Hazafiság.
A Magyar történelemhez, a Magyar kultúrához, és a kialakult Magyar hagyományokhoz tartozik, egy sajátságos, pozitív érzelmű Magyarságtudat az emberekben. Ez a Magyarságtudat képezi az emberekben, a hazafias érzelmű, értelmes gondolkodásmódot. Azt az egészséges erkölcsi hozzáállást, amely a szeretett hazával szemben kialakult. Azzal a hazával szemben, amelyben megszülettünk, békében élhetünk, és amelyben szabadon boldogulhatunk, a becsületesen elvégzett munkánknak köszönhetően. A hazafiság érzése alatt, a nemzeti közösségünkkel szemben, önként vállalt aktív személyes cselekvőképességünket érthetjük, amely a kialakult hagyományok ápolására, és a közös jövő kialakítására szorítkozik. Ezért a valódi hazafi, sohasem valaki ellen küzd, hanem a nemzeti közössége érdekében tevékenykedik. Így a Magyarságot jelentő hazafiságnak alapvetően, nincsen politikai indíttatása.
Amikor a politika, belekeveredik a hazafiság kérdésébe, akkor patrióta, nacionalista, és soviniszta érzelmek szabadulnak fel. A patriotizmus képviselője, olyan „hazafi”, aki túl erősen védi a saját néprétege jogait, valamely nemzetiség nációjához tartozó népcsoporttal, vagy ahhoz tartozó személlyel szemben, miközben megfeledkezik arról, hogy az is a társadalmi közösségében élő személy. A nacionalizmus pedig, arról szól, hogy valamely „hazafi”, jogi korlátozás alá kíván vonni, a társadalmi közösségében élő, egy bizonyos nemzetiség nációhoz tartozó népcsoportot, vagy személyt. A soviniszta „hazafi” pedig, gyűlöletet szít, a társadalmi közösségében élő, de valamely nemzetiség nációhoz tartozó népcsoport, vagy személy ellen. Mert nem a teljes társadalmi közösség együttes érdeke vezérli, a hazafiasnak nevezett gondolkodásmódjukat, hanem olyan lázító jellegű egoista nézetek, amelyek kirekesztenének más állampolgárokat, a jogilag reájuk ruházott közösségi életből. Így a politikai ideológiájuk, nagyon erkölcstelen a társadalommal, illetve annak egyes részeivel szemben. Így a valóságos hazafiság, sohasem lehet patrióta, nacionalista, vagy soviniszta indíttatású.
Az által, hogy egy ember, tagságot vállal, az őt befogadó nemzetét képező társadalmi közösségében, mindjárt közösséget is vállal egyben. Ami azt jelenti, hogy a közösség új tagjaként, alapvető jogokat élvezhet, és azokkal arányosan, szükségszerű kötelességeket vállal, a társadalmi közösség többi tagjával szemben. Amíg az új tagot befogadó közösség jogokat ruház az egyénre, addig kötelezettségeket is vállal egyben arra nézve, hogy szavatolja a tag jogainak érvényesítési lehetőségét. Így a jogok, és a kötelezettségek megoszlanak a tagok, és a közösség között, de elvileg, mindig egyensúlyban maradnak. Ez a társadalmi közösség alkotmányos együttműködésének az alapelve.
Az egyéni élet azonban, társadalmi versengésen alapszik, amelyben az ember megmérettetik, az önmegvalósítása mentális útján. Mert önmagunk egyéniségét megvalósítani, csak társadalomban élve vagyunk képesek. Maga a társadalmi élet azonban, csapatmunka, egymásért versengés. Abszolút szabadságról, csak akkor beszélhetünk, ha a társadalmi életében az egyént, a reá rótt kötelezettségei, egyáltalán nem korlátozzák a jogai érvényesítésében. Ellenkező esetben, relatív szabadságról beszélhetünk csak, amelyben az állami hatalom határozza meg, szigorú törvényi szabályzással azt, hogy milyen kötelezettségeken alapuló feltételek szerint lehetünk szabadok. Egy ilyen államforma, elnyomja a hazafias érzelmeket. Nem érdeke az, hogy az elnyomottak egyenrangúak legyenek, holott az alkotmányos jogok, éppen azt próbálják „szavatolni”.
Egy ország társadalmi közösségének az alkotmánya, olyan alaptörvényeket tartalmazhat csak, amely a társadalom minden polgárára egyformán érvényesíthető. Törvényként, az alkotmányos jogok gyakorlásakor, azzal arányos kötelezettségeket is képviselnek. Amennyiben azonban, a szegénység, a nyomor, és a hontalanság felszaporodása által, az alapvető emberi méltósághoz való jogokat sem képes biztosítani egy ország, akkor nem érdemli meg azt, hogy szervezett demokratikus társadalmat tartson fenn. Amelyben az állampolgárok, igaz hazafiként együtt működhessenek, a társadalmi hagyományok fenntartásáért, és az új irányelvek kialakításáért, és betartásáért.
Az átlagemberek békességben szeretnek élni, mindenhol a világban. Az ő szemszögükből tekintve, egy közös társadalmat alkothatna, már az egész világ. Politikusok kellenek ahhoz, hogy a nemzetek között, vagy a nemzetiségek között ellentéteket szítsanak, és tartsanak fenn. Ilyenkor patrióta, nacionalista, és soviniszta eszmékkel árnyékolják be a saját, vagy olyan gazdasági érdekeket, amelyeket éppen képviselnek. Hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor az ember csupán ésszerűen viselkedik. Mert az, nem mindig társítható az érzelmekkel. E miatt, lelkiismeret furdalást eredményez. Amikor az állami apparátusunkat képviselő politikusaink intézkednek, az a társadalom „ésszerűségét” jelenti. Amikor pedig, a nép nem ért a döntésükkel egyet, akkor az már, a társadalom „lelkiismeretét” jelképezi. A politikusok által szított ellentétek, ellenségeskedésekhez, viszályokhoz, háborúkhoz vezethetnek. Márpedig, az emberek biztonságát fenyegető, vagy a halálát követelő ellenségeskedések, háborúk, sohasem lehetnek igazságosak, akármilyen szépre cicomázott politikai elvek díszítik is azokat. A társadalmi küzdelmekben, mindig valamilyen eltorzult politikai erkölcstelenség kristályosodik ki, amelynek a hátterében, önző gazdasági okok bújnak meg. Vagyis, etikátlanok azok. Az átlagemberek minden társadalomban értékelik egymást. A politikusok azonban, kiélezik a különbözőségeiket. Következésképpen, politikai úton egyetérteni sokkal nehezebb, mint bármilyen más reális módszerrel. A békében, az átlagemberek szeretete uralkodik. Az országunkat olyan politikusok vezetik, akiknek a Magyarsága, elvileg ”megkérdőjelezhetetlen”, hiszen szakképzett történészek, vagy egyéb, a honi történelmiségünkben jártas, intelligens emberek. Ennek ellenére, nem képesek a hazánkat, a társadalmi felemelkedés irányába terelni. Ez számomra természetes, mert szerintem, egy ilyen gazdaságilag „padlót fogott” országnak, szakképzett gazdasági vezetőkre van szüksége. Nem pedig, politikusokra. Csupán politikai alapelvekkel, nem lehet gazdasági fellendülést elérni. Ahhoz reális gazdasági irányelvek kellenének.
Ha a politikai eszközök elveszítik a humánus, a társadalom összességére szorítkozó jellegüket, akkor erkölcstelenné válnak azok, valamely népréteg rovására, ami a politikai etikátlanság eredménye. Az pedig, szükségszerű ellenhatásokat vált ki. Erre a reális ellenhatásra biztosít jogi válaszlehetőséget, a sztrájkjog. Amikor a sztrájkjog, a sztrájk révén érvényesül, akkor azzal egyenértékű kötelezettsége van az államnak, mégpedig az, hogy átveszi, és orvosolja a benyújtásra váró petíciókat. Azokat a társadalmi elvárásokat, amelyek megvalósulása, enyhítheti a feszültté vált, eltorzult társadalmi helyzetet. Ami a sztrájkot eleve kiváltotta. Köteles az állam orvosolni, mert a feszült helyzetet, vagy ő okozta, vagy pedig, az ő tudtával alakították ki. Ha nem, akkor pedig, egyszerűen dilettáns az aktuális állami vezetés. Vagyis, alkalmatlan az ország jól szervezett vezetésére.
A társadalmi élet csapatmunka, ahol reális célt elérni, csak úgy lehet, hogy együtt tevékenykedünk, egy közösen elfogadható szándék eléréséért. Az a tény azonban, hogy a rendszerváltás óta, lassan a béka alá süllyedünk, azt igazolja számomra, hogy vagy nincsen hazafias közösségünk, vagy nincsenek követésre méltó közös célkitűzéseink. Nincsen olyan hazafias Magyarság Magyarországon, akik tudatosan megőriznék, az őseink által kivívott szociális társadalmi eredményeket. Valamint, további szociális vívmányokkal erősítenék az országunk társadalmi egységét. Ugyan, melyik fiatalból lesz így igaz hazafi, ha meg sem fordul a fejükben az, hogy itthon, Magyarországon vállaljanak munkát, a szakiskoláik elvégzése után? Hiszen még az ösztöndíj-szerződéseiket sem írják alá. Vagyis, tudatosan nem kötelezik el magukat itthon, egyetlen percre sem.
Én, a magam részéről, Magyarnak születtem, Magyarként éltem eddig, de most már, egyáltalán nem vagyok olyan nagyon, büszke a Magyarságomra. Természetesen örülök a Magyar emberek, világunkban elért eredményeinek, sikereinek. Még az egyszerű részvételeinek is a világunkban. Mert Magyartudatom van csupán, a Magyarságomat már, szinte teljesen elhanyagoltam. Ebben a „szabad” Magyarországban élve, egyre nagyobb tehernek érzem néha, a megörökölt Magyarságomat. Mert amikor az ember, a mindennapi gondokkal küszködve él, nem ér rá olyan értelmes társadalmi életet élni, amelyben a Magyarságát kifejezni képes hazafisága, érvényre juthatna. Számomra a haza már tág fogalom lett. Először túljutottam a szülőszobán. Majd a családi fészken is túlhaladva, ahol nevelkedtem szülővárosom, Komló lett a hazám. Ezt kiterjesztettem az egész Baranya megyére. Majd Pestre költöztem, új „hazát” váltva, ahol kialakult a Magyarság tudatom. Most például, vecsési lakos vagyok. Hazám, a teljes Magyarország lett. Később beléptünk az Európai Unióba. Hazám tehát, kitágult Európára. Ma pedig, úgy érzem, hogy a szülőföld fogalma, számomra, a teljes Földet jelenti, amelyre születtem. Így nem korlátozom magamat egyetlen ponthoz sem a Földünkön. Bárhol is járjak a világunkban, Magyar vagyok. Nem hozok szégyent a Magyarságunkra, és ha lehet, létemmel érdemeket szerzek a Magyar nemzetnek. De nem vagyok hajlandó lemondani, a Föld egyetlen négyzetcentiméteréről sem azért, mert Magyarnak állampolgárnak születtem. Mert embernek születtem, akinek elemi joga az, hogy korlátozások nélkül élhessen a Földön. Azért, mert szeretem a szülőföldemet, és a szülőhazámat, szerethetem még a Földet is, amelyre születtem. Amikor az ember rendet tart, akkor az otthonát rendezgeti, hogy az élettere rendezett legyen. Ha az egész Földet az életteremnek tekintem, akkor a rendre szorítkozó igényem, nem korlátozódik, a lakásomban lévő szobám íróasztalára. Egy olyan világpolgárnak érzem magamat, aki Magyarországon született. Így a Magyartudatom megmaradt. A Magyarságom pedig, labilis.
A hazafiság, nem választható el, az egyéni gazdasági helyzettől. Akkor a hontalanná süllyedt, elszegényedett nyomorgó embertől is, jogosan várhatnánk el azt, hogy igaz hazafi módjára viselkedjen. Annak ellenére, hogy számkivetett, és halmozottan hátrányos helyzetű, megalázott ember lett, éppen a saját hazájában. A szegénység, a nyomor, és a hontalanság nem érdem. Így nem érdemli meg a szegényektől, a nyomorgóktól, és a hontalanoktól az ország azt, hogy igaz hazafiként viselkedjenek. A gazdaságilag megalázott emberek, érzelmileg is, a haza megalázottaivá válnak. Így a hazafiságot jelentő pozitív érzelmek, elkorcsosulnak. Akinek nincsen, előre tervezett belátható jövője, a saját hazájában, mert csupán hónapról-hónapra tengődő bérrabszolga, és ezért csak a mának él, annak számára a haza, csupán helyrajzi kérdés. Így számomra, egyáltalán nem csoda az, hogy a fiatal pályakezdő honfitársaink, külföldön keresik a megélhetési lehetőségeiket. Csapatostól hagyják hátra azt a csodálatos anyaországot, amelyben érvényre juttathatnák a Magyarságukat, a hazafiságukat. Új megélhetési területet keresnek. Egy lyukas garast sem adnának azért a hazáért, amelyikből el kell távozniuk azért, hogy a méltóságteljes megélhetési szintet, emberi módon elérhessék. Ez az egész társadalom szégyene.
Ráadásul, ha a hazafiság arányos lenne, a társadalmunkban kialakult gazdasági helyzettel, akkor ma már, nagyon sok igaz hazafival dicsekedhetne az országunk. Olyan igaz hazafiakkal, akik a nemzetünk hagyományaira, és az új irányelvekre szorítkozó gazdasági kérdésekben, nem csupán az arcukat járatnák, hanem a társadalmunkban megerősödött vagyoni helyzetüknek köszönhetően, tenni is tudnának bármit. Ezzel szemben, a társadalmi érdekeket szolgáló ügyekben a tehetős emberek, ritkán aktívak. Szemérmesen elrejtik a hazafias érzelmeiket. Ezt bizonyítják, a nyilvános adakozási próbálkozások, amelyben a kispénzűek adományai teszik ki, a kialakult bevétel javát.
Felmerül a jogos kérdés. Melyik a nagyobb bűn? Harcosként, vagy terroristaként megölni valakit, vagy néhány embert, egy szempillantás alatt, politikai megfontolásból, vagy az ő megszerzett vagyonáért, illetve erkölcsösnek látszó felelős társadalomként, mélyen a megélhetési normáik alatti életre kényszeríteni az embereket? Egy olyan nyomorult életvitelre rákényszeríteni a jogfosztottá vált embereket, amelyben az ő kötelezettségeik továbbra is úgy terhelik őket, hogy az alkotmányos emberi méltóságukról közben, szó sem lehet.
A hazánkban megjelent, „Közjogi méltóságok” című könyv, éppen azt az abszurd helyzetet tárja elénk, amelyben, külön „méltóság” övez olyan politikusokat is, akik már régen megbuktak. Mert a tapasztalat azt mutatja, hogy alapvetően kétféle politikus létezik. Az aktív, és a bukott. Tisztelet a kivételnek, ha egyáltalán van olyan. Ehhez társul még az a lista, amely a rendszerváltás óta meggazdagodott emberek nevét, vagyoni rangsorban tartalmazza. Vagyis, az ország stabil megélhetését biztosító anyagi javak rendelkezésre állnának, csak irreálisan lettek szelektálva. Így egy olyan állami rendszerben, amelyben alkotmányos joga minden állampolgárnak az emberi méltóság, mégis kiváltságos közjogi méltóságként kell tisztelnünk olyan politikusokat, akik a hazánk gazdasági helyzetét, szép lassan ide juttatták. Vagyis néha, még az emberi méltóságukat is csak, az alkotmányos jogaik helyett, a törvényesen beiktatott „politikusi jogaik” képesek biztosítani.
A jogok, és a hozzájuk rendelt kötelezettségek betartása, még korántsem érdem. Az érdem akkor jelentkezik, ha azt az egyén, kiérdemli a társadalmától. Vagyis, sokkal többet nyújt a társadalmának, mint amennyire a vállalt kötelezettségei kényszerítik. Félreértés ne essék, nem a jogait áldozza fel az, aki érdemessé válik, hanem éppenséggel, jogot formál önmagának arra, hogy szeretettel érvényre juttassa azt a személyes eszményét, amely érdemekhez juttathatja. A szegény, lelkileg elesett ember is, megérdemli azt a méltányos felebaráti hozzáállást, hogy a lelki stabilitását visszanyerve, képes legyen maga is arra, hogy társadalmi érdemeket szerezzen magának. Mert minden emberben van valami értékes, valami egyéni érdemleges belső adottság, amely ha felszínre kerül, a társadalmi megbecsülés miatt, érdemeket biztosíthat az adott egyénnek. Olyan elvitathatatlan érdemeket, amelyek az önbecsülését, és a társadalmi megbecsülését fenntarthatják, és az emberi méltóságát. Az ilyen belső tulajdonságokkal rendelkező ember képes csak, hazafi lenni.
A társadalmi vagyon, és a magánvagyon összegszerűsége, bőségesen elegendő lenne ahhoz, hogy mindenki jól élhessen ebben az országban. Ha mégis eltűri az állam, az irreálissá váló aránytorzulást, akkor számolnia kell a kellemetlen társadalmi következményekkel is. Amit a sztrájkjog érvényesítése biztosít. Sajnos azonban, az a tény, hogy a sztrájkok, mindig megjelennek időről-időre, azt jelenti számomra, hogy az állam vezetése, nem tanult semmit sem a történelem által feljegyzett hibákból. Ha pedig, a történelmet, és benne a Magyarság történelmét olyan jól ismerő politikusaink, mindig ugyanabba a gazdasági hibába esnek bele, akkor nem tanulnak a saját hibájukból sem. Így jogossá válik annak a tiszteletreméltó képviselőnek az előterjesztése, aki azt szorgalmazta egyszer, hogy minden lehetséges képviselő és honatya, essen át egy pszichológiai teszten, amely megállapíthatja, az ő egyéni alkalmasságát. Mert csak egy átfogó pszichológiai vizsgálat képes arra, hogy kiszűrje azokat a személyeket, akiket csak az uralkodási vágy, vagy az élősködésen alapuló haszonszerzési vágy motivál. Mert patrióta, nacionalista, vagy soviniszta érzelmek vezérlik az alapvető gondolkodásmódjukat. A pszichológiai vizsgálat célja, hogy olyan személyek kerülhessenek az országunk vezetői posztjaira, akik valóban tenni is akarnak valamit, a közös társadalmi fejlődésünk érdekében.
Amikor a társadalmi fejlődés, minden állampolgár jogát, egyformán képes biztosítani, és fenntartja azt, akkor valóban elvárható az, hogy a hazaszeretet érzése éljen az emberek szívében. Egy olyan hazaszereteté, amely alkalmassá teszi az egyéneket arra, hogy a hazáért, akár olyan kötelezettségeket is vállaljanak, amelyek a racionális ész érveivel, olykor megmagyarázhatatlanok. Mert a hazaszeretet egy olyan egyénileg vállalt érdekképviseletet jelent, amely erőt biztosít ahhoz, hogy egy olyan hazának szerezzen az ember érdemeket, amelyik megbecsüli őt magát is. Akit békeidőben, érdemei szerint megbecsül a hazája, az olyan ember az egyéni érdemeivel, érdemeket szerez a hazájának is, mert ezek az érdemek, a honi közösségét képesek egységben tartani. Valójában a hazája közössége, együtt örül az érdemeinek, mert jogosan, közös érdemnek tekinti azt. Így a Magyarság érzése, az egyéni, és közösségi érdemek által erősödik. Érdemek nélkül pedig, elkorcsosul. Ahhoz azonban, hogy az egyénileg megszerzett érdemek, a közösségünkben csapódjanak le, és ott a Magyarság hazafias érzelmeit váltsák ki belőlünk, arra van szükség, hogy az érdemeket szerző egyén, a hazáját képviselje bárhol, és bármikor. De ez csak akkor valósulhat meg, he a hazája társadalmi közössége, az emberi méltóságára szorítkozó alkotmányos jogait, alapvetően biztosítsa számára, Vagyis, egyenrangú személynek tekintse a társadalmában. Akkor van értelme együtt örülni az egyéni eredményeknek is. A Magyarságunk igazán hazafias érzelmei, csak így maradhatnak életben.
Matécz Zoltán
2012.02.11.
matecz.zoltan@gmail.com
