Még egyszer az időről.
Az én írásaimban használt, t = E / W képlet értelmében, az idő csak akkor viszonyítható, ha a longitudinális módon felépülő mágneses hullámokban terjedő energia, munkát végez az általunk viszonyítható elektromos tulajdonságú, objektív anyagi halmazokon. Ha az elektromos tulajdonságú anyagi halmazok, rezonálnak az Univerzum szubjektív alaphalmazának a mágneses hullámaira, és ez a nyilvánvaló viszonyuk, objektív állapotváltozást, azaz számunkra viszonyítható munkát végez az objektív megnyilvánulásokon.
Ez a szubjektív munkavégzés, az anyagi rezgésben nyilvánul meg. Mert az objektív elektromos anyagi létezések nélkül, képtelenek lennénk viszonyítani a mágneses hullámok információ és energiatartalmát. Így a viszonyítható anyagi megnyilvánulások periodikus mozgásformái, mind egy szálig rezgésnek minősülnek csupán. Olyan kényszerrezgéseknek, amit az Univerzum mágneses hullámaiban terjedő energia kényszerít ki, az objektív elektromos anyagi halmazok létezési jogosultságát fenntartva. Így az idő nem más, mint a szubjektív alaphalmazban kialakult mágneses hullámok, és az elektromos tulajdonságú objektív anyagi megnyilvánulások között fennálló, állandó induktív kényszerkapcsolatból adódó rezonancia mértéke. Ezért, az objektív elektromos rezgési formákat, és a szubjektív mágneses rezgési lehetőségeket is, az idő jellemzi számunkra. Azért, mert ennek a kényszerkapcsolatnak a rezonáns anyagi állapotváltozásaiból tudjuk csak levezetni az idő mértékegységeit. Kezdve az egy nappal, ami a Föld, a Nap, és a Hold rezgéseinek, huszonnégy órás periodikus viszonyaira vezethető vissza.
A Földünk bioszferikus anyagi közegeiben megszokott ingamozgás, stabil felfüggesztéssel, vagyis ahhoz viszonyítva, fix holtpontokkal rendelkezik. Így a lehetséges kitérések, két ellentétes irányú holtpont között váltakoznak. Ami azt jelenti, hogy az ingamozgás lendülete, a holtponton megáll, és inverz irányú impulzussá alakul. Ez idézi elő, a megfordult irány lendületét, az ellentétes holtpont eléréséig. Majd ezek a lengési ciklusok, így folyamatosan polarizálódva váltakoznak egymás után, miközben fenntartják az ingamozgás viszonyítható anyagi szintű eseményszerűségét.
Az Univerzum mágneses alaphalmazában azonban, a szabadon eső anyagi égitesteknek, nincsenek fix holtpontjaik, mert nincsenek sem felfüggesztve, sem pedig, alátámasztva. Ezért a lehetséges rezgési holtpontjaik, gyakorlatilag labilisak. Ennél fogva, nem képesek a két elméletileg meghatározható mértani végpontjaik között ingázni, hanem a labilis végpontjaikon egyszerűen átbillennek, és keringő mozgást végezve hajtják végre, a rezgési kényszerüket. Így a keringőmozgást végző égitestek, a lengésük kitérése során, folyamatosan átbillennek a lehetséges mértani holtpontjaikon, és úgy érkeznek vissza a kiindulásinak nevezhető kezdőpontjaikba. Ezért a kör és keringőmozgás bármelyik pontja, kezdő és végpontnak minősül egy időben. Így a labilis holtpontú rezgés, egy impulzussal elindított, végtelenített lendületű körfolyamattá alakult.
Ez azt eredményezi, hogy az anyagi rendszerekben viszonyítható keringőmozgások, és a körmozgásoknak is minden egyes megnyilvánulása, csupán objektív rezgési eseménynek minősül. Ezért, ha felnéz valaki az égboltra, és a csillagokban gyönyörködik, akkor tudnia kell azt, hogy azok periodikus keringőmozgása is, csak rezgés. Vagy például, akármilyen gyorsan halad is a Földünk, a Nap körüli égi pályáján, akkor is csak egy keringőmozgást végző, végtelenített rezgést hajt végre. Mert ez a kozmikus keringőmozgás lett, az Univerzum legtermészetesebb objektív rezgési formája.
Így már nem is olyan nagy csoda az, hogy az idő viszonyítását, mérését, az égitestek mozgási periódusaihoz igazította az értelmes ember. Mert ezek az égi mozgásformák, rezgések, és a rezgési időik állandóak. Ahogy azt Galilei, már 1602-ben, értelmes emberként, olyan jól megállapította. Megfigyelte ugyanis azt, hogy az ingák lengési periódusideje állandó. Vagyis, a rezgések periódusidejének meghatározásával, az időt, egy olyan viszonyítható rezgési egységnek határozta meg, amely éppen arra az energiahatásra utal, amelyre az inga, a saját lengőmozgásával rezonál. Így a szubjektív energia, objektív rezgés által megvalósult munkájából, éppen arra következtetett, hogy ez az állandó rezonáns viszony, állandó periódusidővel meghatározható mozgásformát biztosít az inga számára.
Így Galilei készítette el az első órát, mint objektív anyagi időmérő eszközt. Az óraszerkezet megfeszített rugóerejének a munkavégző képességét arra használta, hogy az, munkát végezzen, a folyamatos lengőmozgás fenntartásához. Vagyis, az objektív rugó erőhatásával pótolta azt a szubjektív energiahatást, amely a lengőmozgás kialakítására és fenntartására képes. Felhasználta azt a csodálatos megfigyelését, hogy az inga számára teljesen mindegy az, hogy milyen az ingán lengő teher súlya, és éppen milyen kitéréseket végez, mert mindig ugyanannyi a lengési ideje. Mert az inga lengési ideje, csak az ingaszál hosszától függ.
Az óraszerkezethez hasonlóan, minden gépi berendezésünk, valamilyen periodikus mozgásformát valósít meg, miközben hasznosítható munkát végez számunkra. Ezért, az anyagi rezgések egy-egy specifikussá tett módozatát alakítják ki számunkra. Ez a legtöbb esetben nehezen ismerhető fel a gépek egységes mozgásában, mert több fajta rezgőmozgás eredőjeként jelenik meg előttünk, a gépeink munkavégző képessége. A folyamatos lengőmozgások fenntartását is, a legtöbb esetben már, elektromos munkavégzésre képes gépegységek végzik el, speciális módon. Így az alkatrészek, és a különböző rezgési formáik, szervezett együttrezgése folytán, a gépeink azt az emberi értelmet tükrözik vissza számunkra, amelyik megtervezte és megalkotta azokat, bizonyos konkrét célokra. Mi pedig, az által, hogy céltudatosan használjuk a gépeket, azt az emberi értelmet képviseljük, amelyik képes arra, hogy szellemi szinten értékelje, és megtanulja használni azokat.
Mi pedig, a szintén értelmes emberek, az által, hogy periodikusan mozgunk, lélegzünk, lépegetünk, tapsolunk, vagy éppen kalapálunk, az életünk energiájából, a lelkünkből annyi erőt merítünk, amennyi a mozgásformáink végrehajtásához éppen szükséges. Így a lelkünk, mint az életünk energiája, éppen ugyanúgy működteti az anyagi mivoltunkat, mint az óraszerkezetet a megfeszített rugója, vagy az egyéb hajtómotorja. A lelkünk képes arra, hogy folyamatosan fenntartsa a szükségszerű periodikus mozgásformáinkat. Ezért, a lelkünk által veszünk aktívan részt, az Univerzumban kialakult objektív anyagi megnyilvánulások rezgési folyamatainak az eseményszerűségeiben. Így az objektív anyagi létezés minden megnyilvánulása, beleértve az értelmes emberi létezést is, az Univerzum eseménye.
Az emberi cselekedeteink azonban tudatosak, ezért nagyon sok esetben, nehezen ismerhető fel bennük a rezgésekre visszavezethető perioditás. Mivel szándékosan veszünk részt a mi saját életeseményeink által, az Univerzum rezgési szintű anyagi eseményszerűségeiben, ezért a szándékaink szerint, különböző biomotorikus, azaz izomtevékenységeket hajtunk végre. Így az életenergiánkból nyert lelki erőinket, a mentális motivációink alapján, olyan speciális munkavégzési folyamatokra használjuk fel tudatosan, amelyek a megtervezett és felvállalt cél érdekében, céltudatos munkavégzésre ösztönöznek bennünket.
Az atomokból felépült elektromos anyagi létezés olyan, mint a szivacs. Ezek a szivacsos szerkezetű elektromos anyagi megnyilvánulások, benne úsznak az Univerzum mágneses alaphalmazában. De nem csupán benne vannak, hanem ez a mágneses alaphalmaz tölti ki az anyagi megnyilvánulások belső, szivacsos üregeit is. Ezt úgy érdemes elképzelni, hogy például, a hidrogénatomot figyelembe véve, az elektron kering a proton körül, miközben ezzel az objektív rezgési viszonyukkal, biztosítják az atomi létezését a hidrogénnek. Ha azonban, a hidrogénatom objektív alkotóelemeinek a térfogatát, vagyis az elektron és a proton térfogatát összeadjuk, az együttesen is csak, egy tízezred részét teszik ki a hidrogénatom teljes, eseményszerű létezésének. Vagyis, a hidrogénatomban az objektivitás a legkevesebb. Mert az atomi térfogat többi részét, a szubjektív alaphalmaz mágneses közege tölti ki.
A különböző minőségű atomok, csak az alkotórészeik összetételének a mennyiségében változnak, így legkisebb közöttük, éppen a hidrogénatom. A többi atomfajta, arányosan nagyobb ugyan, de az objektív és szubjektív felépítésük arányait tekintve, szintén csak egy tízezred résznyi bennük, az objektív alkotóelemeik együttes térfogata. Ennél fogva, éppen ugyanolyan módon úszkálnak és telítődnek fel a szubjektív alaphalmaz mágneses alapközegével, mint a hidrogénatom. Ezért, a szubjektív alaphalmazhoz fűződő térfogati viszonyukat tekintve, minden fajta anyagi atom egyenrangú.
Természetesen, az atommagok saját tengelyük körüli forgása, és az elektronok atommagjaik körüli keringése is csak rezgés. Ezért az atomok eseményszintű létezése, csak együttes rezgésnek minősül. Továbbá ehhez hasonlóan, az anyagi atomokból felépített anyagi rendszerek olyan események, amelyek szintén az objektív rezgésre vezethetők vissza. Mégpedig arra az alaprezgésre, amit a mágneses alapú szubjektív alaphalmaz kényszerít rezonátorként, a hatására rezonáns, elektromos tulajdonságú anyagi halmazokra.
Mivel az ingamozgással ellentétben, a keringőmozgás lendülete nem polarizálódik, ezért egyetlen impulzus is elegendő a fenntartásához. Az Univerzum alaphalmazában, anyagi közeg hiányában, örökké fogja végezni a keringőmozgását. Így a mágneses hullámokban terjedő energia, folyamatosan munkát végez az anyagi halmazokon, hogy azokat, viszonyítható állapotú események változásaiban tartsa. Már a viszonyítható állapotban tartás is az energia elvégzett munkájának köszönhető. Így az energiát, az ő elvégzett munkája jellemzi a legideálisabban.
W = F * s = W = E / t = I * s = F * t * s / t = W
Objektív munka = W = Szubjektív munka
Teljesen mindegy tehát, hogy a rezgésre visszavezethető állapotváltozás reális értékét, milyen munkaképlettel fejezzük ki, az még mindig rezgési eseménynek fog minősülni. Mégpedig olyan formában, hogy mindig visszatükrözi számunkra, a rezgési periódushoz tartozó viszony mértékét, az időt. Így az idő, nagyon sokféle képlettel kifejezhető, de azok a képletek, különböző rezgési halmazszinteket tükröznek számunkra. Ezért a rezgésekre visszavezethető munka reálértéke nélkül, nem tudnánk viszonyítani az időt sem.
t =E / W t = W / P t = s / v t = v / a t = L / F t = I / F
Az idő tehát, az Univerzum szubjektív alaphalmazában megvalósuló, szubjektív mágneses rezgések rezonátor hatását jelenti, ami az arra rezonáns elektromos anyagi halmazokon létrejövő, objektív rezgések során viszonyítható. Bármelyik anyagi óraszerkezet, ezt az alapviszonyt képezi le, és a folyamatossá tett rezgések által, szinkronba hozza az univerzális szubjektív rezgési viszonyt, az időmérő anyagi eszköz objektív rezgési viszonyaival. Így realizálva számunkra azt a rezonátorhatást, amit a mágneses energia végez, a hatására rezonáns elektromos anyagi halmazokon. Ez az objektív és szubjektív rezgésformák rezonanciájára visszavezethető viszony, az idő. Ezért az értelmes ember számára, a viszonyítási képességünk viszonytényezőjeként jut érvényre, mert viszonyítani, csak az észlelhető anyagi rezgések által magvalósult állapotváltozásokat tudjuk.
Matécz Zoltán
2013.01.05.
matecz.zoltan@gmail.com
