Vágyak.
Amikor az emberben lelki vágy ébred, és az tudatosodik is az elméjében, akkor a legtöbb esetben, még nincsen rá ésszerű szellemi magyarázat. Mert a vágyaink, lelki minőségek. Minél erősebb a vágy, annál határozottabb formában motiválja az embert, egy adott cselekvés, vagy történés végrehajtására a létezésben. Amikor ugyanis, az ember eleget tesz a vágyainak, akkor vesz részt aktív módon, tudatos eseményszinten a létezésben. Amikor valaki, a vágyai szerint cselekszik, akkor Isten akaratát teljesíti, mert a lélek által, Ő bennünk él. Éppen Ő ébreszti bennünk a lelki vágyainkat, amelyek mindig valamilyen hiányosságra utalnak.
„Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és az Isten maga vala az Íge. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden Ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága; És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.”.
János 1./1-5.
A Biblia tehát, Istent úgy mutatja be, mint a tudatos elemi létezést. Amely létező, mint ige, a cselekvés és történés alapja. A teremtés által, a létezés történéssé lett, később pedig, éppen az élő teremtmények révén, cselekvéssé. Az értelmes ember által pedig, tudatos cselekvéssé. Ezért számunkra az ige, cselekvést, történést, és létezést jelent, amelyek bármelyike, magában foglalja az Univerzum mágneses alaprezgéseire visszavezethető eseményszerűségeket. Így ami cselekszik, vagy éppen történik, mindenképpen a létezés szerves része, következésképpen Istené, és igei alapon fejezhető csak ki értelmesen. Ezért az objektív valóságként megnyilvánult anyagi halmazok bármelyike esemény.
Így minden objektív anyagi minőség, az anyagtalan Istenre vezethető vissza, aki az Univerzum szubjektív alaphalmazaként, az Ő mágneses alapközegében, állandóan csak rezeg. Rezgése közben, mágneses hullámok kialakítására, tárolására, fogadására, és közvetítésére képes. Így az Univerzum abszolút Memóriáját valósítja meg, azaz Istent. Az objektív anyagi valóságot, önmaga szubjektív valóságából megteremtő Istent.
Az értelmes emberben viszont, az Isteni értelem is objektivizálódott, vagyis objektív anyagi testet öltött. Így az ember, képes felfogni és megérteni azt a mágneses információt, amit Isten üzen számunkra. Ezért a lelki érzéseink, mind egy szálig Isten üzenetei. Mégpedig a lelkünk által bennünk élő Istené. Ezek a lelki érzéseink azonban, cselekvésre motiválnak bennünket, mert erővel bírnak, lelki erővel. Mert az életünk energiájából, a lelkünkből származnak.
A meg nem nyilvánult Isten nem korlátozhat bennünket, mert Isteni lények vagyunk mi magunk is, és ha korlátozna, akkor önmagát szabályozná, és elveszítené az abszolút státuszát. Így önös érdekű egoista szellemi gondolkodókká váltunk a bűnbeesés óta. Mert az egyetlen bűn nem más, mint Isteni lényként élni tudatosan, de Isten nélkül. Amikor az ember, a szellemi gondolatait követi az elméjében, és e miatt, kirekeszti az életéből a saját lelki minőségét, vagyis önmaga Isteni mivoltát. Pedig, a szellemi gondolataink, csak információkat képesek közölni velünk, míg a lelki érzéseink, a mi lelki erőimpulzusaink. A lelki érzéseink erőimpulzusai nélkül, nincsen teremtés. Mert a valóságot átalakítani, azaz aktív munkát végezni az anyagi minőségeken, csak erő hatásával lehet. A szellemi információk, csak meghatározhatják azt, hogy milyen, és mennyi átalakítást végezzünk, hatóképes erőt nem képviselnek.
A vágyaink célja az, hogy fenntartsák bennünk a teremtés igényét. Tudatos teremtéskor, mindig a vágyott célra összpontosítsunk. De ne a vágyott dolog jelenlegi, hibás vagy hiányos állapotára. Az csupán, kiváltja bennünk a lelki okokat, ami miatt a vágyakozásra kényszerülünk. A vágy ugyanis, a lelkünk óhaja, azaz a lelkünk által bennünk élő Istené. Így mindig, az elérendő célra fókuszáljuk az elménk figyelmét. Mintha az már most, a megtapasztalható anyagi valóságunk része lenne.
Vágyak nélkül nincsen motiváció. A motiváció biztosítja bennünk azt a lelki hajtóerőt, ami a vágyunk megteremtésére, megvalósítására irányul. Hogy cselekvő eseményként vegyünk részt a létezésben. Mert a vágyott dolog megtapasztalása csak akkor lehetséges, ha az már valamilyen formában megvalósult. Megvalósulás nélkül, csupán üres fantáziálgatás, ami csak a szellemi gondolatok szintjén maradhat, mint meg nem nyilvánult információ.
A gondolataink, szellemi minőségek, míg az érzéseink, kizárólag lelkiek. Így az információtartalmuk miatt a gondolataink, csak a vágy formáját határozhatják meg értelmes módon, míg a végrehajtás, az érzéseinkre vár. Így érzések nélkül, nem jön létre változás. Mert a valóság átalakításához erő szükséges, a vágyunk alapján lelki erő, amit az érzéseink biztosítanak. Így a lelkünk által bennünk élő Isten teremt, rajtunk keresztül nekünk, olyan módon, hogy a szükséges formát, mi határozzuk meg a szellemi gondolataink segítségével. Ezért a gondolat és az érzés, együttesen kell, hogy tudatosodjon az elménkben, mint cselekedetvezérlést és állapotváltozást kiváltani képes hit.
Amikor hitet formálunk az elménkben, akkor gyakorlatilag, képzeletet alkotunk a szellemi gondolataink segítségével. Képzeletet, a vágyott dolog vagy esemény létezéséről. Majd ezt a mentális képi formát, a lelki érzéseinkkel töltjük fel. Ez úgy történik a gyakorlatban, hogy a képzeletünket, a lehető legprecízebben formáljuk az elménkben, a legkisebb részleteket is figyelembe véve. Miközben ez a képi forma alakul, egyre valóságszerűbbé válik. Minél valóságosabb jelleget ölt, annál több pozitív érzelem szabadul fel a lelkünkből, és épül be, a szellemi formát alkotó elképzelésünkbe.
Majd amikor elkészült, a lelki érzelmekkel feltöltött szellemi formánk segítségével, a hitünk, akkor az ima által, kifejezésre kell juttatnunk. Azt pedig, az „ÁMEN” kifejezéssel lehet megtenni. Az ÁMEN ugyanis, éppen azt jelenti, hogy „LEGYEN”. Amikor az ima segítségével kifejezésre juttatjuk a képzeletben kialakított hitünket, akkor az ÁMEN révén, a lelkünk által bennünk élő Isteni minőség hoz felelős határozatot, mi szerint LEGYEN, azaz valósuljon meg a hitünk tárgya, az objektív anyagi valóságunkban. Vagyis, közvetlenül az Isteni teremtés hatáskörébe rendeljük a vágyunk által kialakított hitünket, az ima segítségével. Az ÁMEN kifejezés ugyanis, már eleve imává, azaz kifejezésre juttatott hitté formálja, az érzelmekkel dúsított elképzelésünket. Mert a szabad akaratunkból kimondott LEGYEN szó, juttatja konkrét módon kifejezésre a hitünket. Természetesen, élő szóban kifejezve is működik az ima, de csak annyi teremtő erőt képvisel, amennyi lelki érzelem társul hozzá. A szellemi síkon kialakított képzeletbe viszont, sokkal több lelki érzelem tölthető.
A teremtés tehát, nem teljesen független dolog az embertől. Isten ugyanis, abszolút teremtésként, megteremtette az objektív valóságnak megismert anyagi világot önmagából, majd bele az Isteni tudattal bíró értelmes embert. Azóta pedig, relatív teremtést hajt végre rajtunk keresztül. Minden embernek, a kifejezésre jutott hitét valósítja meg, éppen az egyedi módon jelentkező szükségleteink szerint. Így a vágyaink, éppen arra utalnak, hogy megtapasztalható változást szeretnénk elérni az anyagi valóságban. Azt azonban, nekünk kell szellemi szinten meghatároznunk, konkretizálnunk, mégpedig a képzeletünk segítségével.
Ezért a vágyaink, csupán azért merülnek fel, hogy a bennünk megnyilvánult Isteni mivoltunk, szükségszerű mentális viszonyban maradhasson, az Univerzumban meg nem nyilvánult Istennel. A gondolataink, a vágyaink, az elképzeléseink, a hiteink, az imáink, mind-mind értelmüket veszítenék, e nélkül az alapvető mentális viszony nélkül. Amelyben az emberek relatív elméje, teremtésre képes tudatkapcsolatban áll, az Univerzum abszolút Elméjével, vagyis a teremtő Istennel.
Ezért az ember természetes vágya az, hogy azonosulhasson Istennel, a meg nem nyilvánult abszolút Elmével. Ez a spirituális evolúciónk lényege. Az a mentális folyamat, amely szerint, a szellemiségünk addig fejlődik, amíg rá nem döbben arra, hogy a lelki értelmünket nem képes felülmúlni sohasem. Ezért a szellemiségünk, önként adja át, az elménk feletti irányító szerepet a lelkünknek. Ez a megvilágosodás pillanata. Amikor a lelkünk tiszta fénye, tökéletesen bevilágítja végre az elménket, és minden egoista szellemi árnyékot és sötétséget eltűntet onnan. Akkor az ember relatív elméje, eggyé válik az Univerzum abszolút Elméjével. Gyakorlatilag, megtapasztalható mentális formát ölt az egység érzete. Mert a benne fellelhető abszolút igazságtartalom informatív értékeit, bármikor elérheti az elménk, szükség szerint.
Az Istennel való egységben lévő emberi elme, abszolút képességekkel bír, és uralni képes az objektív anyagi minőségeket. Vagyis, kész a tudatos közvetlen teremtésre. Mert Isten, közvetlen módon tapasztal a megvilágosodott emberi elme által. Ezt jelenti az egység. Az abszolúttal való teljes azonosulást. Amikor az ember egységben van az Univerzum mágneses alapú szubjektív alaphalmazával, vagyis az abszolút Elmével, akkor megszűnnek a vágyak, mert Isten, minden létezőre úgy tekint, mint saját magára. Hiszen mindent önmagából teremtett. Ez az egységérzetünk alapja. De a relatív elméjű ember, nem képes állandóan csak, lelki szinten maradni. Az elméje visszakapcsol a korlátolt relatív szellemi szintre, de ez a tudatállapot akkor már, mindenképpen az egység érdekeinek lesz alárendelve. Így a megvilágosodott emberi elme számára már, minden szellemi gondolat, olyan formákat határoz meg csupán, amelyek az abszolút lelki minőségünk érdekeit kifejezni képes vágyainkból születnek. Az pedig, feltétel nélküli szolgálatot jelent, a mai felfogásunk szerint.
Az ezoterikus tanok azt állítják, hogy addig kell szellemi szinten fejlődnünk, amíg el nem érjük a vágyak nélküli tudati állapotot. Ez egy egyéni állapot. Viszont, a megvilágosodott ember is társadalomban él, a többi emberrel, akik még nem világosodtak meg. A köztük fellelhető hibákat és hiányosságokat fogja a megvilágosult ember teljesebbé, jobbá teremteni. Ez a szellemi szándék hajtja tovább. Így a lelki vágyai, az emberek szolgálatára szorítkoznak, amit minden esetben külön-külön, szellemi szinten határoz meg. A vágyak tehát, nem halnak el soha, csak a teljes emberiséget fogják szolgálni.
Mert vágyak nélkül, nincsen motiváció. Motivációs hajtóerő, hogy a létezésben történjünk és cselekedjünk. Aki vágyak nélkül él, nem vesz részt a teremtésben. Pedig, Isteni eredetű lényekként, a tudatos teremtés a feladatunk. Aki nem vesz részt a teremtésben, feleslegessé válik a létezés, vagyis Isten számára. Ezért, mindig a vágyott dolog valóságára összpontosítsunk. Mert a tudatos teremtés lényege éppen az, hogy ami az elménkben tudatosodik, csak annak van esélye a teremtés folyamatában esemény szinten változni. A létezésben, csak így alakulhat ki cselekvés és történés. Így a megtapasztalható cselekvések és történések olyan objektív anyagi események, amelyek a szubjektív létezésre utalnak. Vagyis Istenre.
Isten vágyakozott arra, hogy megtapasztalható formában, azaz anyagi minőségben létezzen. Ezt csak a cselekvés és a történés által tudta megvalósítani. Így megteremtette önmaga szubjektív lényéből az objektív anyagi valóságot, és benne az Isteni minőség által éltetett értelmes embert. Most pedig, az ember vágyakozik arra, hogy az objektív anyagi valóság részeként, tudatosan megtapasztalhassa a szubjektív módon létező Istennel való egysége mibenlétét. Így a megvilágosodásunk ősi vágya, az Isteni önazonosságunk biztos tudatát célozza meg. Az egységgel való azonosság megtapasztalása után pedig, mindig arra fogunk vágyni, hogy Isteni mivolttal rendelkező értelmes lényként, minél több időt töltsünk, az Isteni jelenlét létezésében.
Matécz Zoltán
2013.04.13.
matecz.zoltan@gmail.com
