Jelen társadalmunk a kereszténység ideológiai elveire épülve jutott oda, ahol most tart etikai és erkölcsi szempontból. Így az etika és az erkölcs első megnyilvánulását is a Bibliában lelhetjük fel, mégpedig a teremtéskor. Isten, amikor megteremtette a világunkat, benne a természetet, akkor teremtette meg az embert is a saját képére, „tudatosnak”. Mivel az első ember Isten Szubjektivitásának tökéletes objektív megnyilvánulása volt, ezért a tudatát nem korlátozhatta, így az ember szabad akaratot nyert Istentől. Ahhoz azonban, hogy a szabad akarat értelmet nyerjen az ember életében, döntési helyzetet is kellett teremteni, mert a szabad akarat a befolyásolásoktól mentes döntéseinkben juthat csak kifejezésre. Ezért Isten az édenkertbe megteremtette a tudás fáját, ami az emberi tudat relatív lehetősége volt. A tudás fája ugyanis a jó és a rossz tudatos elkülönülését jelenti a tudatos elmében. Isten tehát egy törvényt, egy parancsot adott az embernek, mégpedig azt, hogy a tudás fájának a gyümölcséből ne egyen. Ez volt tehát az első és az egyetlen feltétel annak érdekében, hogy ez által a szabad akarat döntési lehetősége megnyilvánulhasson.
Mivel ezt a törvényt Isten hozta, ezért ez a tény egyben azt is jelentette, hogy az ember Isten alárendeltje, így egyben az embernek az édenkertben végrehajtható jogai és kötelességei is meg lettek határozva. Az ember ugyanis bármit tehetett, csak az egyetlen tiltásnak kellett volna engedelmeskednie. Ez a tiltás ugyanis kötelezte az embert Isten egyetlen parancsának a végrehajtására. Ez által a kötelezettsége által vált az ember felelőssé. Így az elmebeli szubjektív döntései által felelősséget vállalt az objektíven végrehajtott cselekedeteiért. És látta Isten és az ember, hogy minden milyen jó. Ez a morális ítélet pedig abból az etikus, azaz emberséges viselkedésből származik, amely az egyetlen törvény betartásának erkölcsi vonatkozásából törvényszerűen adódott. És innen már meg is fogalmazhatóak az egyes címszavak.
Etika: Tisztesség, hajlam, tudatosan emberséges, humánus viselkedési forma kialakítása. Az ember szubjektív hozzáállása a törvény adta jogaihoz és kötelezettségeihez, amely által a felelősségérzete jut kifejeződésre a szabad választásaiban. A törvények ugyanis nem köteleznek a jogok gyakorlására, de nem adnak jogot a kötelezettségek elmulasztására sem.
Az etika humánus tisztesség, amely hajlam az emberséges viselkedésre.
Erkölcs: Az erkölcs az ember szubjektív etikai, azaz tisztességes határozatainak az objektív megnyilvánulási formája. Ezért ez ember etikus viselkedése híven tükrözi a mentális etikus hozzáállását valamely törvényhez, amely által a jogait és a kötelezettségeit megnyilváníthatja a cselekedetei során. Az erkölcs szó szerinti fordítás alapján, a görög éthosz, hagyomány szóból ered, és éppen arra utal, hogy az alapvető viselkedési formáinkat elődeinktől tanulva a szokások és hagyományok által tudjuk úgy végrehajtani, hogy azok ne sértsék, és ne botránkoztassák meg azokat az embertársainkat, akikkel közösségben élünk. Így az erkölcs a társadalom érzelmi élete, amely a szokásokon és a hagyományokon alapszik.
Az erkölcs a szubjektív tisztesség objektív megjelenési formájának átvitele a mindennapok gyakorlatába.
Morál: Tudatos értékítélet a tapasztalható, megnyilvánult erkölcsiségről, amely az etikus hozzáállás által tükrözi, a felelősségérzet mélységét. Így van egyéni és kollektív morál. Az egyéni morál azt jelenti, hogy én, hogyan ítélem meg a saját és mások erkölcsiségét, míg a kollektív morál a társadalom erkölcsi értékítélete, éppen az egyének felé.
A morál erkölcsi értékítélet, amely a tisztességet vizsgálja a megvalósult tetteink erkölcsiségében.
Felelősség: Az ember objektívvé vált erkölcsös viselkedésében az a szubjektív etikai hozzáállása nyilvánul meg, amelynek a felelős voltát a morál, mint az erkölcsiség értékítélete fejezi ki. Ezért a felelősség megállapítása kétoldalú. Az egyéni morál alapján saját magam is felmérhetem a felelősségemet, de a kollektív morál által a társadalom is kiértékeli azt. Így a felelősség a morál szempontjából akkor megfelelő, ha az egyéni és a társadalmi morál értékítélete egyensúlyban van. Ezt a morálegyensúlyt pedig a társadalmi törvények biztosítják, mint a társadalom kollektív erkölcsiségének egységes hagyományokon alapuló megállapodásai.
Törvény: Az értelemmel bíró tudatos embernek a törvény biztosítja a szabad akaratának gyakorlásához a lehetőséget azzal, hogy jogokat biztosít a cselekedetek végrehajtásához, és kötelezettségekkel terhel a tiltott cselekedetek végrehajtását illetően. A törvények tehát feltételekhez kötik a cselekedeteinket az által, hogy a jogok révén engedélyt biztosítanak és a kötelezettségeken keresztül pedig, köteleznek bennünket a szabad akaratunk gyakorlásában. A törvény pedig azért szabályozza a szabad akaratunkat, mert az ember, társas lény, és így a jogaink a mi saját érdekeinket biztosítják ez által, másokkal szemben, míg a kötelezettségeink a mások jogait védik, éppen velünk szemben. A törvény tehát a társadalmi érdekegyensúlyra törekszik, ezért mindig társadalmi egyezség eredménye. Mert a szabad akarat nem a cselekvésre vonatkozik, hanem a cselekvéseinket generáló hitünk kialakítására. A hiteit mindenki szabad akarata által formálhatja, mert az csak mentális cselekedet, ezért csak mentális felelősség terheli, mégpedig Istentől.
Érdek: A törvények alkalmazása mindig érdeket véd, amely érdekben a szabad akarat van befolyásolva, szabályozva, a társadalmi megállapodás alapján, amit maga a törvény képvisel. Az egyének érdekképviseletét a társadalommal szemben és a társadalom érdekképviseletét az egyénekkel szemben a törvények végzik, mint a társadalom erkölcsét szabályozó kollektív megállapodások. Az ember addig lehet szabad az akaratnyilvánítása során, ameddig másokat nem sért az ugyanilyen szabadságjogaikat illetően. Így az egyéni érdeknek a köz-érdekeiben kell teljesülnie ahhoz, hogy reális érdekegyensúly alakulhasson ki. Mivel a természetben megismerhető rend és törvény tökéletes, ezért minden egyéb érdeket ennek a tökéletességnek kell alávetni. Ennél fogva minden viselkedési forma, ami a természet abszolút tökéletessége ellen hat erkölcstelen. Erkölcstelen Istennel, az abszolút tökéletessel szemben.
Az ember bűnbe esett. Ez azt jelenti, hogy úgy élt a törvény adta cselekvési lehetőségével, hogy a miatt megsértette a törvény által elvárható erkölcsiséget. Ennek morális értékítélete az lett, hogy az ember élt ugyan a szabad választás lehetőségével, de a cselekedete során nem volt etikus ahhoz, aki a törvényt hozta. Az által ugyanis, hogy Isten a tiltást kimondta, és az ember azt megértette, gyakorlatilag kollektív megállapodásra jutottak és így jogőre emelkedett az Isteni határozat.
Az ember akkor etikus, tisztességes, ha az értelmi, azaz a gondolati világát úgy formálja a szeretet jegyében, hogy közben az érzelmi világa is pozitív hatásával támogassa azt. Sajnos, ami észszerű, az nem minden esetben etikus, mert az etikus az észszerű érdekeket éppúgy szolgálja, mint az érzelmi szükségleteinket. Amíg az érzelmi és az értelmi világunk egységesen pozitív, addig etikusak vagyunk önmagunkkal és másokkal szemben is. Ha másokkal szemben túlzottan etikusak vagyunk, akkor önmagunkkal szemben etikátlanok, és fordítva. Ezért az etikai érzékünk a mentális fejlettségünkkel egyenesen arányos. Minél fejlettebb a spirituális mentalitásunk, annál kevésbé zavar mások szolgálata, tehát kevésbé érzem önmagammal szemben etikátlannak azt, hogy mások érdekei fontosak számomra. A társadalmi életünk, ideális esetben, éppen abban nyilvánul meg, hogy hogyan vagyunk képesek feloldódni egymás problémáinak megoldásában.
Gondolkodásunk és cselekedeteink etikusan akkor illeszkednek a társadalmi erkölcs elvárásaihoz, ha beszédünkben és viselkedésünkben a szokásaink, modorosságunk és jellemünk, tehát érzelmi jellemvonásaink éppúgy érvényre jutnak, mint az értelmi, azaz a mentálisan tanult észbeli jellemvonásaink. Etikánk tehát az alkalmazkodóképességünket jelenti a társadalmi életvitelünkben, ezért folyamatosan változó jellemvonásunk. Sem érzelmi, sem pedig értelmi szempontból nem vagyunk állandóak, ráadásul az erkölcs is társadalmak és társadalmi rétegenként is változó. Ezért az etikánknak éppen azt a rugalmas társadalmi alkalmazkodóképességet kell kifejeznie az egyéni életünkben, amely szerint a gondolataink és cselekedeteink, a folyton változó körülmények ellenére is, társadalmilag jó megítélésre tarthatnak számot. Jó emberré válni, alkalmazkodni képes jó gondolatok és cselekedetek nélkül nem lehetséges. Az etika tehát éppen azt a jó társadalmi alkalmazkodóképességet jelenti, amellyel mindig pozitívan állhatunk az aktuális erkölcsiség oldalára.
Létezésként érzékelni csak azt vagyunk képesek, ami hírt tud adni a létezéséről, tehát információértékkel bír. Így van aktív és passzív létezés. Passzív létezés az, amikor valaminek a létezéséről úgy vehetünk tudomást, hogy róla az értékelhető információ felénk vetítődik. Ilyen például egy átlagos tárgy, amelyről a fény a szemünkre vetítődve, az adott tárgy színének információértékét hordozza. Aktív létezés pedig az, amikor az észlelt tényező önálló információértékkel bír, amit a környezetébe vetít és az által egyértelműen beazonosítható. Ilyen például a beszéd, amely már a hangszín alapján is információt hordoz számunkra, és ehhez adódik még a szavak információértéke, a mondanivaló. Az élet az aktív létezése során biztosítja a legtöbb információt magáról. Ami pedig passzívan létezik és élő lény, az nem vesz részt az élet aktív kölcsönhatásaiban, mert minden, ami él mozog, és így ami mozdulatlan az élettelennek minősül. Isten az élők Istene, míg Sátán a halottaké. Így az élő az aktív életével Istent szolgálja, passzív életével pedig Sátánt. Igéjével Isten cselekedetekre ösztönöz. Az életben az aktív mozgás tart meg nem pedig a passzív mozdulatlanság, a halál.
A viszonyításban rejlő értékelés képessége miatt mindig a lét, a létezés értékelődik. Ez a tudatos értelmi értékelődés vezérli az érzelmeinket, hangulatainkat és szenvedélyeinket, amelyek az aktív és passzív cselekedeteinket befolyásolják. Márpedig a tudatos ember úgy viszonyul a környezetéhez, hogy a reális, tudatos eszével irányítsa létének érzelmi megvalósulását. Mert az ember a gondolataival, beszédével és a cselekedeteivel létezik, tehát viszonyul. Így a létezésünket vezérlő akaratunkat, normális körülmények között, a józan ész vezérli. Extrém esetben, az érzelmek viharában létrejövő cselekedeteink sokszor a józan ész elvárásaival éppen ellentétesek, indulatosak. Az akaratszabadságban kimondottan a józan ész diktálta reális akaratunk alapján adunk szabad folyást a cselekedeteinknek. Az akaratszabadság önmagában főképpen azt jelenti, hogy az érzelmektől független tudatos cselekvés. Csakhogy az érzelmek befolyása alá van rendelve minden tudatos értelmi képességünk. Ezért képes az indulatos ember kikerülni a reális értelmi lehetőségeket. A tudatlan, tanulatlan ember pedig szükségszerűen kénytelen mások eszére hagyatkozni, ezért mások akaratának az eszközei. Így alárendeltségi viszonyban élve sohasem érezhetik magukat igazán szabadnak. Ennek ellenére az akaratlagos cselekvéseink motivációja az észszerűség mellett az érzéki, érzelmi indíttatás is, aminek látszólag nincs sok köze az értelmes ésszerűséghez. Márpedig az érzéki és az értelmi vonatkozásaink nemcsak hogy elválaszthatatlanok, hanem az értelmi vonatkozásunk, az érzelmi életünk alárendeltje. Ez azért van, mert az ember a relatív értelmi tudatával az érzéki lényegiségét valósítja meg, a természetbe való beilleszkedése során. Értelmi és érzelmi életünknek egyensúlyban kell lenni ahhoz, hogy a létezésünk reális érték legyen. Mert az ember akkor etikus, tisztességes, ha az értelmi, azaz a mentális gondolatvilágát úgy formálja a szeretet jegyében, hogy közben az érzelmi világa is pozitív hatással bírjon, örömöt okozzon. Amíg az értelem és az érzelem harmonikusan a pozitív szeretetérdekeket szolgálják bennünk, addig etikusak vagyunk önmagunkkal és másokkal szemben is.
Tudomásul kell vennünk végre azt, hogy a lélek élteti a testünket, és az élethosszunk alatt folyamatosan gyarapítja, fejleszti a szellemiségünket. Úgy is mondhatjuk, hogy a lélek objektív gondolata a test, szubjektív gondolata pedig a szellem. Véleményem szerint az alapproblémát az okozza, ha a test és a szellem harmonikusnak látszó egységet élve, tudatosan kirekesztik magukból az őket éltető lelket. Ez egyfajta abszolút materialista felfogás, amely a lelket elfogadni nem képes, így lelketlen világot teremt magának.
A test és a szellem alkotja bennünk a lélek templomát, amely őket élteti, míg a lélek közvetlenül Isten temploma, oltára bennünk. Első lépésként tehát, a lélek tisztasága érdekében, a testet és a szellemet kell megtisztítani, majd második lépésként a lélek tisztasága teszi lehetővé azt, hogy Isten aktívan használhassa bennünk a templomát, otthonát. Ami nem etikus, az tisztességtelen, és ennél fogva erkölcstelen is, tehát bűn az. Valójában attól válik bűnné, hogy közvetlenül vagy közvetve Isten elleni az etikátlanságunk. A közvetve úgy értendő, hogy más létező élőlényekkel szemben vagyunk etikátlanok, akiket szintén Isten lelkisége éltet. Tehát közvetve szintén Istennel szemben követünk el bűnt.
Ami etikus, az tisztességes, így az etika az ember tisztességéről szól. Az erkölcs pedig az etika objektív megnyilvánulási formája, amely az ember szubjektív tisztességét képes megjeleníteni az emberi viselkedés objektív tapasztalati gyakorlatában. A viselkedési formáink tehát csak annyira erkölcsösek, amennyire tükrözni képesek az etikai, tisztességes hozzáállásunkat. Itt a tisztességes, azaz etikus jelző, közvetlenül az ember emberséges voltát tükrözi, azt a felelős viszonyt, amellyel részt vállal az életben, úgy a nővényi, az állati, mint az emberek által alkotott társadalmi életben. Az ember ugyanis a természet szerves részeként mindig viszonyul a természet más élőlényeihez is. Ebben az emberségben pedig a természet Istenével való természetes kapcsolat tükröződik, amely arra utal, hogy a Teremtő önmagából teremtett minden létező tényezőt a természetbe, ezért minden Isten egységének a természetes része.
Aki pedig, nem képes önmaga szubjektív lényével beazonosítani Istent, az mindig egy fiktív lény elképzelt hatása alatt fog állni, és nem lesz képes sohasem önmagát teljes felelősséggel nyújtani, amelyben a felhőtlen öröm érzése egyáltalán teljesülhet. Gondolataiban és tetteiben minden esetben az elképzelt fiktív Isten árnyékába rejtőzve átháríthatja a saját felelősségének a súlyát. Istent csak Isten képes teljes odaadással szolgálni szeretetben. Ez csak attól a pillanattól következhet be, ha valaki tudatosan képes azonosítani a saját és mások lelkét is Istennel. A lélek az Isten, akármilyen formát ölt is a megnyilvánult objektív valóságban, így mindig a lélektől jár a tisztelet és szeretet a lélek felé, amelyben a felelősség jut érvényre. Nem pusztán az objektív testnek, vagy a szubjektív szellemnek jár a felelősségteljes hozzáállás a lelkünktől, hanem az egészséges léleknek, Annak a tudatnak, amely tudatosan használja a testiséget és a szellemiséget a világban való alkalmazkodásához. Így a test és a szellem a lélek objektív és szubjektív kiterjesztései csupán, ahogy az agyunk kiterjesztései az érzékszerveink.
Mindaddig, ameddig nem vagyunk képesek a léleknek szolgálni, az élőlénytársainkon keresztül, a szeretetünk érdekorientált marad, ami azt jelenti, hogy a szeretetünk, szelektív módon, csak bizonyos érdekcsoportoknak jár, ennél fogva beszűkül és a társ-lelkek nagy részét eleve kirekesztjük abból a társadalmi szférából, amelyre a szeretetünk irányul. Így relatív szeretetben élve elkülönülünk a társadalmunkon belül, sőt még szembe is helyezkedünk egymással, mert a gazdasági érdekeinket mindig a szeretetünk tárgyai felé irányítjuk. Ebből adódóan, akit, vagy amit nem szeretünk közvetlenül, gazdasági érdekellentétben áll velünk és hamarosan ellenfelünkké válik a társadalmi életünkben. Így a kirekesztett lelkekkel szemben képtelenek vagyunk felelősséggel viseltetni, mert a felelősségünk a szeretetteljes gondoskodásunkat jelenti. Ezért szólít a Bibliában Isten abszolút szeretetre, amely minden lélek felé egyforma felelősséggel érvényesül. Csak az ilyen abszolút szeretetben oldódhat fel a humánus felelősség teljes mértékben és tükrözhet olyan erkölcsiséget, amelyben az etikus hozzáállás mindig tiszta maradhat. Ez a fajta szeretet Istentől jön, és Istennek szól rajtunk keresztül. Isten tolmácsa az, aki abszolút szeretetben képes az élete helyzeteihez igazodni.
Az ember, mint humán megnyilvánulása Istennek, akkor humánus, ha a gondolatait, szavait és cselekedeteit a felelős tisztesség hatja át minden esetben. A civilizált és kulturált ember így igazodik a természethez, amelyből a civilizációja miatt kívülállónak látszik. Ez persze csalóka ábránd, hiszen a természetszerető ember az otthonába varázsolja a számára biztonságosnak vélt természetet virágok, fák és más élőlények formájában. Attól azonban, hogy látszólag megelégszünk az általunk szobába zárt természettel, még felelősséggel tartozunk a teljes természet állapotáért is. A teljes természettért való felelősségünk pedig tulajdonképpen azt takarja, hogy mivel a természet szerves részei vagyunk mi emberek is, így a természettorzító magatartásainkkal valójában önmagunk életfeltételeit torzítjuk el, amely drasztikus változásokhoz nem mindig tudunk rugalmasan alkalmazkodni. Így azok óhatatlanul visszahatnak reánk akkor is, ha mi magunk a lakásaink vélt menedékében rejtőzünk.
A felelősség pedig, abban nyilvánul meg a törvények hatásaként, hogy a jogainkat úgy vagyunk képesek érvényre juttatni a gyakorlati életünkben, hogy ez által ne akadályozzunk másokat az ő jogaik gyakorlásában. Ez az odafigyelés bennünket kötelez. Ezért a gondolataink, a kimondott és leírt szavaink és a tetteink okozataiért mindig felelősséggel tartozunk. Ezen lehetőségeink által veszünk részt a társadalmi kölcsönhatásokban, és mivel ezek kölcsönhatások, óhatatlanul visszahatnak reánk is.
Így tulajdonképpen létezik objektív és szubjektív felelősség is. A szubjektív felelősség azt jelenti, hogy a gondolataink szabad áramlását nekünk kell szabályozni, hiszen a gondolataink fognak szavak és tettek formájában objektív alakot ölteni. Így a szubjektív felelősség itt azt jelenti, hogy a negatív gondolatokat minden esetben pozitívakkal kell helyettesíteni, hogy ne tudjanak a tudatunkban hitté fejlődni és a gyakorlati megnyilvánulás folyamatába kerülni. Így a tudat csak pozitív gondolatokat képes a hitvilágába beépíteni, amely gondolatoknak ennél fogva, pozitív lesz a kölcsönhatásra képes objektív megnyilvánulása is. Az objektív felelősség pedig azt jelenti, hogy közvetlenül felelősek vagyunk azokért a szavainkért, amelyek az objektív valóságunkban kifejeződésre jutnak, és azokért a tetteinkért, amelyek közvetlenül az objektív cselekedeteink eredményei. Így a gondolataink, szavaink és cselekedeteink az által, hogy változásokat képesek indukálni az objektív valóságban, felelősséggel terhelnek bennünket.
Aki pedig, mentesülni szeretne a szavak és tettek terhelő felelőssége alól, annak számára az a legegyszerűbb lehetőség, ha már szubjektív formában, a mentális gondolatok síkján felszabadul, mert mindig a gondolatok objektivizálódnak a szavaink és a tetteink által. Ez azért van így, mert minden gondolatunk a hitünket képes alakítani, ezért a gondolatok által a hitünk valósul meg a szavak és tettek objektív formáját öltve. Ezért sokkal célszerűbb a hitünk által vezérelni a mentális gondolatainkat. Ha a vegyes gondolataink vezérlik az alaphitünket, akkor az mentális zűrzavarhoz vezethet az elménkben. Hitvilágunk felborul.
Az által pedig, hogy a gondolataink objektív megnyilvánulásai során a szavainkban és a tetteinkben a hitünk fejeződik ki, valójában azok vagyunk, amit egész nap gondolunk. Úgy is mondhatjuk, hogy az ember nem más, mint a kifejezésre jutott hite. Ha tehát belenézünk a „tükörbe” és nem tetszik, amit ott látunk, akkor a hitünket kell gyökeresen megreformálni és a testünk, követni fogja azt híven. A mai lényünk a tegnapi hiteink eredményeként jött létre, így a holnapi énünket a mai hitünk fogja kialakítani. Az élet egy folyamat, amelytől nem idegen a változás. Változni tehát minden életkorban lehet és kell is.
Érdemes még szót ejteni a hitről. A hit nem más, mint a relatív emberi elme tudatosan abszolutizált gondolata. Ezen azt kell érteni, hogy az elme tudata mindig viszonyít, vagyis a felmerülő problémák lehetséges megoldásait mérlegeli többféle alternatíva alapján. Végrehajtani persze csak a legracionálisabbat érdemes. Ezért az elme tudata szavaz az egyik alternatíva mellett, és így persze a többi alternatíva rovására. Így tulajdonképpen abszolutizált értéket ad a kiválasztott alternatívája javára. Majd ezt a tudatosan abszolutizált, azaz hitté formált gondolatot, átküldi a tudat a tudatalattiba végrehajtás céljából. A tudatalatti pedig már nem viszonyít, hanem végrehajt mindent, ami hitbéli utasításként hozzá érkezik. Így a tudatink a relatív viszonyító, míg a tudatalattink az abszolút végrehajtó része az elménknek.
Az elménkben rejlő mentális hitvilágunkat tehát, érdemes igen komolyan venni, hiszen az minden megnyilvánulásunk alapja. Ennél fogva az erkölcsiségünk és etikai készségünk alapvetően a hitvilágunk függvénye. Továbbá a morális készségünk is a hitvilágunkon alapszik. Ahhoz pedig, hogy felelősséggel tudjunk viszonyulni a természetes környezetünkben élő lényekhez az kell, hogy tisztában legyünk a hit jelentőségével és rugalmasan tudjuk alkalmazni minden előttünk álló konfliktus megoldására.
Az etika, az erkölcs, a morál és a felelősség tehát elvezet bennünket a hithez, amely minden formájában Istenre reflektál. Az érzelmi élet elképzelhetetlen a hit képessége nélkül, és az értelmi életünk is alá van vetve az érzelmeinknek. Így bármit teszünk, az mindig lelki indíttatású dolog, és a hatása visszahat a lélekre. Társadalmi életünk is lelkek kölcsönhatása, amely a gondolatok, szavak és tettek által jut kifejezésre. Ezért legyünk mindenkivel szemben etikusak, az élet minden pillanatában, hogy erkölcsiségünk ne szenvedjen csorbát, és a felelősség kevésbé terheljen bennünket. Mert nemcsak a társadalom objektív erkölcse szerint kell részt vállalnunk a létezésben, hanem Isten szubjektív erkölcsi elvárásai szerint is, ami az abszolút szeretetre épül.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
