Mielőtt bárki kihangsúlyozhatná jogosnak vélt ellenvéleményét, leszögezem, hogy nem beletörődésről vagy megalkuvásról van szó, hanem egyszerű túllépésről. Elfogadni valamit ugyanis annyit jelent, mint nem foglalkozni valamivel, és nem harcolni valami ellen, túllépni a dolog felett. Tudomásul venni azt, hogy valami van, de már hatást nem gyakorol reánk, mert a létezését elfogadva, túlléptünk annak, reánk nézve, probléma jellegén is. Félreértés ne essék, azokat a dolgokat is elfogadjuk előbb-utóbb, amelyek zavarnak bennünket, csak idővel, rendszerint sokkal később, beletörődéssel. Addig azonban, az elménkben vívódunk, harcolunk ellenük.
Tulajdonképpen arról van szó, hogy minden dolog, ami a relatív valóságunk részeként létezik, az Abszolút létezés szerves része, így éppen az által létezik, következésképpen abszolút jogosan létezik. Az a tény pedig, hogy mi nem fogadjuk el, mert haszontalannak vagy károsnak ítéljük meg a létezését az életünkben, még nem csorbítja az abszolút Létezésben fennálló lét-jogosultságát. Így tudatosan harcolhatunk ellene bármeddig, de az csak arra lesz jó, hogy tovább fog visszahatni reánk stresszként. A harc, a küzdelem ugyanis komoly mentális kölcsönhatást is jelent, amelynek során sok energiát használunk fel egy bizonytalan kimenetelű akcióra. Valójában mindig valami érdekében harcolunk, még akkor is, ha úgy látszik, hogy a küzdelmünk valami ellen irányul.
A relatív anyagi világban természetes a centrális, azaz a kör jellegű mozgás. Ha a kör kerületén feljelölünk egy tetszőleges pontot, akkor az nemcsak kezdő, hanem végpont is lesz egyazon időpillanatban. És ez a pont bármelyik lehet a kör kerületén. Így a körfolyamatokban úgy váltakoznak a ciklusok, hogy a kezdőpont és a végpont teljesen összemosódik. Túllépünk a végponton és máris egy új ciklusba jutottunk az által, hogy egyben a kezdőpontot is túlléptük. Ez így természetes, és mégis az életünk ciklusaiban megtorpanunk, küzdünk, harcolunk a helyett, hogy túllépnénk egy új periódus ciklusába. Haladhatnánk az árral, de mi ellene úszunk, meg akarjuk fejteni, oldani a problémákat, így egyre jobban belebonyolódunk. Nézzünk egy általános példát.
Egyik alapproblémánk, ha nem vagyunk egészségesek. A beteg ember szükségszerűen sokat foglalkozik a problémáját okozó betegségével. Orvoshoz megy, gyógyszert vált ki, ápolja magát, és bárkivel találkozik kénytelen elmesélni a betegségével járó nehézségeit. Majd olvas és tanul a betegségéről, hogy tájékozottabb legyen. Pedig a betegség nem más, mint ugyanannak a periódusnak a ciklusjellemzője. Így, aki a betegségével sokat foglalkozik, az harcol ellene, ezért szükségszerűen ugyanabban a mentális periódusban rögzíti saját tudati állapotát, és így a kellemetlen ciklusideje, a harca idejének függvényében, növekszik. Így a betegsége egyre nehezebbé, egyre bonyolultabbá és kilátástalanabbá válik számára. Pedig a betegség is csak egy ciklusunk az életünk eseményeinek periódusai között. Sokkal hamarabb leszünk egészségesek, ha gyorsabban túllépünk a betegségi állapotunk ciklusán. Azt pedig az elfogadás törvényét alkalmazva sikerülhet a leggyorsabban.
Tudnunk kell azt, hogy a betegségünk is az abszolút Létezés teljesen szükségszerű elemeként manifesztálódott az életünkben, tehát abszolút jogszerűen vagyunk betegek. Köszönjük tehát meg mielőbb a Létezésnek azt, hogy az életünkben az aktuális betegség állapota létrejött, és így fogadjuk el azt, azaz lépjünk túl a betegség mentális állapotán. Aki ilyen módon elfogadta a kialakult betegségét a Létezés jogos részének, az túllépett a betegségét jelentő életciklusa mentális perioditásának végpontján, és így az új periódusa kezdőpontján is egyben, tehát az egészséges életciklusát folytathatja tovább. Vagyis, aki gondolatban túllép a betegség probléma jellegén, átlép az egészség gondolatilag elképzelhető szakaszába és így számára az egészség fog manifesztálódni, megvalósulni.
Ez persze így túl egyszerűen hangzik. Pedig valójában még ennél is egyszerűbb. Az elfogadás törvénye az idealista elmélet része, amelyben az abszolút Létezés nem más, mint Isten, a Teremtőnk. Teremtőként pedig éppen a hitünk teremtője. Így, aki hisz Istenben, az a rossz dolog elfogadásával túllép annak reá nézve hatályos voltán, és Isten új teremtési ciklusába rendeli az életét. Mert Isten a hitünk Teremtője, ezért az egészségbe vetett hit eredménye az egészséges állapot lesz. Tudva azt, hogy a mi valóságunk relatív fogalmak által értelmezhető, amelyeknek az egyik relatív megfelelője többnyire kínos számunkra, egyszerűen köszönjük meg ezeket Istennek, zárjuk le az életperiódusaink negatív ciklusait, és tudatosan lépjünk át egy új periódus pozitív ciklusába.
Köszönd meg a betegséget, zárd le ez által, és egészséges leszel.
Köszönd meg a szegénységet, zárd le ez által, és gazdagabb leszel.
Köszönd meg a magányt, zárd le ez által, és közösségi életed lesz.
Stb.
Köszönj meg minden számodra rossz dolgot egyenként, ez által zárd le őket, és jó lesz az életed, mert tudatosan olyan periódusba lépsz, amely által Isten jó életciklust teremt neked. Nos, ebben a ciklusban pedig addig időzz, ameddig tetszik, foglalkozz vele, harcolj érte, fektess bele sok energiát, mert amit az élettől elfogadsz és szeretsz, azzal kell a legtöbbet foglalkoznod. Vagyis más szóval, ne azzal foglalkozz, ami zavar, hanem azzal, amit szeretsz. A zavaró dolog éppen azért zavar, hogy elvonja a figyelmedet a szeretett dolgaidról. Ezek miatt a zavaró tényezők miatt alakul ki bennünk a stresz, amiben a szeretethiány uralkodik, ezért mentális indíttatású egészségromboló hatást fejt ki, különböző szervi betegségeket alakítva ki bennünk. Pedig csak egyszerűen át kellene lépnünk a problémákon úgy, hogy tudomásul vesszük azok létezését, és elismerjük létezésük jogosságát. Az így elfogadott tényezők nem kötik le a figyelmünket és így nem képesek negatív módon visszahatni reánk.
Van persze olyan dolog is, ami mélyen érint bennünket, ezért nehéz túllépni rajta, ezt elismerem. Azokat a dolgokat pedig tudatosan vigyük Isten elé. Isten a Teremtőnk, a hitünk teremtője, így minden lehetséges problémánk leghatékonyabb megoldója. Elég, ha elmondjuk neki azt, hogy mi aggaszt bennünket a zavaró dologgal kapcsolatban, és kérünk tőle abszolút, Isteni megoldást. Már az a tény, hogy foglalkoztunk a probléma megoldásával, megnyugtatja az ember lelkét. Szelleme elcsitul, és a stresz hatásai csökkennek, mert a háttérben ott a biztos tudat, miszerint a megoldás Istenre van már bízva.
Isten elé mehetünk akkor is, ha az adott problémás dologgal kapcsolatban van már esetleg valamilyen megoldási javaslatunk. Ezt a problémamegoldó gondolatot azonban precízen és pontosan el kell tudnunk képzelni. A képzeletünk ugyanis Isten teremtői tervrajza, mert reális képzeletet csak arról tudunk alkotni, amiben igazán hiszünk. A képzelet tehát a hitünk legideálisabb mentális képi megjelenési formája Isten előtt, ami teremtésre méltó. Azt azonban tudnunk kell, hogy csak olyan dolgokban szabad hinnünk, és azokról képzeletet alkotnunk, amelyek véleményünk szerint jók mindenki számára. Mert minden változás, amit elindítunk, óhatatlanul visszahat reánk is, ez a kölcsönhatás törvénye. Olyan hiteket formáljunk tudatosan, amelyek méltóak a teremtésre.
Ahogy a fizika legelemibb törvénye a kölcsönhatás törvénye, éppen ugyanúgy működik a dolog a mentális életünkben is. Minden akció re-akciót vált ki. Minden hatás ellenhatásba ütközik. Vagyis, ha ráütök egy asztal lapjára, akkor az én, ütéssel járó, akciómmal szemben, éppen olyan mérvű ellenállásba ütközik a kezem az asztal lapjához érve, mint amilyen erővel én odacsaptam. És éppen ez az ellenállás az aktuális ellenhatás, amely fájdalmat fog okozni nekem. Mégpedig olyan erős fájdalmat okoz, amilyen erővel megütöttem azt az asztalt.
Nos, éppen ugyanígy működnek a mentális kölcsönhatások is. Azokat azonban áldásnak vagy átoknak nevezzük. A pozitív mentális kölcsönhatás az áldás, míg a negatív az átok. Elvileg teljesen mindegy az, hogy melyiket alkalmazzuk, mindenképpen kölcsönhatásként funkcionál, és az előjelének megfelelő ellenhatást vált ki, amely így visszahat reánk. Vagyis, korántsem mindegy az, hogy milyen mentális hatás ér bennünket ellenhatásként. Én magam inkább a pozitív ellenhatásokat kedvelem, amelyek az áldásaim eredményeként létrejött reakciók.
Aki tehát, szeretettel élve áldásokat oszt az embertársai felé, azt ellenhatásként viszont szeretik, és az élete mások által is áldott lesz. Tehát szeretetre méltó embertársakat, barátokat szerez magának, akik átsegíthetik az élete nehéz periódusain. Az olyan ember pedig, aki átkokat oszt, ellenhatásként szintén átokban részesül, és sok ellenséget gyűjt magának, akik segítség helyett csak mosolyognak az élete nehézségein. Így az élete mindig tovább és tovább bonyolódik, egyre távolabb kerülve a szeretet lehetőségeitől.
Jó példa az elfogadás törvényének hasznos alkalmazására az, ha a bennünket zavaró dolog, például egy rokon, vagy egy jó ismerős betegsége. Amikor megtudjuk, zavar bennünket, mert tehetetlenek vagyunk azzal szemben, ami a szeretett embert legyűrte. Szívesen segítenénk, de a sajnálatunkat és az együttérzésünket túl kevésnek érezzük. A dolog megtörtént, nem tehetjük semmissé és az aggódás, mint negatív hit, csak ront a helyzetén. Pedig a megoldás kézenfekvő annak, aki tisztában van az elfogadás törvényével. Először is köszönjük meg Istennek, hogy nincs visszafordíthatatlanul nagyobb baj. Fogadjuk el az adott betegséget, mint a szeretett személy stabil állapotát. Majd kérjük Istentől a gyógyulást, mint egy új, jobb életperiódusa kezdetét. Természetesen higgyünk abban, hogy Isten a hitünk Teremtője, és ha a gyógyulásba vetett hitünk töretlen, akkor az a feltétlen teremtés része lesz.
Sokkal jobb eredményt érhetünk el azonban akkor, ha a gyógyult egészséges állapotot el is tudjuk képzelni. A reális elképzelésnek még az Isten sem tud ellenállni, persze nem is akar, mert éppen arra van szüksége. Amikor így járunk el valamely beteg ismerős helyzetében, akkor nyugodtak lehetünk, mert valóban megtettünk mindent az érdekében.
És még ez az eredmény is tovább fokozható. Jézus tanítása alapján ugyanis, minden kérés felerősödik Isten előtt, ha többen vannak egyazon akaraton. Így a közös ima, a szeretett személy rokonaival, ismerőseivel hatványozottabban jelentkezik Istennél. Félreértés ne essék, nem mondja a Biblia azt, hogy akik Istenhez fordulnak segítségért, azok csak Istenhívők lehetnek. Isten ugyanis mindenkiben hisz, és így minden reális kérést figyelembe vesz. A betegnek erről nem is kell tudnia, hiszen a várt hatás tőle teljesen függetlenül is létre jön, Isten erről gondoskodik. Ráadásul, az együttimádkozás azt is biztosítani fogja, hogy akik szeretik a beteget, és együtt imádkoztak érte, azok valószínűen nem fognak már ellenhiteket formálni az elméjükben, hiszen már Isten elé tárták a vágyukat.
Aki azonban, nem képes elfogadni a betegség állapotát, folyton felelőst és magyarázatokat keres. Az amúgy is zavart idegi állapotát felturbózza a végtelenségig, elméjében a lehető legrosszabb végletekig is elmegy. Sajnos ez is az ő hite. Reménytelen aggódása fokozódik, és így már a beteg életében gyászolja őt. Aki pedig ismeri a teremtés szabályát, az el tudja képzelni azt is, hogy az ilyen negatív gondolkodású hozzátartozó milyen szubjektív hatással van a beteg állapotára. Akinek ilyen a hozzátartozója, annak nincs szüksége sem balesetre, sem pedig vírusra ahhoz, hogy beteg legyen. A negatív hit is teremtésre kerül, Istennel ugyanis nem lehet viccelni. Isten az abszolútum, azaz minden abszolút tényező abszolút birtokosa. Ennél fogva Istenben nincs semmi olyan, ami relatív lenne. Tehát nem vonatkoztat el a jó vagy a rossz között. Számára csak teremtésre való hit létezik. Hogy azok megvalósulása jó, vagy rossz, az csupán a mi sajátságos megítélésünk kérdése.
Aki pedig, az elfogadás törvényét sikeresen alkalmazza, kiegyensúlyozott emberré válik, és még közvetlenebb szövetségese lehet Istennek, a relatív teremtés folyamatában. A dolgokat elfogadni tehát nem szívesség kérdése, hanem reális szükségszerűség. A negatív dolgok nem akkor szűnnek meg hatást gyakorolni reánk, ha küzdünk ellenük, hanem akkor, ha elfogadjuk a létezésüket, egyszerűen átlépünk rajtuk és előbb-utóbb érdektelenné, feleslegessé válnak számunkra. Imával és reális elképzelésekkel Isten segítségét is igénybe vehetjük a szükséges változtatásokat illetően. De azt tudnunk kell, hogy ami már megnyilvánult, az is valaki hite alapján lett a valóságunk része, tehát lét-jogosult. Vagyis, el lehet fogadnunk nyugodtan akkor is, ha még nem értünk egyet a létezésével. A hozzá való viszonyunk az elménk hozzáállásán múlik csupán, és éppen az által módosítható, vagy változtatható meg szükségünk szerint. Harcolhatunk ellene, de sokkal jobb az, ha a számunkra fontos dolgokért harcolunk, azokkal foglalkozunk az elménkben. Tartalmasabb lesz általa az életünk. Az elfogadás törvénye ezért nemcsak azt jelenti, hogy fogadjuk el ellenállás nélkül a számunkra még érthetetlen vagy kellemetlen dolgok létezését, hanem azt is, hogy figyelmünket inkább a már elfogadott, számunkra szükségszerű dolgok léte felé irányítsuk. Küzdjünk a szeretett dolgokért, ne pedig a nem kívánt dolgok ellen. A kétféle küzdelemben a tudatunk óhatatlanul megoszlik és így elvonja a figyelmünket a szeretett dolgokról. Lépjünk túl mindenen könnyedén és fogadjuk el a létezésüket, mentális harcokat pedig csak a számunkra fontos dolgokért vívjunk.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
