A keresztény idealista filozófiák és a kialakult természettudomány, ellentétesen viseltetik az emberi szellem fogalmát illetően. A keresztény Bibliában és vallásmagyarázó írásokban, sokszor a szellem, a lélekkel van azonosítva hibásan, míg a természettudomány egyiket sem ismeri el. A lelki és a szellemi vonatkozásainkat, az agyunk sajátságos funkcióiként kezelik, a pszichológia kialakulása óta. Ezért, ahogy a tudomány nem, úgy a vallás sem képes értelmes magyarázatot adni, sem a lélek, sem pedig, az emberi szellem mibenlétét illetően. Így saját elképzelésre hagyatkozok, és ehhez segítségül hívom azokat az ismereteimet, amelyek egyéb filozófiai területekről értékelhető információkkal bírnak.
Először is, értelmezzük az ember alapvető összetevőit, test, lélek, és szellem. A test, az ember objektív megnyilvánulásának az eszköze. A szellem, az ember szubjektív megnyilvánulásának az eszköze. A lélek az ember éltető energiája, amely a testet és a szellemet értelmesen használja, a megvalósulása eszközeiül. A lélek tehát, a megnyilvánulni kívánó értelmes ember lényegisége. Tehát, nem a testnek van lelke, hanem a léleknek teste, és szellemisége. A szellem tehát, a lélek szubjektív kifejeződési lehetősége, az emberi élet során. A lélek mindig a jelen hiteit formálja az elménkben, az érzelmi indíttatásával. A szellem az összes ez idáig kialakult emlékeink viszonyainak az eredője, így mentes az érzelmeinktől, és a tapasztalt értelem visszacsatoló képessége. Lenullázott szellemmel születünk, amit a tapasztalataink által töltünk fel az emlékeinkkel, az életünk végéig. Mintegy memóriakártya, a tudat alatti agyrészünkben folyton változik, az ismereteink függvényében. Ebben a visszacsatolásban jut érvényre az egyéniségünk, a jellemünk.
Ez persze, még túl leegyszerűsített megfogalmazása az emberi szellemnek. Az emberi szellem, a lélek szubjektív tapasztalati kifejeződéseként, egy mentális komplex. Ez azt jelenti, hogy több mentális összetevője van. Testi szerve az agy és a gerincvelő, amely a véráram által nyer funkcionális lehetőséget, a lélek éltető erejével. A vér keringésének leállása az agy maradandó károsodásához vezethet, megbontva így az ember mentális szellemi egységét.
Az agy mentális eleme az elme, amelynek az elsődleges alapfunkciója a tudat. A tudatban történik a lélek érzelmeinek a folyamatos viszonyítása, ami azt jelenti, hogy az elme, az érzékszervek felől érkező folyamatos információhalmaz szerint kíván igazodni a valósághoz. Ez az elme egyik relatív képessége. A másik az, hogy folyamatosan figyel a szellemi gondolatainkra. Az elménk folyamatosan viszonyítja a szellemi gondolatainkat is. Amire az elménk figyelme fókuszálódik, az a dolog tudatosodik bennünk. Az elménk figyelme azonban, képes megosztott lenni. Ezt jelenti a mi spiritualitásunk. Vagyis, azt a mentális egyensúlyt, amelyben a lelkünk érzelmei, és a szellemiségünk gondolatai, mennyire dominálnak, a tudatos hitünk kialakítása során. Amire az elménk nem figyel, az a dolog nem is tudatosodik bennünk, akár lelki érzés az, akár szellemi gondolat.
Az elménk tudatának további relatívságát tartja fenn még a tudattalan is, ami Jung óta értelmezve, dióhéjban azt jelenti, hogy olyan tudati tartalom, amely a gátlásaink mögé van elnyomva. Így a tudattalan is a tudati adatbázisát jelenti, de a tudat visszacsatolt önkontrolljának következtében, csak úgy kerülhet a tudatos cselekedetvezérlésünk szintjére, ha a tudatos gátlásokat, valamilyen módon legyőzzük. Az ember ugyanis, társadalmi lény, ezért etikusan, tisztességesen kíván viselkedni mindenkivel szemben, akit szeret. A szeretet lelki, tehát érzelmi jóváhagyása, a tudatos értelmi határozatainknak, ami így a hitünket képezve kifejeződhet, a tudatalatti test és cselekedetvezérlése által. Mivel pedig, minden embernek van tisztessége, etikai hozzáállása a többi emberhez, ezért ez a tényszerűség a társadalom erkölcsiségét juttatja kifejezésre. Az erkölcs tehát, az ember szubjektív etikájának objektív megjelenési formája. Így az etika és az erkölcs képezi azt a gátat a tudatban, ami képes elnyomni a lelki szeretet által, érzelmi támogatását nem nyert tudatos gondolatainkat. Így az a tudattartalom, amely nem nyer az emberi lélektől érzelmi támogatást, az nem is juthat el a hitünk mentális szintjére, ezért a tudat gátlásait fogják alkotni.
A tudat, és a tudattalan között felépülő gátlások, többféleképpen győzhetőek le. Alapvetően természetes módon, a tudattartalom tágításával, amely ezért, a saját fejlődő észérveinek köszönhetően, maguktól is lebonthatnak bizonyos gátlásokat. Az ingerült, idegileg feszült elme is, átlépheti a tudat által felépített gátlások mentális falát, de az már a szeretet rovására megy. Éppen így, a gátlásokat képes legyőzni az alkohol, a kábítószer, és más tudatbefolyásoló szerek is. Ezek a szerek feloldják ugyan a gátlásokat, de ez által, nem vagyunk képesek kontrollálni azt a felelősséget, amit az emberi tisztesség, az erkölcsiségben elvárhat tőlünk. Így a mentális folyamatban, úgy oldódnak fel a gátlások, hogy azok nem nyernek érzelmi jóváhagyást, tehát nem alkalmasak a hitünk reális képviseletére.
Amikor pedig, a tudatiban funkcionáló elménk által, realitást nyer bennünk egy szellemi gondolat, akkor az úgy válik hitté, hogy a lélektől érzelmi hozzájárulást kap. Így a hit már az értelmi, és az érzelmi kifejeződésünk együttese. Az eddigi hiteink pedig együttesen, amelyek a cselekedeteink által megvalósulást nyernek, nem mások, mint az elménk tudatos alkotóelemei. Ezt úgy kell értelmezni, hogy amíg a hit, a jelen pillanatának az aktuális lelki döntése, addig a szellemiségünk folyamatosan figyel az eddigi összes hitünkre, amelyekkel az emlékeink tanúsága szerint, valaha is viszonyultunk a valóságunkhoz. A múltra, a jelenre, és a jövőre vonatkozó hiteink együtt, a relatív emlékeink lineáris folyamatát alkotva képezik, a szellemiségünk létjogosultságát. Amely az emlékeinket etalonként kezeli a tudatos elménk állandó pillanatnyi viszonyításai számára. Így a tudat az aktuális viszonyítási pillanataihoz rendelheti bármelyik etalonizált emlékünket ahhoz, hogy a pillanat észlelt viszonyához, a szabad akarat hitét rendelhesse a jelenben, itt és most.
Jogosan kérdezheti bárki azt, hogy miért fontos az, hogy a lelki érzelmeink kontrollálják a tudatunk értelmi döntéseit? Ennek az a legreálisabb magyarázata, hogy az érzelmeink között, a szeretet játssza a fő szerepet, ezért a szeretet nem más, mint érzelmi gátlásokat befolyásoló, sajátságos lelki adottságunk. Ahogy az elménk tudata is, csak olyan gondolat érvényesülését kezdeményezi a megvalósulás szintjén, amely megvédi az értelem gátlásaitól, úgy a lélek is az érzelmi gátlásaitól teszi függővé azt, hogy egy tudatos gondolat realitást nyerjen az elménkben, a hitünk által. A gátlást tehát, az értelem és az érzelem konfrontálódása tartja fenn a tudati agyrészünkben. Majd a realitást nyert hit kerül a tudatalattiba. A szeretet tehát, olyan sajátságos szubjektív erkölcsi norma, amely az érzelmeket szabályozza lelki síkon. Mivel pedig, az érzelmeinket képes szabályozni, ezért nem a társadalom felől hat a lélekre, hanem más lelki szférából. Ezt nevezi az idealista filozófia Isteni útmutatásnak. A szeretet tehát, olyan lelki kötelezettségünk, ami egyenesen az Univerzális Lélektől, Istentől hat felénk, és általunk jut kifejezésre úgy, hogy az mindig a pillanatnyi tudatos döntéseinket ellenőrzi. Isten „szeme” tehát, tényleg mindent lát. Félreértés ne essék, a társadalom felől ható objektív erkölcs is a szeretet alapnívóját próbálja fenntartani. Úgy is mondhatnánk, hogy a tudat gátlásait, objektív és szubjektív erkölcs is stabilizálja azért, hogy a szeretet minél szabadabban áramolhasson az emberek között.
Az agyunk abszolút részének tekinthető a tudatalatti, ahol már nem viszonyítunk, hanem az elme tudatos gondolatát érzelmileg jóváhagyó lélek szabad akaratának a megvalósítása történik, a kialakult hit alapján, ami nem más, mint cselekedetvezérlő gondolat. A tudatalatti már nem viszonyít, mert ez az elme tudatának a végrehajtó szerve. Itt történik a feltétel nélküli test, és cselekedet- vezérlés. Ha pedig, a hitünk változik, akkor a tudatalatti, a megváltozott feltételeknek megfelelően, módosítva vezérli tovább a testet, és a tervezett cselekedeteinket.
A jelen szellemi gondolatainkat, a lélek hagyja jóvá, a jelen érzelmei segítségével. A szellemiségünk, mint az eddigi összes hitünk emlékei között fennálló mentális viszony eredője formálja még, mint kizárólag értelmi visszacsatolás. Így az új, friss hiteink, mindig a régi hiteink befolyásai által születnek meg, és ezek révén gazdagítják, erősítik, és igazolják a szellemi tudattartalom eddigi mentalitását. Így a szellemiségünk nem más, mint a tudatalattinkban funkcionáló memóriánk emlékraktárának a "raktárkezelője". Folyamatosan átlátja az eddigi emlékeinket, és mentális viszonyt tart fenn közöttük. Ezek a mentális viszonyok, a mi szellemi gondolataink.
Az ember szellemisége nem más, mint a szeretet, és a gátlások által reálisan ellenőrzött elme béli tudatunk, érzelmi, és a lélek által így jóváhagyott megnyilvánulásaink közös, együttes kifejeződéseként létrejött hiteink teljes eredője. A szellem tehát, végül is, tudatos lelkiséget jelent. Így nem is olyan nagy csoda, ha a Szentírás a lelket, és a szellemet egyként kezeli, és az is természetes ily módon, hogy a Szent Lélek, és a Szent Szellem fogalmak, Isten fogalmában egyesülnek, párosulnak, integrálódnak.
A szellemiségünk, a bizonyosság hamiskás érzésével, visszacsatolódik a tudati agyrészünkre, ahol az új hiteinket, a szellemi bizonyosságérzetünk által generált tudatos meggyőződésünk révén szabályozza. Így a szellemiségünk, a hiteink eredője a tudatalattinkban, az ember lelkiségének szubjektív kisugárzása a társadalom felé, az a mód, ahogy folytonosan viszonyul a szintén folytonosan változó világ valóságának az irányába. Mivel pedig, az új hitünk mindig a szellemi mentalitásunknak megfelelően alakul ki a tudatunkban, ezért a hit reformjához az embernek mentálisan kell fejlődnie, azaz tanulnia kell. Csak a tanulással felújított szellemi mentális alaptól várható el az, hogy az új aktuális hitek kialakításánál, már a szellemiségünk reformja is érvényre juthasson. A régi elavult ismeretek hatása alatt, csak a régi, elavult típusú hitek alakíthatóak ki, amelyek a régi szellemiségünk mentalitását fejezhetik ki. Márpedig, a folyton változó világban, folyton meg kell újulni szellemileg is.
A megújulás képessége által, egyfajta lehetőségét kínálja könyveiben, Dr. Joseph Murphy,- Tudatalattid csodálatos hatalma - című könyvsorozatában. Ez a könyvsorozat éppen azt próbálja megértetni az olvasóival, hogy a tudatalattinkon keresztül hogyan tartunk fenn folyamatosan elmekapcsolatot, a sorsunk megteremtésének az érdekében. Ha pedig, ezt tudatosan tesszük, akkor az a Teremtővel való jó viszonyunk eredményeként, jó sorsot is biztosít számunkra.
A szellem és a lélek működésének megértése érdekében, jó példának tűnik a ma divatos szellemi vetélkedők mentális mechanizmusa. Lélekerő, lelki aktivitás, kell ugyanis ahhoz, hogy valaki eleve részt merjen venni, egy ilyen szellemi felkészülést igénylő vetélkedőben. Kérdések merülnek fel, amelyekre a válasz ott lehet a szellemiségünkben. A vetélkedőben részt vevő lélek elméje tehát, előhívja a szellemiségünk emlékeiből az aktuális válaszokat. Csak olyan kérdésre képes válaszolni, amelyekre képes visszaemlékezni, vagy logikai analógiás úton ki lehet okoskodni. De az okoskodás is csak, az emlékekből merített tapasztalatok alapján válhat jó válasszá. A sikeres válasz pedig, tovább lelkesíti a játékost.
A lélek és a szellem, két külön fogalomként való értelmezése pedig, azért fontos, mert az orvostudománynak korántsem mindegy az, hogy egy elmebeteg embert lelki, vagy szellemi problémái miatt kezelnek-e. Ez ma még, sajnos nem tisztázott az orvostudományban sem. Véleményem szerint ugyanis, határozottan árt a betegnek az olyan orvos, aki a lelki indíttatású mentális problémát, szellemi szintű kezeléssel próbálja gyógyítani, vagy fordítva. A szellemi indíttatású elmebetegséget, lelki problémaként kezeli. A csapda ott van, hogy mindkét mentális jelenség a tudatos elmében jut kifejezésre, így mindkettőt egyformán elmebetegségként kezelik. Holott a lelki betegség, mindig a jelenhez köthető viszonyítási problémák által jelentkezik, míg a szellemi betegség, a hiányzó vagy elcsökevényesedett jellem által mérhető fel. Egyként kezelve azonban, sok esetben éppen ellentétes hatás váltható ki.
Például, egy stresz által deprimált beteg ember lelki egyensúlyát a stressz hatásai által előidézett szellemi torzulása idézte elő. A mai társadalmunk egyik legelemibb elmebetegsége. Ha azonban, kizárólag csak lelki gyógymódot alkalmaznak nála, akkor csupán részleges javulás érhető el, mert a kiváltó ok, szellemi hatás volt. Tehát, szellemi gyógymódra van alapvetően szüksége. Persze, a lelki torzulást is helyre kell billenteni természetszerűen. De az, szellemi gyógymód hiányában, nem orvosolható tartósan, és a depresszióra hajlamos ember, könnyen visszaesik deprimált állapotába. Ilyenkor, mindig az ember spirituális szintjét érdemes fokozni. Vagyis, azt az a mentális egyensúlytalanságot helyre billenteni, amely a lelkünk rovására, a szellemiségünket dominálja az elménk tudatában. Ha az egyensúly helyreáll, a spirituális egyensúly is rendbe jön. Ha pedig, a spirituális elmeegyensúly a lelkünk javára billen, akkor ellentétes mentális hatást vált ki a folyamat. A stresszel ellentétben, az öröm érzése fog uralkodóvá lenni bennünk. Ezt érezhetjük meghitt ünnepeink alkalmával.
A negatív mentális torzulás legideálisabb megelőzési, és gyógyászati módja, a szereteten alapuló Istenismereten, és Istenhiten nyugszik. Ezért kívánok minden értelmes embert Istenhez vezetni, a magam módján. A tökéletes Istentudat és Istenhit ugyanis, tökéletes lelki egyensúly teremthet, amely képes megakadályozni mindenféle szellemi torzulást. Vagyis, az előző példát figyelembe véve állíthatom, hogy ez a stresz elleni védelem egyik természetes módja. Káros mellékhatásai nincsenek. Ha csak nem az, hogy az ember, a még Istenben hitetlen emberek élcelődéseinek a céltáblája lehet. Én ezt a problémát úgy oldom fel, hogy vagy nem figyelek rájuk, vagy bocsánatot kérek számukra Istentől, vagy pedig nem megyek közéjük. Így oldom meg, a szellemi hozzáállásommal, a lelki nyugalmamat. Közben mindig olvasok, tanulok, hogy a szellemi megújulásom folytonos legyen.
Szinte minden személyes konfliktusunk, és társadalmi problémánk abból adódik, hogy olyan cselekedetek részesei vagy elindítói vagyunk, amelyekből vagy az érzelmi, vagy pedig, az értelmi támogatás hiányzik. Így a cselekedeteink nem képesek a hitünk szerint képviselni bennünket. Mert a hit már, érzelmileg jóváhagyott értelmes döntésünk, határozatunk, szabad akaratunk, valamilyen cél elérésének az érdekében. És amikor az értelem, és az érzelem együtt jut érvényre valamely cselekedetünk által, akkor áramlik életünkben a szeretet. Az a szeretet, amelyik az öröm érzésével, éppen Istenről képes tapasztalati bizonyosságot közvetíteni számunkra. Ez abszolút öröm, amely bennünk a lelket, mint életerőt, képes megújítani, és a szellemi hozzáállásunk helyességét visszaigazolni. Ezt a visszaigazolást Isten nyugtázza számunkra, éppen az abszolút öröm érzése által. Az ilyen örömért érdemes élni.
Sajnos az emberek relatív örömöket kergetnek, kárörömöket, amelyből hiányzik az irigység. Ezek a relatív örömök azonban, nem képesek olyan lelki és szellemi visszaigazolásra, amit az abszolút öröm képes biztosítani. Márpedig, az abszolút öröm érzéséhez, az ideális lelki állapot mellett, az ideális szellemi állapotra is szükségünk van. Mert a kettő harmóniájából születik meg az igazi hit, ami szeretetteljes cselekedetvezérlő gondolat, mint szabad akarat.
Az ember szellemisége tehát röviden, a memóriánk emlékeinek a "raktárkezelője", és így, folyamatos mentális viszonyt tart fenn az emlékeink között. Ennek a viszonynak a célja az, hogy a raktárkészlet minél teljesebb legyen az elménk számára. Így az emlékeink közötti ellentmondások, szellemi gondolatokként jelentkeznek. Ezek a gondolatok, nem válhatnak emlékké, mert nincsenek az elménk által tudatosan térhez, és időhöz rendelve. Így folyamatosan az elménk hatáskörébe rendeli őket a szellemiségünk. Éppen a tudatosodásuk érdekében. Amennyiben tudatosodik az elménkben egy szellemi gondolat, az azt jelenti, hogy az elménk, valamely meglévő emlékhez társítja azt, és így továbbfejlődött emlékként, el tudja raktározni a tudatalattink emléktárába, a memóriánkba. Ez a szellemiségünk evolúciós folyamata. Így ez a folyamat addig folytatódik, amíg nem válik minden emlékünk abszolút értékűvé. Mert csak a relatív értékű emlékeink között jelentkeznek, a gondolatainkat képező "adattári", "raktári" ellentmondások. Az abszolút ismeretekről szóló emlékeink, abszolút értékeket képviselnek, ellentmondó gondolatok nélkül. Így az abszolút ismeretek birtokában a szellemiségünk, mint mentális raktárkezelője a memóriánknak, egyszerűen megnyugszik, mert gondolati síkon, nem kerülnek felszínre benne, mentális ellentmondások. Ez a mentális állapot képviseli bennünk a spirituális fejlettségünk legmagasabb fokát. Amelyben a lélek uralhatja az elménket. A szellemiségünk, csak értelmes módon juttatja kifejezésre, a lelkünk szabad akaratát. Ilyenkor már, a lelkünk által bennünk élő Isten él rajtunk keresztül. A tapasztalat örömélménye azonban, továbbra is a miénk.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
