Emberi elme.
Az anyagi testünk mentális centrumában, az agyunkban funkcionál a relatív emberi elménk. Ma még úgy véli a tudomány, hogy az elménk segítségével gondolkozunk. Úgy képzelik, hogy amikor elmélkedünk, akkor az elménkben gondolatokat formálunk.
Az én véleményem szerint, nem az elménkkel gondolkozunk. A gondolat ugyanis, szellemi termék. Állandóan, megállíthatatlanul jönnek-mennek a gondolataink, és csak akkor tudatosodnak az elménkben, ha figyelmet fordítunk rájuk. Az elménkben csak az a dolog tudatosodik, amire éppen, a figyelmünket fókuszáljuk. Az elménk figyelme nélkül, a gondolatok csupán kószálnak a fejünkben. Különösebb tudatosodott értelem nélkül. Amikor pedig, elmélkedünk valamin, akkor a szellemi gondolatainkra figyelünk, mégpedig, az azonos témakört elemezgető gondolatainkra. Az elménkkel figyelmet fordítunk a szellemi gondolatainkra, és így, igény szerint hívjuk őket elő a szellemiségünkből. Mint egy rendelkezésre álló raktárbázisból. Ilyen módon tulajdonképpen, mentális viszonyba hozzuk azokat a gondolatainkat, amelyek az elménk figyelme nélkül, gyakorlatilag „elmennének” egymás mellett. Vagyis, nem tudatosodnának az elménkben. Mert amikor nem hívjuk elő tudatosan, a számunkra szükséges információkat tartalmazó emlékek gondolati viszonyait, akkor is előjönnek azok, csak szervezetlen formában, össze-vissza. Leállíthatatlanul.
Az elménkben mindig csak az a dolog tudatosodik, amire a figyelmünk éppen korlátozódik. Az egyéniségünket figyelembe véve, alapvetően három dologra képes koncentrálni az elménk. A testünkre, a szellemiségünkre, és a lelkünkre. Amikor a testünkre koncentrálunk, akkor az objektív anyagi mivoltunkat szemléljük, és érzékeljük. Amikor a szellemiségünkre figyelünk, akkor a gondolatainkra koncentrálunk. Amikor pedig, a lelkünk kerül az elménk fókuszába, akkor az érzéseinkre hagyatkozunk.
Mindig a lelkünk által élünk. Így a lélek, a mi abszolút mivoltunk, az életenergiánk. Itt, és most, a jelenben. Úgy is mondhatnánk, hogy a lelki jelenlétünkben. Erre utal, a lélekjelenlét szavunk is. Aki folyamatosan a lelki jelenlétben él, időérzettől független életet tapasztal meg, mert az állandó jelenlét érzete, nem képes elvonatkoztatni az éppen zajló események mostani pillanatától. Hiszen éppen azt érzékeli, és az elménk figyelmét arra irányítja, hogy tudatosodjon bennünk az észlelt esemény. Így a lélek, mindig a jelenben tapasztal, miközben élteti a testünket, és a szellemiségünket. A lélekkel szemben, a testünk, és a szellemiségünk relatív adottságaink, mert az életünk minden pillanatában képesek változni.
A szellemiségünk úgy fejlődik, hogy a jelen helyzetben megtapasztalt eseményeinket, a pillanat aktuális időértékéhez csatoljuk, és mint hasznosítható emléket, egyfajta sajátságosan mentális etalont, eltároljuk a memóriánkban. Így a memóriánkban tárolt eseményhalmazunk, olyan időhalmazt is jelent egyben, amelyben a lineáris sorrendben eltárolt emlékeink pillanathalmaza, az időérzetünket realizálja. Így a reálisnak értelmezhető múltunk, olyan szellemi adottságunk, amely az elménkben kialakult emlékeink lineárisan tárolt időhalmazára támaszkodva, képes bennünket elvonatkoztatni a lelki jelenünk pillanatától. Ez a szellemi szintű elvonatkoztatási képességünk, éppen azt jelenti, hogy az elménk figyelmét, a múltunkra korlátozódó szellemi gondolataink kötik le. Mégpedig olyan módon, hogy a lelki jelenlétünk érzései helyett, a szellemi múltunkból feltörekvő problémáinkra fókuszáljuk a figyelmünket. Így az elménket, nem az abszolút értéket képviselő lelki jelenlétünk érzései kötik le, hanem a szellemi múltunkból áramló gondolataink. Így nem a jelen pillanatát éljük meg, hasznos tapasztalati szinten, hanem a múltunkat „éldegéljük” újra, és újra a mostani jelenünkben. Vagyis, a relatív szellemi időérzetünk mókuskerekének a rabságába kerülünk a helyett, hogy az abszolút lelki jelenlétünk, időérzettől független szabadságában élnénk.
Az anyagi vonatkozású agyunk ugyanis, mindig azonnal reagál az elménk tudati állapotaira. Éppen ez a dolga. Ha az elménkben feszültek, idegesek, ingerültek vagyunk, mert a múltunkra irányuló relatív szellemi gondolataink zavarosak, akkor az agyi rezgéseink eltorzulnak. Ha pedig, az elménk kiegyensúlyozott, mert a lelki jelenlétünk mentes a múltunkra irányuló szellemi gondolatainktól, akkor az agyi rezgéseink ideális állapotba kerülnek. Az anyaginak értelmezhető eseményeink, nem csupán a saját testünkre vonatkoznak, hanem az eseményszintű anyagi életkörülményeinkre is irányulnak, és az agyi rezgésmódosulásaink alapján alakítják ki, az általunk megtapasztalható valóságunk változásait. Ezért, korántsem mindegy az, hogy az elménk figyelmét, tudatosan milyen érzésekre, és milyen gondolatokra irányítjuk.
Most persze, mondhatná bárki azt, hogy ott van még a jövőnk is, ami szintén a szellemiségünk mentális adottsága. A múltunkkal ellentétesen, a jelenünkön keresztül érthetjük meg. Sajnos ez nem igaz. A jövőnk csupán eltervezett, múltbéli mentális eseményünk, amit előre vetítünk, az jelenünk aktuális pillanata elé. Így a jövőnk, szintén nem létezik a jelenben. Csupán az elménk figyelmét fordíthatjuk azokra a relatív szellemi gondolatainkra, amelyek az elvárható jövőnkre irányulnak. Így a múltunk tapasztalataiból előrevetített gondolataink lesznek a mi jövőképeink, amelyeket a múltunk egyéb eseményeihez hasonlóan, csak a jelenben tudunk előhívni a szellemiségünkből. Amikor azonban, előhívjuk őket, akkor az elménk figyelme is azokra irányul, és így a szellemi gondolataink, azonnal elvonatkoztatnak bennünket a jelen pillanatától annak ellenére, hogy csak most, a jelenben észlelhetjük azokat. Mert a szellemiségünk időérzetére irányítják az elménk figyelmét. Múltunkra és a jövőnkre, csak a jelenben gondolhatunk. Akkor azonban, arra az időre, le kell mondanunk, az időfüggetlenségünket biztosító lelki jelenlétünk élményéről.
Az elmélázás, az elbambulás azt jelenti számomra, hogy az elménk figyelme nem a jelen eseményeire fókuszál, hanem a múltunkban, vagy a múltunkból előrevetített jövőnkben kalandozik, ábrándozik. A lélek és a szellem, az elménken keresztül folyamatosan hatást gyakorol egymásra. Így a lelki érzelmeink, szellemi gondolatokat váltanak ki, míg a szellemi gondolataink, lelki érzelmeket provokálnak bennünk. Érzés és gondolat mindig egymást követi, és egymást próbálja kifejezni. Korántsem mindegy azonban, a mentális folyamat sorrendje. Ha ugyanis, a szellemi indíttatásra indukálódnak az érzelmeink, akkor az olyan, mint amikor a fagylalt visszanyal. Hiszen a szellemi gondolatainknak éppen az a funkciója, hogy értelmes módon fejezzék ki a lelki érzelmeinket. Nem pedig, az, hogy érzelmeket hívjanak elő a lelkünkből.
Mivel az abszolútként értelmezhető lelkünk élteti a relatív testünket, és a szintén relatív szellemiségünket, ezért a test, a lélek objektív érzékelésének az eleme, míg a szellem, a lélek érzéseit szubjektív módon kifejezni képes alkotórésze. Ennél fogva, az emberi test, lélek, és szellem természetes együttműködésének az előfeltétele éppen az, hogy a szellemiségünk feladata, hogy értelmes módon juttassa kifejezésre a lelki érzéseinket. Így az elménk figyelme, nem kalandozik el a múltunkban, hanem a jelen érzéseit, és a róluk szóló értelmes szellemi gondolatainkkal társítja, és egy közös információvá integrálja, egyesíti, tömöríti. Ez lesz a mi kifejezésre juttatott hitünk. Az értelmes szellemi gondolatunk biztosítja, a kialakult hitünkhöz a mentális formát, míg a lelki érzéseink, a szintén mentális tartalmat. Így a kialakult hiteink alapján módosulnak, a megtapasztalható anyagi valóságunkat előidézni képes agyi rezgéseink.
Ebből azonnal adódik az is, hogy a megtapasztalható anyagi valóságunk megteremtése érdekében, olyan hiteinkre van szükségünk, amelyekben a lelki éréseink, és a róluk szóló értelmes szellemi gondolataink, párosultak már az elménkben. Hiába vannak csodálatos gondolataink, érzések nélkül tartalmatlanok azok. Vagyis, teremtésre méltatlanok. Továbbá, értéktelenek a legcsodálatosabb érzéseink is, ha nem fejezik ki azokat az értelmes gondolataink, amelyek mentális formát biztosíthatnak számukra. Vagyis, szintén érdemtelenek a teremtésre. Ezzel szemben, bárki képes megteremteni azt a valóságot, amelyben boldog lehet, ha a hitei kialakítására vonatkozó alapszabályt betartja. Gyakorlatilag, saját maga írhatja a sorsát.
Az életeseményeink által megtapasztalható sorsunk ugyanis, nincsen előre megírva. Az életünk során folyton változó relatív hiteink által, mi magunk írjuk azt most is. Így az életünk iránti felelősség, kizárólag bennünket terhel. Az a tény, hogy a folyton változó hiteinket mi magunk alakíthatjuk ki, a szabad akaratunkat gyakorolva, felelőssé is tesz bennünket egyben. Így a felelősségünk azonnal érvényesül rajtunk, ahogy a hitünk megvalósul. Hiszen a hitünk által kialakult anyagi valóságunkat, nekünk, magunknak kell megtapasztalnunk. Így a „végítélet” éppen azt jelenti, hogy a hitünk által kialakított mentális folyamataink végén, mikor a megvalósulás bekövetkezik tapasztalati szinten is, akkor már, a mi saját tapasztalásunk lesz az ítéletünk. Éppen elegendő jutalom, vagy büntetés az, hogy a megvalósult hitünkkel arányos mértékű öröm, vagy bánat ér bennünket.
A hitünk kialakításához társul még az a gondolat, hogy soha ne képezzünk az elménkben ellenhiteket. Mert a valóságunk megteremtésére szorítkozó hiteink, ellenhittel való kölcsönhatásának az eredménye, hogy kioltják egymást. Vagyis, az ellenhit, hatástalanná teszi a megtervezett alaphitünket. Mert mentális ellenerőket ütköztetünk.
A lelkiismeret furdalás érzése is, szorosan ide tartozik. Ez egy kellemetlen érzés, amelyben a lelkünk, nem ért egyet a szellemileg meghatározott racionális döntésünkkel. A lelkiismeret furdalást előidéző cselekedetünk ugyanis, olyan módon jött létre, hogy a folyamatból kihagytuk a lelki adottságainkat. Elménk, csak a racionális szellemi utasításokat követte figyelemmel, így a lelki ellenvéleményünk, csak az után tudatosodott bennünk. Vagyis, az elkövetett cselekmény után. Így a lelkiismeret furdalás érzése, a lelkünk nemtetszését nyilvánítja ki az által, hogy az elménk figyelmét a negatív lelki érzéseinkre irányítva, utal a cselekedetünk hibás, önkényes szellemi indíttatású mivoltára.
Ide tartozik még, a szabad akarat kérdése is. A lélek életenergiája által, Isten éltet bennünket. Így önmagát, még bennünk sem korrigálja. Vagyis, tökéletes szabad akarattal rendelkezünk. Ez persze, nem jelenti azt, hogy bármit megtehetünk büntetlenül, hanem csupán arra szorítkozik, hogy a valóságunkat formálni képes hiteinket szabadon, minden befolyásoló kényszer nélkül alakíthatjuk ki. Amikor ugyanis, a tudatosan kialakított hiteinket kifejezésre juttatjuk, a verbális imáink segítségével, akkor végül az mondjuk, hogy „ÁMEN”, azaz „ÚGY LEGYEN”. Márpedig, ha azt fejezzük ki, hogy úgy legyen, akkor az a szabad akaratunkat jelentheti csak. A mi saját, érzéseinket kifejező, értelmesen átgondolt szabad döntéseinket.
Sajnos, a mindennapjaink gyakorlata azt mutatja, hogy eltorzult, negatív hitrendszer alapján élünk. Mit jelent ez valójában? Azt, hogy a múltunkban gyökerező szellemi gondolataink, lelki érzéseket képesek indukálni bennünk. Így a nemtetszésünket, neheztelésünket, indulatainkat, vagy haragunkat kifejező kósza gondolataink, negatív érzéseket ébresztenek bennünk állandóan, és ez által, negatív hitté formálódnak az elménkben. Maga a gondolat, független a polaritásoktól. Az általa kiváltott érzéseink formálják pozitív, vagy negatív értékké, annak függvényében, hogy kellemes, vagy kellemetlen következményeket idéznek elő, a megtapasztalható anyagi eseményeinkben. Ezt úgy is fogalmazhatnám, hogy negatív, vagy pozitív gondolkodás, önmagában nincsen. Így minden gondolat akkor válik bennünk pozitív hitté, ha örömteli érzésekkel párosulva, tudatosodik az elménkben.
Nézzünk erre egy egyszerű példát. Általában véve a szex, mindenki számára jó dolgot kell, hogy jelentsen. Így a szex pozitív gondolatként értelmezhető. Ám, aki nemi erőszak áldozata lett, nem így értékeli. Vagyis, ebből azonnal látható az, hogy nem a gondolat bír pozitív, vagy negatív jelleggel, hanem a hozzá párosuló érzések. Maga a gondolat, polaritástól független. Mert nem az élet lelki energiájából ered, hanem a szellemiségünkből. Vagyis, csak formát biztosít, a felszínre törekvő érzéseink számára. Olyanok a gondolataink, mint a ruhakirakat. Arra járunk, meglátjuk, és ha beleszeretünk, akkor bemegyünk az üzletbe, és megvásároljuk magunknak. Hogy a nekünk tetsző formában, mi magunk lehessünk a tartalom.
Ma még, egy pesszimista valóságban élünk, Ez azt jelenti, hogy a számunkra kellemetlen dolgokat, nagyon jól el tudjuk képzelni. Annak minden lehetséges aspektusát, parányi részletét. Ez a jól bevált gyakorlat azonban polarizálható, vagyis, megfordítható. Optimista módon, a számunkra előnyös események elképzelhető valóságán kell elmélkednünk. Az a legjobb, ha annak minden apró részletét átlátjuk. Erre való az elménk képzeletalkotó képessége. Mindennel szemben alkossunk pozitív lelki érzéseket, amelyeknek már a szellemi gondolatainkkal való formálása is, örömöt képes okozni számunkra. Hitté alakítva pedig, olyan valóságot vált ki az anyagi események objektív világában, amelynek a megtapasztalása, szintén örömöt, a reális reményük beteljesedett örömét biztosíthatja. Csak el kell tudni reálisan képzelni a várható esemény valóságát.
A képzeletben ugyanis, olyan módon integrálódik az összes gondolat és érzés, egy témakörre vonatkozólag, hogy abban, a szellemileg meghatározható forma, és a lelki tartalmat képező érzelmeink, együtt, mentálisan vizuális módon jutnak kifejeződésre. Képzeletet alkotni, kizárólag csak most, a jelen pillanatában vagyunk képesek, ezért a képzeletalkotási képességünk, kizárólag lelki adottságunk, és éppen arra szolgál, hogy az elménk figyelmét, kizárólag a jelen pillanatának az érzéseire fókuszálja. Függetlenül attól, hogy a hozzájuk tartozó szellemi gondolatainkat, a múltból eredeztetjük, hiszen az élettapasztalataink biztosítanak hozzájuk támpontot. A nélkül, hogy a megélt múltunkra vonná az aktív szellemiségünk, az elménk figyelmét. Így a szellemiségünkből származó gondolataink, a hozzájuk rendelt időérzetünktől függetlenül jönnek elő, hogy társulni tudjanak a jelen pillanatában tapasztalható, időérzettől még független lelki érzéseinkkel. Ilyen módon, a képzeletalkotás által, a szellemiségünk, nem képes elvonatkoztatni az elménk figyelmét a jelen érzéseiről. Vagyis, a természetének megfelelően, a szellemiségünk gondolatai szolgálják a lelki érzéseinket.
Aki hozzászokik ehhez a lelki jelenléthez, annak az elméje megvilágosodik. A szellemi szintű időérzettől megszabadulva, a relatív érzékelés helyett, egyfajta abszolút érzékelés veszi kezdetét. Amelyben nem csupán az okozatot, hanem az okot is tisztán észleli, a megvilágosult tudatú elme. Már nem pusztán relatív emberi elme státuszát képviseli, hanem az Univerzum abszolút Elméje részeként, abszolút érzékelést hajt végre abban a közegben, amely az ő közvetlen élettere. Vagyis, amely az ő megtapasztalható életeseményeinek a színtere. Így, az okokat is tisztábban érzékelve, határozottabb formában képes kifejezésre juttatni az aktuális hiteit, amelyek minden esetben, a jelen érzéseinek az értelmes kifejeződései.
A megvilágosultság azt is lehetővé teszi egyben, hogy az abszolúttá vált elménk figyelmét, egy adott pontra fókuszálva, tökéletesen „átvilágítsuk” azt. Mert az abszolút állapotú megvilágosodott elme figyelme olyan, mint egy mentális lámpás. A teljes igazság fényével világítja meg azt, amire irányul. A relatív igazságok attól alternatívák, hogy beárnyékolja őket a tévedés lehetősége. Az abszolút elme mentális fényével átvilágított dolog, elveszíti a relatív jellegét, mert megszűnnek a mentális árnyoldalai. Így tévedésektől mentes igazságérték mutatkozik meg az igazságban megvilágosult elme számára. Ez minden észlelhető anyagi esemény esetén megvalósítható, a megvilágosult elme vonatkozásában. Gyakorlatilag, Isten szemével érzékel az igazságban megvilágosodott tudatú emberi elme. Mert a figyelmével, tökéletesen képes mentálisan átvilágítani azt, amire irányul.
A mindennapi problémáink, éppen abból adódnak, hogy a relatív igazságok esetén, sok esetben annak az alternatívának a javára hozzuk meg a döntéseinket, amelyek éppen a tévedéseinken alapulnak. Csupán úgy hisszük hibásan, hogy azok a helyes megoldások. Így megvalósulva, problémákat idéznek elő, a megtapasztalható életünk valóságában. Ilyenek a kialakult egészségi problémáink is. Ha azonban, megvilágosult elmével fókuszáljuk a figyelmünket egy adott problémára, akkor már tisztán láthatjuk azt az abszolút igazságot, amit követnünk kell, az adott probléma feloldása érdekében.
Nem is szükséges, feltétlenül megvilágosult elmével rendelkeznünk abban az esetben, amikor egy fájdalom jelentkezik a testünkben. Elegendő az, ha az elménk figyelmét, a fájdalmas testrészünkre koncentráljuk. Olyan módon, mintha belülről, a testünkből szemlélnénk, a fájdalmas helyet a testünkben. Amikor ugyanis, a lelki jelenlétünk érzéseire koncentráljuk az elménk figyelmét, akkor eleve kirekesszük belőle a múltunkra vonatkozó szellemi indíttatású gondolatainkat, így az elménket abszolutizálva, hasonló hatást érhetünk el, mint a megvilágosodott elme esetében. A tudatosan abszolutizált elme figyelme ugyanis, hasonló módon képes átvilágítani a mentális értelem fényével, a fájdalmas testrészt, azzal az elemi különbséggel, hogy nem képvisel, a megvilágosultsággal azonos mértékű abszolút érzékelést. A mentális átvilágítás azonban, alkalmas arra, hogy a testi fájdalmat mégis megszűntesse. Mert az elme tiszta fényének hatására, közvetlenül reagál a testünk. Mégpedig azért, mert azonnali agyi rezgésmódosulást kiváltva, arra készteti a testet, hogy a mentálisan megvilágított testrész, abszolút módon működjön, vagyis egészségesen, a fájdalom relatív „árnyalatai” nélkül. Villás Béla tanítása alapján, két-három perces ilyen tudatos elmekapcsolat a fájdalmas testrésszel, tartósan megszünteti a fájdalom érzését. Én kipróbáltam, nálam működött a dolog. Ez úton is köszönöm azt, hogy az interneten keresztül, Villás Béla „tanítványa” lehetek.
Nagy a valószínűsége annak, hogy ez a mentális módszer, működik a nem szorosan testi jellegű, egyéb anyagi eseményeink problémáival szemben is. Azokkal, a bennünket zavaró negatív hatásokkal szemben, amelyek megtapasztalása, nem okoz örömöt számunkra. Ilyenek például, a barátsággal, szerelemmel, sikerrel, szerencsével, vagy egyéb külső forrásból származó tényezőkkel kapcsolatos problémáink. Ha naponta, csak négy-öt percet szánunk arra, hogy az elménk figyelmének tiszta fényével, az aktuális életproblémánkra fókuszálunk, feloldódik annak a problémás jellege. Kérdés az, hogy hogyan lehet az elménk figyelmének, tiszta a fénye?
Az elménk figyelmének tiszta fényét úgy tudjuk megvalósítani, hogy a figyelem időpontjára, kiiktatunk minden egyéb gondolatot. Kizárólag a problémákra koncentrálunk, mindennemű szellemi háttér nélkül. Nem alkotunk véleményt, nem kritizálunk, és nem foglalunk semmiféle szellemi álláspontot. Csupán hagyjuk azt, hogy az elménk figyelmének a fénye, odafókuszáljon, a problémásnak vélt szituációra. Így az életenergiánkat képviselő lelkünk, képes arra a jelenben, hogy megtegye a kívánatos hatását. Feloldja a problémánk megtapasztalható, számunkra problémás jellegét. Vagy olyan értelmes gondolatok felszínre törését szorgalmazza, amelyek a problémánk megoldására szorítkoznak.
Villás Béla tanítása alapján, a meditáció mibenléte éppen arról szól, hogy tudatosan elcsendesítjük az elménket a relatív szellemi gondolatainktól, és a lelki jelenlétünkre fókuszáljuk a figyelmünket. Majd minél tovább, abban a lelki jelenlétben tartjuk a figyelmünket. Így a jelen abszolút lelki élménye, tudatosodik az elménkben. Ha azonban, a meditációnkat úgy hajtjuk végre, hogy az elménk figyelmét valamilyen szellemi gondolatunkra irányítjuk, akkor az csak koncentrációhoz vezet, amely nem képes távol maradni a többi gondolattól. Így az időérzetünk rabságában maradunk, miközben elringatjuk az elménket, egy kellemes képzeletbeli helyszínnel. A meditáció lényege ugyanis, a tökéletes gondolatmentesség, amelyben az elménk figyelme, csak az érzéseinkre fókuszál. A meditáció ilyen magyarázatával, én is tökéletesen azonosulok.
Amennyiben a gondolatainkra hagyatkozva, véleményt formálunk, kritizálunk, vagy ítélkezünk, akkor az azonnal, olyan mentális eseménnyé válik számunkra az elmeállapotunkban, amely a szellemi időérzetünk hatálya alá tartozik, és azonnal eltávolodik a jelen érzéki élményétől. Attól a jelentől, amelyben a lelkünk aktív lehet most, az életünkben. A múltból jelentkező problémáinknak ugyanis, nem lehet megoldása a jelenben. A lelki jelenlétünk mindig, csak most, a jelenben érvényesíthető. Sem a múltunkban, sem pedig, a múltból előre vetített jövőnkben, nem aktivizálható a jelenlét. A szellemiségünk legfeljebb elfojtani képes a lelki jelenlétünket az által, hogy a múltra irányuló gondolataink révén, uralja az elménk figyelmét. Ez alól a szellemi kényszerképzet alól, csak tudatosan szabadulhatunk meg. A tudatosságunk pedig, éppen azt jelenti, hogy akaratlagosan, a lelki jelenlétünkre fókuszáljuk az elménk figyelmét. Mert a lelki életet élő ember, teljes, abszolút életet él. A relatív szellemi életet élők pedig, a múlt útvesztőinek téveszméiben. Sajnos így él ma még, az emberiség kilencvenkilenc százaléka, relatív szellemi szintű racionális életet. A relatív emberi elme, kifordított mentális folyamatával. Így azonban, legfeljebb csak, elfogadható szintű élet alakítható ki.
Matécz Zoltán
2012.02.25.
matecz.zoltan@gmail.com
