Ma már magszokott fogalom az energia, olyan természetesen beszélünk róla, hogy még a kisgyermekek is csak mosolyognak azon, ha valaki meg meri kérdezni azt, hogy ”Mi az energia?”. Attól azonban, hogy lekezeljük a témát, még nem derül ki az, hogy miről is beszélünk igazából. Ma a fizika azt állítja, hogy munkavégző képesség az energia, de ennek ellenére mégis a munkával azonosítja, hiszen azonos a mértékegységük. Márpedig a munkavégző képesség nem lehet azonos a munkával, mert ez így abszurd dolog. Mintha azt állítanám, hogy az étkezés azonos az étvágy tényével. Ezt egy jóllakott ember összetévesztheti, de egy éhező sohasem.
Hogy a téma mennyire komoly, azt jól példázza egy kedvenc idézetem:
„Van valami, amit energiának nevezünk, anélkül, hogy fogalmunk lenne róla, hogy mi az? A fizika úgy határozza meg az energiát, hogy az képesség valamilyen munka elvégzésére.”
„Mindenféle energiát számon tudunk tartani, még azt is tudjuk már, hogy az anyagot is titkos energiaraktárnak kell tekintenünk. De hogy mi az energia, azt egyetlen fizikus sem tudja közelebbről megmondani, de egyetlen filozófus sem.”
Sztrókay - Mi micsoda a fizikában?
Ha most elméletben szétszedünk minden létező testet, egészen a tovább már oszthatatlan pontok teljes halmazáig, akkor egy kettős alaptulajdonságú halmazhoz jutunk. Ez a szubjektív alaphalmaz. Szubjektív az Univerzum vonatkozásában, mert rajta kívül nincsen más a világmindenségben. Ami létezik, az minden benne létezik, igaz, most elméletileg pontokra szétszerelve. Így a szubjektív alaphalmazt két ellentétes abszolút alaptulajdonság jellemzi alapvetően. Minden létező alkotóeleme, egy-egy oszthatatlan alaptömegű, kvantitatív alapkiterjedéssel rendelkező pont, és a pontok teljes halmaza pedig, szubjektív alapközeg. Alaphalmazként olyan alapközeg, amelynek csak nyugalmi állapota létezik, hiszen rajta kívül nincsen semmi, mivel minden létezést magában foglal. Közegként tehát mozgásállapota nincsen, nyugalmi kényszer terheli. Viszont a szubjektív alapközeget az oszthatatlan alaptömegek építik fel, azaz a pontok, amelyeknek pedig nyugalmi állapotuk nem létezik, mert teljesen egyenrangúak, ezért felfüggesztés vagy alátámasztás hiányában szabadesésre kényszerülnek. Így az együttes szabadesésük állandó önrezgésben nyilvánul meg, ami a közegszintű együttrezgésük miatt hullámmozgásban jut érvényre.
A pontok tömegeinek mozgáskényszere, és a pontok közegének nyugalmi kényszere, potenciális érdekellentétet tart fenn a pontok viszonylatában, ami az energiában, mint kényszerhatásban nyilvánul meg. A kényszerhatás pedig valós abszolút egyensúlyt nem alakíthat ki az egyenrangú pontok alaphalmazában, ezért csak relatív egyensúlyt teremthet, amelynek során kialakulnak a létező testek, éppen a pontok halmazából. Ez a relatív egyensúly nem más, mint az a harmónia, amit az égen látunk, az égitestek szemlélése során.
A rezgés által az oszthatatlanok úgy mozognak ide-oda, hogy közben egymásnak adják át az általuk szállítható erőinformációikat. Igazolják ez által az impulzus-megmaradás törvényét. Így a hullámmozgásuk által a pontok továbbra is csak rezegnek, míg közben éppen azt az összhatást közvetítik, ami a rezgésüket fenntartja, azaz az energiát. A hullámban tehát már a hullámot kialakító alaptömegek összhatása terjed, nem pedig a hatást közvetítő alkotóelemek. Vagyis a hullámban energiává összegződnek a pontok által közölhető részerők. Így az erő vagy az energia kvalitások az Univerzum létezésében, tehát a testek kvantitatív tömeg vagy közeg állapotaival sohasem azonosítható. Viszonyuk csak kölcsönös lehet.
Az Univerzum potenciálkülönbsége kétféle módon közlődik, a lehetséges kiegyenlítődés érdekében. Erőként, az oszthatatlan pontok résztömegei között közvetlenül, objektív úton, és energiaként közvetve, szubjektív módon, amit a résztömegek együttes hullámmozgása közvetít. Az energia tehát nem más, mint az Univerzum alappontjainak teljes erőhalmaza, amely a hullámmozgás által közlődik. A hullámszabályok szerint pedig, a hullám szintű kölcsönhatások halmazritkulásokat és halmazsűrűsödéseket produkálhatnak. A halmazsűrűsödések eredménye pedig nem más, mint a testekké formálódás teremtő folyamata. Azoké a testeké, amelyeket elméletileg szétszereltünk az oszthatatlanok teljes halmazáig. Leszögezhetjük tehát, hogy az energia kvalitás, míg a tömeg kvantitás, vagyis nem módosulnak egymásba semmiféle matematikai praktikával sem. Valójában a testek tehetetlenségét is éppen a hatásokkal szemben képes kimutatni, amit az objektív erő és a szubjektív energia jelent.
Az erő mindig a tömegek által közlődik, közvetlen objektív felületi érintkezés kölcsönhatása útján, még akkor is, ha az a tömegérték valamely összetett test tömegeként fejezi ki a tehetetlenséget. Az energia pedig ezzel szemben, mindig az oszthatatlan pontok hullámmozgása által terjed, mint szubjektív hatás, így az anyagi valóságunkban közvetett térfogati kölcsönhatást eredményez. Vagyis nem a test felületén hat kölcsön objektív módon, hanem a test belsejét felépítő és azt kitöltő közeg halmazára hat szubjektív, azaz belső módon. A szubjektív kölcsönhatás ugyanis nem más, mint az oszthatatlan pontok által előidézett belső objektív alapelemek egyidejű és együttes kölcsönhatása, a testet felépítő anyagi részecskék alaptömegeire.
Nézzük most az energia mibenlétét a fizikát és a filozófiát szerető ember szemszögéből. Mivel pedig villanyszerelő az alapszakmám, ezért kezdjük az elektromos vetületével.
P = Teljesítmény = W/t
W = Munka = P*t
E = Munkavégző képesség = ?
P = U*I P = U2/R P = I2*R P = W/t
W=P*t W=U*I*t W= U2*R*t W=I2*R*t
Mint látható, ha a pillanatnyi munkateljesítményt megszorozzuk a munkavégzésre felhasznált idővel, akkor végeredményül a teljes munka reálértékét kapjuk meg. Itt az idő tehát a munkavégzés teljes folyamatában mérhető részpillanatok teljes eredője. Ebből persze természetesen az is egyenesen következik, hogyha az elvégzett munka reálértékét elosztjuk a munkára fordított idő reálértékével, akkor az egy pillanatra jutó munka átlagértékét kapjuk meg, azaz a teljesítményt. Ez bárki előtt ismeretes volt eddig is. Csakhogy, ebből az összefüggésből az is kiderül, hogy a munka nem más, mint teljesítményvégző képesség. A teljesítményvégzés tényét az idő pillanatainak az összessége igazolja. Ebből továbbá az is egyenesen következik, hogy mivel a munka állapotváltozást jelent a fizikában, ezért a teljesítmény nem más, mint maga az állapot, amin a munkavégzés által változtatni lehet. Így az állapotváltozás minden pillanatnyi mozzanata egy-egy új állapotból való átalakulás, ezért minden egyes pillanat munkafázisa éppúgy munkaértékkel bír, mint a teljes átalakulás végső és teljes folyamata. Vagyis tulajdonképpen, az állapotváltoztató folyamatot bárhol megszakíthatjuk elméletben, mégis mindig valamilyen fázisállapotot értékelhetünk, viszonyíthatunk. Így a viszonyítható állapot minden esetben valamilyen részmunka eredményeként jött létre és stabilizálódott.
P = Teljesítmény = Állapot ( Valamely test pillanatnyi létezési, észlelési állapota. )
W = Munka = Állapotváltozás = Teljesítményvégző képesség
E = Energia = Állapotváltoztató hatás = Munkavégző képesség
Ebből következik az is, hogy az energia, mint munkavégző képesség nem más, mint állapotváltoztató hatás. Mivel pedig a munkavégzés folyamata során az állapotváltoztató hatás jut érvényre valamennyi ideig, ezért itt is az idő játssza az egyik fő szerepet, mégpedig éppen a munkavégzés idejére. Mert az energia, mint állapotváltoztató hatás, csak a munkavégzés idejére képes a munkavégző képességét produkálni. Ezért az energia reálértékét akkor kapjuk meg, ha az elvégzett munka reálértékét megszorozzuk a teljes munkára fordított idő reálértékével.
E = W * t
Így az is természetessé válik végre, hogy ha a munkavégző képességet elosztom a munkára fordított idővel, akkor a munka reálértékéhez jutok, vagy ha a munkavégző képességet elosztom az elvégzett munka reálértékével, akkor a munkavégzéshez szükséges részpillanatok eredőjét, az időt kapom meg eredményül.
W = E/t t = E/W
Mivel a munka során realizálódhat a teljesítmény, mert a munka teljesítményvégző képesség, ezért realizálódhat általa az energia is, mert az energia pedig munkavégző képesség, így a munkaképlet képes csak az energiára és a teljesítményre is egy időben utalni.
W = E/t = (W*t)/t = ((P*t)*t)/t = P*t = W
Mivel a munkaképletben az energia, mint osztótag, többféle felbontásban is szerepel, ezért az energia is többféle módon fejezhető ki ez által.
E = W*t E = P*t2
Most pedig nézzük a teljesítmény, a munka és az energia mechanikus vetületét, ahol F- az erőt, s- a megtett utat, v- a sebességet, a- a gyorsulást és I- az impulzust jelenti.
P = F*v = I*a = I*(v/t) → J/s → W
W = P*t = F*v*t = I*v = I*v ¬→ J → Ws
E = W*t = P*t*t = F*v*t*t = I*s = I*(v*t) → J*s → Ws2
A munka mértékegysége a J- Joule, így a teljesítményé a J/s- Joule per szekundum és az energiáé pedig a J*s- Joule-szekundum lesz. Továbbá, a teljesítmény mértékegysége a Watt, ezért a munkáé a Ws- Watt-szekundum, míg az energiáé a Ws2- Watt-szekundum négyzet lett. Ez azért fontos, mert a fizikában a munka és az energia mértékegysége jelenleg még azonos.
Most pedig, hogy eljutottunk az impulzus és az út, sebesség és a gyorsulás viszonyaihoz, egyfajta analógiát lehet felfedezni, mégpedig azt, hogy az út, a sebesség és a gyorsulás éppen olyan viszonyban állnak az idővel, mint az energia, a munka és a teljesítmény.
P = I*a = I*(v/t) = (I*v)/t = W/t v = s*t a = s/t2
W = I*v = I * v = (I*v) = W
E = I*s = I*(v*t) = (I*v)*t = W*t W = P*t E = P/t2
Ha tehát az s- megtett utat megszorozzuk a t- idővel, akkor a v- sebességértéket kapjuk meg, és ha ezt tovább szorozzuk a t- idővel, akkor az a- gyorsulási értékéhez jutunk. Ehhez hasonlatosan, ha a test észlelhetőségét biztosító P- teljesítményt megszorozzuk a t- idővel, akkor megkapjuk a W- munka értékét, és ha ezt tovább szorozzuk újra a t- idővel, akkor a munkaértéket létrehozó E- energiaértéket is megkapjuk. Tökéletesen visszatükrözi ezt a tényt az I- impulzushoz fűződő viszonyuk is, amelyben az erő is megbújik látensen. I = F*t
E = I * s = F * t * s = F * t * v * t = F * v * t2 = P * t2
A fizika elkülönít egymástól helyzeti és mozgási energiákat, amelyek egymásba módosulva képesek tükrözni egy test energiaállapotát. Én természetesen már megszoroztam őket az idővel, ami a munkavégzés tényét képes realizálni számunkra.
Em = m*c2*t = m*v2*t = m*v*v*t= m*a*v = F*v = F*s*t = W*t = E
Eh = m*g*h*t = m*a*s*t = F*s*t = W*t = E
A helyzeti és a mozgási energia tehát csak a t- idő szorzótaggal válik az energia reálértékévé, mert a nélkül csak munkaérték maradhatna.
Eh = m*g*h*t = m*a*s*t = m*(v/t)*(v*t)*t = m*v*v*t = m*v2*t = Em
A helyzeti és a mozgási energia egymásba módosulva próbálják egymás létét igazolni. A mozgási energia értéke realizálható, mert a képletben a v- sebesség négyzetes viszonya a mozgás tényére utal. Ezzel szemben a helyzeti energia képletében nem a potenciális nyugalmi helyzet szerepel, hanem a gyorsulás, amit a g- nehézségi gyorsulás jelent, vagy az a- gyorsulás értéke. Így a helyzeti energia képlete valójában vagy vízszintes, vagy pedig függőleges mozgásra utal, míg a mozgási energia képlete a mozgási iránytól független mozgásra. Kizárólag helyzeti energiaértéket tulajdonképpen egyik képlet sem fejez ki.
Bárki joggal kérdezheti tőlem azt, hogy ha az Albert Einstein által felfedezett, E = mc2 képlet alapján most is működik a valóságunk, akkor az ugyan hogyan lehetséges? A magyarázat kézenfekvő. Az E = mc2 képletben a reálérték irreálisan magas, hiszen a fénysebességet egyetlen anyagi test sem érheti el, ezért a fénysebesség négyzetes aránya csak az irreális nagysága miatt „illeszkedik” a valósághoz. Ezzel szemben az E = m*v2*t képletben nincsen irreális végsebesség. Az mv2 szorzatnak az idő szorzótag ad reálértéket azzal, hogy mindig figyelembe veszi azt az anyagi minőséget is, amelyben a testtömeg gyorsítása történik, ami közeges tulajdonság.
E = m*v2*t → m = ρ*V → E = (ρ*V)*v2*t
Itt valójában arról van szó, hogy az m- tömeg azonos a ρ*V- vel, azaz a test teljes térfogatára kiterjesztett ró értékű sűrűségével, vagyis a test közegével. Amikor ugyanis a testet v- sebességre gyorsítjuk, akkor annak a közege is részt vesz a gyorsításban, nemcsak a tömege. Van ugyanis olyan apró szerkezetű közeg is, amely az anyagi test közegén áthatol, de a v- sebességre való gyorsítás következtében ellenállást tanúsít a testet gyorsító hatással szemben. Így a t- idő szorzótag éppen arra utal, hogy az anyagok testté formálódott mennyiségeit, a sűrűségkülönbözőség miatt, különböző t- idők alatt lehet az adott v- sebességértékre gyorsítani. Az elengedett test ugyanis szabadon esik egy közeg vonatkoztatási terében, de ennek a szabadon esésnek meghatározható vég-sebességértéke van. Ha ennél nagyobb sebességértéket kívánunk biztosítani a testnek, akkor a gyorsítás folyamatával munkát kell végeznünk rajta, ami az állapotváltozás tényével energiafelhasználást jelent. Ha pedig befejezzük a gyorsítást, akkor a test negatív gyorsulással visszafékeződik a közegben szabadon esése lehetséges végsebességéig. A c- fénysebesség anyagi test számára elérhetetlen sebesség, ezért a négyzetével való számolás is irreális dolog. Ha pedig mégis a fény sebességével számolunk, akkor tudnunk kell azt, hogy elméletileg igen komoly munkát fektettünk az eseménybe, amely természetesen komoly energia és időfelhasználással jár. Mivel pedig a test nem érheti el a fény sebességértékét, ezért ez az idő és energiafelhasználással járó munka csak virtuális lehet. Így a képzeletbeli, virtuális energia, az energia valós létét nem igazolhatja.
Mivel tehát, az anyagi létezés bármely formája esemény, mégpedig az oszthatatlan alaptömegek és az energia eseménye, ezért a t-időnek van alárendelve. Ennél fogva az energiaképletben a test tehetetlen voltát visszatükröző tömeg vagy közeg állapotjelzők mellett, a hatást igazoló sebesség és a sebességértékre való gyorsítási időnek is szerepelnie kell, reálértéket csak ezek együttes jelenléte biztosíthat.
Ráadásul, nincsen külön szükség arra, hogy helyzeti energiáról beszéljünk. A P- teljesítmény ugyanis a testté alakulás azon pillanatát jelenti, stabil állapotként, amely pillanatban a test éppen a viszonyításunk tárgyát képezi. A teljesítmény tehát a test létezési, azaz észlelhetőségi, vagyis másképpen az aktuális viszonyítható állapotát jelenti. Így a P- teljesítmény azt az állapotát jelenti egy testnek, amely állapotban éppen stabil helyzetben van és a viszonyítás tényszerűségét teszi lehetővé számunkra.
W = P * t
A munka ugyanis, az állapotváltozás tényét jelenti, ahol „P” az aktuális test létezési állapotát jelenti, míg a „t” szorzótag a változás ténye.
P = W / t
Ha pedig, az elvégzett állapotváltozás munkaértékét elosztjuk az állapotváltozás tényéig használt idő reálértékével, akkor megkapjuk azt, hogy az idő felhasználása alatt éppen milyen részállapotoknál tart az aktuális munkavégzés folyamata. A teljes munkaidő pedig a teljes munkavégzés után fixálódott új és végső viszonyítható, stabil állapotot jelenti.
t = W / P
Ez a képlet pedig, arra utal, hogy az elvégzett munka reálértékét bármelyik viszonyítható P- test- állapottal eloszthatjuk, és eredményül az adott állapot létrehozásához szükséges időértéket kapjuk meg az adott vonatkoztatási közeg halmazában. Természetesen a teljesen végső testállapot viszonyítása által a teljes munkaidő reálértékét kapjuk meg.
W = E / t
A test viszonyítható P- állapotának reális munkaértékét kiszámíthatjuk a munkavégzésre felhasznált energia, azaz a munkavégző képesség és a munkavégzési idő reálértékének hányadosaként.
E = W * t
A munkavégzéshez felhasznált energiaértéket, azaz a munkavégző képesség reálértékét megkapjuk a munkavégzés és a munkavégzésre felhasznált munkaidő szorzataként.
t = E / W
A test P- létezési állapota valamely munkavégző képesség munkavégzésének az eredménye. Így a t- idő az éppen viszonyított létező test aktuális viszonyítási pillanatára utal, és az energia, mint munkavégző képesség, és az elvégzett munka hányadosaként realizálódik.
t = W / P = ( P*t ) / P = t P * t = W = E / t t = E / W = ( W * t ) / W = t
Az időnek is kettős jelentősége van a mi relatív világunkban. Éppúgy visszatükrözi a W/P hányadosként a változás tényét, mint az E/W hányadosként az állandóság létét. Míg az első hányados a test változékonyságára utal, addig a második hányados éppen a test stabilitását jelenti. Ez azért van így, mert minden test, ami anyagi halmazként viszonyítható, tömeg és közeg egyazon időben, és ez által visszatükrözi az Univerzum lehetséges végleteit jellemző vonásokat. Így képez az anyag minden megjelenési formája számunkra relatív valóságot, vagyis éppen közbülső valóságot, ahonnan kitekintve éppen a két ellentétes Univerzális véglet felé tekinthetünk, amikor viszonyítunk. Vagyis arra az alapközegre, amelyet az oszthatatlan pontok építenek fel, és arra az alaptömegre, amely maga az oszthatatlan. Ezért mindkét véglet beláthatatlan előttünk, így reális viszonyítási alapot csak az abszolút egyensúly adhat számunkra. A relatív egyensúly, amit a súly jelent, csak utalni képes az abszolút egyensúlyban viszonyítható elvi realitásokra.
W = E / t = W * t / t = P * t * t / t = P * t
E = W * t = P * t * t = P * t2
Összegezve tehát, az energia nem azonos a munkával, mert az energia munkavégző képesség, és így az idővel való szorzás után nyer reálértéket. Ezért a mértékegysége sem J-Joule, hanem Js vagy Ws2. Továbbá, a c2 szorzótag irreális, amennyiben anyagi test nem érheti el a fénysebességet, ezért az energiaképletek reális szorzója csak a v2 lehet. Így aztán minden eddig használt energiaképlet helytálló lehet, ha megkapja végre az idő szorzótagot, ami a munkavégző képesség aktivitásának a mennyiségét, számszerűségét jelenti, hiszen a munkavégző képességnek csak addig lehet reálértéke, ameddig hatásával ténylegesen kikényszeríti az állapotváltozás tényét.
Az Einstein által kidolgozott energiaképlet tehát, megváltozik.
E = mc2 ----------------→ E = m*v2*t
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
