Szabademelkedés.
Minden könnyű test szabad emelkedést hajt végre, ha nem nyert lerögzítést vagy "fölétámasztást". Könnyű mivolta, a függőleges irányú közegellenállás ellenében, a szabad emelkedésben jut kifejezésre. Ez relatív súlytalan állapotot kölcsönöz a test számára. A szabad emelkedés ugyanis, könnyűségi gyorsulást eredményez. Így a szabad emelkedés, a könnyűségi hatásnak köszönhető, amit „felhajtóerőnek” ismertünk meg. Ez a jelenség, ellentétes a szabadeséssel, amit a „nehézségi erő” számlájára ír a tudomány.
Ha egy testre ható Függőleges közegerők közül a „felhajtóerőként” megismert felhajtó hatás erősebb, mint a közeg súlyából eredő közegnyomás reális értéke, akkor a különbségük könnyűségi erőként hat a testre, és a test felfelé törekszik a közegben. Lerögzítés vagy fölétámasztás hiányában, a test könnyűségi gyorsulással szabadon emelkedik, az abszolút súlytalan állapot eléréséig. A könnyűségi gyorsulás idejére azonban, relatív súlytalan állapotban van, a szabadon emelkedő test. Abszolút gyorsulási határa után íves pályára kényszerül, amelyben relatív úton, a lendület irányváltoztatása révén gyorsul tovább.
Newton óta megszoktuk, hogy a testek erő hatására gyorsulnak. Az a = F / m képlet alapján, a tömegen észlelhető gyorsulási érték, mindig arányos a gyorsulást előidéző hatással, vagyis az erővel. Ha azonban, a gyorsulást előidéző hatást energia idézi elő, szubjektív térfogati módon, akkor erőeredőt kell értelmeznünk a sebességváltozás létrejöttének megértése érdekében. Newton a mozgások okát nem firtatta, Istentől eredőnek tekintette. Így az energiahatásokon alapuló állapotváltozások, távol álltak tőle. Kizárólag, a már mozgásban lévő anyagi testek tömegeinek, a kölcsönös egymásra hatásait elemezte. Munkája mindaddig tökéletesnek mondható, amíg nem kapcsolódik az energia hatásaival is. Ezt a kapcsolódást, a hatás-ellenhatás viszonyában látom, amely a III. axióma témája.
Amennyiben ugyanis, egy testre azonos mértékű ellenerők fejtik ki a hatásukat, akkor az a test mozgásállapotán nem viszonyítható, mert tökéletesen kioltják egymás hatását. Legfeljebb torzítják a test alakját. Vagyis, hatástalanítják egymást. Két ellentétes mozgású, de azonos adottságokkal rendelkező anyagi test közvetlen felületi kölcsönhatása esetén, nem vész el az együttes hatás, hanem rugalmatlanság esetén deformációt okoz, vagy rugalmas esetben, a két test visszapattan egymásról, mintha folytatná az ellentétes irányú erőhatás hatásvonalában meghatározott mozgásmennyiségi értéket. Ezek a mozgásmennyiségi értékek, az I- impulzus, és az L- lendület által jutnak a testen, viszonyítható módon kifejeződésre.
L = m*v = m*(a*t) = Mozgásmennyiség = (m*a)*t = F*t = I
Szubjektív = m*v = L = Mozgásmennyiség = I = F*t = Objektív
mozgáskényszer Kölcsönható képesség.
A mozgás lendülete = L = m*v = m*(a*t) = (m*a)*t = F*t = I = A kölcsönhatás impulzusa
(A lendület és az impulzus, matematikailag teljesen egyenrangú mozgásmennyiségek.)
L --> F = m*a = m*(v/t) = (m*v)/t = I/t = F <-- I
(Ez a mozgásmennyiség megmaradásának a törvénye.)
Az lendület és az impulzus, azonos értékű mozgásmennyiségi fogalmak, mert az egymásba módosulásuk következtében, ugyanazt a mozgásmennyiséget előidéző alaphatást jutatják érvényre. Ezért, az erő állandó jellege, az impulzus-megmaradás, és a lendület-megmaradás tételeit igazolva, a mozgásmennyiség megmaradását bizonyítják, amelyben az erő, mint közvetlen objektív állapotváltoztató hatás, maradéktalan átalakulása történik meg. A helyzeti, és a mozgási energia egymásba módosulása során is, az impulzus-megmaradás tétele jut kifejezésre, mint a mozgásmennyiség megmaradásának, a matematikai bizonyítéka.
Alapvetően induljunk ki abból, hogy minden test megmarad nyugalomban, vagy a már megszerzett mozgásállapota nyugodt sebességében mindaddig, amíg az állapotváltozására valamilyen hatás nem kényszeríti. Ez az állapotváltoztató hatás, lehet egy objektív erőhatás, amit más test aktivizált tömegével való közvetlen kölcsönhatás által szerez meg az adott test.
Az F = m * a képlet alapján, egy másik test által közölt erő nagysága úgy viszonyítható, hogy a nyugalomban lévő testtömeg gyorsulási értékkel jellemezhető mozgásállapot változását mérjük meg, a közvetlen felületi kölcsönhatásuk után. A szabadesés, vagy a szabad emelkedés ténye azonban, éppen arra utal, hogy a testek állapotváltozásához, nem feltétlenül szükséges az, hogy másik testtel kerüljenek közvetlen felületi kölcsönös viszonyba, hanem az is bőven elegendő, hogy egy közegben közegidegenként viselkedve, a közeg folyamatos tehetetlenségi kényszerhatásában részesüljön.
A közeg közeghonos alkotóelemei között, szervezetlen alaprezgés valósul meg. Amennyiben azonban, közegidegen test kerül bele, abban az esetben, a sűrűségi viszonyuknak megfelelően a közeg, hatást gyakorol az anyagi testre. Ez a hatás szervezett a közeg részéről, mert célirányos. Könnyűségi hatást gyakorolva, szabad emelkedést biztosít a közegidegen test számára, míg nehézségi hatást kifejtve, szabadesést. Ez a két közeghatás egymás ellenhatása a test vonatkozásában, mert a test belső közegének a sűrűségét veszi figyelembe, a testen kívüli alapközeghez viszonyítva. Ezt a viszonyt így, ebben a formában, Newton nem vizsgálta.
Földünk légtere alapvetően kettőshalmazú közeg. Van egy főképpen nitrogénből és oxigénből összetevődő vegyesgáz szerkezetű alapközege, és abban pára, és gőzök formájában, folyadékközeg. A gázhalmaz, egyenletes alapnyomással terheli a teljes légterünket, míg a vízgőzök és a páratartalom, a Föld felszíne felé sűrűsödő légnyomást biztosítja számunkra. És ebben a víz alapú légnyomásban valósulnak meg azok a függőleges közegerők, amelyek mindig szigorúan figyelembe veszik a testek anyagi sűrűségét. Azt az anyagi sűrűséget, amely a térfogatukban van rögzítve.
Tömeg = m = ρ* V = k = Közeg
A tömeg és a közeg, olyan tehetetlenségi állapotai a testeknek, amelyek az erő és az energia hatásaival szemben mutatnak ellenállást. A tömegállapot, a felületi szintű objektív módon közölt erőhatásokkal szemben, míg a közegállapot, a szubjektív módon közölt, térfogati szintű szubjektív energiahatásokkal szemben. A kétféle hatás munkát végez a test tehetetlen állapotain, de ez az állapotváltozás egymással szigorúan arányos.
F * s = W = E / t = I * s / t = F * t * s / t = F * s
Ebből az általam összeállított képletsorból, elég jól kitűnik az, hogy az erő, és az energia, tökéletesen, egymásba számolható mozgásmennyiségi jellemzőségek, amelyek mindig meghatározzák, a velük szemben tehetetlenséget tanúsító tömeg, és közeg viszonyítható állapotait. Az energia biztosít strukturális szerkezetet az anyagi halmazok részére. Az erő pedig, a nyugalmi helyzetüket változtatja meg. Amikor az erő megváltoztatja egy test nyugalmi helyzetét, és gyorsulással jellemezhető mozgásba hozza azt, akkor az energia, az erő ellenhatásaként érvényesülve, a test nyugalmának újra megteremtésén fog munkálkodni. Amennyiben a test visszanyeri a nyugalmi állapotát, akkor is hat rá az energia, de pusztán a helyzetét, és a strukturális stabilitását biztosítja, ami nem jelent viszonyítható, látványos változást számunkra. Az energia állandó hatása azzal igazolható csupán, hogy az anyagi test állandó eseménye, továbbra is stabilan viszonyítható, strukturális szerkezetet biztosít számunkra.
Ez a viszonyíthatóan stabil anyagi szerkezet egy testközeget alkot, amely szabad emelkedésbe kezd abban az esetben, ha közegidegen testként, ritkább az átlagos halmazsűrűsége, mint azé a közegé, amelyben éppen tartózkodik. A szabad emelkedése idejére szabadon gyorsul, és így relatív súlytalan állapot jellemzi. Mert a szabadon emelkedő testre, a függőleges közeghatások folyamatosan változó ellenhatásokként jutnak érvényre. Ez a szabadon emelkedés, könnyűségi hatást kölcsönöz a test tömege számára, amely negatív súlyerővel képes terhelni egy vonatkoztatási pontot. Egy olyan fix pontot, ami a számára idegen közegben, lerögzítést, vagy fölétámasztást biztosít a testnek.
Így a szabadon emelkedés, könnyűségi hatásként, „felhajtó erőt” biztosít, a közegidegen test számára, éppen olyan módon, ahogyan a szabadesés nehézségi közeghatásként, „nehézségi erőt” kölcsönöz a testeknek. Olyan „nehézségi erőt”, ami nehézségi közeghatásként, súlyerőt képes biztosítani a vonatkoztatási ponton. Így a súlyerő nem más, mint a tehetetlen test tömegén viszonyítható nehézségi energiahatás, testen viszonyítható erőmértéke. A függőleges lehajtó hatás kifejeződése, a test stabil viszonyítása során.
Egy közegben felfelé emelkedni tehát, vagy erő hatására lehet, objektív fajtájú munkavégzés árán, vagy közegidegenné válva, szubjektív munkavégzés révén, szabadon emelkedve. Ez a szabadon emelkedés azonban, minden esetben, a közegsűrűségi különbség hatására jön létre, így energia jellemzi. Nem az antigravitáció.
Matécz Zoltán
2011.11.27.
matecz.zoltan@gmail.com
