Emberi méltóság.
„a Magyar Köztársaságban minden embernek vele született joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit sem lehet önkényesen megfosztani” illetve, „senkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni.”
Az emberi méltóság azt jelenti számomra, hogy nem lehet senkinek sem, tiszteletlenül a becsületébe gázolni, az egészséges önbecsülését biztosító, emberi önérzetére támadni. Nem sérthetünk meg senkit sem a büszkeségét szavatoló önbecsülésében. Mindig meg kell adni, minden embernek a tiszteletet, a megbecsülést, hogy ne csorbuljon az ő emberi méltósága. Hogy az önérzetes egyéniségében megmaradhasson, a szabad egyéni személyiségét szavatolni képes büszkesége.
A természet erkölcse az élni, és élni hagyni alapelv, amelynek értelmében, csak a közvetlen létfenntartás érdekében öl minden élőlény. Ez alól, csak az intelligenciával megáldott értelmes ember a kivétel, mert ő szórakozásból, sportból is képes gyilkolni. Illetve hirtelen felindulásból, vagy előre megfontolt szándékból, kulturáltan gyilkol. Miközben megőrzi, az emberi „méltóságát”.
A természeti törvények abszolútak. Megismerésük és meghatározásaik, folyamatosan zajlanak az életünk során, de a tévedés lehetősége miatt, mindig relatívak maradnak. Éppen ilyen természeti törvény számunkra, a szereteten alapuló etika is, amely a teremtőnk által elvárt tisztességes életvitelt kívánja meg tőlünk, az értelmes teremtményeitől is. Az emberiség, az Isten egységes szervezeteként működik, ahol az emberek, egy-egy „sejtjei” az Isteni egységnek. Ezért a tisztességes egymáshoz viszonyulásunk, az erkölcsi törvényszerűségekben jutnak érvényre. Igazolva ez által, azt az etikai hozzáállásunkat, amelyben az emberségünket kifejezésre juttatva, a lelkünk által egymásban élő Istenségünknek tartozunk. Az átlagemberek békességben szeretnek élni mindenhol a világban. Politikusok kellenek ahhoz, hogy a nemzetek között, vagy a nemzetiségek között, ellentéteket szítsanak, és tartsanak fenn. Hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor az ember csupán ésszerűen viselkedik. Mert az nem mindig párosítható az érzelmeinkkel. E miatt a folyamat, lelkiismeret furdalást eredményez.
Amikor a társadalomban élő intelligens ember, az ösztönös szinten való egyszerű létezés helyett, a magasabb minőségűnek számító erkölcsös életet választja tudatosan, akkor gyakorlatilag felelősséget vállal. Így a társadalom, egy olyan egységes szervezet, amelynek a szervező tagja minden egyén is. Mivel az egységes egész, mindig több, mint az egy egyén, ezért az egyéni ember, köteles tudatosan alárendelni a saját érdekeit, a közössége érdekeinek. Ez minden morális erkölcs alapja. De éppen ugyanilyen formában, az emberiség is, csak része az abszolút létezést biztosító Isten egységének. Így a rész, mindig kevesebb, mint az egész. Ezért az ember, vagy az emberiség érdekei, Isten szereteten alapuló érdekében teljesülhetnek csak, és nem ütközhetnek azzal. Ez az Isteni, abszolút szeretet-erkölcs. Az ember tudatos társadalmi lény, így a saját egyéni boldogsága, csak akkor szavatolható, ha a körülötte élő embertársak, család, rokonok, barátok, munkatársak, ismerősök, stb., szintén boldogok. Ezért felelősek vagyunk, mások boldogságáért is. Valamint éppen ugyanígy, mások boldogtalanságáért úgyszintén. Mert egymás létezésében élhetünk mi is társadalmi életet. Ilyen elemi erkölcsi normák képezhetik csak az alkotmányt, amely a társadalom jogi alapja. Így társadalomban élő ember számára a szabadság-jogok, szabadság-kötelességekkel is párosulnak. Csakhogy ezek az egyéni szabadság-kötelességek, megbújnak olykor a társadalmi jogok, és társadalmi kötelezettségek útvesztőiben. Így az átlagember nem képes minden esetben érvényre juttatni a jogait, viszont a társadalma, mindig időben figyelmezteti a kötelességeire.
Az egészséges társadalom, a közjóból oldja fel a köz-rosszat, megszüntetve ez által, az egyénileg megtapasztalható szegénységet, a nyomort, és a hontalanságot. Erkölcstelen az a társadalom, amelyben a nép alkotmányosan szavatolt emberi méltósága, és jóléte mellett, nem figyelnek oda, a túlélésért küszködő szegények, nyomorgók, és hontalanok kilátástalan helyzetére. Annak ellenére, hogy alkotmányos jogokat „élvezve”, nem sodorhatók embertelen, megalázó helyzetbe, mégis rohamosan szaporodik a gazdaságilag megalázottak száma. A túlélés számukra, egy olyan esélytelen anyagi küzdelem, amelyben minden érintett túlélő, egy fegyvertelen harcos. A társadalmi jogok eltorzulása következtében, védekezni sincsen esélyük. Az emberhez méltó élet, nem pusztán egy túlélési gyakorlat, amit a hontalanok, a nyomorgók, és a szegények hajthatnak végre önként, hanem a társadalmi jólétet is jogosan feltételezi. Azért dolgozunk, hogy a munkánk béréből könnyedén megéljünk, és nem azért élünk, hogy rabszolgaként dolgozhassunk. Ez a demokratikus elvek alapja. Akkor egy hivatalosan is elfogadott, rabszolgatartó társadalomban is élhetnénk, a demokratikusan „jól” szervezett államiságunk helyett. Mindaddig jogos a kötelezettségeink előnye, a jogaink hátrányára, ameddig az együtt megtermelt javak elosztásában, közel egyenlő jogok jutnak érvényre. Minden egyéb eset, torz társadalomhoz vezet. Az eltorzult társadalom pedig, anarchiát vált ki, amely a társadalom szükségszerű pusztulását, bukását eredményezi. Ezt tükrözik, a történelemben lejegyzett forradalmak is. Igazolva azt, hogy amelyik társadalom, képes a jogokat, és a kötelességeket illetően durván eltorzulni a természetes egyensúlyától, az csak erőszakkal tartható fenn.
A megszerzett jogainkat, csak úgy érvényesíthetjük, ha azok gyakorlása közben, a bennünket terhelő kötelezettségeinknek is eleget teszünk. Ezért a törvényesség, és az erkölcsiség, nem választható el egymástól. A kötelesség az, amikor mások érdekeinek az érvényre juttatásában munkálkodunk. A kötelességeinket magunk vállaljuk szabadon, hogy azok teljesítése által, arányos jogokat élvezhessünk. A jogok és a kötelezettségek, szigorúan arányosak egymással, mert minden olyan dolog, amely jogokat biztosít számunkra, kötelez is bennünket egyben. A jogosítványommal például, jogom van gépjárművel közlekedni, de közben köteles vagyok más közlekedők érdekeit, a közlekedési jogszabályok tudatos betartásával biztosítani. A társadalmi etika akkor van egyensúlyban, amikor a jogok, és a kötelességek, egyensúlyban vannak. Ha ez az egyensúly felborul, bizonyos néprétegek, vagy egyének kárára, akkor nem beszélhetünk etikus társadalomról, mert tisztességtelen az olyan állami rendszer. Akármilyen demokráciának nevezik is.
Az emberi munka, az a tudatos cselekvési forma, amellyel az ember, az aktuális igényei szerint átalakíthatja, a természet alkotta valóságot. Ezért a munka, a folyton-folyvást változó igények megvalósításai által, nemesíteni képes a dolgozó embert. Mert a munka során szerzett tapasztalatok, építik, fejlesztik a szellemiségünket. A jólétre való törekvés során, az alapszükségleteken kívül kell a felmerülő vágyakat kielégíteni úgy, hogy az alapszükségletek továbbra is kielégítettek maradjanak. Minden emberi munkának létezik folyamatosan lemérhető reálértéke. Ha magasan a fölött nyer juttatást valaki, akkor kizsákmányoló, ha pedig, mélyen az alatt, akkor kizsákmányolt. A reálérték mértéke, azt a munkából származó hasznot biztosítja, amely bőségesen elegendő a megélhetéshez, de a kizsákmányolás szintjét, mégis reális szinten képes tartani. A kizsákmányolás lehetősége, a gazdasági érvényesülés előfeltétele. De nem az irreálisan korlátlan kizsákmányolásé. A reális, azaz korlátolt kizsákmányolás, a kizsákmányoló hasznát eredményezi, amely a természetes megélhetésére szorítkozik, nem pedig, az irreális mértékű vagyonszerzésre. Ha az erkölcsöt formáló etika vezérli az értelmes emberi tudatból indukálódó társadalmi folyamatokat, akkor mindig az élni, és élni hagyás alapelve érvényesül, még a kizsákmányolásban is. Meg kell találni, azt az arany középutat, amelyben a kizsákmányolás mértéke, még tisztességes haszonszerzésnek minősülhet csak.
A szegénység úgy alakul ki, hogy az egyének nem képesek érvényesíteni a jogaikat, a megváltozott társadalmi körülmények miatt. Ezért elveszítik a jogaikat, de a kötelezettségeik megmaradnak továbbra is. Sőt, mi több, nem képesek megbirkózni az újonnan jelentkező kötelezettségeikkel sem, amelyekhez tartozó jogokat pedig, nem is tudják igénybe venni. Ha pusztán, az alapszükségletek feltételei adottak egy ember életében, akkor az olyan egyén még nem él jól, mert a vágyai nem teljesülhetnek. Létminimumon, vagy annak közelében tengődni, vegetálást jelent, ami nagyon távol van a jólét elfogadható fokától. A szegénységben, a nyomorban, és a hontalanságban, nincsen emberi méltóság. Ezért az ország társadalma, nem teljesíti velük szemben, az alkotmányos kötelezettségeit. Így az a társadalom, amely megteremti, fenntartja, és eltűri, ezeket a gazdasági javaktól megfosztott erkölcstelen állapotokat, bűnös társadalmi közösség, mert az alkotmánya ellenében méltatlan, embertelen, és halmozottan megalázó gazdasági állapotokba kényszeríti, az állampolgárainak egy részét. A létminimum, vagy a minimálbér lehet szükségszerűség, de sohasem dicsőség. Akkor még nem is beszéltünk, az egyre szaporodó hontalan állampolgárainkról, akiknek a létminimumot fedezni szándékozó minimálbérre sincs is lehetőségük, mert állásuk sincsen. Ha viszont, az erkölcsi egyensúlyt tekintjük, akkor a jogfosztottak kötelezettsége is nulla. Így az ő bűnük zéró a társadalomban. Ezzel ellentétesen, a túlzott jogokkal élők kötelezettségei is, arányosan magasabbak kell legyenek, hogy a társadalmi egyensúly ne boruljon fel, ne torzuljon. Különben a bűnük, egyszerűen megbocsáthatatlan.
Ezt a társadalmi bűnt palástolja el a bürokrácia. Az a hivatalos álláspont, amelyben az ügyintéző hivatali dolgozó, nem akar egyéni felelősséget vállalni a munkájáért, így automatikusan elbújik a paragrafusok mögé. Holott, éppen az lenne a szerepe az ügyintézés folyamatában, hogy az aktuális paragrafusokat jól ismerő szakemberként, rugalmasan illessze a törvény kínálta lehetőségeket, az ügyfele rendelkezésére. E helyett, a törvény szigora sújtja az ügyfeleket, mert az ügyintéző személy, nem az ügyfél érdekeit képviseli az ügyintézés során, hanem a törvényt betű szerint értelmezi, rugalmatlan módon Pedig, minden elintézésre váró ügy, sajátságos.
Ahogy az élet kilátástalannak látszik egy jogfosztott ember számára, és nem okoz már örömöt, akkor lehetséges megoldásnak látszik az öngyilkosság gondolata. Mert az ember, az önbecsülés, és emberi méltóság szeretete nélküli depresszióba esik. Ahogy az örömök éltetnek bennünket, úgy az örömtelenség, a feleslegesség érzését kiváltva, önpusztító jelleget ölt. Ezért öröm-hír az Isten igéje. Mert az életet éltető abszolút szeretetről szól. A szegénység, a nyomor, és a hontalanság, nem sok szeretettel társul. Az ő életüket, a nélkülözés tölti ki, és alapvető változást, csak a hideg téli időjárás eredményez számukra. A fagyhalál tizedeli őket, csak így csökken, a folyton szaporodó létszámuk. Aki ezekről az eseményekről tud, és nem segít, bár gazdasági szempontból tekintve megtehetné azt, nem érdemli meg az emberi méltóságot. Mert a gazdagoknak kiemelkedő méltósága, csak azért lehet, mert a nélkülözők helyzete, erősen méltatlan.
A méltányosság azt jelenti, hogy valakit, vagy valakiket elfogadunk lélekben, mint felebarátainkat, és akkor anyagi, vagy szellemi segítségben részesítjük azért, hogy az áldozatvállalásunknak köszönhetően, megtalálják a lelki békéjüket. A mi saját lelki nyugalmunkat is, a gazdasági, és a szellemi stabilitásunk biztosítja, és e miatt, a felebarátainkon is azért kell segítenünk a társadalmunkban. A méltányosság persze, azt is jelenti egyben, hogy a segítségnyújtásunk, mindig a szükségnek megfelelő mérték alapján történjen. Túlsegítjük a lelkileg egyensúlytalan embereket, az ő szellemi, vagy gazdasági válságán, majd figyelemmel kísérve, hagyjuk önmagukban érvényesülni őket. Ehhez a lehetőséget, társadalmi szinten kell biztosítani az egyének számára. Mert az életet nekik, maguknak kell élniük. Ha ezt sikerül megvalósítani, és az egyének lelki békében élhetnek tovább, akkor társadalmi szinten, méltányosak voltunk velük szemben. A méltányosság biztosít reálértéket, a kizsákmányolás által megszerezhető haszonnak, profitnak. Ez a reálérték ösztönző, és megélhetést biztosító kell, hogy legyen. A kialakult munkanélküliség pedig, társadalmi érdektelenséget tükröz, olyan szükségszerű állapotot, amelyben a munkanélkülivé vált emberek, emberi méltóságát tiporja el éppen a társadalom. Mert az állami tehetetlenség miatt, nem biztosítanak megélhetést szavatolni képes munkalehetőségeket.
Valójában nem lenne szükség a méltányossággal elnyomni a hatékonyságot, ha a szabadjára engedett „hatékonyság” által felhalmozódott vagyon, a vagyonos ember reális erkölcsi öntudatával összeegyeztethető lenne, a szegénység enyhítésére. Mert a megtermelt javaknak teljesen mindegy az, hogy kinek a gazdasági problémáin enyhítenek. Azt az intelligens erkölcsi gondolkodású embernek kell, öntudatosan eldöntenie. De amíg a megélhetésünket biztosítani képes pénzösszegek, a személyi vagyont gyarapítják csupán, addig a társadalom életéből, éppen az a tőke van kivonva, ami arra lehetőséget biztosíthatna. Bankban tárolva, vagy párnában egyénileg halmozva, nem hasznosul tőke, a közösség javára. Mert a pénz, a társadalom „vére”, és ahonnan hiányzik, ott vérellátási gondok alakulnak ki. A társadalom „testének” egy része ez által, elrákosodik, elhal, elszegényedik. Mert a szegénység, a társadalom betegsége, ami a kollektív bűnt juttatja érvényre. Azt a kollektív bűnt, amelyben az egyéni felelősség, még képes elrejtőzni. Így a szegénység kialakulásáért, látszólag nem felelős senki. Ahol pedig, sok pénz halmozódik fel, és nem mozog a társadalomban, ott „vérömleny” keletkezik. Hatása éppúgy káros.
A materialista felfogású világban, nehéz méltányosnak lenni, mert az anyagelvű gondolkodásmód, nehezen fogadja el a lelket. Pedig, a lélek él általunk. Úgy is mondhatjuk, hogy a lelkünk használja a szubjektív szellemiségünket, és az objektív testünket, a létezése megvalósításához. Testben és szellemben különbözőek, relatívak vagyunk, de lélekben egyformák, abszolútak. A lelkünk egyensúlya eldeformálódik az anyagi, vagy a szellemi konfliktusaink alkalmával. A méltányosság alkalmazásával pedig, kívülállóként éppen ezt a szükséget vesszük észre, és enyhítünk rajta azért, hogy az általunk felismert egyéni lélek egyensúlyzavara megszűnjön. Mert lélekben, vagyis Istenben, teljesen egyformák vagyunk, egy közös társadalmi „test” egységét alkotunk. Ha bármely „sejt” életképtelenné válik, elpusztíthatja az egész „testet”.
Én egyszerűen antiforradalomnak nevezem azt a társadalmi jelenséget, amikor a jogok, és a kötelességek eltorzulása következtében kialakult szegénységet, a gazdaggá vált polgárok azért váltják meg önként, mert felvilágosult magánszemélyekként, az a tiszta szándék vezérli őket, hogy a társadalom biztonságát szavatolni képes erkölcsiség, továbbra is fennmaradhasson békés eszközökkel. A békés eszközök hiányában, erőszakkal fenntartott társadalmi „rendben”, nincs emberi méltóság. Akkor pedig, nem beszélhetünk alkotmányos rendről, legfeljebb alkotmányos rendszerről, amely eltorzult társadalmi rendet képvisel. Az erkölcs abszolút jellege, a társadalom stabilitását hivatott biztosítani, a szokások, és hagyományok fenntartásával, míg a relatív jellege azt jelenti, hogy az erkölcsiségünket biztosító törvényeket, rugalmasan hozzá kell igazítani, a folyamatosan, és állandóan fejlődő társadalmi feltételekhez.
A hatályos törvények értelmében, ha élet kioltására alkalmas eszközzel támadnak bennünket, akkor az élet kioltására alkalmas eszközzel, jogunk van védekezni. A védekező cselekedetünkben azonban, mindig az időszerűség, és az arányosság méltányosságának a felismerése a fontos kérdés. A védekezésnek, arányosnak kell lennie a támadás mértékével. A támadó biztos elhárítására kell törekedni, nem pedig, a megsemmisítésére. Amikor azonban, a társadalom támadja az egyéni érdekeket azzal, hogy megalázó sorsra kényszeríti az elszegényedő embereket, akkor milyen jogok által védekezhet bárki, a reá kényszerített szegénysége, és a nyomora ellen? Egyedül a sztrájkjog marad, amely csupán figyelmeztető jelleget ölthet. Egyéb irányú aktív védekezésre nincsen lehetőség, holott az időszerűség, és az arányosság ezt megkívánná. Amennyiben törvényi úton szorgalmazzuk, kötelességek teljesítésének a gyakorlását, a hozzájuk tartozó jogok lehetősége nélkül, akkor társadalmilag nézve, erkölcstelenek vagyunk. Vagyis, bűnösök. Mert olyan kötelezettségeket terhelünk egyéni emberekre, amelyeknek a jogi vonzata, nem biztosított számukra. Vagy azért, mert még nem szerezték meg a szükséges jogokat, vagy azért, mert megvontuk azokat tőlük. Akkor azonban, a jogokhoz tartozó kötelezettségeik alól is mentesíteni kell őket. Ez által enyhítve, az ő emberi méltóságuk gyakorlásában elszenvedett kollektív társadalmi méltánytalanságot. Vagyis, a kifejezésre jutott társadalmi bűn hatását.
Az altruizmus olyan etikai tan, amely az emberi önzetlenséget, és segíteni akarás kötelező jellegét hangsúlyozza, felfokozott szolidaritásból. Így az eltúlzott altruizmus aszkétizmushoz fajulhat, amely már bűn önmagunkkal szemben. Mert bár önként vállalt, de mégis embertelen sorsra kényszeríthet valakit. A túlzott altruizmus, bűn saját magunk ellen, míg a túlzott egoizmus, bűn a társadalommal szemben. Meg kell találnunk az egészséges középutat. Aki önként vállalt szegénységben él, annak kevesebb az esélye is arra, hogy mások szegénységén, nyomorán enyhítsen. Az önzetlen segítség nem úgy valósítható meg a leghatékonyabban, hogy tudatosan abba a szegénységbe süllyedünk, ahol éppen segíteni szeretnénk, hanem éppen olyan formában, hogy a megszerzett anyagi javainkból a többletet, a szegénység és a nyomor enyhítésére adjuk, önként és önzetlenül. Elnyomni mindig a szegénységet kell, nem pedig, szegénységet létrehozni az elnyomás által. Amikor valaki, aszkéta módjára lemond az alapvető létszükségleteinek egy részéről, akkor a jólétének a nívóját helyezi tudatosan alacsonyabb szintre. Ez elviselhető áldozat, mert önként vállalt. Ezzel szemben, a szegénység nem önként vállalt tényező, hanem az egyénre erőltetett társadalmi áldozat, kollektív bűn.
A jogok egyenesen arányosak lettek, a vagyoni helyzettel, mert a kialakult társadalmi rendünk, a magántulajdonra épül. Ennél fogva, a kötelességekkel a jogok, fordított arányba kerültek. Ez elemi hiba a társadalomban, mert így az elszegényedett emberek nem pusztán jogfosztottakká válnak, hanem azzal arányosan, kötelezettségekkel erősebben terheltekké is. Így alkotmányos egyenlőségről, nem beszélhetünk. Minden cselekedet erkölcsiséget takar, mert míg a jócselekedetekben a tisztesség nyer igazolást, az etikus viselkedési formáink által, addig a rossz cselekedeteink révén, közvetlenül lemérhetőek azok a tisztességtelenségeink, amelyek az erkölcsiségünk ellen fejtenek ki hatást. Így a tisztességtelenség erkölcsi hibáiból, tanulhatnak a tisztességre hajlamos emberek. Mert mindig a hibáinkból tanulunk. Az okos ember a mások hibájából, a butus a sajátjából, míg az ostoba, a sajátjából sem. Így nyernek számunkra értelmet a hibáink, mert tanítanak, nevelnek bennünket. A cselekedeteink jónak, vagy rossznak minősíthető mivolta, csak a relatív emberi tudatban válik ketté, és próbál jó, azaz erkölcsös lenni a rosszal, az erkölcstelennel szemben. Így az erkölcsi tényezők kvalifikálhatóak, azaz minősíthetőek, hiszen azok a mi saját morális értéket képviselő társadalmi minőségeink. Az által, hogy az etikus viselkedéseink, visszahatnak az erkölcsi értékítéleteinkre, arra utal, hogy az etika, szereteten alapuló lelki eredetű tényező. Így minden etikátlan viselkedési formánk, lelkiismeret furdalást okozhat. Minden döntésünk az elménkben születik meg. Így lehetünk aktívak, vagy passzívak, azaz közömbösek valamely élethelyzettel szemben. Ez a tény azonban, nem befolyásolja azt, hogy a másokkal szemben kialakított döntéseinkkel is, a saját sorsunkat formáljuk. Mert társadalomban élve, egymás jólététől függ, az emberi méltóságunkat szavatolni képes, saját jólétünk is.
A kollektív felelősség, az egyéni erkölcstelenség csapdája. Mert a felelősségre vonás, nem azonos a felelősséggel. A felelősség, az önként vállalt kötelezettségek eredménye, amelyek mögött, a háttérben meghúzódnak, a velük arányos jogaink is. A felelősségre vonás azonban, akár egyéni, akár kollektív, büntetés jellegű kötelezettségnek minősül, azzal arányos jogok nélkül. Minden megnyilvánulásra jutott etikának, az értelmes emberi tisztesség erkölcsiségét kell tükröznie, amelyek a visszaélések ellen fejtik ki a hatásukat. Az erkölcs az, ami a törvényeket, és a törvényességet megköveteli a társadalomban, és az által, arányos módon jogokat biztosít, miközben kötelez. Így a jog, és az erkölcs, nem választható el egymástól. A közerkölcs érvényesítésének az érdekében íródnak a társadalmi törvényeink, amelyek meghatározzák a társadalmi közösségben élő egyének arányos jogait, és kötelességeit. Így a jog nem kényszerít semmire, hanem csupán lehetőséget biztosít, valamely cselekedet törvényes végrehajtására. A kötelesség pedig, törvényesen is kényszerít arra, hogy a jogaink gyakorlása közben, tartsuk be a mások érdekeit szavatolni képes, vállalt kötelezettségeinket. Így, aki a jogait nem gyakorolja, nem is kötelezhető. De miféle kötelezettségre kényszeríthető az a méltóságát veszített szabad ember, aki jogfosztott lett a hazájában? Amikor gondatlanságból, úgymond véletlenszerűen, vagy tévedésből ártunk valakinek, akkor hiányzik belőlünk a felelős törődés. Az elszegényedési folyamatok pedig, a társadalmunk egyénekre vetített törődésének a hiányára utalnak.
Felelősek azzal szemben vagyunk, aki a törvényt hozta, és fenntartja. Az emberi törvények relatívak, ezért az ártó hatásuk akkor érvényesül rajtunk, ha lebuktunk. Isten természettörvényei pedig, abszolútak, azonnal hatnak reánk, minden feltétel nélkül. Az objektív anyagi valóságot Isten teremtette, azzal a céllal, hogy általa az értelmes ember, anyagi javakat készítsen, és megvalósítsa önmagát. Vagyis, hozza ki magából azt, amiben a lehető legjobb. Ez az önmegvalósítás azonban, mindig Isten dicsőségét kell, hogy szolgálja. A tökéletes önmegvalósítás érdekében, az embernek, azonosulnia kell, a lelke által benne élő Istenével.
Az emberi méltóságot csak egy jól működő, valódi demokratikus rendszerben lehet szavatolni. Amíg azonban, a mi hazánkban, négyévente új politikai próbálkozást jelent, a kialakult hamis demokrácia, addig a hozzáértő párt-független gazdasági szakemberek, ki vannak rekesztve az ország vezetéséből. Holott, a pártoknak alapvetően, csak két feladata lehet egy állami rendszerben. Az egyik az, hogy képviselői szinten, megszavazzák a módosításokra váró aktuális törvényeket. A másik pedig, hogy folyamatosan ellenőrizzék, a hatályossá vált, megszavazott törvények aktuális végrehajtásait. Ezért a kormányzati, és az önkormányzati posztokon, felelős párt-független szakemberek lehetnek csak. Így a politikailag vezérelt gazdasági visszaélések, szinte teljesen megszűnnének, mert a mai hamis demokráciánk, valós demokráciává fejlődhetne.
Egy valós demokrácia társadalmi alaptörvényei pedig, mindig az alkotmányosan meghatározott alapvető emberi jogokra épülhetnek csak. Amelyben az emberi méltóság biztosítása az alapnívó. Mert a Magyar Köztársaságban, minden embernek vele született joga kell legyen az élethez, és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit sem lehet önkényesen megfosztani, illetve, senkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak, vagy büntetésnek alávetni. Vagyis, sem kollektív társadalmi, sem pedig, egyéni szinten, az emberi méltóságában megalázni, és megalázott állapotban tartani. Mert az, demokratikus bűn, amelyben az emberi méltóság csorbul.
Matécz Zoltán
2012.02.11.
matecz.zoltan@gmail.com
