Fényenergia.
A fény, mint hatás, az elektromágneses hullámok, egy adott hullámhosszhoz tartozó spektrumán belül létezik számunkra, ami az anyagi halmazokon mutatkozik meg. Ez a spektrum, egy igen keskeny sáv az elektromágneses hullámok teljes, tudományosan elfogadott skáláján belül.
Bár Maxwell óta tudjuk, hogy a fény elektromágneses hullám, a fizika mégis, elektromágneses sugárzásként is emlegeti gyakran. Fenntartva ez által, a fény kettősként értelmezett alaptulajdonságát. Nevezetesen azt, hogy a fény hol elektronsugárzás formáját öltve, hol pedig, mágneses hullámzásként nyilvánul meg a tudós emberek előtt. Bár a fény, sugárzás jellegű alaptulajdonságát, csak a fotonok hiányos elmélete képes fenntartani. Mert a tudósok állítása szerint, a fény energiája diszkrét adagokban, a fény kvantumának nevezett fotonok által terjed. A fotonok pedig, szerintük fénysebességgel száguldva szállítják a fényenergiát, mint elemi részecskék. Ezek a fotonok, a fény abszolút értékű kvantumjai, és diszkrét energiaadagok által terjedő lehetőségét nyitották meg a viszonyítást végző tudósok előtt, de végül kiderült róluk, hogy frekvenciafüggők. Vagyis, a frekvenciától való függőségük miatt, szerintem mégis relatív tényezők maradtak.
Ahhoz, hogy a mondanivalóm lényegét tisztán lássuk, teljesen az elejéről kell kezdeni az egész fényelméletet. Az én véleményem szerint ugyanis, a fény egyértelműen hullámjelenség. Minden sugárzásra vonatkozó elektromos tulajdonsága, visszavezethető az alapvető mágneses hullámtermészetére. Továbbá, az Univerzumban a fény, mágneses hullám, és az anyagi közegekben válik csak elektromosan mágnesessé. Erre az állításomra, az a legideálisabb bizonyíték, hogy a fény, az elektromos tulajdonságokat hordozni képes, anyagtól megfosztott vákuumban terjed a leggyorsabban. Így az Univerzum terében, ami az emberek által előállítható legerősebb vákuumnak is a sokszorosa, 300 000 km/s a terjedési sebessége. A mágneses hullámok által terjed a fény, mint hatás, míg sugárzási jelenséget, kizárólag csak az elektromos okozata képes produkálni számunkra. Mégpedig, éppen az atomokból történő elektronkilökődés jelensége által. Az pedig, már nem maga a fény, hanem csupán, az anyagra kifejtett hatása, okozata.
Az Univerzum szubjektív alaphalmaza, az oszthatatlan alaptömegekből épült fel, és az alapközegében kialakulni képes mágneses hullámok, longitudinális jellegűek vagyis, 180-fokos bennük a hatásterjedés iránya. A mágneses hullámok azonban, nem csupán energiát, hanem azzal együtt, információt is közvetítenek. Így a mágneses hullámok frekvenciája, azt az erőeredőt képviseli, amit energiaként tisztelünk. A mágneses hullámok hullámhosszúsága által pedig, a mágneses információ közlődik. Mégpedig olyan módon, hogy maga a kialakult, felépült hullám képviseli az információt. Kölcsönhatás esetén, ez a két mágneses tényező, együtt jelenik meg a viszonyítást végző emberi értelem számára. Így a mágneses információ határozza meg azt, hogy a mágneses energia, milyen munkát végezzen. Ennél fogva, a mágneses energia, az elvégzendő munka, mennyiségi erőeredőjét képviseli a kölcsönhatáskor, míg a mágneses információ, az elvégzendő munka, strukturális minőségét, formáját határozza meg.
A longitudinális felépítésű mágneses hullámok, hosszanti irányú sűrűsödések és ritkulások formájában közvetítik a mágneses hatásokat. Egy-egy ilyen sűrűsödési szakasz közvetíti azt a periodikusan ismétlődő erőhalmaz átvitelt, amit egy diszkrét adagként értelmezve, kvantumként emleget a tudomány. Ha tehát, a frekvenciát megváltoztatjuk, akkor azonnal megváltozik a mágneses hullám sűrűsödési szakaszaiban egymás után rezgő oszthatatlan részecskék mennyisége is. Vagyis, egy impulzusadag, diszkrétnek értelmezett számértéke. Így a mágneses hullámban a frekvencia, az egymás után besűrűsödő oszthatatlan alaptömegek mennyiségét határozza meg, míg a hozzájuk tartozó hullámhossz a diszkrét kvantumadagoknak, az egymás után való érkezési periódusairól informálnak bennünket.
A diszkrét szó azt jelenti ebben az esetben, hogy nem feltűnő, nem folytonos. Ennél fogva, a kvantum által közvetíthető erőimpulzus sorozat, a frekvenciaváltozás arányában feltűnés nélkül módosítja a kvantum impulzussorozatban meghatározható energiaértékét. Oly annyira, hogy a frekvenciaingadozások miatt, a kvantum nem lehet folytonos energiaérték. Az a tény tehát, hogy a kvantum energiaértéke frekvenciafüggő tényező, relatív viszonyban tartja, a tudományos szinten abszolút értékűként kezelt kvantumot.
Ebből logikus módon következik az is, hogy a kvantum azért frekvenciafüggő tényező, mert mágneses hullám frekvenciája határozza meg azt, hogy az energiát közvetítő oszthatatlan alaptömegek, amelyek a teljes energiát összetevő részerőit szállítják impulzusadagokban, a kölcsönhatási pont felé, milyen sűrűn állhatnak egymás után, a felépült mágneses hullámban. Ezért, minél nagyobb a frekvencia, annál több oszthatatlan alaptömeg alkotja, az adott mágneses hullám egyetlen, diszkrétként értelmezett kvantumát. Így válik diszkrétként kezelhető relatív erőhalmaz adaggá a „hatáscsomagot” képviselő energiakvantum. A hullámhossz pedig, ezeknek a kvantumjelleget képviselő sűrűsödéseknek, az egymás után következő periódusait határozza meg. Ezek a logikai összefüggések, a teljes mágneses hullámspektrumra érvényesek, nem csupán a fény mágneses hullámaira.
Az a mágneses alapközeg, amely az Univerzum oszthatatlan alaptömegekből álló alaphalmaza, mozgási teret biztosít az összetett anyagi halmazok számára. De nem csupán a mozgási teret biztosítja számukra, hanem az anyagi halmazok mozgási kényszerét is fenntartja egyben. Mert az anyagi halmazok olyanok, mint a szivacsok. Így kívül és belül is, az oszthatatlan alaptömegek által biztosított alaphalmaz mágneses közege tölti ki, és öleli körbe. Ezért a mágneses hullámok, folyamatos induktív kényszerkapcsolatban állnak az anyagi elektronokkal. Ennél fogva, a frekvenciájuk és a hullámhosszuk alapján folyamatosan befolyásolják, az elektronok centrális alapú, rezgési szintű mozgásállapotait.
Így anyagi halmazok közegében kialakulva, az indukciós kényszernek engedelmeskedve, befolyásolják az anyagi struktúrák elektronmozgásait. E miatt közös, elektromágneses hullámként jelennek meg, a viszonyítást végző tudósok előtt, az anyagi világunkban. A gázok és folyadékok kötetlen strukturális közegében, szintén longitudinális anyagi szintű elektromos hullámok alakulnak ki. A szilárd testek kristályos stabil strukturális szerkezeteiben azonban, a longitudinális mágneses hullámok, tranzverzális anyagi szintű elektromos hullámokat alakítanak ki. Éppen azért, mert az atomok rács, vagy kristályrács szerkezetének a kötött állapota miatt, az elektronjaik is, az atommagjaik stabil helyzetéhez vannak stabilan rendelve.
Albert Einstein, a fotó-elektromos jelenségekkel kapcsolatos munkáiért kapta, a Nobel díjjal járó, legnagyobb társadalmi elismerést. A fényelektromos hatás az, amit fotó-effektusnak nevez a tudomány. Einstein azzal magyarázta az általa felfedezett jelenséget, hogy azt feltételezte, miszerint a fény, száguldó fényrészecskék, fotonok áramlása. A lövedékekként áramló fotonok, képesek arra, hogy kiüssék az elektronokat az atomhéjakon elfoglalt pozíciójukból, és ilyen módon, úgynevezett fotóáramot képezzenek.
Kísérletei alapján, egy gondosan megtisztított, és elektromosan feltöltött cinklap, elveszíti elektromos többlettöltését, ha ultraibolya fénnyel világítják meg. Véleménye szerint, a fény, száguldó fotonokból, fényrészecskékből áll. Ezeknek, a fotonoknak az energiája, arányos az általuk közölt fény frekvenciával. Ahhoz azonban, hogy egy anyagi test felszínéről elektront távolítsunk el, az adott anyagfajtára jellemző kilépési energiaértékre van szükség. Ezért, ha a foton energiája nagyobb, mint ez az anyagfajtára jellemző speciális energiaérték, akkor az elektron kilép az anyagi test kötéséből, és más jellegű elektromos munkára fogható. Az ibolyaszín váltotta ki a legtöbb elektront. A vörös szín pedig, a frekvencia fokozása mellett is, alkalmatlannak látszott a fényáram létrehozására.
Így a technikai fejlődés során, több olyan fotó-effektuson alapuló elektronikai alkatrész látott napvilágot, amelyek nélkül, ma már elképzelhetetlen lenne az életünk. Ilyenek például, az elektroncsövek, és a fotó-cellák. A fotó-cella negatív fotókatódján elektron lép ki, a megfelelő ibolyaszínű fény hatására. A kiütött elektronok, a számukra pozitív anód felé haladnak, miközben ilyen módon fotóáramot képeznek. Ez a fény által kiváltott elektromos fotóáram használható, különböző elektronikus vezérlési feladatokra.
Így az én véleményem szerint, nem egy fénysebességgel haladó fantomrészecske ütközik az elektronnak, egy hatalmas erőimpulzussal kiütve azt a meghatározott pályájáról, ahogyan a kvantumelmélet sugallja, hanem az aktuális módon kiütött elektront, egy impulzussorozat éri, gyors egymásutánban, ami ideális esetben, már alkalmas lehet arra, hogy módosítsa az elektron haladási pályáját. Ezeknek a kvantumként értelmezhető impulzussorozatoknak az egymás utáni mennyisége, a hullámhossz csökkentésével növelhető. Így a kisebb hullámhosszúságú fény hatása, foto-elektromos hatást válthat ki, mert általa szaporábban érkeznek a kvantumok, azaz a longitudinális mágneses hullám sűrűsödéseiből adódó impulzussorozatok. Minél kisebb a fény hullámhossza, annál folytonosabban érkeznek, a kvantumot megtestesítő aktív hullámimpulzus sorozatok. Szinte teljesen elveszítve ez által, a kvantumok diszkrét, elkülönült jellegét. Minél folytonosabb ugyanis, a hatásközvetítés folyamata, annál nehezebb elkülöníteni egymástól azokat az „energiacsomagokat”, amelyeket a kvantum, vagyis a sűrűsödési szakaszok képviselnek. Mert közöttük a ritkulási szakaszok, erősen lecsökkentek.
Az emberi szem számára látható fény spektruma, 380 nm és 760 nm közé eső hullámhossz tartomány. A frekvencia a fény intenzitását, erősségét határozza meg. A legkisebb hullámhosszúságú szín számunkra, az ibolya. A legnagyobb hullámhosszúságú pedig, a vörös szín. Közötte helyezkednek el a szivárvány egyéb színei. Éppen olyan módon, ahogy a prizma, hullámhosszaira bontja el, a teljesnek értelmezhető fehér fényt. Ebből adódik, hogy a kölcsönhatási pont számára, amit a fotocella jelent, a vörös fényt, hosszan szaggatott impulzusadagokként érzékeli. Ezzel szemben, a legkisebb hullámhosszúságú ibolyaszínt, szinte folytonossá vált impulzussorozatként érzékeli. Ezért, az ibolyaszín a legalkalmasabb arra, hogy elektront lökjön ki a pályájáról. Mert az impulzusközvetítés módja, abban a lehető legfolytonosabb. Illetve, ha a fény hullámhossza, az adott anyagfajtára jellemző küszöbérték alatt van. Ezek a kiütött, kilökött elektronok képezik a fotóáramot, ami vezérlési feladatok ellátására alkalmas.
A fény, anyagra kifejtett hatása tehát, nem csupán a frekvencia növelése által nyerhető intenzitásnöveléssel fokozható, hanem a hullámhossz csökkentésével is. Így az ibolyaszín már olyan alacsony hullámhosszúságot képvisel, amelyben a hullámban terjedő energiacsomagok, mint kvantumok, már alig különülhetnek el diszkrét módon. Vagyis, a kölcsönhatási pont, folytonosnak érzékeli az egymás után érkező, kvantumként értékelt impulzussorozatokat. Így a hatásközvetítés szempontjából tekintve, a frekvenciafokozás, abszolút hatásváltozást eredményez, míg a hullámhossz csökkentése, relatív hatásnövekedéssel jár. Éppen az által, hogy a kvantumok elveszítik, a diszkrét módon elkülönült adagos jellegüket, és folytonosabb szubjektív hatásként jutnak érvényre.
Matécz Zoltán
2013.02.06.
matecz.zoltan@gmail.com
