gátlástalanul megtehessen bármit, hanem éppen azért, hogy a folyton változó relatív hitét szabadon, minden külső befolyás nélkül alakíthassa ki bárki. Ebbe még Isten sem szól bele, mert ha beleszólna, akkor elveszítené az abszolút státuszát. Önmagát, még bennünk sem korlátozhatja. Ezért Teremtőként, éppen a hitünkre figyel, az öntudatos lelkünk hitünkben letisztult gondolataira. Nincs is más dolgunk, mint teremtésre méltó hiteket generálni az elménkben. És itt kristályosodik ki a felelősség lényege.
A hitünk azonban, lehet pozitív vagy negatív is. Teremtőként Isten megteremti azokat számunkra, de megélni nekünk kell magunknak. Az pedig, azonos a teremtett dolog valóságának megtapasztalásával és megítélésével. Vagyis a pozitív ítéletünk örömteli áldást jelent, míg a negatív ítéletünk, öntudatlan átkos önkritikát. A hit által tartjuk fenn a mentális kapcsolatot, szövetséget Istennel. Akinek nincsen hite, az Isten számára felesleges, mert a hitetlenségével Istent munkanélküliségre kényszeríti. Isten ugyanis a Teremtő, a hitünk teremtője, akinek a hitetlen ember nem biztosít munkát, vagyis teremteni valót. Viszont a negatív hiteinket is Isten teremti meg a mi valóságunknak, hiszen teremteni valóként azok is az Ő hatáskörét jelentik. A mi emberi felelősségünk éppen az, hogy mindig teremtésre méltó, szeretetteljes hitek kialakításával foglalkozzunk az elménkben. És én éppen erről beszélek.
Csak a szeretettel felvértezett hit megvalósulása okozhat abszolút örömöt. Márpedig, csak az abszolút öröm biztosíthat tökéletes lelki kiegyensúlyozottságot. És csak abban a tökéletes lelki kiegyensúlyozottság állapotában várható el, hogy a test és a szellem tökéletesen együttműködjön a lélekkel. Vagyis, egészség és tiszta gondolat, csak egyensúlyos lelkű emberben alakul ki. A lelki egyensúly bármilyen torzulása testi vagy szellemi betegségekkel jár együtt, de a legtöbb esetben mindkettővel. A test és a szellem ugyanis, mindig hűen kifejezi a lélek pillanatnyi állapotát. Ennél fogva, ha valakinek nem tetszik a saját beteges testi vagy szellemi állapota, és tenni is kíván ellene, rakja rendbe az elméjét. Űzzön el minden szeretet nélküli gondolatot, és szeretetteljes gondolatokkal töltse fel az elméjét. Ez a folyamat lelki egyensúlyt teremt, amit a test egyensúlya is hűen követni fog. Istent ugyanis önmagunkban is éppen ugyanúgy kell szolgálnunk, mint másokban.
A felelősség tehát, abban nyilvánul meg, hogy Isten a negatív gondolataink által kialakított szeretet nélküli hiteinket is megteremti nekünk, de azok megvalósulása mindig lelkiismeret furdalással párosul, ami a lelki egyensúlyunk torzulását jelenti. És éppen ugyanúgy torzul a lelki egyensúlyunk akkor is, ha ártunk valakinek, vagy mulasztás által, nem nyújtunk segítséget valakinek, az ő szükségében, a lehetőségeink szerint. Olyankor ugyanis Isten szeretet-áramlása ellen vétünk, amelyben éppen Isten munkálkodik. Ahol ugyanis, a szeretet áramlik az emberek között, ott biztosak lehetünk abban, hogy az Isteni gondviselés munkálkodik éppen, az emberek javára. A szeretet nélküli akcióink tehát, ellenhatások, Isten aktív munkája elleni események, és éppen ezért hatnak vissza a lelkünkre. A mi lelkünk ugyanis, akkor jár a legjobban, ha az Isteni szeretet-árral együtt, szeretetet áramoltat. Vagyis kivesszük a részünket a szeretet oda-vissza áramlásából minden esetben. Ahogy az objektívnek megismert valóságban szél ellen nem érdemes csurgatni, vagy a víz sodrása ellen nem érdemes úszni, úgy a szubjektív valóságban sem lehet büntetlenül a teremtő szeretet ellen tevékenykedni.
Az Isteni szeretet diktálta felelősség hívta életre az erkölcsöt, ami minden emberi relatív törvény alapjaként szabályozza a szintén emberi társadalmak sajátságos életét. Mivel azonban, minden társadalom másként gondolkodik Istenről a kultúrájában, ezért a különböző társadalmak között nehezen alakul ki globális erkölcs annak ellenére, hogy a szeretet minden emberben ott munkálkodik. Pedig, ahogy a szeretet jegyében felelősek vagyunk egymással szemben, úgy felelős minden emberi társadalom a többi emberi társadalommal szemben. Mert minden emberi társadalomban emberek élnek, emberségre vágynak, ami nem csupán erkölcsiség diktálta Isten adta joga az egyéni embernek, hanem kötelessége is. Ahol ugyanis emberek vannak, ott emberségre is szükség van, és ez a felelősség. Aki lelkiismeret furdalás nélkül képes erkölcsös életet élni, az Isteni szeretettörvény áramlását fenntartva, egészséges életet él. Így a felelősség nem teher, hanem szükségszerűség, mert az Isteni teremtő szeretetre reflektál. Aki pedig, nem érti, vagy nem látja át ennek a természeti törvénynek a mibenlétét, vagy egyéb okból nem tartja be, annak számára a felelősség igen nagy teher, amelynek a cipelésébe könnyen bele rokkan. Pedig, a lelkiismeret-furdalás mindig figyelmezteti az egyént, hogy Isten, akit a saját lelke képvisel a testiségében, nem érzi jól magát, mert felelőtlenül gondolkodott, vagy cselekedett, más Isten adta lelkekkel szemben.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
