Szkepticizmus.
A szkepticizmus fogalma, görögből lefordítva azt jelenti, körbenézni, megfontolni. A szkepszis, kétely, kételkedni szóból ered. Alapvetően olyan gondolkodásmódra utal, amely azt feszegeti, hogy az emberi érzékek felől érkező információhalmaz, és az emberiség által már megszerzett, és elfogadott tudás, mennyiben felel meg egyáltalán a valóságnak. Burkoltan, a fogalom alapját képezi az a kérdés, hogy lehet-e bárki, a valóságról alkotható tökéletes, abszolút igazság birtokában?
A szkepticizmus alapvetően, hiábavaló próbálkozásnak tekinti az emberi megismerést. A relatív tudatú emberi elménk, sohasem érintkezik közvetlenül a külvilággal, ezért kénytelenek vagyunk az érzékszerveinkre hagyatkozni, mint viszonylagos közvetítő elemekre. Így minden emberileg megszerezhető ismeret, olyan elméletet képviselhet csak, amelyik kizárólag relatív valóságképet tükrözhet. Tartózkodnunk kell tehát, az igazságot kialakító ítéletektől, mert azok csak relatívak lehetnek. A tudomány sem más. A tudós szakemberek kollektív hite, azaz abszolutizált relatív részigazságaik gyűjteménye. Vagyis, tudományos módszerekkel ellenőrzött, dogma alapú részelméletek. Így minden relatív emberi részelmélet, a dogmatizmusban gyökerezik, mint az abszolút értéket nyert részigazságok világában. Az észlelhető valóságról alkotott tudományos elképzelés igazságértéke is, minden esetben abszolutizált relatív igazság, következésképpen dogmatikus. Bármilyen logikai okfejtés emberek által kidolgozott módszer, ezért a szkepticizmus számára, elvileg elfogadhatatlan, mert csak relatív részigazság lehet az eredménye.
A szkepticizmus tehát, az emberi megismerési folyamatok tökéletlenségére alapozva, mindig megkérdőjelezi a relatív emberi igazságok reálértékét, mert az abszolút igazsághoz viszonyítva, mindig tökéletlenek maradnak azok is. Csakhogy, az abszolút igazság esetleges felismerése is, az emberi megismerési folyamataink által, jöhet csak létre. Ez kézenfekvő dolog. A szkepticizmus pedig, folyamatosan kételkedik az emberek által megfogalmazott relatív igazságokban, így kételkedni fog az abszolút igazságban is, mert azt is csak emberek fogalmazhatják meg számunkra. Deskartes, (Dékárt), az egyik legnagyobb szkeptikus, úgy fejezte ki ezt, hogy csak a kételkedésben nem kételkedhet. Ezért fogalmazta meg azt, miszerint „Gondolkodom, tehát vagyok.”. A gondolkodásra persze, a kételkedés ténye biztosított számára lehetőséget. Így a mondanivalója valójában úgy hangzik. Mivel kételkedem, ezért folyamatosan gondolkodom, tehát VAGYOK. Egy valós szkeptikus tehát, állandóan kételkedik, mert a létezésének ez az alapeleme.
Egy önmagára valamit is adó szkeptikus véleménye akkor reális, ha racionális érvekkel kifejti azt, hogy egy új elmélet vélt igazságértéke, mennyiben tér el, a már tudományosan elfogadott valóságkép elképzelhető igazságértékétől. Ha rávilágít azok tévesnek ítélhető voltára. A gúnyos kacaj, vagy például, a „Jót nevettem!” kifejezés, nem racionális ellenérv, hanem válaszra sem méltó, cinikus hozzáállás csupán. Minden reális ésszerűséget mellőz. Az a tény ugyanis, hogy valaki szkeptikus, eleve feltételezi azt, hogy az adott témakörnek igen jó ismerője, így ellenérveket felsorakoztatva, reális kritikai értéket kifejezve, képes képviselni az elfogadott tudományos álláspontot. A mai szkeptikusok ugyanis, a tapasztalati tudásra épülő tudományos bizonyítékokat tartják szem előtt, mert azok már igazolni látszanak az észlelhető valóságról alkotható emberi elképzeléseinket. Ezért kitartanak a mellett.
A tudomány fejlődik, mégpedig a saját maga által kialakított tudományos módszerek alakulásának mértéke szerint. Ez egyfajta lassú, konzervatív fejlődés, amelyben minden új állítás megőrzi a régi állítások alapértékeit, sőt, éppen azokra épül. Mint egy dominóvár, úgy néz ki, mert egymás részállításait próbálják átfedni, így biztosítva stabil mentális kötést önmaguk számára. És így, konzervatív szkeptikus az, aki szigorúan a fennálló, hatályos tudományos állítások fényében vizsgálja az új, radikális elméleteket. A dogmatikus alapokon nyugvó, tudományos álláspont képviselője. A konzervatív szkeptikus, összeveti az új forrásból jelentkező, még el nem fogadott elméleteket, a már elfogadott tudományos elméletek aktuális igazságértékeivel. Vagyis, a konzervatív szkeptikus, a hatályos tudomány képviselője, részigazságainak őrzője.
Csakhogy, ma már, a természettudomány alapvetően kétféle fizikát különböztet meg. Klasszikus abszolút fizikát, Newton életéhez kötve, és az új kor relatív fizikáját, Einsteintől számítva. A kétféle fizikai elmélet érdekessége az, hogy az új idők fizikája, alapvetően a klasszikus fizikára épül, de a végkifejlete mégsem egyeztethető össze azzal. Ez nem is csoda, hiszen a relatív fizikát kialakító alapelméletek egymással szemben sem egyeztethetők össze. Így a tudományos valóságkép mára már rendesen összekuszálódott, a fizika szemszögéből tekintve.
A radikálisan szkeptikus, ellentétesen viszonyul a tudományos igazságokhoz. A dogmákon alapuló, éppen hatályos tudományos részelméleteket támadja, ha hiányosságokat vagy ellentmondásokat vél felfedezni azokban. A radikálisan szkeptikus, alapfeladatának tekinti, és folyamatosan ellenőrzi, majd összeveti, a tudomány ez idáig megszerzett ismereteit, a folyton változó tudományos módszerek, aktuálisan újszerű igazságértékeivel. Továbbá, ugyanezt teszi akkor is, ha rést talál, a tudomány állításainak részigazságai között. Azok ugyanis, felerősítik a szkepszisét, a kételkedését. E miatt, új, modernebb kifejezésmódú lehetséges részelméletekkel áll elő, válsághelyzetet kialakítva ez által, a régi, és az új elméletek között. Így folyamatos kritikával illeti a tudomány eddig megszerzett eredményeit képviselő részelméleteket. Én például, egy radikálisan szkeptikus embernek érzem magamat, mert állandóan ellenőrizgetem a tudomány, és más emberi tanok, még elfogadhatónak tetsző igazságértékeit, és amennyiben nem vagyok képes egyetérteni azokkal, mert más a látásmódom, akkor leírom új elméletként a véleményemet, még akkor is, ha az írásaim, radikális változás kiváltására tesznek kísérletet. Így a radikális szkeptikus is a tudományos fejlődést szolgálja, csak a tudományosan elfogadott tanok kritikusan észlelhető hibáinak, és ellentmondásainak a tükrében.
A konzervatív szkeptikus ragaszkodik a rég bevált tudományos tételekhez, akkor is, ha ezzel az új, a radikális elméletet áldozza fel, olykor cinikus módon, mert számára a régiek tökéletesen megfelelőeknek látszanak. A radikális szkeptikus pedig, éppen azért gyárt új, gyökeres változásokat előrevetítő elméleteket, mert számára a régi tanok, már egyáltalán nem kielégítőek.
Lényegét tekintve, a szkepszis, azaz a kételkedés abból áll, hogy egy vélt igazságról szóló ítéletet, szembe állítunk azzal a jelenséggel, amelyről alkották. Ha az igazságról szóló tények, és érvek egyensúlya megbomlik az elménkben, az új ismeretek vagy állítások függvényében, akkor első lépésként, az adott ítélet mentális felfüggesztéséhez jutunk el. Azaz, az adott részigazságban való kételkedéshez. A második lépést az ítélet felfüggesztése váltja ki, egy új ítélet meghatározásának a kényszerét, amely módosult relatív igazságértéket biztosít, a vizsgált jelenség számára.
A tudomány védelmében munkálkodó konzervatívan szkeptikus ember, szembe helyezkedik az idealista, és az ezoterikus tanok képviselőivel is. Az ateista fogalma, Istentagadót jelent. Valójában, a tudománytalannak tartott idealista elméletek szkeptikusa, aki a tudományosan elfogadott igazságok érdekében, szembeszáll minden olyan elmélettel, amelyek e miatt, tudománnyal ellentétben Istenről szólnak. Mivel az ezoterikus tanok sem mellőzik Isten létét, ezért azok is támadási pontot jelentenek, a konzervatívan szkeptikus ember számára.
A kételkedés kényszere abból a felismerésből fakad, hogy az emberi igazságok abszolutizált dogmákból tevődnek össze. Vagyis, nem az abszolút igazságot takarják, hanem csak egyéb alternatívájú relatív lehetőségek kizárásával abszolutizált, valószínűsített, és így kiválasztott relatív igazságot jelentenek továbbra is. Kérdés az, hogy van-e az igazságnak abszolút oldala is? Továbbá az, hogy azokat megismerheti-e egyáltalán a relatív tudatú emberi elme? Vagy csak logikai következtetés utalhat a létezésükre?
A tudomány az objektív anyagi valóság megismerését célozta meg. Csakhogy, az anyagi halmazokat felépítő atomok, egytől-egyig, olyan térfogatot biztosító események, amelyben az objektív alkotóelemek összes térfogata, a teljes atom eseményszintű létezésének, egy tízezred része csupán. Így az anyagi létezésben, valójában az objektivitás a legkevesebb. A többi, kilencezer-kilencszázkilencvenkilencednyi rész, tulajdonképpen szubjektív, ha már objektív nem lehet. Az a szubjektív alaphalmaz tölti ki, amelyikben az anyagi létezés eleve megvalósult. Így a valóságunk objektív és szubjektív egy időben. Az objektív valóság viszonylagos, azaz relatív valóság, ezért relatív részigazságok jellemzik. Sok ilyen tudományos részigazság létezik, hogy megértsük az anyagi világ vélt, relatív összefüggéseit. A szubjektív valóság pedig, abszolút, a teljes Univerzumra nézve, ezért abszolút igazság jellemzi. A tudomány már rávilágított erre is, amikor meghatározta a relativitáselméletek végkifejlete alapján, hogy a fény terjedési sebessége állandó.
Számomra az „állandó” kifejezés abszolút értékűt jelent. Akármilyen anyagi vonatkozású sebességhez viszonyították ugyanis, a fény sebességét, minden esetben, abszolút módon állandónak mutatkozott. Véleményem szerint, ennek az lehet az oka, hogy nem objektív sebességről van szó, csupán objektív sebességértékekhez viszonyított szubjektív hatássebességről. A szubjektív alaphalmazban alakulnak ki ugyanis, a mágneses információkat közvetíteni képes mágneses hullámok. Ezekben az információ, 300 000 km/s sebességgel terjed. Így a szubjektív alaphalmaz abszolút törvénye, igazolást nyert tudományos szempontból is, mégpedig az, hogy a mágneses hullámok által, az információ terjedési sebessége állandó. És ennek része a fényhatás is, amit az anyagi halmazokban vált ki. Más spektrumú mágneses hullám információértéke, másmilyen hatást vált ki az anyagi halmazokban. Ha pedig, a tudomány további kutatásokat végez, akkor erre az abszolút igazságra kell alapoznia minden egyéb relatív állítását, mert csak az abszolút igazság képezheti a természettudomány alapját, fundamentumát. Reális kiindulási pont, csak az abszolút igazság lehet. A szubjektív valóságot képező, szubjektív alaphalmaz abszolút alapközegében terjednek a mágneses információk, mágneses hullámok közvetítésével, és minden elektronra képesek hatást gyakorolni, továbbá minden elektron állapotváltozásáról azonnal tudnak, mivel közvetlen dinamikus kényszerkapcsolatban állnak egymással. Az anyagi struktúrákat meghatározó elektronokkal állnak szoros kapcsolatban, ezért az objektívnek megismert anyagi világunk, függőségi viszonyban van a szubjektív alaphalmaztól. Az arányait tekintve, az objektív valóság, csupán homeopátiás méretekkel kifejezhető, egy tízezred része csupán a szubjektív alaphalmaznak, az atomos szerkezetű anyagi halmazokon belül. Az anyagi halmazokon kívül, ez az arány, számunkra felmérhetetlen.
Amikor én Istenről beszélek, akkor éppen a szubjektív alaphalmazról teszek említést. Mint a minden objektív anyagi halmaz, elektronszerkezetének állapotváltozására közvetlenül ható, és a minden objektív anyagi halmaz, elektronszerkezetének állapotváltozásáról közvetlenül tudó, olyan oszthatatlanokból álló szubjektív alapközegről, amelyben a mágneses hatások terjednek. Szokatlan lehet az, hogy külön emlegetem a mágneses hatásokat az elektromos hatásoktól, mert a mai ember megszokta azt, hogy elektromágneses hatásokról beszélünk így, együtt kifejezve. Csakhogy, anyagi halmazok hiányában nem beszélhetünk elektromos hullámokról. Márpedig vákuumban, és az Univerzum anyaghiányos terében, nem tehetünk említést anyagi halmazokról, csak az anyagi halmazok állapotváltozásainak terét biztosító szubjektív alaphalmazról, amelyben a mágneses hullámok kialakulhatnak. Ezek a mágneses hatások bírnak energikus információs értékkel számunkra. Mágneses úton terjed az energia, amely állapotváltozást képes előidézni az anyagi halmazok elektronszerkezetében, megváltoztatva ez által, az anyagi halmazok adatait. Ezért az energia mágneses úton való terjedése információáramlásnak minősül. Mivel a szubjektív alaphalmaz, fogadni, közvetíteni és kezelni is képes a mágneses információkat, ezért az Univerzum abszolút tudatú ELMÉJÉT valósítja meg. Ebben az abszolút ELMÉBEN, kizárólag abszolút törvény uralkodik. Mégpedig az, hogy a mágneses információ terjedési sebessége állandó. Az idealista filozófia pedig, mindenhatóként és mindentudóként határozta meg Istent, aki az abszolút igazság birtokosa. A kvantumelméletek pedig, ha ilyen jó ütemben haladnak, így is, úgy is Istenhez vezetnek, az abszolút igazság birtokosához. Mert az abszolút igazság megszerzése a tudomány szent célja is. Én csak segítek nekik, a szerény lehetőségeim szerint.
Az ateista gondolkodású emberek, erősen fékezhetik ezt a mentális folyamatot, de megállítani nem képesek ők sem. A negatív, azaz gyenge ateista, aki szkeptikus ateizmust hajt végre, azt vallja, hogy Isten létének nincsen tudományos bizonyítéka, így nem dönthető el az, hogy létezik. Így a szkeptikus ateista nem foglalkozik Istennel, mert nem hiszi azt, hogy létének van tudományos szintű jogalapja. A pozitív, azaz erős ateista, ezzel szemben a mellett, hogy tudománytalannak tartja Isten létét, határozottan szembeszáll minden idealista jellegű teológiai eszmefuttatással. Vitába száll azokkal, a tudományosan kialakult álláspontok védelmében. Ha azonban, a tudomány elfogadja, és tudományosan „jogerőre” emeli Isten létezését, akkor az ateisták is szükségszerűen tudomásul veszik azt a tényt, és magukévá teszik Isten eszményét. Valójában nem Istennel van a probléma, hanem az Istenértelmezéssel. És ebben még a „szakavatott” papok sem egységesek, akkor hogyan várhatnánk el éppen a szkeptikusoktól azt? Az én általam kifejtett Istenértelmezés könnyen illeszkedik a fizika elfogadható szabályaihoz, és nem ellentétes az idealista, és ezoterikus elméletekkel sem. Kompatibilitása összhangba hozhatja, a ma még ellentétes értelmű, de az emberi kultúra szerves részét képező részelméleteket. Szerintem ugyanis, a létezés kétféle valósága csak úgy érthető meg egységes teljességében, ha Isten fogalmát tudományosan is elfogadjuk, és akkor a tudomány is Isteni lesz végre.
Ha kiküszöböljük a tudományos tanokból azokat az elméleteket, amelyek már nem állják meg a helyüket, mert ellentmondásokon és tévhiteken alapulnak azok, és ugyanezt tesszük az idealista és ezoterikus tanokkal is, akkor egy olyan letisztult egységes elméletrendszerhez juthatunk, amelyben tudományosan is elfogadottá lesz Isten léte, és a hozzá kapcsolódó elveket és lehetőségeket, előnyére tudja végre alkalmazni az emberiség. Mint bármely más elfogadott tudományos állítás esetében. A tudomány már régóta használja a szubjektív valóságra vonatkozó tényezőket is, mert a kétféle valóság, alapvetően elválaszthatatlan egymástól. Az energia, az idő, a gondolat, az információ, a fény, és még sok más tényező, amelynek objektív vonzata egyáltalán nincsen, a szubjektív valóság résztulajdonságait alkotják. Életünk szerves részét képezik a nélkül, hogy konkrétan tudatosodott volna bennünk azok szubjektív tényserűsége. Ha azonban, tudatosan is elfogadja végre a tudomány azt, hogy a valóságunk objektív és szubjektív egy időben, akkor egészen új út nyílik meg a tudományos megismerés előtt, amely eddig csak az objektív valóság megismerésére szorítkozott. A szubjektív valóság megismerésének igényével, a tudomány megnyithatja végre azt az utat is, amely a valóságunk kilencezer-kilencszázkilencvenkilenced részének feltárását is megcélozhatja.
Nem állítom azt, hogy egyből mindent tudni fogunk, de a valóságunk szubjektív alapú oroszlánrészének folyamatos megismerése által, az objektívnek megismert valóságról is, sokkal tisztább képet kaphatunk végre. Korlátolt lehetőségeink felszabadulhatnak, és az emberiség fejlődése megállíthatatlanná válik. Istennel, a szubjektív lehetőségek forrásával, sokkal többre juthatunk, mint így, Istentelenül. Egy konzervatívan szkeptikus ember, szükségszerűen kételkedhet ebben, és ragaszkodhat a régóta bevált tudományos sémákhoz, de egy radikálisan szkeptikus ember, nem teheti azt meg, mert kénytelen realisztikusan gondolkodva kibillenteni a tudományt, a már ötven éve tartó csipkerózsika álmából. Albert Einstein óta ugyanis, nem sokat fejlődött a tudomány, inkább csak szemléli a rohamos tempót diktáló technikai változásokat. Gyakorlatilag, a tudomány, C vágányra futott. Azon belül bonyolítja az egyre elfogadhatatlanabbnak látszó részelméleteit. Ha ebben az állapotában marad, mert nem képes a szubjektív valóság felé kinyílni, akkor csak a jó Isten tudja azt, hogy meddig tartózkodik ebben a passzív helyzetében.
Matécz Zoltán
2010. 11. 24.
matecz.zoltan@gmail.com
