Isten akarata és terve.
Az ember Isten temploma az által, hogy Isteni szikra, azaz lélek animálja, élteti. A templom kifejezés azt jelenti, hogy Isten anyagi felépítményei vagyunk, alapvetően azért, hogy megnyilvánulhasson általunk. Objektív szinten a testünket működteti, míg szubjektív szinten a szellemiségünket fejleszti, az életünk során. Azt a szellemiségünket, amely által, a mindenkori jellemünk képes kifejeződésre jutni, a hétköznapi hiteink segítségével.
Abszolút a tudása annak, aki minden tud, tovább már nem tanítható. A bölcs ember pedig, az abszolútabb tudás birtokosától kér tanácsot, vezetést, az élete nehezebb periódusaiban. Kérni csak alázattal lehet, azzal a mentális hozzáállással, amely által, egyértelműen elismerjük azt, hogy a mi tudásunk jóval csekélyebb. Az ember ugyanis, relatív elmével rendelkezik, így a felhalmozható tudása erősen korlátolt lehetőségekkel bír. Nincs is szükségünk a mindent tudás képességére ahhoz, hogy az emberi létezés egy adott pontján betöltsük azt a feladatot, amely a társadalmi elvárásoknak megfelel. Társadalomban élve, olyanok vagyunk, mint a fogaskerekek, néhány speciálisan reánk ruházott, vagy önként vállalt funkciót ellátva, biztosítjuk az emberiség egyenletesebb életvitelét. Közben azonban, problémákkal tarkított nehézségek elé állít az élet bennünket. És ilyenkor, mindig szükségünk van az okosabb, a nagyobb tudású vezetésére.
Isten terve az, hogy a tőle mentálisan elszakadt, és így tudatosan önállósult ember, önként, szabad akarattal visszataláljon hozzá, a minden tudás forrásához. Az édenben elszakadt a teremtett ember Istentől, a bűnbeesés pillanatában elfordult tőle. Az történt ugyanis, hogy egy kísértő által sugalmazott hátsó gondolatnak engedelmeskedett az ember a helyett, amiben Istennel összhangban megállapodott. Az Új-szövetségben pedig, Jézus élete arról szól, hogy az ember visszatalálhat Istenhez. Jézus eszméje által, megtisztulhatunk a bennünket terhelő bűntől, megszentelődhetünk. Jézus a megváltónk, azaz az Istenbe vetett tökéletes bizalom szimbóluma. Isten Szent Lelke csak akkor azonosul velünk, ha mi is megszentelődtünk végre, megtisztultunk a bűnös, kísértő hátsó gondolatainktól, amelyek meghiúsítják a hétköznapi alaphiteink megvalósulását.
Isten akarata az, hogy ha már megnyilvánult általunk, akkor velünk tökéletes összhangban élje az életünket, az emberi létezésünk azon sajátságos pontján, ahol éppen élünk. És ennek a szent célnak az elérése érdekében bontakozott ki előttünk Isten terve, amely által, mentálisan azonosulva Istennel, újra kialakítható az édeni sztereotip tudati alapállapot. Ez a megtérés folyamata, amikor a bűnössé vált ember önként visszatér Istenhez, és tudatosan is azonosul vele. Ameddig Isten akarata nem érvényesül az életünkben, addig bűnösökként élve, poklot teremtünk magunknak. Ebben a pokolban, pokollá tesszük egymás életét is. Amikor azonban Isten terve érvényre jut, és tudatosan megtér az ember, akkor a pokol mennyországgá változik, édeni tudatállapottá, ahol Isten akarata, a miénkkel párosulva, érvényesülhet végre.
A lélek által, Isten szikrája éltet bennünket. Istenhez tartozunk, őt nyilvánítjuk meg. Így a lelki indíttatású tiszta érzelmeink jelképezik bennünk Isten akaratát. Ezért szabad érzelmű akarattal rendelkezünk, mert Isten bennünk sem korlátozza önmagát. Szabadon, minden kényszer nélkül alakíthatjuk ki a hiteinket, amely a sorsunkat határozza meg. Mert a mai sorsunk, a tegnapi hiteink eredménye. A holnapi sorsunkat pedig, éppen a mai hiteink fogják meghatározni. Rajtunk múlik tehát, hogy milyen sors kialakítására kényszerítjük Istent. Isten megvalósítja azt számunkra, de tapasztalati szinten megélnünk, kizárólag nekünk kell.
Cselekedetvezérlő alaphiteinket, alapvetően úgy alakítjuk ki, hogy a megszerzett mentális ismereteink alternatíváiból, lehetőségeiből, minden esetben kiválasztjuk a számunkra legideálisabbnak tetsző megoldást, és azt az érzelmeinkkel dúsítjuk, így abszolutizáljuk. A mi saját akaratunk, a vágyból ébredő mentális gondolatunk. Az érzelmeinkkel feltöltött értelmes gondolatunk a mi alaphitünk, mert az tükrözi legtökéletesebben az aktuális jellemünket. Az érzelmeink Isten akaratát jelentik bennünk, a lelkünk tökéletes egyetértését. A mi Isteni jellemünk ugyanis, mindig az értelmesen és tiszta érzelmekkel kitűzött célunkat akarja elérni. Ennek a célnak az elérése érdekében, reményekkel tölt fel bennünket, és kitartást biztosít számunkra. A reményeinkben az a bizalom stabilizálódik, amely szükséges addig, amíg a hitünk meg nem valósul. A megvalósulás után, a reményünk hálába fordul. A kitartás pedig, a hit megvalósulásáig szükséges várakozásig, és a közben megvalósítandó cselekedeteink végrehajtásához szükséges türelmet biztosítja. Mert Isten nem varázsló, hanem teremtő. A hitünk teremtője. És minden teremtés időt vehet igénybe, azt a megnyilvánulási folyamatot, amíg az önmaga szubjektív lényegiségéből, létre nem hozza számunkra, a valóságunk részeként kifejezett hitünk tárgyát. Ami az alaphitünkben kifejezésre jutott reális célunk volt.
Amikor azonban, türelmetlenek vagyunk, akkor megrendül a bizalmunk a teremtőnkben, kitartásunk elmúlik, és a reményeink szertefoszlanak. Ilyenkor jelentkeznek a hátsó gondolatok, amelyek elirányítanak bennünket az alaphitük által kifejezett őszinte, tiszta céljainktól. A lelki indíttatású Isteni érzéseinket megvonjuk az alaphitünktől. A megkezdett Isteni teremtés folyamata abbamarad, mert a hitünk, a hátsó gondolataink függvényében módosult. Már nem a bennünket éltető Isten akarata érvényesül, mert a lelki érzelmektől megfosztottuk azt. Jellemünk kifejeződése is eltorzul, mert egy türelmetlen és megalkuvó ember méltatlan, módosult hitét próbálja kifejezésre juttatni, amely még tovább korcsosul, a felfokozott türelmetlenségünk miatt. Ennek a módosult hitnek a megvalósulása már nem okozhat akkora örömöt, mert nem kitartás, hanem megalkuvás jellemzi. Majd ilyen módon célt tévesztve, teljesen elhal. Ezek a kísértő hátsó gondolatok, sugalmazások, így hatnak az Isteni teremtés ellen.
Csak a szeretet biztosíthat türelmet, és így az Istenszeretet éppen azt jelenti számunkra, hogy amíg az Isteni teremtés folyamata zajlik, nem lehetünk türelmetlenek. Tökéletesen és megingathatatlanul bíznunk kell a teremtőnkben. Ő valósítja meg számunkra azt a célt, amit az adott alaphitünk által kitűztünk magunk elé. Nem engedhetünk sohasem, a bennünket kísérteni iparkodó hátsó gondolatainknak, vagy sugalmazásoknak, mert azok eltántorítanak bennünket a kitűzött céljainktól. Azoktól a tiszta, szent céloktól, amelyek megvalósítását Istentől reméljük. Isten akarata az, hogy a teremtés által, abszolút örömöt okozzon nekünk. Jézus szimbóluma azt jelenti számomra, hogy abszolút, megingathatatlan Istentudat. Mert csak az válhatja meg az alaphitünk által kifejezésre juttatott célunkat.
Isten azt mondta az ember teremtése után, „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön mozgó minden élőlényen.”. Mi emberek, mégis inkább egymáson élősködve uralkodunk. Pedig, Isten az embert a saját „képére” teremtette, tudatosnak. Melyik embert? Hát mindegyiket, egytől-egyig. Ezért vagyunk lelki testvérek az Úrban. Isten nem teremtett királyokat, sem kiskirályokat, az ő hierarchikus sleppjeikkel együtt, akik uralkodhatnak a többiek felett, miközben kizsákmányolják azokat. Az ilyen emberek dicsőséget aratnak le, holott minden dicsőség Istené, a minden tudás birtokosáé. Ez alól, a vallási hierarchiák sem kivételek. Így, aki földi dicsőségre pályázik, meglopja Istent. Az Istentelen ember önmagát isteníti, és elvárja azt, hogy mások is ezt tegyék vele. A kizsákmányolás ténye teremtette meg a szegénységet és a nyomort, mert Isten bőséget teremtett, amelyben Isten „lelki sejtjeként”, minden ember könnyedén megélhetne. Köztünk a különbség, kizárólag relatív szellemi indíttatású, azaz emberi okoskodás és ügyeskedés eredménye. És ez a következménye annak, hogy bűnös az emberi társadalom. Lelkileg tökéletesen egyenrangúak vagyunk, mint a tábla nélküli útkereszteződés. Életünket szabályok befolyásolják ugyan, de nem mondhatunk le az egymást megbecsülő udvariassági szokásokról sem. Alázatot kell tanúsítanunk Istennel szemben, és az emberekkel szemben is, mert ők is Isten szikráját hordozzák magukban, a lelkük által.
Ez az alázat nem megaláztatás, hanem ebben az alázatban bontakozik ki a szeretet minden lehetséges aspektusa, amely azt biztosítja, hogy ne csupán egymás mellett éljünk, hanem egymásért is. A megértés, a megbecsülés és a megbocsátás képessége olyan türelmes embert varázsol belőlünk, aki alázatos szeretettel képes szolgálni mások érdekeit is. Ahogy az a családokon vagy baráti társaságokon belül, elég jól működik is néha.
Akárhányszor vezekel is egy hívő ember az életében, bűnös marad a megtérés tényszerűsége nélkül. Akármilyen tudatos jócselekedetet hajtunk végre, nem pótolhatjuk az Isteni mentális vezetés lehetőségét. Isten ugyanis, nem azt akarja, hogy szenvedjünk, a vezekeléseink által, az kizárólag a mi saját döntésünk. Isten a bűnösök megtérését akarja elérni, a megjavulást, a megjobbulást az által, hogy mentálisan azonosulunk vele, és az ő végtelen teremtő szeretetének közvetlen részeseivé válunk. A jelenlegi tökéletlenségünket, éppen Isten tökéletessége egyensúlyozhatja ki. Jézushoz hasonlóan, mi is Isten gyermekei vagyunk, de ő ezt a feladatot tudatosan fel is vállalta, még a földi életében. Jézus azért élt itt a földön, hogy Isten üdvösségre vonatkozó tervét véghezvigye annak okából, hogy Istenhez visszatérve, megigazulva, újra Isten akarata és egyetértése szerint gondolkodhassunk és cselekedhessünk. Így ő lett az elsőszülött, ő lett az Üdvözítő, övé lett a megváltás feladata, ezért elsőként, előjogokat élvez ma már. Így nekünk, megváltott bűnösöknek, már csak azonosulnunk kell Jézus szimbólumán keresztül Istennel, megtérnünk hozzá, hogy megigazulhassunk az ő Szent Lelke által. Ha Jézussal azonosulva, az ő kiáradt tiszta, Szent Lelkével megszentelődünk mi is, akkor tiszta lelkűek és egyenrangúak lehetünk Isten előtt. Akkor alakul át az Istenismeretünk Istentudattá. A lélek pedig, akkor szentelődik meg, ha a gondolataink és cselekedeteink során az alapérzelmeink nem változnak meg, mindvégig Isteniek, tiszták maradnak.
Sohasem maradt az ember Isten nélkül eddig sem, nem ő fordult el tőlünk, mert Isten ma is a hitünk teremtője. Ma azonban arra kényszerül, hogy az eltorzult, a negatív, és a tévedéseinkre támaszkodó hiteink alapján teremtsen számunkra sorsot. Azok szerint a tévhiteink szerint, amelyeket a korlátozott tudású relatív elménk segítségével fogalmazunk meg. Amelyek tévhiteken és kísértő sugalmazásokon alapulnak. A megváltás ténye pedig, azt igazolja számunkra, hogy Isten, egyáltalán nem mondott le rólunk, bűnösökről, nem a halálunkat akarja, hanem éppen az életünkre alapoz. Mi tévelyedtünk el tőle, és ez a tény a bűnünk forrása. Így a gondolataink és cselekedeteink Istentelenek, akaratunk ritkán párosul Isten, érzelmeink által kifejezhető akaratával. A helyett, hogy egymásért élnénk, egymás ellen élünk, folyamatosan megsértve ez által, egymásban az Isteni közös mivoltot, a lelket. Viharokat kavarunk egymás érzelmi életében. Így, a hiteinket formáló gondolatainkat, a megsértett érzelmeink indukálják. Pedig, csak olyan értelmi gondolatunk válik hitté bennünk, amelyik érzelmi jóváhagyást nyer a lelkünktől. Mert a hitünk nem más, mint érzelmileg jóváhagyott értelmes gondolatunk, amely a tetteink által jut kifejezésre, alakítva, formálva így a sorsunkat. De az eltorzult érzelmeink csak eltorzult hiteket alakíthatnak ki az elménkben, így eltorzult valóságban éljük, a szintén eltorzított sorsunkat.
Amikor az ember megtérve, azonosul saját Isteni mivoltával, akkor kezdődik az igazi önmegvalósítás. Amikor az ember megtapasztalja az Istennel való azonosság érzését, a teremtés által, akkor kezdődik számára a belső spirituális élet, amelynek során, felfedezheti valós önmagát Istenben. Az Istennel való egység tudatos felismerése, lehetőséget ad arra, hogy az ember, a legtökéletesebben álljon helyt, a társadalmi élete felvállalt, és reá szabott szerepeiben. Olyankor képviselők vagyunk, Isten képviselői itt a földön. Így a gondolatainkban és tetteinkben megvalósíthatjuk azt, ami az adott életszituációkban és élethelyzetekben a legtökéletesebb megoldás. Erre Isten a garancia, aki végre általunk élhet, akinek amúgy is a felépítményei, templomai vagyunk. Valós templommá tehetjük magunkat Isten számára, mert ma még a testünk anyagi felépítményét, börtönként éli meg. Mert olyan relatív gondolatok és cselekedetek tanúja és elszenvedője bennünk, amelyekben az ő teremtői akarata passzív szerepekre kényszerül.
Isten terve beteljesült. Jézus megcselekedte az üdvösségünk folyamatát, így nekünk már nem kell testileg szenvednünk. Ahogy az Istennel való mentális azonosulás ténye tökéletesen megtisztít bennünket, megszentesít, megigazít, úgy a megtisztuláshoz vezető mentális utunk során is, azonosulnunk kell Jézus eszményével, a megváltónkkal.
Isten akaratát nekünk kell megértenünk, és megcselekednünk. Nem bonyolult. Alapvetően az a lényege, hogy a tudatosan kialakított és a lelki indíttatású Isteni érzelmeinkkel feltöltött gondolataink alaphitté alakulnak, valamely céltudatos cselekvés érdekében, amelyek Isten teremtő impulzusai. Ezekhez az alaphiteinkhez ragaszkodnunk kell mindenáron, ki kell tartanunk mellettük akkor is, ha kísértő szándékú hátsó gondolatok, vagy más emberek egyéb sugalmazásai befolyásolnának is bennünket. A türelmes kitartásunk jellemerősítő hatású, és mindig meghozza a gyümölcsét.
Az alaphitünk, általában véve, cselekedetvezérlő gondolatunk. Amiben nem hiszünk, azt nem is vagyunk hajlandóak megcselekedni, mert eleve elképzelhetetlen számunkra. Így, amiben hiszünk azt el is kell tudnunk képzelni, mégpedig a lehető legrészletesebb, és egyben legreálisabb formájában. A képzeletben kialakított mentális képen, minden lehetséges részletet ki tudunk dolgozni úgy, hogy közben a felfokozott lelki érzelmeinket is csatoljuk a mentális látványhoz. És így válik Isten teremtő feladatává a hitünk, a tudatosan realitást nyert képzeletünk által.
Az Istenhit kicsit másképpen működik. Az Istenbe vetet hit lényege az, hogy biztos tudatában vagyunk annak, hogy van az Univerzumban egy mindenre ható teremtő erő, amit a tiszta alaphiteink alapján vezérelhetünk, azok megvalósulása érdekében. Jézus fogalma jelenti a rendíthetetlen Istenhitet. Sajnos, a mai vallásos „hívő” embereknek, általában csak Istenismeretük van. Ez alapvetően azt jelenti, hogy elfogadják ugyan Isten fogalmát, az Isteni alapelvek szerint próbálnak élni, általában vallásos életet. Így a vallásukra jellemző dogmák határozzák meg az Istenismeretüket. Körülbelül 4000 féle vallásforma van bejegyezve a világunkban, erre az egy Istenre vetítve. Ez a sokféle különbözőség abból adódik, hogy ennyi féle módon értelmezik a Biblia leírt szövegét a „szakemberek”, azaz a papok. Az általam felvázolt Istentudat, olyan öntudatot képvisel, amely által, az ember tudatosan azonosul Isten minden megismerhető eszméjével, a kialakítható alaphitének megvalósulása érdekében.
A Szent Biblia az egyik legcsodálatosabb szimbólumkönyv. Benne minden szereplő, esemény és helyszín, egy-egy szimbólumot is jelent. Így a történelmi hűséghez ragaszkodó Bibliát, csak az a hívő ember értheti meg igazán, akinek jó a szimbólum megértési képessége. Isten fogalma azt jelenti számomra, hogy van az Univerzumban egy teremtő erő, amit a tiszta hitemmel vezérelni tudok, és a szerint alakul az életem útja, azaz a sorsom. Amikor Istent elfogadja valaki, akkor azonosul mentális módon Isten szimbólumát kifejező fogalmával, és ezzel az új tudással megvilágosodva, tisztán, Szent módon képes formálni, a mindennapi cselekedetvezérlő alaphiteit. Jézus fogalma pedig, az Istenbe vetett rendíthetetlen hit szimbóluma számomra, mert csak ő képes megváltani a cselekedetvezérlő hiteinket, minden alaphitet befolyásolni, kísérteni képes hátsó gondolat sugalmazásaitól. Amikor Jézust elfogadja valaki, akkor formálódik benne az Istenismeret rendíthetetlen Istentudattá, alaphitet megváltani képes elszánt céltudattá.
Isten akaratát megismerhetjük a Bibliában lejegyzett igéjének tanulmányozása által. Aki ugyanis, a Biblia írásait, az általam lejegyzett új ismeretek fényében tanulmányozza, olyan igazságokat fedezhet fel benne, amelyek által, egy síkon ismerheti meg Istent, és önmagát is. Mert a Biblia az emberi és az Isteni elme viszonyáról szól, amelynek kapcsolata által valósulhat meg Isten akarata.
Matécz Zoltán
2010. 11. 20.
matecz.zoltan@gmail.com
