A világörökség intézménye 1972. november. 16.-án alakult meg, az UNESCÓ kezdeményezésével, amely a földünkön fellelhető természeti és kulturális értékek nemzetközi szintű megóvását célozza meg. Ez a nemzetközi megállapodás olyan egyedülálló jogi eszköz, amely globális kezességvállalást tesz lehetővé a világörökség részének nyilvánított értékek megóvása és karbantartása érdekében. Így 1978.- óta, folyamatosan veszik fel a védendő értékek listájára azokat a helyszíneket, amelyek egy-egy nemzet természeti vagy kulturális kincseként, a világörökség részének lett nyilvánítva. Ehhez a nemzetközi egyezményhez ma már 184 tagállam csatlakozott.
Ezek a tagállamok vállalták a belépésük pillanatában azt, hogy „személyes” felelősséget vállalnak minden olyan objektum állagának megőrzése érdekében, amely a világörökség listájára rákerül. Ez a lista persze folyamatosan szaporodik, hiszen mind a 184 tagállam jogosan tekinti privát érdekének azt, hogy a saját nemzeti szintű öröksége, világméretű örökséggé váljon. Így Magyarország is, 1985. óta tagja a szervezetnek, és már nyolc nemzeti büszkeségét nyilváníttatta a világörökség részének.
-1987.-BP. Duna-parti látképe, a budai várnegyed, Andrássy út és történelmi környezete.
-1987.-Hollókő újfalú és táji környezete.
-1995.-Az aggteleki cseppkőbarlang
-1996.-A Pannonhalmi Bencés Főapátság és természeti környezete.
-1999.-A Hortobágyi Nemzeti Park (A Puszta)
-2000.-A Pécsi Ókeresztény Sírkamrák
-2001.-Fertő/Neusiedlersee kultúrtáj
-2002.-A Tokaji Történelmi Borvidék
Ezek a Magyar nemzet ez idáig bejegyzett világörökségi területei és objektumai, továbbá még tíz terület vár, teljesen jogosan, erre a megtisztelő posztra.
Az öröklés nem új keletű dolog, hiszen minden nemzet saját jogszabályban rögzíti a társadalmában kialakult örökösödési alapjogokat. Az öröklés nem más, mint az ember halála esetén bekövetkező jogutódlás. Az öröklés joga olyan emberi alapjog, amelynek bármilyen korlátozása az alkotmányos emberi alapjogot sérti. Örökös pedig, olyan élő személy, akinek az örökhagyó az egész hagyatékát, vagy annak meghatározott hányadát juttaja. Az öröklés kétféleképpen jöhet létre. Első esetben, ha a hagyományozó, azaz az örökhagyó, nem készített végrendeletet. Ilyenkor az örökösödésre vonatkozó általános szabályok az érvényesek, minden örökösre nézve. A második eset az, amikor a hagyományozó végrendelettel szabályozza az örökösödés módját. Ilyenkor az örökölhető vagyon, az örökhagyó végső akaratának tiszteletben tartása mellett, kerül elosztásra, az örökhagyó által megjelölt örökösök között. Teljesen mindegy azonban az, hogy milyen úton és módon jön létre az öröklés, minden öröklési procedúrának vannak egyéb jogi hatásai is.
Az öröklés jogi hatásai:
„Az örökléssel az örökhagyó tartozásai is átszállnak az örökösre, aki ezért a reászállt vagyon értéke erejéig felel. Az örökölt vagyon értékét csökkentik a temetés költségei, a hagyatéki eljárás költségei és az örökhagyó hitelezőinek a követelései ebben a rangsorban. Ami ezek után marad, az a tiszta hagyaték, ami magába foglalja a köteles-részt, a hagyományt és a meghagyást is.”
Nos tehát, az öröklés minden nemzet jogrendszerében aktívan működő olyan jogi folyamat, amely valamely örökhagyó elhalálozásának pillanatától lép életbe, és csak az örökhagyó vagy a törvény által meghatározott természetes örökösök lehetnek a kedvezményezettjei. Viszont minden örököst terhelnek is, az örökösödési jogban meghatározott, jogi hatások, amelyek a hagyományozó temetési költségeivel, a hagyatéki eljárás állami költségeivel, és az örökhagyó hitelezőinek követeléseivel kapcsolható össze. Mivel pedig a Magyar jogrendszernek vannak nemzetközi vonásai is, amelyek által, a külföldön élő örökösök öröklési jogait tudja rendezni, ezért joggal feltételezhető az, hogy minden állam jogrendszerében él egy ilyen irányú záradék. Vagyis az öröklés nemzetközi vonatkozásban is működik.
Persze, most bárki mondhatja nekem, hogy ez egy egészen új keletű, extrém öröklési forma, hiszen külön nemzetközi egyezményen alapuló jogrendszer biztosítja a hatályosságát. Attól azonban még jogi forma, amely nemzetközi alapokon nyugszik, és az öröklés tényszerűségét határozza meg, miközben alapvetően az örökösödési alapjogokra vezethető vissza. Vagyis, olyan öröklési forma, amelyhez nem szükséges az örökhagyó személyes elhalálozása, sőt mi több, maga az örökhagyó is örökös, még az ő saját aktív életében. Tehát így, saját magát, és a többi örököst, nem terhelik az öröklés jogi hatásai, hiszen az csak az örökhagyó halála esetén léphetne életbe.
Pedig, az örökhagyók felelőtlenül élnek, és éltek. Olyan nemzeti és nemzetközi tartozásokat halmoztak fel, ami sok esetben, magasan felülmúlná az örökölhető vagyon reálértékét még akkor is, ha az örökségként szereplő objektumok felbecsülhetetlen értékeket képviselnek. Ezek a tartozások mindig terhelni fogják az örökösöket, és nagyon beárnyékolják az örökségük dicsfényét. A világörökség részei objektív természeti képződmények, illetve emberi alkotások. Az öröklés jogi hatásai pedig, amelyek az örökösöket terhelik, objektív és szubjektív vonatkozásúak egy időben. Objektív az a közvetlen anyagi kár, amit egymásnak okoztak az örökhagyók, és szubjektív az olyan nemzetközi ellenérzés, amit a sok ellenségeskedés váltott ki és tart fenn, még ma is. Vagyis, véleményem szerint, először az öröklés jogi hatásait kell figyelembe venni ez esetben is, majd csak azok után lehet szó a valóságos örökségről. Az öröklésnek ez a törvényeken alapuló egyetlen jogi módja, a mai napig.
A temetési procedúra azt jelenti számomra ez esetben, hogy a hagyományozó államok ellenségeskedéseit tesszük rendbe. Vagyis, a nemzetközileg fennálló jogi és egyéb ellentéteket orvosoljuk, törvényes keretek között. Eltemetjük azokat a nézeteltéréseket, amelyek szembe állítják az országokat. A tagállamok vállalják, hogy békeségben élnek egymással, és egymás békéje érdekében mindent megtesznek. A közös örökség státusza csak így tartható fenn.
A hagyatéki eljárás azt jelenti számomra ez esetben, hogy a hagyatékkal kapcsolatos nemzetközi jogi eljárás azonnal érvénybe lép, amint valamely jelentkező állam tagállammá válik.
Míg a hagyományozó hitelezőinek követelései azt jelentik számomra, hogy amelyik tagállam kárt okozott más nemzeteknek, azokat az adósságokat is rendezni kell, azért, mert a világörökség közös érdekeltségű jellegét, csak a tartós világbéke tarthatja fenn.
Addig a hagyaték nem képezheti a szabadon kezelhető örökség részét. Vagyis olyan örökösök lesznek az utódaink, akiknek kötelessége lesz rendbe hozni az elődeik hibáit, ha örökösök kívánnak lenni.
Mint látható, a világörökségre vonatkozó nemzetközi jogszabály, csak a hagyatéki eljárás érvényességét kívánja megoldani, kikerülve ezzel a többi, örökösödéssel kapcsolatos jogi hatást, ami ma, a nemzetközi ellentétek alapja. Vagyis nem temeti el a hagyományozók erkölcsi ellentéteit, amit az ellenséges gazdasági érdekek szítottak, és nem kívánja rendezni a hitelezők követeléseit sem, amit az a nemzetközi kár okozott, amit egymásnak idéztek elő, mint ellenséges államok. És mégis integrálni kívánja, ez a kulturált és jól megfontolt nemzetközi szerződés, az öröklés tényében, azokat a békés, megértésen alapuló szubjektív érdekeket, amelyeket az örökösöknek kellene mutatni egymás iránt. Csakhogy kétféle örökös van ám jelen egy időben. Azok a természetes örökösök, akik miatt megszületett ez az egyezmény, akik a mi utódainkként élvezhetik már most a jogos örökrészüket, és azok az örökösök, akik örökhagyókként nevezték ki magukat örökösöknek, és szintén máris élvezhetik, a hagyatékuk biztosította örömöket, egyfajta önjelölt aktív haszonélvezőkként. És ide tartoznak még azok az utódok is, akik még nem születtek meg, de a születésük pillanatában jogos örökösökké válnak, akaratuk ellenére is.
A nemzetek tehát, tovább élik a saját, jól megszokott szuverén, de sokszor ellenséges életüket, amelyhez természetesen hozzá tartoznak a történelmiségüket befolyásoló nemzetközi ellentétek is, amit tovább örökítenek az utódaiknak, az ő általános oktatásuk keretében. Vagyis megtanulják azokat az ellentétes viszonyokat is, amelyek alapján szuverének lehetnek, miközben a világörökségre szorítkozó nemzetközi egyezmény, egyfajta nemzetközi megértést és közmegbecsülést céloz meg, a globális, közös öröklés tényével. Hol és mikor fog feloldódni ez a világméretű nemzetközi ellentét?
Olyan ellentét ez, ami szintén öröklődik a világörökség objektumaival együtt, és mint látható, az örökhagyók nem is nagyon kívánják egyelőre megoldani, vagyis az már az örökösök feladata lesz. De melyik örökösöké, akik örökhagyókként ma is élvezik a saját hagyatékukat és fenntartják a természetes örökösökben a nemzetközi érdekellentétek csíráját? Vagy azoké a természetes örökösöké, akik a mi utódainkként egyetérthetnének ugyan a világ-örökségüket illetően, de mi, mint örökhagyó örökösök, közben tudatosan befolyásoljuk őket, a nemzeti érdekeltségű általános oktatásuk keretében, és örökül hagyjuk nekik a nemzetközi ellentétek eredendő okait, amelyek az ellentéteinket még ma is fenntartják?
Mi a biztosíték arra, hogy a természetes örökösök, ilyen feltételek mellett is örökölni kívánnak majd? Nem élnek-e inkább majd, az örökrészükről való lemondás lehetőségével? Hiszen ugyanannak a jogrendszernek kellene biztosítania a lehetőséget az örökrészről való lemondásra is, amelyik törvényes kereteket biztosít az öröklésre. Márpedig ilyen záradék szerintem nincsen a világörökségről szóló nemzetközi egyezmény szerződéseiben. Vagyis az örökség csak kötelezi az örököst? Köteles azt örökölni, ha már természetes személyként beleszületett ebbe a túlbonyolított világba, nemzetiségétől függetlenül, és persze köteles, az egyezmény nemzetközi szerződései alapján, azok állagát megóvni, az idők végezetéig. Vagyis, mi, mint szintén örökösök, felelőssé tesszük őket, még mielőtt megszületnének, még mielőtt örökölnének. Így, ebben a formában ez, sem nem humánus, sem nem kultúrált.
A világöröklési folyamat egyfajta végrendelet alapján jött létre, hiszen az, még az örökhagyó aktív életében lett kinyilvánítva, és az „ő” tudtával és beleegyezésével lépett életbe. Tehát úgy, hogy közben az örökhagyó továbbra is haszonélvező marad, az élete végéig. A végakarat kinyilvánítása során pedig, nincsen kitüntetett egyéni kedvezményezett, ezért minden az államra száll, vagyis világöröklési szinten, a világban élő összes egyénre. Így minden ember társadalmilag örökösnek nyilvánul, aki a világon van és létezik. Csakhogy a világörökség részét képező objektumok felbecsülhetetlen értékűek ugyan, de az örökösök mégsem rendelkezhetnek egyformán az örökrészükkel. Ameddig ugyanis, a gazdasági, valamint a gazdaság és egoizmus által fenntartott politikai ellentétek miatt, fennállnak a nemzetek között kiélezett ellentétek, annak ellenére éheznek és nélkülöznek emberek, hogy közben dúsgazdagok, hiszen a világ örökségének hagyatékait birtokolják. Az örökrészüknek semmiféle szinten sem haszonélvezői, viszont kötelezettjeik. És erről a jóléti államok nem akarnak tudomást venni, viszont a nemzetközi szerződés által, kötelezik őket. Holott történelmi síkon bizonyítható az, hogy éppen azért szegényebb államok, mert a történelmi események folyamatai alatt, többszörösen lettek kifosztva, vagy magukra hagyva, a fejlődésüket illetően.
Érvénytelen azonban a végrendelet abban az esetben, ha jogilag hibás, vagy ha a hagyományozó a végső rendelkezésének pillanatában nem volt a szabad végrendelkezési képessége birtokában. A világörökségről szóló végrendelkezés öröklés-jogi hibáit eddig is kifejtettem többé-kevésbé, és most nézzük a szabad végrendelkezési képességet, mint a végakarat kinyilvánításának erkölcsileg elfogadható reális alapját.
Ha tehát, figyelembe vesszük azt a tényt, hogy egy tisztességes, és így szabad végrendelkezési képességgel rendelkező hagyományozóról van szó, mint amit az UNESCÓ Világörökségi Egyezménye képvisel, akkor joggal feltételezhetjük azt is, hogy ez jól megfontolt, humánus, és minden örökös örökléshez való jogát egyformán figyelembe vevő, közös erkölcsi akarat. Ennek ellenére erkölcstelennek tartom azt, hogy az örökösöket, annak ellenére, hogy nem juthatnak az egyéni örökös részükhöz, gazdasági helyzetük figyelmen kívül hagyása mellett kötelezi a felelősségvállalásra, mégpedig a teljes világörökség vonatkozásában is, ami ráadásul, az ő akaratuk ellenére folyamatosan gyarapodik.
Persze mondhatná bárki azt, hogy ez nem személyre szabott egyezmény, hanem csak a világunk nemzetei között fennálló jogviszony. De a nemzeteket a személyek sokasága alkotja ám. A nemzetek által vállalt felelősség az egyéneket is kötelezi, mint az adott nemzet egyéni képviselőit, és kimondottan rajtuk keresztül juthat csak érvényre. Tudomásul kell venni végre azt, hogy a szegényebb államok éppen attól szegényebbek, mert szegényebb egyének alkotják alapvetően. Minél kevesebb ugyanis egy országban a szegény egyén, annál jólétibb a benne kialakult társadalma.
Ha pedig, ez nem így van, akkor meg mi közöm van az egészhez? Könyveljem el úgy továbbra is, hogy beleszülettem egy társadalomi rendszerbe, így örököltem alanyi jogon, a társadalmam által biztosított cseppnyi előnyöket, és az óriási hátrányokat egyaránt. És mostantól ez halmozódik reám világméretű szinten is. Akkor azonban kötözni való bolond az a hagyományozó, aki ennek ellenére reám is akarja örökíteni az értékes objektumait. Ha pedig bolond, akkor nincs abban a helyzetben, hogy szabad végrendelkezési képessége legyen. Pláne akkor, ha a végrendelkezése során, az én egyéni szabad akaratomat is tolmácsolni kívánja. Szépen hangzik a világörökség szó, de reám nézve nem igaz, mert ameddig nem élek jó sorban, addig nincs lehetőségem arra, hogy élvezzem az előnyeit is az örökségemnek. És a Föld népességének jó része nálam jóval szerényebb sorban él, vagy nyomorgó éhező. Naponta halnak éhen emberek a világunkban. Pedig ők is örökösök ám.
Az öröklés jogi hatásai azonban itt is azonnal életbe kellene, hogy lépjenek. Vagyis az a jól bevált jogi gyakorlat, amely szerint, az örökölt vagyon reálértékét csökkentik az örökhagyó temetési költségei, a hagyatéki procedúrák költségei, és az örökhagyó életében felhalmozott tartozásai, méghozzá szigorúan ebben a sorrendben. Majd, csak ami ezek után megmarad, az a tiszta hagyaték, ami örökségként eleve szóba jöhet. Tehát, véleményem szerint, sok szegény számára úgy működik ma még az dolog, hogy „nesze semmi, fogd meg jól”, és ettől kezdve nagyon vigyázz rá.
Az UNESCÓ nemzetközi megállapodásától függetlenül, mindig is működött a világörökség gazdasági szinten, hiszen a szegény, a hontalan, a nyomorgó eddig is örökölte a jussát az egész világon éppúgy, mint a gazdag a sajátját. A szellemi szegénységet feloldotta néhány állam az által, hogy kötelező oktatás keretében művelte a polgárait. Ez által lehetőséget adott a mentális gyarapodásra. Majd a jól megalapozott mentális értékekkel bárki olyan életformát választhat magának, amely által az anyagi gyarapodását is remélheti. És ezt a lehetőséget minden világpolgár számára biztosítani kell ahhoz, hogy reális örökösökként elvárható legyen tőlük az, hogy a világörökségről szóló nemzetközi szerződés érték legyen a számukra is. Addig azonban, két reális lehetőség kínálkozik a problémák feloldására.
Az egyik az, hogy belássuk azt, hogy a sok probléma, amit jeleztem a világ-örökség jogi hatásaival kapcsolatban, megoldhatatlan feladat, így nem alakítható ki olyan egységes jogalap, amely fenntarthatná azt, és így szüntessük meg a világörökség intézményét. Meg kell szüntetni, amíg nem képes minden örökös egyformán értékelni az örökségét.
A második pedig, hogy minden létező tényezőt a világörökség szerves részének kell azonnal nyilvánítani. Így minden objektum, minden növény és állat, valamint főképpen minden EMBER hagyaték, és azonnal a világörökség részének minősül. Abban az esetben jogszerűen tartható fenn mindaz a kijelölt objektum, amely máris a világörökség részévé vált, továbbá mindaz, amelyik már tervezve van, hogy a világörökség részévé nyilvánítsák, valamint mindazok az értékek, amelyek még léteznek a Világunkban. Ha pedig így állunk a problémához, akkor legalább azonnal tisztán látszik az, hogy még mit kell sürgősen „megjobbítani” ahhoz, hogy reálian értékelhető örökséggé váljon a világunkban.
Mivel pedig az öröklés ténye kizárólag emberi vonatkozás, ezért az örökségét értékelni képes értelmes ember a legideálisabb örökség. Ezt úgy értem, hogy a keresztény világban, a gyermek mindig Isten ajándéka. Ö maga az alapvetően jogos örökös akkor is, ha nem létezik a világörökség intézménye. De ha ő nem képes értékelni az örökségét, akkor számára az örökség semmit sem jelent. Az értékelés ténye nélkül ugyanis nincsen érték. Ahhoz pedig, hogy reálisan értékelő felnőtté váljon, arra a szeretetteljes nevelésre és ápolásra van szüksége, amely alapján ő is a mi általunk hagyományozott erkölcsi értékrendet fogja követni. Ezért, a gyermek a legideálisabb örökség, akiben, a neveltetése által, a szeretetünk integrálódott, és a kialakuló egyéniségével a kollektív erkölcsiséget erősíti. Ez a gyermek válik felnőtté, aki továbbra is örökös marad. Tehát bármilyen objektum világörökséggé nyilvánítása irreális addig, ameddig ugyanez az intézmény nem nyilvánítja alapvetően a világörökség részének az EMBERT. Ha majd az EMBER érték lesz a Földön, akkor értékelni fogja a társadalmi értékeket, és óvni azok állagát. Addig azonban az objektív értékek világörökségi szintű megkülönböztetése éppen az EMBER egyéni érdekei ellen hatnak. Hiszen a Föld országainak Emberei, túlnyomó részben nem is láthatják az örökrészüket, mert szegények. És mit ér a világ-örökség, a Világ egyénei nélkül, akik értékelni képesek azt? Mert a Világ, nem azokat az objektumokat jelenti csupán, amelyek felépítik, hanem éppen azokat a szubjektumokat, akik Emberekként alkotják.
A Világ szubjektív felosztása:
Világ = Emberiség
Országok-Nemzetek népei
Nemzetiségek
Rokonságok
Családok
Egyéni Emberek
Vagyis, a Világörökség a Világ Emberiségének az egyéneire vezethető vissza, ennél fogva minden egyéni Embert az öröksége elfogadására képes értelmes szubjektív állapotba kell hozni, és az örökségét gyakorlatban is értékelni és élvezni tudó objektív anyagi feltételekkel kell felruházni. Ameddig ez nem valósul meg, addig az Emberek többségének csak nyűg lesz a világörökségi program. Észre kell venni azt, hogy az értelmes Világunkat éppen az EMBER jelenti, így legfőbb érték benne csak az értelmes EMBER lehet, úgy egyéni, mint a teljes Emberiség szintjén.
Így a legreálisabb örökség az erkölcs hordozója, aki az utódainkban erkölcsi hagyományként segíti az embert, az ő reális értékelését illetően. A kollektív erkölcs segít a társadalmunkban eligazodva élni, míg egyfajta világerkölcs, segíthet a világunk nemzeti erkölcsei között kiismerni magunkat. Így az ember örökös és örökhagyó egyben, de a gyermekeink által, az ember maga a legideálisabb hagyaték is. Ezért az EMBER, alapvetően a világörökség részét kell, hogy képezze. Ha pedig az EMBER a világunk minden pontján emberi értékké válik végre, akkor általa minden egyéb létező tényező értékké válik, a születés és halál által kialakult jogutódlás jogos nemzetközi örökösévé.
Az UNESCÓ által fenntartott nemzetközi egyezménynek tehát, amely a világörökségre vonatkozik, első paragrafusként az EMBERT kell örökhagyónak, örökösnek és hagyatéknak tekinteni. Vagyis legfőbb érték az értékelni képes EMBER, ezért az EMBERHEZ kell igazítani az objektív viszonyokat, és nem fordítva. Mert a most hatályos világöröklési programmal éppen az EMBERT próbáljuk az objektív értékekhez igazítani. Az EMBER pedig, nem más, mint a Föld emberisége, vagyis minden embernek egyenlő Globális alkotmányos jogokat kell élveznie, hiszen minden egyéni ember érték az emberiségben. Olyan globális alkotmányos alapjogokat, amelyet az éppen aktuális társadalom kormányzási rendszere sem sérthet.
Ha pedig, azt állítja valaki nekem, hogy ez lehetetlen, hiszen a Föld emberiségének nagy része ma is éhezik, akkor annak csak azt mondhatom, hogy ez a legszomorúbb dolog az emberiség történetében. És ma éppen az UNESCÓ felelőssége, amely szervezet most az EMBER elé helyezte az objektumokról szóló világörökségi programját. A világban bőség van, persze nagyon irreálisan elosztva. Ha azonban, van pénz más országokat leigázni, tönkretenni és szegénységbe sodorni ez által, akkor legyen elég pénz az elesettek felemelésére is. Ha pedig mégis harcolunk, akkor az emberi nélkülözés ellen mindenképpen harcolni kell. Segíteni, finanszírozni csak addig kell őket, ameddig meg nem tanulnak, a saját adottságaiknak megfelelő helyzetben, önellátóak lenni.
Hazánk sem mentes a harctól, amit a szegénység ellen kell vívnia. Nálunk is van éhező gyermek bőven. Egyfajta elszegényesedési folyamat zajlik, ami párhuzamos a gazdasági elit kialakulásával. Ez pedig, az eltorzult gazdasági egyensúly eredménye. A rendszerváltás óta a hontalanság is meghonosodott hazánkban. Mindent meg kell tennünk azért, hogy nekik ne ez jusson örökség gyanánt. Ehhez pedig, felelős, valós demokráciában élő, reális társadalmak kellenek. Az a legfontosabb, hogy a világörökség részét képező objektumok között ne vesszen el az egyéni EMBER, a mindenképpen jogos ÖRÖKÖS, aki a legcsodálatosabb ÖRÖKSÉG is egyben.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
