Paradicsomi létállapot.
A keresztény indíttatású szent könyvek tanúsága szerint, az ember alap-inkarnációs szintű, kezdeti tudatos létállapota, a paradicsomi állapot volt. A paradicsomi elmeállapotban, a megnyilvánult emberi tudatot, az egyéni Isten abszolút Én-tudata töltötte ki. Vagyis, az Ádámnak nevezett magányos ember, tökéletesen együttműködött, a saját Isteni adottságaival. Kezdeti létállapotával az ember, az Istenembert valósította meg. Tehát, olyan embert, akinek a tudata még, a tökéletes Isteni szellem által jutott kifejeződésre, abszolút módon.
Amikor pedig, az ember, mint emberpár lett megalkotva, akkor az Isteni abszolút Én-tudat megosztottá, relatívvá vált az emberben. Majd, a természetes emberi szaporulat által, az Isteni lehetőségek reinkarnálódtak ugyan, de az Istentudatot felváltotta a szükségszerű identitástudat. Hiszen a megnyilvánult énnel szemben, ott volt már az, aki nem az én voltam. Vagyis, az abszolút tiszta egyéni érzelmek, és gondolatok, már nem létezhettek. Az által, hogy Isten több emberben is megnyilvánult, valójában egyre jobban eltávolodott önmaga Egységétől bennünk. Mert megnyilvánult emberként, külső szemlélője lett önmagának is, más emberek létezését megvalósítva. Így Istenként abszolút gondolkodó maradt, de öntudatos emberként relatív, részleges gondolkodóvá vált.
Az Isteni tudatállapotból kiszorulva, az egységtudatból kiválva, az emberben stabilizálódott az egyre relatívabbá formálódó identitástudat, az ego. Az olyan ember, aki a kialakult identitástudata miatt, a saját egojával azonosítja önmagát, szükségszerűen kívülállónak érzékeli a saját Isteni énjét. Így, azóta is, a megnyilvánult emberi anyagiságban szaporodva él tovább, távol a saját Isteni abszolút tudatállapotától. Ezért, relatív módon gondolkodó, öntudatos emberré válva, eltávolodtunk Istentől, az egységes teremtő erőforrásunktól.
Ez a mentális hozzáállásunk érvényesül bűnként. A relatív én-tudatú egonkat erősítve, mint emberek, egymás ellen élünk. Holott, Isten tudatos megnyilvánulásai, az Isteni adottságokat sértik egymásban, amikor egymáson élősködve élnek, egymás terhére. Így az emberiség társadalmi egysége, mint Isten megnyilvánult „teste”, olyan egyéni „sejtekből”, emberekből áll, akik közösségi szinten, nem képesek közösen, tökéletesen egymásért funkcionálni. Ezért az emberi ego árnyékában relatívan gondolkozó emberiség, önpusztító életet él. Mert a társadalom egyéni „sejtjei”, az egyének, nem egymásért élnek. Pedig, a sikeres, és egészséges társadalmi élet, csapatmunka. Ezért nekünk, egyéni embereknek kell szellemi szinten tudatosan fejlődnünk ahhoz, hogy visszaszerezzük az abszolút Isteni önazonosságunkat.
A tudatos önmegvalósítás alkalmával az ember, megváltó nélkül jut el az Isteni önazonosulás mentális szintjére. Felismeri, és megtanulja azt, hogy hogyan lehet a spirituális képességei által, olyan érzelmi életet élni, és értelmesen gondolkozni, amely összhangban van az Univerzumban uralkodó Isteni törvényekkel. Nem ellenkezik azokkal, így a gondolatai, szavai és a tettei, nem válnak bűnös cselekedetekké. Erre azonban, csak átlagon felüli emberek képesek, akiknek a spirituális képessége már sokkal fejlettebb. Kizárólag szellemileg már fejlett ember ébredhet csak, reális Istenazonosságot jelentő teljes öntudatra.
Az átlagember már nem képes abszolút boldogságban élni, amíg az Isteni teremtő erőket, pusztán önmagán kívül álló, fiktív lehetőségeknek tartja. A spiritualitás nélkül élő átlagemberré vált egyén, képtelen egyedül visszajutni abba az abszolút tudati létállapotba, ahol már nincsen félelem, és annak természetes módon kialakult okozatai, a szenvedéseink, és a betegségeink. Így az önmegvalósításra nem képes embereknek, spirituális tudatú megváltóra van szüksége, olyan valakire, aki Isten emberi inkarnációjaként, tudatosan felvállalja a bűneink terheit. Üdvözülés akkor valósulhat meg csak, ha az emberről minden terhet levesz a megváltó, ami a bűnei miatt reá halmozódott. Így az önmegvalósítás nem jelent megváltást, mert az ember önmagát nem válthatja meg, nem helyettesítheti saját lényét. A megváltáshoz üdvözítőre, megváltóra van szükség.
A megváltás folyamata, az üdvösség elnyerését célozza meg, mert az üdvösség már, egy rendkívül tiszta, az Isteni tudatállapothoz nagyon közel kerülő szellemi létezést valósít meg. A Jézus által megvalósított megváltás üdvösséget eredményez, mert közvetlenül Isten országát célozza meg. Az Bibliában említett Isten országa, azonos a paradicsomi lét tudatállapotával. Jézus tanítása a paradicsomba akarta visszavezetni az embert, a tökéletes abszolút tudati létállapotba, Isten országába. Ezért ígérte Jézus a megváltónk, az egyik latornak a kereszten, „Bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.”. Vagyis, az Istennek országa, a mennyeknek országa, ahová Jézus vezeti az Őt követni hajlandó keresztény emberiséget, azonos az emberi tudat paradicsomi létállapotával.
Ha az ember végre, az Isteni Énnel azonosítja önmagát, akkor képes a tudatos szintű valós önmegvalósításra. Ha ugyanis, az ember identitástudata megváltozik, a saját egojának a tudati állapotáról, az Istennel való tudatos önazonosság mentális útjára lép, kiszabadul a relatív tudatállapotából. A relatív tudatállapotból történő kiszabadulás biztosít lehetőséget arra, hogy Isten abszolút tudatával azonosuljunk. Erre a lehetőségre mutatnak rá, az emberben megmaradt spirituális képességek, a meditáció, és az imagináció. A meditáció segítségével, fogadni tudja, az anyagi felépítésű elektromos tulajdonságokkal rendelkező emberi agy, az Univerzumban mágneses módon terjedő, abszolút értékű Isteni üzeneteket. Az imagináció képességével pedig, olyan értelmes képzelet alkotható ez elménkben, amelyhez az életerőnkből eredő érzelmeinket társítva, teremtő impulzust irányíthatunk, az elektromos jellegű anyagból álló agyi valóságunkból, az Univerzum Isteni részét képező mágneses alaphalmazába, amely az anyagi létezést megvalósítja.
Az Univerzumban uralkodó Isteni törvényekhez, csak olyan ember képes reálisan igazodni, aki átlátja azok, általános érvényű igazságértékét. Vagyis, ha megigazul az Isteni önazonossága által. Ha Istenemberé válik. Akkor meditatív módon, bármikor hozzájuthat azokhoz az Isteni igazságokhoz, amelyekre az élete során szüksége van. Továbbá, imaginatív módon, bármikor kezdeményezhet olyan teremtési aktust, amely ma még mágiának minősül. Ez a bennünket éltető Isteni eredetű lélek természetes spirituális képessége.
Az emberi lélek az, ami megeleveníti a testet. A lélek az örök jelenvalóság a testünkben. Ő az életerőnket biztosító Isteni jelenlét bennünk. Így a jelenünk, lelki adottságunk, azaz abszolút értékkel bír most, amikor éppen viszonyítunk. A múltunk, és a jövőnk pedig, relatív szellemi adottságaink, mert azokat is csak a jelenben vagyunk képesek viszonyítani. A szellemiségünk az, ami a testi elevenségünknek értelmet biztosít, tehát az életünk minőségét határozza meg. A minőség értelmezése során pedig, örülünk, vagy szenvedünk. Ezért az ember relatív tudatú szellemisége, folyton változik az élete során. A megtanult, és megtapasztalt ismereteink alapján. A lélek azonban, változatlan marad.
A lelkünk az érzelmeinket uralja, míg a szellemiségünk az értelmünket. A hitünk pedig, nem más, mint az érzelmeinkkel feltöltött értelmes döntésünk, mert a szabad akaratunkat, csak az a tudatos határozatunk fejezheti ki reálisan, amelyhez az érzelmeink is társulnak. A szabad akaratunk érzelmekre alapozott ugyan, de mindenképpen értelmet kíván. A szabad akaratunk, éppen annak az értelmes érzelmi világunknak az eredménye, amit a hitünk jelent. Ezért teremti meg Isten mindig, a kifejezésre jutott hitünk tárgyát. Így a lelkünk az, ami életerőként működtet bennünket, és a szellemiségünk az, ami ennek a szervezett testi működésnek értelmet biztosít.
A lelki tudatú ember, abszolút tudattal rendelkezik, mert a szellemiségének köszönhetően, értelmet biztosít az érzelmei számára. A szellemi tudattal rendelkező ember pedig, relatív gondolkodó, mert a tudatos szellemi gondolataihoz rendelgeti, a néha feltörő lelki érzelmeit. Vagyis, nem az életerőt képező lelki érzelmei vezérlik az életét. Az életerő csak akkor jut szerephez az életében, ha már létrejött egy tudatosan értelmesnek látszó gondolata. Vagyis, csak azért gondolkodik, hogy annak néha örüljön. Így a legtöbb gondolatához, nem is társul érzelem. Tehát a lélek, mint éltető erő, csak szolgálja az értelmét. Holott a teremtésre érdemes hit alapja éppen az, hogy a lelki indíttatású érzelmeket kell értelemmel felruházni. Vagyis, az értelemnek kell szolgálnia az érzelmeinket. Hagyni kell, hogy az érzelmeink szabadon áramolva, életerőt biztosítsanak számunkra, és azokhoz kell az értelmes gondolatainkat társítani.
Ahogy az életünk során, a testünk, és a lelkünk elválaszthatatlanok egymástól, olyan módon elválaszthatatlan egymástól a lelkünk, és a szellemiségünk is. Az energia megmaradásának a törvénye alapján azonban, a lelkünk, mint az életünk energiája, elpusztíthatatlan, azaz halhatatlan. Ahogyan az energia, informatív értéket is képvisel az által, hogy viszonyítható adatokkal ruházza fel az általa kialakult, vagy módosult anyagi struktúrákat, úgy az életenergiánkat képviselő lelkünkhöz is, olyan információs halmaz társul, amely az életünk értelmi tartalmát képviseli szellemi síkon. Bár a lelkünket képviselő életenergiánk állandó jellegű, de a hozzá rendelhető szellemiségünk exponenciális fejlődésre képes. Éppen ugyanolyan módon, mint ahogyan az energiához társuló mágneses információk is, exponenciális növekedéssel jellemezhetőek. Így az információ, visszahat az energiára, azaz az energia, mint munkavégző képesség, tudatossá válik. Ezt a tudatos energiát nevezik az Univerzum, a világmindenség Istenének. Mert mágneses módon hat minden elektromos jellegű anyagi vonatkozásra, és szintén mágneses módon nyer információt, minden elektromos változásról, ami az anyagi világban létrejön. Így a mindenről tudás, s a mindenre hatás mágneses képessége, olyan visszacsatolást valósít meg, amely stabilizálni, és módosítani is képes, az anyagi struktúrájú elektromos létezést.
Ez az abszolút tudattal bíró Istenség nyilvánult meg az anyagi világban, tudatos emberként. A halmaztörvények értelmében ugyanis, ha egy halmazban kialakul valamilyen részhalmaz, akkor az, nem különül el az alaphalmaztól, hanem annak mindig szerves része, eleme marad. Ilyen értelemben véve, mi tudatos emberek, mindig az Univerzum elemei maradtunk, azaz Isten részelemei, sejtjei. Csupán tudatosan is fel kell vállalnunk ezt az állapotot.
Aki képes felvállalni az Istennel való azonosság állapotát, Isten képviselője lesz itt a Földön. Isten az abszolút szeretet. Ezért, ha számomra Isten az úr, akkor hagynom kell, hogy az Isteni abszolút szeretet uralkodjon az elmémben. Ezért, az abszolút szeretet gyakorlásával, Istent valósítjuk meg ott, ahol éppen élünk. Ahová az Isteni re-inkarnációs szaporodási folyamat sodort bennünket. Nem szerethetem ugyanis Istent úgy, hogy az embereket, akik által Isten nyilvánult meg, nem részesítem a szeretetemben. Ezt jelenti a reális társadalmi élet.
Nem élhetem senki életét sem. Ezért a szeretetem azt jelenti, hogy minden jót kívánok, minden embertársamnak. Ha módomban áll segíteni az elesetteken, akkor segítek rajtuk, olyan formán, hogy az nem terhel engem. Továbbá, a bennem élő Isten segítségével, spirituális szinten, elképzelem őket, egészséges, és sikeres embereknek. Megtehetem, mert bármit elképzelhetek, és ahhoz a képzeletemhez az érzelmeimet is adhatom, számomra nincsenek korlátok. Szabad akarattal formálhatom a hiteimet, amelyek a megvalósulás szintjére kerülhetnek.
Ezt jelenti a paradicsomi tudatállapot, ami az Isten országa bennünk, mert mindig boldogsággal párosul. Isten boldog bennünk, ha jó dolgokat, és eseményeket teremthet általunk. Mert Isten a teremtő. Ez a státusza is abszolút, következésképpen, nem szűnt meg a genezis időszaka után sem. Azóta az ember hitét teremti meg, ami a szabad akaratát képviseli. Nekünk kell figyelni arra, hogy pozitív legyen a hitünk minden esetben, mert csak akkor fog pozitív valósággá fejlődni az életünkben. Megélni, tapasztalatot szerezni a számunkra teremtett valóságról, kizárólag nekünk kell. Ez a tény élezi ki számunkra a felelősség kérdését. Minden tudatos ember felelős a hiteiért, mert Isten, a negatív hiteinket is megteremti számunkra. Az Univerzum számára, nem létezik jó, és rossz, csak teremteni való. Így a rossz, a negatív hiteink eredménye, Isten azonnali büntetéseként jut érvényre az életünkben. Ezért, teljesen felesleges egy lehetséges végítélettől rettegni. A teremtés egyben ítélet is az által, hogy megélni nekünk kell. Így nem csupán a cselekedeteink, és a beszédünk miatt vagyunk felelősek, hanem a gondolataink miatt is. Mert a gondolatok formálódnak beszéddé, és cselekedetté, ha érzésekkel párosulva hitté fejlődnek bennünk. Teremtésre képes impulzusokká.
Ahhoz, hogy paradicsomi tudatállapot uralkodjon az elménkben, nem csupán Istent kell felvállalnunk, hanem Isteni lénnyé kell alakulnunk tudatosan is. Az Istenazonosság által alakul ki bennünk Isten országa, vagyis a paradicsomi létállapot, amelyben az ember relatív tudata, bármilyen univerzális szintű mágneses információra fogékonnyá válik, és bármilyen emberi vágyat, teremtésre képes, pozitív hitté tud formálni. Erre Isten a garancia, a bennünket éltető lélek éltető ereje által.
Matécz Zoltán
2011.08.14.
matecz.zoltan@gmail.com
