Metaelmélet.
Ma már, a XXI. Században, olyan egységes világmodell elméletre van szükségünk, amelyben nem különülnek el az „izmusok”. Amelyben a tudományos, és vallásos igazságok is, egymásra találhatnak végre, és egy közös egységgé integrálva, erősíthetik az emberi nem, filozófiai síkon biztosítható pozícióját, ebben a kollektívvé vált, folyton-folyvást globalizálódó, egységessé váló anyagi világban.
Azt már nagyjából elértük, hogy a tudományos igazságok, egyféleképpen jelenjenek meg a világunkban, oktatható elméleti tananyagként. Most már arra kell törekednünk, hogy a világ népeit elkülönítő vallásformák, megtalálják végre a közös nevezőjüket, és a tudomány igazságaihoz is jól illeszkedő elméletként, meghatározzák a közössé vált életünk további menetét.
A mai Istentelen világunkban, ami a materializmus hagyatéka, olyan ember feletti emberek élnek, akik az ember felettiségüket, az Isten nélküli voltuknak köszönhetik. Ez azért alakulhatott ki így, mert abban az anyagi központú, materiális valóságképben, amelyben minden relatív, elfogadhatatlan tényező az abszolútum léte. De az ember mégsem élhet eszmei ideák nélkül. Az ideáink „testesítik” meg azokat a paradigmáinkat, eszmei mintaképeinket, amelyekhez abszolút módon, tudatosan igazodva, élhetjük az erkölcsi életünket. Mentális értékrendet az ideáink biztosíthatnak, amelyek paradigmákként, elfogadható szemléletmódokként, határozzák meg a valósághoz való alkalmazkodásunk alapvető gondolkodásmódját. Így az ember önmaga ideája lett, az anyag ideáljával azonosulva. Ezért a materialista módon gondolkodó ember ideálja, az anyagon keresztül önmaga lett, így akaratlanul is, önmagát Isteníti. Mindig az elképzelhető ideáljaink határozzák meg a filozófiai gondolkodásmódunkat, és ez által, az életünk menetét. Csakhogy a paradigmáink, eszmei mintaképeink, állandóan változnak, ezért az emberi közösségek erkölcsi élete, társadalmakként változó. Az alapján, hogy éppen milyen paradigma, eszmei mintakép képezi, a filozófiailag elfogadható világképük alapját.
Nem engedhetjük meg tovább azt magunknak, hogy az Istentelen gondolkodásmódunk miatt, olyan gyenge minőségű, értéktelen emberi életet éljünk, amelyben továbbra is, embertelen politikai igazságok nehezítik a társadalmi életünket. Amelyben a közgazdasági hibákat és hiányosságokat, társadalmi megszorításokkal kívánják megoldani. A megszorítások ugyanis, erősen korlátozzák a társadalmi kiadások nívóját, ennél fogva, olyan szolgáltatási szférák gyengülnek el, amelyek egyéb bevételi lehetőségek hiányában, elsorvadnak. Így az ember tönkretesz mindent önmaga körül, mindent magával ránt, mielőtt teljesen elmerülne, mert önmaga abszolútuma. De amennyiben, az abszolútum fogalma azonosítható Istennel, akkor egészen más a helyzet. Ha ugyanis, így gondolkozunk, akkor egy jól egyesíthető, ember és Isten központú világképhez juthatunk, amely által az egyén, az emberekben szolgálhatja Istent, és nem a hamis ideákra támaszkodó politikai hatalom képviselőit isteníti. Így egy lehetséges szellemi dimenzióváltás, azaz paradigmaváltás, nem csupán tudományos fordulat, hanem össztársadalmi elhatározás, egy felvilágosultabb életvitel felé.
Nem lehet elvenni az emberek paradigmáit, minta értékű ideáljait a nélkül, hogy új ideált ne állítanánk a régi helyére. A sokszínűségünk miatt, a paradigmáink olyan személyre szabott elképzelésünk, amely meghatározza a valósághoz igazodó gondolkodásmódunkat. Egy új értékrendet képviselő ideálnak tehát, olyan általánosan elfogadható eszmei értéknek kell lennie, amely képes arra, hogy betöltse azt a mentális űrt, amelyet a régi ideál képviselt az elménkben. Ennél fogva, nem elvenni kell az ideálokat, hanem lecserélni, méghozzá egy minden szempontból nézve, sokkal elfogadhatóbb ideálra.
Mivel a Földön, a teljes emberiség óriási százaléka Istenhívő, ezért nem lehet az a reális cél, hogy ők ideál nélkül maradjanak, hanem éppen az, hogy az ideáljuk átértelmezése által, az értékrendjük megváltozzon. Egy központi ideál értelmezésének ugyanis, mindig van ideálisabb értelmezési lehetősége. Éppen ezt használták ki a vallásalapítók, akik több ezer féle értelmezési lehetőségként, sok esetben, egymással ellentétbe állították, az egy Istenben hívő embereket is.
Az én elképzelésem, egy új, sajátságos vallási formaként, olyan Istenértelmezési lehetőséget tár fel, amely által, az ember és az ideálja, olyan módon azonosulhat egymással, hogy közben nem szükséges elvetnie, a régi ideáljába vetett mentális értékrendet. Valójában nem az ideál változik meg, csupán a róla elképzelhető kép realizálódik, sokkal ideálisabb formát öltve. Egy lehetséges ideál ugyanis, akkor képezi a legtökéletesebben az életszemléletünk által vezérelt gondolkodásmódunkat, ha a lehető legideálisabb az számunkra. A valóságunk objektív és szubjektív egy időben. Objektív értelemben véve relatív, de szubjektív vonatkozását tekintve, abszolút. Illetve, a szubjektív korlátozottságunkat ma még, a hamis ideáinkhoz való ragaszkodásunk határozza meg. Amennyiben azonban Isten ideájával azonosulunk, akkor szubjektív értelemben abszolúttá válunk végre. Nem csupán, a tudományos eszközök segítségével fedezhetjük fel az objektívként értelmezett valóságot, hanem az életünk realitásaként képzelhetjük el, és teremthetjük is egyben azt.
Ehhez arra van szükségünk, hogy az ember ne csupán öntudatos legyen, hanem Istentudatos is. Az öntudat ugyanis, csak individualitást kölcsönözhet, reálisnak látszó önrendelkezési jogot, míg az Istentudat, ezt az individuális képességet, teremtői tulajdonságokkal ruházza fel. Az önrendelkezési jog, mindig terhelve van az erkölcs által diktált írott, és íratlan kötelezettségekkel, amely mindig megpróbálja felszínre hozni a személyi felelősség kérdését. Amelyben a jogok, és a kötelességek, megpróbálnak erkölcsi egyensúlyt tartani a társadalomban. Az egyensúly irreális eltolódásának a következménye végleteket alkot, például a szegénységet, és a gazdagságot.
Olyan teremtői képességekkel, amelyek eleve felelőssé tesznek bennünket, a többi embertársunkkal szemben, a társadalom kevésbé válik megosztottá. Mert abban a felelősség, eleve olyan öntudatos tulajdonság, amely a szeretetre alapozódik. Mert az Istentudatos emberek, testvérként tisztelnek minden más embert. Olyan szeretetre méltó testvérként, akiben éppúgy Isten tükröződik vissza, mint önnön arcképünk a tükör felől. Mert tudomásul vesszük végre azt, hogy csak objektív értelemben vagyunk különbözőek, szubjektív értelemben véve, egyek vagyunk Istennel, aki így lesz a „Mi Atyánk.”. Ha ugyanis, Isten a mi Atyánk végre, akkor testvérek vagyunk előtte. Az a kérdés csupán, hogy képesek vagyunk-e, ezt a szubjektív testvéri státuszt felvállalni? Amennyiben mentálisan érettek vagyunk a feladatra, akkor azt kizárólag a szeretet jegyében kell megtennünk. Ez nem olyan nehéz, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Csupán minden esetben, jót kell kívánnunk mindenkinek. A szükségszerű társadalmi kölcsönhatásaink során pedig, udvarias jóindulattal kell egymással bánnunk. Ha tudunk, akkor pedig, segítséget is nyújthatunk azoknak, akik a támogatásunkra szorulnak. Szeretetteljes barátokat úgy szerezhetünk, ha maximális jóindulattal vagyunk minden emberhez. Aki ugyanis, a szeretteit segíti, megtartja azokat, aki pedig, az ellenségeit is képes támogatni a bajban, valójában legyőzi azokat. Az ilyen módon legyőzött ellenségeink pedig, még a barátaink is lehetnek. Példamutatással bővül a szeretteink köre. Aki ilyen szeretetben él, öröm annak az élet, mert őt valóban Isten élteti.
Az Univerzum szubjektív alaphalmaza, amelyben mágneses hullámok által terjed az energia, ami informatív értékkel is bír, a világmindenség abszolút Elméjét valósítja meg. Ezt az Elmét nevezi a kereszténység Istennek, a mindentudó és mindenható teremtő erőnek. Mindentudó, mert abszolút Elmeként, mágneses hullámok formájában, minden információt képes tárolni, amely az objektív anyagi elektronok állapotáról hírt ad számára. Mindenható, mert mágneses hullám formájában, az objektívnek megismert anyagi valóság minden lehetséges elektronjára, képes hatást gyakorolni. Teremtő erő, mert az ember relatív elméje képes arra, hogy hitet gyakorolva, vezérelje az Univerzum abszolút Elméjét, teremtési célzattal.
Az ember relatív elmével rendelkezik, ezért hinnie kell az észlelt világ valóságértékében azért, hogy minél ideálisabban tudjon abba beilleszkedni. Ez a beilleszkedés persze, azt is jelenti egyben, hogy az igényeink szerint kell olykor átalakítanunk a környezetünket. De a környezetünk átalakítása nem képes ideális feltételeket biztosítani számunkra, ha a valóságról csak torz képünk van. Ezért a valóság legigényesebb megismerésére kell törekednünk. Annak pedig, szerves része a szubjektív valóság is, amelyik Isten birodalma az által, hogy abban nyilvánul meg mágneses módon, minden anyagi teremtés, hiszen minden anyagi változás éppen abban zajlik. A szubjektív valóság biztosít mozgási teret az objektív valóság részére.
A hit, alapvetően cselekedetvezérlő gondolat. Amilyen cselekedettel szemben van már reálisan elképzelhető hitünk, csak azt cselekedjük meg. Amiben pedig, nem hiszünk, az nem is képezheti a cselekedeteink tárgyát. Márpedig minden ember a cselekedeteivel vesz részt a társadalmi életében, amíg az objektív valóságába beilleszkedik. Csakhogy, mindenkinek más a hite. Még az egy vallási felekezeten belül is másképp értelmezik néha az emberek Istent. Hát még, ha figyelembe vesszük azt, hogy hányféle vallás van a világunkban. De hasonlóképpen, nagyon sokféle valóságkép bontakozott ki az emberi elmékben. Ahány emberi értelem van, annyi féle világkép létezik, mert mindenki másképpen képzeli el a világát, az aktuális szellemi szintjének megfelelő aspektusból. A szellemi szintünk azonban, állandóan változik, a megszerzett ismereteink függvényében. Ennél fogva, olyan szellemi értéket kell biztosítani az emberek számára, amelynek a segítségével, közös nívójú, állandó szellemi szint alakítható ki.
Mit nyerhet ebből az Istenközpontú elméletből, egy ateista gondolkodású ember, aki számára Isten léte elfogadhatatlan? Véleményem szerint, önmagára találhat végre. Az Univerzumban ugyanis, valóban van egy teremtő erő, amely mágneses módon rendezi az objektívnek megismert anyagi világunkat. Az emberben viszont, olyan anyagi bioelektromos jelenségek zajlanak, amelyek az agyunkban mágneses impulzusokat képesek indukálni. Így az Univerzum mágneses alaphalmaza, és az emberi agy biomágneses hullámai folyamatosan, állandó kényszerkapcsolatban állnak. Ahhoz, hogy ezt a mágneses alapú mentális viszonyt megértsük, arra van szükségünk, hogy elfogadjuk végre azt, hogy a valóságnak van szubjektív vonatkozása is. Olyan szubjektív vonatkozása, amely az Univerzum abszolút Elméjét valósítja meg. Így minden anyagi megnyilvánulás, amely a megismerhető objektív valóságot alkotva, azt az értelmet tükrözi, amelyik megvalósította. Az pedig, nem az értelmes relatív emberi elme volt, hanem az Univerzum abszolút Elméje. Azt pedig, akár Istennek is nevezhetjük, ahogy a hívő emberek teszik. Mert vitathatatlan tény az, hogy van az Univerzumban egy intelligens teremtő erő, amely az észlelhető objektív valóságot létrehozta.
Az általam felvázolt lehetséges metaelmélet, éppen azt célozza meg, hogy olyan egységes világmodell elképzelést tárjon elénk, amely bárki számára elfogadható valóságképet tükrözhet. Nem távolítja el egymástól az Istenhívőket, és az ateistákat is befogadja. Ráadásul, rávilágít arra, hogy a szubjektív valóság elfogadása által, új utak nyílhatnak meg, a tudományos fejlődés folyamataiban. A hívő embereket pedig, felvilágosítja arról, hogy Isten bennünk van, a lelkünk által, mi magunk vagyunk Isten temploma, ahogy a Biblia írja is olykor. Ebben a metaelméletben, minden ember rátalálhat önmagára úgy, hogy az után, már azonnal élhet is azokkal a mentális lehetőségekkel, amelyek a szellemi azonosság következtéből erednek. Azaz a tudatosan kialakított mentális gondolatok hitté alakításának lehetőségével, amely az érzelmek integrálása folytán, mentális mágneses impulzusokká alakulnak bennünk. Olyan impulzusokká, amelyek képesek befolyásolni az Univerzum reánk nézve hatályos mágneses állóhullámait. Ez által ideálisabb feltételeket, reálisabb valóságot, és így jobb sorsot formálva magunknak.
Egy metaelmélet lényege tehát, csak az lehet, hogy általa az emberiség, együtt fejlődjön tovább a valóság megismerésének a folyamatában. Ha túlságosan elbonyolított elméletet alkotunk, akkor az emberiség java lemarad a fejlődésben, mert nem tudja, vagy nem akarja beépíteni azt a gondolkodásmódjába. Egy elmélet meta jellegét éppen az biztosítja, hogy általa együtt fejlődünk, lehetőleg a teljes emberiség. Amelyben az ideáljaink, egy közösen értelmezhető ideállá integrálódhatnak. Amellyel bárki azonosulni tud. Így mindenki megtarthatja a saját hitét, elképzelését a valóságról, de egy közösen értelmezhető valóságkép sem lesz idegen számára. Egy olyan közös valóságkép ideálja, amely képes lesz betölteni a jelenlegi ideál helyét a nélkül, hogy az ember közben elfogadható ideál nélkül maradjon. Az ideál ugyanis, mindig az ember értelmi szintjét követi.
Matécz Zoltán
