Vagyok.
Isten, úgy mutatkozik be Mózesnek a Bibliában, hogy „VAGYOK, AKI VAGYOK.”. (Mózes II.3.14.) Ez persze, egy sejtelmes, ezoterikus álláspont. Viszont egyszerű kijelentésként, tökéletesen meghatározza önmagát. Bár az értelmezése, még ma is, némi kívánni valót hagy maga után.
Erre utal Villás Béla is, amikor a „VAGYOK” szót úgy értelmezi, hogy a létezésemnek, vagyis a „vagyásomnak”, kizárólagos oka, én magam vagyok. Vagyis, ha a magyar „vagyok” szót összetett szóként értelmezzük, akkor a tudatos létezésem oka, már kizárólag engem terhel. A szó töve, a létezésre utaló „van” alapszó, míg az „ok” toldalék, éppen arra utal, hogy tulajdonképpen ki az, aki van. Mivel pedig, reám irányul, ezért én „van”-„ok”. Majd a teljes hasonulás után, a jól ismert „vagyok” szót alkotja. A „van” szó, mindig a jelen létezésre utal, míg az „ok” toldalék, éppen arra, hogy ez a mostani létezési állapot, nem volt mindig így. Vagyis kialakult, és ennek a változásnak, én magam vagyok az előidézője. Ennél fogva az életemben megtapasztalható életeseményeim felelőssége, kizárólag engem terhelnek. Nem kell máshol keresnem az okot. Mert azok miatt az ok, kizárólag én vagyok. Mivel az általam előidézett megtapasztalható életesemények, engem is formálnak. Így én magam is, az anyagi változások része vagyok.
Mivel anyagi megnyilvánulásokként, mi magunk is a megtapasztalható életeseményeink részei vagyunk, ezért amit a „VAGYOK” szóhoz kötünk a jelenben, azzá formál bennünket, a lélek által bennünk élő Isten. A lélek ugyanis, az anyagi valóságot formálni képes teremtő erőként, azzá a minőséggé alakít bennünket is, amit a „VAGYOK” szóhoz rendelünk. Így csak olyan kijelentéseket rendeljünk tudatosan a „VAGYOK” szóhoz, amelyek megvalósulása, kizárólag örömöt okoz számunkra.
A lélek életenergiája által, Isten él bennünk. Ő az, aki formál bennünket, mégpedig látszólag az életeseményeink függvényében. Ez persze, igaz is, mert a hitünket, azaz a szabad akaratunkat, általában mindig meghatározzák azok az életeseményeink, amelyekből a tapasztalatainkat szerezzük. Így él ma, az átlagemberek kilencvenkilenc százaléka. Csakhogy, aki kizárólag a viszonyítható életeseményeinek a tapasztalati emlékei szerint alakítja ki, a hitével meghatározott szabad akaratát, az olyan ember valójában, sodródik az életesemények áradatával. Mert relatív függőségi viszonyban áll az eseményekkel. Szellemi tudatú emberként, a sorsszerű életesemények rabja.
Az olyan ember pedig, aki a sorsát formáló életeseményeit, nem a racionálisnak látszó relatív szellemi gondolatai alapján alakítja ki, követve az események visszatérően karmikus jellegét, hanem a pozitív lelki érzéseinek biztosít csupán, szellemileg kialakítható gondolati formát, gyakorlatilag maga alakítja, illetve teremti meg azt a sorsot, amit megélni, megtapasztalni kíván. Az ilyen ember nem a sors áldozata, hanem a sors tudatos formálója, teremtője. Mert nem áll közvetlen függőségi viszonyban a megtapasztalható életeseményekkel. Illetve, a függőségi viszonyt tökéletesen megfordítja, hiszen éppen az életesemények függnek, az ő saját szabad akaratától. Így lelki tudatú emberként, nem az események rabja, hanem azok formálója, tudatos teremtője.
A sorsban gyökerezik a karma, ami körülbelül azt jelenti, hogy mindig ugyanazokat a hibákat követjük el visszatérő jelleggel. Mintha egy szellemileg kialakított mókuskerékben rohangálnánk. Akár lassan, akár gyorsan haladva, mindig majdnem ugyanazok a problémák gyűrűznek be az életünkbe, és mindig új sorsszerű alakot öltve. A szellemi ember, képtelen menekülni előlük, mert mint körfolyamatok, mindig visszatérnek, és mindig új problémákat támasztanak velünk szemben. Így a szellemi síkon tudatos életvitel, lelki síkon öntudatlannak minősül, vagy negatív érzésekkel öntudatos csupán. Mert a pozitív lelki érzések, szóhoz sem jutnak az életében. Ezért pozitív módon, ritkán fejt ki hatást a lélek az életünkre. A pozitív érzések, szinte csak az ünnepekre korlátozódnak.
A relatív szellemi gondolataink karmikus körforgásából, csak úgy lehet szándékosan kiszabadulni, ha az ember, tudatosan veszi át az irányítást az élete felett. Ez alapvetően, kétféleképpen oldható meg. Relatív módon úgy, hogy kizárólag olyan szellemi gondolatokkal foglalkozunk az elménkben, amelyek pozitív érzésekkel képesek párosulni. Ilyenkor az ember, tudatosan elzárkózik a kellemetlen gondolatoktól. A gondolatok ugyanis, csak akkor kellemetlenek számunkra, ha negatív érzéseket képesek ébreszteni bennünk. Így a kellemetlen gondolatok, negatív érzésekkel társulva, sok problémát okoznak számunkra. Abszolút módon pedig, úgy lehet kikerülni a karmikus körforgás kényszeréből, hogy kizárólag a pozitív érzéseinkkel foglalkozunk az elménkben, és azok számára biztosítunk értelmes formát, a szellemi gondolataink segítségével. Olyankor ugyanis, eleve kizárjuk annak a lehetőségét, hogy a gondolatainkhoz, negatív érzések társuljanak. Hiszen a folyamatosan fenntartott pozitív érzéseink képezik az elménkben, a kialakítható szabad akaratunk, vagyis a hitünk alapját.
A hit, olyan cselekvési terve az életünknek, amely a szabad akaratunkat úgy fejezi ki, hogy abban a mentális formát, a szellemi gondolataink képezik, míg a hatóképes mentális erőt, a lelki érzéseink. Ennél fogva, korántsem mindegy az, hogy a valóságunkat formálni képes hiteinket, milyen lelki életerővel töltjük fel. Mert a negatív érzéseinkkel, önmagunk ellen használjuk, a saját életenergiánkból nyert életerőinket. A lelkünk életenergiájából nyerhető életerőt, éppen önmagunk ellen használjuk, mert olyan valóság megteremtésére késztetjük, amely nem okoz örömöt számunkra. Míg a pozitív érzéseink révén, önmagunk javára fordíthatjuk, a lelkünk életenergiájából származó életerőinket. A lelki érzéseink ugyanis, olyan erőimpulzusok, amelyek az életenergiánkból, azaz a lelkünkből fakadnak. Mivel azonban, a lélek által Isten él bennünk, ezért a pozitív érzéseink, Isten akaratát fejezik ki az életünkben.
Így a keresztény vezérimában elhangzó, Legyen meg a Te akaratod.” kijelentés, éppen arra utal, hogy a lelkünk által bennünk élő Isten, a pozitív érzéseink által képes kifejezésre juttatni, az Ő akaratát. Amikor pedig az, megtapasztalható módon kifejezésre jut az életünkben, akkor örömérzéseket ébreszt bennünk. Igazolva ez által, hogy helyesen cselekedtünk, és „templommá” alakítottuk magunkat Isten számára. Olyan bioszferikus anyagi felépítménnyé, amelyben az örömérzésekkel kifejezhető szeretet uralkodik, és ezért, Isten jól érzi magát bennünk. Ez a lelkileg felemelő érzés, stabilizálja bennünk az Istentudatot, az Istennel való önazonosságunk érzését. Ha ezeket, az örömérzéseket folytonossá tudjuk tenni az életünkben, akkor boldogságban tudunk élni. Az által pedig, megtapasztalhatjuk önmagunkban Isten országát. Mert a boldogság nem más, mint Isten országa bennünk.
Ez a legnemesebb érzés, felszabadít bennünket minden tehertől, így a testünk nagyon egészséges lesz, és igen hosszú élettartamra válik alkalmassá. Könnyűnek, felszabadultnak érezzük magunkat, mert a folytonos szeretet, amelyben élünk, nem ró reánk terheket. Az életvitel tehát, nem csupán az életminőségünket határozza meg, hanem az életünk mennyiségét is. Hosszú életre, csak az Istenember számíthat. Aki állandóan Istentudattal él, és a karmikus szellemi kényszer helyett, a tudatos sorsformáló pozitív lelki érzéseit szolgálja ki, a szellemi gondolatai segítségével. A hosszú élet titka tehát, a boldogság. A boldogság által ugyanis, érdemessé válik az ember arra, hogy a lelke által benne élő Isten, nagyon sokáig éltesse.
Valójában azonban, nem az életünk mennyisége számít, hanem éppen az életünk minősége. Mert emlékként, mindig az életünk megtapasztalt minőségi jellegei raktározódnak el az elménkben. Így a szellemiségünk gondolatai, éppen azért relatívak, mert a memóriánk raktárkezelőjeként, az emlékeink minőségi hiányosságait, és hibáit próbálják áthidalni. A gondolatokat tehát, azért ébreszti a szellemiségünk, hogy a memóriánk emlékei között feszülő mentális viszonyok, kevésbé legyenek ellentétes minőségűek, vagy hiányosak. Az azonos minőségű emlékeink között nem feszülnek ellentétek és hiányosságok, ezért nincsen szüksége a szellemiségünknek arra, hogy gondolatokkal hidalja azokat át. Mert az emlékeink minőségi információtartalmai nyilvánvalóak, kézenfekvőek számára. Gondolatok nélkül pedig, elcsendesedik a szellemiségünk. Elcsitul a szellemiségünk aktivitása, és nem terheli az elménket a relatív gondolataival.
Amikor a szellemi aktivitásunk elcsitul, és nem terheli az elménket a gondolataival, akkor az egy tartós meditatív állapotot biztosít az ember számára. Villás Béla úgy nevezi, ez „a lelki jelenlét” állapota. Ez igaz is, mert a szellemi gondolatok hiányában, az elménk kizárólag a lelki érzéseinkre tud csak figyelmet szentelni. Azokra a lelki érzéseinkre, amelyek eleve az életminőségeinket határozzák meg. Ebben a minőségileg felfokozott jelenlétben, megáll, megtorpan az idő érzete. Mert az idő érzetét, a szellemiségünk képes csak biztosítani számunkra. De a szellemi aktivitásunk hiányában, az időérzet sem terhel bennünket, és sokáig a lelki jelenlétben tartózkodhatunk. A lelki érzéseink birodalmában, csak tartalmi minőségek vannak, mennyiségi korlátok nélkül. Olyan minőségek, amelyek a memóriánk emlékei között fennálló mentális hibákat képesek korrigálni, és az észlelhető hiányosságokat pótolni. Vagyis, képesek teljessé formálni a memóriánk emlékei által tárolt, mentális tudati tartalmainkat. Az abszolút tudatú memóriában, a relatív szellemi aktivitás, tökéletesen elcsitul.
Az abszolút tudatú memóriában a szellemiség aktívvá tehető bármikor, hogy a tökéletes gondolatai által fejezze ki, a lelki érzéseinket, de egyéb relatív gondolat nem ébred benne. Mert az abszolút tudattal rendelkező memória emlékei, már nem szorulnak mentális korrekcióra. Olyankor nem az emlékeink mennyisége számít, hanem az a tény, hogy közöttük nem feszül logikai ellentét, és nincsen hiányosságuk egymáshoz viszonyítva. Az ilyen módon abszolutizált emberi memória, tudati szintű információtartalma abszolútnak tekinthető. Függetlenül attól, hogy nem tartalmazza a teljes tudást.
Amikor szellemi síkon, tudatosan meghatározom a gondolataim segítségével azt, hogy éppen milyen érzelmi lény „vagyok”, akkor a lelkem által bennem élő Isten, azzá formál engem, amit a „vagyok” szóhoz kötöttem. Olyankor ugyanis, az én saját mennyiségileg meghatározott emberi lényemen, minőségi változást hajt végre, hogy a megtapasztalható valóságom, a hitem szerint, vagyis a tudatos elvárásom alapján alakuljon. Így a „vagyok” szó „vagy” része, az én mennyiségileg kifejezhető jelen anyagi minőségemet határozza meg, míg az „ok” toldalék éppen arra utal, hogy a jelen állapottól számítva, olyan reális minőségi változás várható az életemben, amelynek az előidézője én vagyok. Mert szellemi síkon, a gondolataimmal meghatároztam azt, hogy mi vagyok, és lelki síkon megvalósítom azokat az elvárásaimat. Így az „ok” toldalék, felelőssé tesz engem abban, amilyen minőségi változást végrehajtottam a mennyiségi létezésemben, amit a „vagy” szótő képvisel.
Ezért határozottan kijelenthető az hogy a „Vagyok” szóhoz, csak olyan fogalmakat érdemes kijelentésként csatolni, amelyek megvalósulása, kizárólag örömöt okoz számunkra. Például:
Boldog vagyok.
Kedves vagyok.
Aranyos vagyok.
Szép vagyok.
Egészséges vagyok.
Fiatal vagyok.
Jó vagyok.
Különleges vagyok.
Sikeres vagyok.
Szerencsés vagyok.
Gazdag vagyok.
Szerelmes vagyok.
Okos vagyok.
Hálás vagyok.
Hasznos vagyok.
Pozitív vagyok.
Stb. vagyok.
Ehhez a gondolathoz tartozik még szorosan az, hogy amikor a szeretteinkhez, barátainkhoz, ismerőseinkhöz, vagy egyéb embertársainkhoz címezzük a minőségi kijelentéseinket, akkor is célszerű a „vagy” szóhoz, minden esetben pozitív értékű minőségeket meghatározni. Amit ugyanis a „vagy” szóhoz rendelünk, azzá válik az illető velünk szemben. Mert az, a mi saját tudatos szellemi elvárásunk. Így az ő emberi minősége, mindig a mi elvárásunk alapján fog alakulni, de lehet, hogy csak velünk szemben. Így a „vagy”, és a „vagyok” kijelentés, vagy másokra, vagy pedig, csak énrám vonatkoznak, és olyan minőségeket határoznak meg, amelyeknek az elvárását éppen most fogalmaztam meg. Ezért a megvalósulásukat én magam okoztam. A felelősség tehát, kizárólag engem terhel. A tudatos embertársam, csak értelmesen reagált a kijelentésemre. A szellemileg meghatározott kijelentés, minőségi változást idéz elő, ami lelki síkon valósul meg. Ebben ma már, „biztos vagyok”.
Mindig éreznünk kell annak a valóságát, amit a „vagyok” szóhoz kötöttünk. A „boldog vagyok” kijelentés, hatástalan akkor, ha mégis a bánat érzéseivel terhelnek bennünket. A „kedves vagyok” kijelentés, hatástalan akkor, amikor a lelkiismeret furdalás érzésével társul. A „gazdag vagyok” kijelentés pedig, semmit sem ér a gazdagság érzete nélkül, vagy a szegénység érzetével párosulva. Ezért a számunkra hasznos kijelentések mellé, mindig örömteli érzéseket kell társítanunk. Akkor válnak pozitív hatású életeseményekké az életünkben.
Nem az a cél, hogy egy ember például, aki sohasem tapasztalta meg a gazdagság „ízét”, érezze a gazdagság érzését, hiszen nem is tudhatja pontosan azt, hogy milyen az. Hanem csupán annyi a dolga, hogy a „gazdag vagyok” kijelentése után, kizárólag örömérzéseket biztosítson a kifejezésre jutott tudatos gondolata számára. Örüljön annak, hogy kifejezésre juttatta a gazdagságra irányuló gondolatait. Mint szükségszerűen természetes igényét. Amikor pedig, megvalósul az életében a gazdagság, akkor válik az örömérzése specifikussá, vagyis a gazdagság érzésévé.
Az emberi test, mindig hűen szót fogad, az elménk tudati szinten beállított állapotainak. A dühös ember például, az elméjében kialakult kellemetlen gondolatai mellé, negatív érzéseket társít, és a teste, azonnal feszült, robbanékony lesz. Mert a teste, azonnal követi az elméjében kialakult negatív hitével stabilizálódott állapotát. Vagy nézzünk egy másik kézenfekvő példát, az ellenkező oldalról. A boldog lelki érzéseket kiváltó gondolataink hatására, a testünk azonnal könnyed, laza lesz, mert a jelenben érvényesülő örömteli érzések, tökéletesen elfedik azoknak a problémáinknak az ártó, feszítő hatását, amelyek az öröm érzése nélkül, tovább kínoznának. Ezeket az életeseményeket, bárki érezhette már az életében.
Ez azért van, mert a testünk, mindig azonnal követi az elménkben kialakult tudatos állapotainkat. Mert az elménkben kialakult hitünk, átkerül a tudatalattinkba, ahol az azonnali végrehajtás folyamata elkezdődik. Azonnal átformálva ez által, a testünk idegi állapotait. A tudatosan kialakított hitünk tehát, azonnal végrehajtandó program a testünk számára. Ez alól nincs kivétel. Így korántsem mindegy az, hogy az elménkben, milyen gondolatok és érzések formálódnak, azonnali végrehajtásra váró hiteinkké.
Így minden, számunkra hasznos kijelentésünk mellé, rendeljünk örömteli érzéseket, mert az érzések képezik azt a hatóképes életerőt, amely a megvalósulás felé kényszeríti, az értelmesen kifejezett szellemi gondolatainkat. Mert a lélek az életünk energiája, és ennél fogva, az érzéseink, ennek az életenergiának a hatóképes erőimpulzusai. Olyan gondolatokat pedig, amelyek nem képesek pozitív örömteli érzésekkel párosulni az elménkben, ne is dédelgessünk, mert negatív érzésekkel társulva, negatív sorsot eredményeznek számunkra, vagy a szeretteink számára. Mert minden esetben azzá válunk, azt tapasztaljuk meg, amit a „vagyok” szóhoz rendelünk. Erre a teremtő Isten a garancia, aki a lelkünk által bennünk él.
Matécz Zoltán
2012.07.04.
matecz.zoltan@gmail.com
