A kvantumelmélet margójára.
A táguló Univerzumról alkotott elképzelés szerint, a kvantumelmélet olyan világegyetemet tükröz számunkra, amelynek fényében valaha, minden tömeggel rendelkező anyagi test, egy közös halmazt alkotott, mégpedig egy pontba sűrítve. De nem csupán egymás mellett, egy helyre tömörödve ám, hanem a szó szoros értelmében véve, egy végtelen parányi pontba sűrűsödve. Olyan végtelen parányi pontba koncentrálva, amely már nem is minősíthető tömegértéknek, hanem csupán energiának. Az ősrobbanás után pedig, ez az energia, a sebességváltozás függvényében, egyfajta tömeggyarapodáson ment keresztül. Ezért a kvantumelméletben, tömeg és az energia, egymásba módosuló tényezők lettek, amelyben az észlelhető valóság, a folyamatos tágulás jelenségét produkálja.
Így született meg a kvantum fogalma, a kvantumelmélet alapja, amelynek az lenne a célja, hogy a fizikai matematikában, abszolút értékű tényezőként lehessen számolni úgy az energiaértéket, mint a tömegértéket. Amint Albert Einstein energiaképletében, E=m*c2 alapján, az energiát és a tömegértéket. Csakhogy a kvantum „energiaadag” maradt, amely ilyen módon frekvenciafüggő relatív tényező lett, azaz nincsen konkrét abszolút értéke. Plank képlete, E=h*v, nem biztosít abszolút értéket. Márpedig, ha a matematikában, az abszolút értékű tényezők relatív, azaz változó értéket kaphatnak csak, akkor a végeredmény mindenképpen paradoxikus. Egy, vagy többváltozós egyenletrendszerben gondolkodva pedig, tökéletes káoszt eredményez, ha az egyenlet alaptagjai is változók, mert csupán relatív értékűek.
A tömeggyarapodás téves képzete ma is él. Amikor egy testet gyorsítunk, akkor a gyorsítás keltette kölcsönhatás függvényében, nem a tömege fog gyarapodni, hanem a térfogata növekszik csupán. Erre utal az m=ρ*V tömegképlet, ahol a sűrűség változása szükségszerűen a térfogat változását is jelenti. Többlettömeg nélkül, nem létezik tömeggyarapodás. Az már nem csupán fizikai képtelenség lenne, hanem matematikai is. A kölcsönhatásban résztvevő test ugyanis, közeg is, amely közeg egyre gerjedtebb állapotba kerül, a gyorsító kölcsönhatás során, ezért a térfogata szükségszerűen növekedni fog. Azaz, a gyorsító munkavégzés arányában fog megváltozni az állapota, amely a térfogati módosulásán látványos változás igazán.
Az én véleményem szerint, változás csak úgy jöhetett létre az Univerzumban, ha a tömeget és az energiát, két teljesen ellentétesen értelmezhető tényezőként, egymástól tökéletesen különálló összetevőnek tekintjük. Akkor ugyanis, az energia és a tömeg, kizárólag egymástól függenek. Ha egy anyagi test tömegének állapota megváltozik, akkor azt a változást, a reá ható energia reálértékének a megváltozása idézi elő. És így van ez fordítva is, miszerint, ha egy anyagi test tömeghalmazát biztosító energia reálértéke megváltozik, akkor az a tömeghalmazban stabilizálódott anyagi struktúra állapotváltozásával jár együtt. Az energia kiterjedés nélküli hatás, azaz kvalitás, míg a tömeg éppen ellenkezőleg, kiterjedés, más néven kvantitás. Így a tömeg, éppúgy megmaradó tényező, mint az energia. Kettőjük egymásra hatása következtében alakul ki a tömegek állapotának bármilyen szerkezetbe való módosulása, vagy állapotbéli változása. Így az észlelhető állapotváltozásokban, az a munka értékelhető, amit a megváltozott kvalitatív energia végez, a ható képességeivel szemben tökéletesen hatástalan, azaz tehetetlenséget produkáló, kvantitatív tömegek vonatkozásában. Így a tömegek, az energia hatása alatt, strukturálisan szervezett, stabilan viszonyítható állapotba kerülnek. Ha pedig, ezen a stabilan viszonyítható állapoton változtatni szeretnénk, akkor újra munkát kell végeznünk az adott anyagi struktúrán. Munkavégzésünk során pedig, kvalitatív hatást, erőt, vagy energiát használunk fel, a kívánt kvantitatív állapotváltozás létrejötte érdekében.
Ha azonban, a tömeg mellett, az energia is csupán állandó jellegű, megmaradó tényező lenne az Univerzumon belül, még akkor sem alakulhatna ki változás abban. A kétféle állandó ugyanis, tökéletes egyensúlyban lenne, és pusztán, folyamatosan várnák a változás lehetőségét. Mert energiaváltozás nélkül, elképzelhetetlen dolog az anyagi struktúrák állapot béli változása. Csakhogy, a tapasztalat az, hogy energia hatására, az alaptömegek által kialakított anyagi struktúrák, állandóan változnak, módosulnak. Ahhoz, hogy a tömeggel rendelkező struktúrák változni tudjanak, nem csupán energiára van szükség, hanem az energia reálértékének a megváltozására is, mégpedig a növekedésére, az Univerzumon belül. Az anyagi létezések stabil viszonyíthatóságát, mágneses állóhullámok által biztosítja az Univerzum. Az energia ugyanis, fenntartja az agyagi struktúrák létezését, míg az energiaváltozás, módosítja azokat.
Az energia mennyiségi „szaporodását”, úgy érthetjük meg, az Univerzumon belül, hogy tudomásul kell vennünk azt, hogy az energia és az információ, egy és ugyanaz a tényező, csak más szempontból szemlélve. Véleményem szerint, az energia szubjektív munkavégző képesség, és a mágneses hullámok által terjed, mint mágneses alapú kvalitatív hatás. Az információ pedig, szintén mágneses alapú tényező, amely önálló hatással nem bír ugyan, de hűen követi az energia áramlását. Amikor az energia, hatást gyakorol egy anyagi struktúra stabilan viszonyítható szerkezetére, akkor munkavégző képességként, megváltoztatja annak a viszonyított adatok által megismert szerkezetét, vagy helyzetét. Az észlelhető változás utal az energia aktuális munkavégző folyamatára, amelynek az eredménye az lesz, hogy az energia új viszonyítható adatokkal ruházza fel az aktuális anyagi struktúra megváltozott állapotát. Ez az anyagi állapotváltozás pedig, olyan viszonyítható adatokat biztosít a vizsgált anyagi struktúra számára, amilyen informatív értéket képviselt a közölt energiaváltozás, amely az észlelt állapotváltozást létrehozta. Így az energia, mint mágneses hullámokban kódolt információ, új viszonyítható adatokkal ruházza fel az anyagi struktúrát. Amint ezt megtörténik, munkavégzésként észleljük az állapotváltozás tényét.
Ahhoz azonban, hogy az energia és az információ, közös tényezőként legyen értelmezve az Univerzumban, arra van szükség, hogy a két mágneses alapú tényező alaptulajdonságai is közös nevezőre kerüljenek, a tudományos elméleteinkben. Az energia értéke ugyanis, a tudomány állítása alapján, zárt rendszerben mindig állandó. Ezzel szemben, az információ mennyisége, exponenciálisan növekszik. Ennek alapvető oka az, hogy minden stabilizálódott információ, újabb információk felé nyit lehetőséget. Továbbá, minden információ, többször is felhasználható. Így maga az alapinformáció nem szűnik meg, hanem a felhasználása, hasznosítása esetén, olyan anyagi változásokat indít el, amelyek újabb részinformációkat biztosítanak a szubjektív alaphalmazban. Éppen ez a folyamat biztosít, az információ mennyisége számára, exponenciális növekedési képességet. Ha azonban, az Univerzumban szaporodó információ exponenciális jelleget mutat, akkor az energiának is exponenciálisnak kell lennie a világmindenségben, mint az információ mágneses összetevőjének, hordozójának.
A kvantumelmélet alapján, a végtelen Univerzum, zárt rendszernek minősül, mert minden létezést magában foglal. Csakhogy ez az állítás eleve magában foglal egy burkolt paradoxont. Hogyan lehet ugyanis, végtelen egy zárt, azaz véges rendszer? Ha mechanikus szempontból nézve végtelen, akkor energetikai szempontból nem lehet zárt, ha pedig, zárt energetikai rendszer, akkor nem lehet végtelen, azaz nyitott mechanikai rendszer. Ez az ellentmondás kizárólag úgy oldódhat fel, ha tudomásul vesszük végre azt, hogy az Univerzumot kettős létezés jellemzi. Objektív értelemben, relatív létezést testesít meg benne, minden viszonyítható összetett anyagi struktúra. Ezzel szemben pedig, szubjektív értelmű, abszolút létezést valósít meg, az oszthatatlan fotonok stabil pontjaiból felépülő szubjektív alaphalmaz. A szubjektív alaphalmaz nem összetett halmazszerkezet, ezért egyáltalán nem nevezhető végesnek. Így a szubjektív végtelenben lehet csak aktív, az objektív véges. Vagyis, a szubjektív alaphalmaz képezi az Univerzum abszolút halmazú alapközegét, míg az anyagi halmazok, összetett relatív részközegek benne. Így a relatív összetett anyagi vonatkozások, a statikusan abszolút alaphalmaz, centrális mozgásra kényszerült részét képezik. Nem különülnek el tőle, hanem benne történnek, valós, észlelhető eseményekként.
Így az anyagi világunk, mint relatív vonatkozása a létezésnek, nyílt relatív rendszer. Vagyis, elektromos tulajdonság jellemzi, amely mindig a mágneses abszolút viszonyoktól függ. Maga a teljes Univerzum pedig, szigorúan zárt szubjektív energetikai rendszer, mert abszolút módon mindent magában foglal, ami a létezést képezheti. Beleértve természetesen, a nyílt relatív anyagi rendszereket is. Ezért az Univerzum energiája, mágneses hullámok közvetítésével közlődik, és minden esetben informatív értékkel bír. Mivel pedig, a mágneses alapú információ mennyisége, a mi tapasztalataink alapján, exponenciálisan növekszik az idő függvényében, ezért az energia is exponenciális növekedéssel bír az Univerzumon belül. Így a relatív anyagi valóságban, kiegyenlítődésre képes az energia, és az anyagra jellemző stabilitás miatt, állandó, megmaradó jelleget mutat. Az állapotváltoztató munkavégzés is arra utal, hogy az energia állandó az anyagi világunkban. De az abszolút szubjektív alaphalmaz vonatkozásában, exponenciális növekedést kell, hogy produkáljon. Mégpedig éppen azért, mert a relatív állapotváltozások is információs értékeket képviselnek a szubjektív alaphalmazban. Azaz olyan mágneses hullámok kialakulását eredményezik, amelyben az energia terjed. Így az Univerzum energiája, miden esetben informatív értékkel bír. Az energia és az információ, elválaszthatatlanok egymástól. Ha pedig, ez valós állítás, akkor az abszolút jellegű szubjektív alaphalmazban, az energia „mennyisége” is exponenciális növekedésben részesül.
Csak a munkavégzés folyamata utal arra, amit mi egy anyagi halmaz állapotváltozásaként ismertünk meg, miszerint energiafelhasználás történik éppen. Így az energiafelhasználás olyan munkavégzési folyamatot tükröz, amely új, megváltozott viszonyítható adatállapottal ruházza fel a már meglévő anyagi halmazt. Ennél fogva, a kérdéses anyagi halmaz, valamilyen stabilan viszonyítható létezési állapotban volt. Természetszerűen, ez a viszonyíthatóan fix állapot is munkavégzés hatására jött létre valamikor, valamilyen szintű energiahasznosítási lehetőség, munkavégző folyamata által. Így az anyagi halmaz viszonyítható stabil állapotát, éppen az olyan energia tartja fenn mágneses állóhullámban stabilizálódott hatásaként, amely az állapotváltoztató munkát elvégezve, létrehozta azt. Az állóhullámban ugyanis, az álló jelleget éppen az jelenti, hogy benne a közvetített energiaérték ide-oda terjed, két végpont között. Azaz az állóhullámban stabilizálódik az energia, és így fix informatív értéket képviselve, stabil viszonyítható állapotban tartja az anyagi halmazt. Tehát, a mágneses állóhullámban ható energia, folyamatosan közli az anyagi halmazzal az ő informatív értékét. Ezért az anyagi halmaz, mindig az energia informatív értéke alapján veszi fel azt az állapotot, amely fix módon viszonyítható adatokkal jellemzi számunkra, a vizsgált anyagi halmaz kialakult struktúráját. Vagyis, az energiaváltozás munkavégző képessége szerint módosul az anyagi testre ható mágneses állóhullám, így az anyagi halmaz, tehetetlenül aláveti magát, az állapotát befolyásoló hatás változásának. Az állapotváltozása pedig, kizárólag az energia módosult informatív értéke alapján jön létre.
Az oszthatatlan fotonok szubjektív alaphalmaza, állandó kényszerkapcsolatban áll, a relatív anyagi halmazok elektronjaival. Ebben az állandó kölcsönhatásban valósul meg a szubjektív és objektív alapviszony, amely ezért induktív módon valósít meg transzformációt. Vagyis energia hatására létrejövő anyagi állapotváltozást. A szubjektív alaphalmazban terjed az energia, mágneses hullámok közvetítő szerepe által. Majd az energia, a kialakult állóhullámok miatt stabilizálódik, és fenntartja az anyagi létezés eseményét. Így a kvantum fogalma, azt az alapvető kölcsönhatási impulzusértéket kívánja kifejezni, amit a fotonok adnak át az elektronoknak, miközben fenntartják azok mozgásállapotait. Azt a mozgásállapotot, amely stabilizálni képes az anyagi halmazt. Így nem csoda, ha a kvantum frekvenciafüggő tényező lett, hiszen a mágneses alapú longitudinális hullámokban terjedő energiahatás frekvenciájának az impulzussorozatait próbálja, reális matematikai értékként kifejezni. A kvantum tehát, nem azonos a fotonnal, hanem csak a fotonok által közölt aktuális frekvenciájú impulzussorozat értékével azonosítható. Következésképpen, egyetlen foton, egy erőimpulzus által, nem képes egy elektront kiütni a helyéből. Ahhoz impulzussorozatra, azaz energiára van szüksége. Mert az óriási nagy elektronokhoz képest, a fotonok parányi kis tömegértékű oszthatatlan alaprészecskék. Egy impulzussorozat pedig, egy teljes periódust jelent, a longitudinális hullám esetében, a hozzá tartozó sűrűsödések és ritkulások viszonylatában.
Az sem mindegy, hogy éppen hogyan, milyen pozícióban éri a száguldó fotont az adott impulzussorozat. Mert az állandó forgásban, és keringőmozgásban lévő elektronokat, elég nehéz egy impulzussorozattal frontálisan telibe találni ahhoz, hogy azt kiüsse, a szubjektív kölcsönhatás a pályájáról. Ez többnyire csak egy anyagi halmaz többletelektronjával fordulhat elő, amelynek az atommag körüli keringése, nincs az anyagi atom által megszabva. Minden más esetben, csupán ez elektronok forgó és keringő mozgásállapotait képesek befolyásolni a kvantumként meghatározható impulzussorozatnyi hatásértékek. Logikai hibának tartom persze azt, hogy az energia egy impulzussorozatnyi részét, kvantumnak nevezzük, energiaadagnak. A kvantitatív tényezők ugyanis, kiterjedéssel rendelkeznek, adagokkal kifejezhető konkrét tömegértékkel bírnak, míg az energia kvalitatív tényező, még akkor is, ha az oszthatatlan fotonok halmaza közvetíti. E miatt, ha a kvalitatív energiát, továbbra is kvantális tényezőként értelmezve számolják, mert az oszthatatlan alaptömegek közvetítik, akkor mindig paradoxikus eredményre jutnak.
A végtelennek tekinthető szubjektív alaphalmazban, a tágulás látszatát kelti a véges anyagi létezés. Teljesen mindegy azonban az, hogy hová, és milyen ütemben tágul, mert a végtelenben bármelyik pontot középpontnak tekinthetjük. A tágulás azért jött létre, mert az Univerzumban az energia mennyisége, exponenciálisan szaporodik, és így a benne kialakult, és szükségszerűen megnyilvánult anyagi vonatkozásokat, állandó változásra készteti. Amennyiben nem lenne lehetőség az Univerzum abszolút terében a „tágulásra”, akkor az energia exponenciális növekedése olyan drasztikus egyéb minőségi változásokat idézne elő az anyagi világban, amelyben az élet valószínűleg képtelen lenne funkcionálni.
Az Univerzum abszolút terében való relatív anyagi tágulási folyamat, felvet még egy alapvető problémát. Mégpedig a gravitációt teszi kérdésessé. Ha ugyanis, az anyagi vonatkozások folyamatosan tágulva távolodnak egymástól, akkor az egymáshoz viszonyított távolságuk növekedése arányában, négyzetesen csökkennie kellene annak a tömegvonzási értéknek, amelyik tudományos szinten, egyetemessé lett nyilvánítva, azaz abszolút értékű az Univerzumon belül. Az a hatás, amelyik gravitációként meggörbíti, még a vélt téridőt is. Hogyan tud foglalkozni a tömegvonzás, a téridő „hajtogatásával”, ha még a tömegértékekkel rendelkező anyagi halmazokat sem képes egymáshoz képest stabilizálni, és tehetetlenséget mutat az univerzális tágulási folyamattal szemben? Vagy már csak a tömegértékkel nem jellemezhető térrel, és idővel képes foglalkozni?
A kvantumelmélet alapvető hiányosságának tartom még azt is, hogy téridőről tárgyal a nélkül, hogy a tér és az idő fogalmait tisztázná. Továbbá, a tömeg és az energia egyenlőségéről beszél a nélkül, hogy az energia fogalmi jelentése meghatározott lenne. Azok ugyanis, a mai napig is tisztázatlanok a tudományban. Nincsen saját definíciójuk, amely alapján konkrét tudományos elképzelésünk lehetne a fogalmi jelentésükről. Ha a kvantumelmélet ennyire igénytelen, hogy meg sem próbálta eddig meghatározni az alapfogalmainak a jelentését, akkor ugyan milyen igényes munkának tekinthető? Természetesen elismerem azt, hogy vannak figyelemre méltó eredményei is, de egyáltalán nem csodálkozok azon, hogy összeegyeztethetetlen más fizikai elméletekkel, mint például, a klasszikus fizika tételeivel, vagy a relativitáselméletekkel. Eljött az ideje annak, hogy a fizikát, olyan új alapokra helyezzük végre, amelyben az alapfogalmak mindegyike meg van már határozva konkrétan. Arra lehet építeni végre, a lehetséges tudományos elképzeléseket, amelyek így egymást erősíthetik. Mentális szellemi nagytakarítást kell végezni a tudományban, mert egyre szaporodik benne az ellentmondás. A sok ellentmondás pedig, ezoterikussá változtatja a tudományt.
Ma már, a XXI. században élünk. Ideje lehámozni minden emberi elméletről azokat az állításokat, amelyek nem állják meg a helyüket. Egységes, egymás részelméleteivel tökéletesen összeegyeztethető elmélet, csak úgy alkotható. Nem az a fontos, hogy minél többféle fizikánk legyen, egy klasszikusnak mondható Newtonig, és egy modernnek nevezett relatív, Newton óta, majd egy kvantum alapú, stb. Ma már bebizonyosodott az, hogy a klasszikus fizika korlátai azért képződtek, mert Newton nem volt képes a hullámelméletekkel azonosulni. Mert, kizárólag részecske szinten gondolkodott. Továbbá azért, mert a tömegvonzási képletével, realizálta a gravitáció téves elméletét a tudományban. Ma már azonban, nyugodtan lehet folytatni a fizika tárgyalását, kiküszöbölve és kipótolva a klasszikus fizika hiányosságait. Csupán arra kell figyelni, hogy az oktatható fizika, továbbra is klasszikus maradjon. Mert klasszikussá válni nem szégyen, hanem dicsőség. Így is oktatják a fizikát, csak többféle megközelítésből. Ugyan a klasszikus fizika nélkül, elképzelhetetlen a relatív és kvantum alapú fizika, mert az alapállításaik, éppen azon nyugszanak. Ezért ne az legyen a cél, hogy tovább ködösítjük a sokféle fizika közötti viszonyt, hanem éppen az, hogy közös nevezőre emelve, egységes fizikaelméletünk legyen.
Matécz Zoltán
2011.03.02.
matecz.zoltan@gmail.com
