Induktív geometria.
Kétezer évig, Newton koráig uralta a tudományt az Eukleideszi geometria tana, amely egy abszolútnak nevezhető elképzelést alkotott. A három, egymásból eredeztetett abszolút térdimenzió mellett, az egyenletesen múló abszolút idő határozta meg a geometria alapját. Amelyben a párhuzamosok sohasem találkozhatnak, semmikor sem metszik egymást, mert minden körülmény mellett, szigorúan megtartják az egymáshoz viszonyított alaphelyzetüket. Ma, a relativitáselméletek és a kvantumelmélet korában, Albert Einstein óta, nagyon eltávolodott a tudomány ettől az alapvető geometriától. Ma, a Reimann-féle geometria képezi a tudományos megközelítést. Így Reimenn-féle geometria értelmezi, az általános relativitáselmélet alapvető megállapítását, amely szerint, a tér nem végtelen, csupán határtalan. A tér görbült, azaz visszatér saját magába. Reimann értelmezése alapján, hasonló a dolog a Föld felszínéhez, amely visszahajlik önmagába, és ez által, önmagába zárt felületet képez. Így a Reimann-féle geometria alapja nemeukleideszi, mert benne a párhuzamosként értelmezhető egyenesek, a végtelenben találkoznak. Különben nem lennének képesek, gömbszerkezetet alkotni.
A klasszikusnak nevezhető abszolút fizika alapján, két pont között a legrövidebb út, az egyenes. Így az égitestek szabadesése, ebben a homogén térben zajlik. Most pedig, a modernkor relatív fizikájában, geodetikus vonalak alkotják a teret, ezért az égitestek, ebben a görbült térben mozognak íves pályákon. Nem tiszta előttem az, hogy a negyedik dimenzióként meghatározott idő görbítette-e meg geodetikusra a teret, dimenzionált téridőt alkotva ez által, vagy csupán, az anyagi égitestek jelenléte. Ráadásul, sem a tér, sem pedig, az idő fogalma, nem tisztázott ma még a fizika tudományában.
Nyilvánvaló előttem, hogy az Eukleideszi geometria, önmagában nem képes a megváltozott, azaz a relatív tudományos feltételek elvárásainak maradéktalanul eleget tenni. Viszont, a Reimenn-féle geometria is sántít. Véleményem szerint ugyanis, minden gömböt, éppen a felülete határol. Így ez a határ képezi a gömbnek, mint objektív geometriai alakzatnak a végét. Éppen az önmagába záródó felület lehetősége alakítja ki a gömböt, mint geometriai alakzatot. Amely ennél fogva, nem zárja ki azt, hogy a gömbnek vége is van amit, a gömböt határoló felülete képez.
Az a tény, hogy a gömb felülete, a körhöz hasonlóan végtelen, nem jelenti azt, hogy a tér, amit éppen határol, szintén végtelen lenne. Éppen a felülete határolja a gömböt. Ahogyan a kör térfogatát a kerülete. A gömbfelületen, a kezdeti pont és a végpont, valóban azonos pontot képez, ahogyan a kör kerületén is. Valamint, ez a pont, bármelyik lehet a kör kerületén, vagy a gömb felületén. Az a tény azonban, hogy a területet vagy a térfogatot körhagyó határolja, egyáltalán nem jelenti egyben azt is, hogy maga a terület vagy a térfogat is íves szerkezetű lenne. Éppen ugyanolyan módon, ahogyan például, a téglalap vagy a téglatest létezése sem bizonyítja, az Eukleideszi geometria szigorúan homogén terét.
A geometria, az ókorban alakult ki, és alapvetően arra szolgált, hogy a művelhető földterületeket mérték ki általa. Így a fogalom, még ma is hűen őrzi, a Földhöz való alapvető viszonyát. Ma már azonban, általános mérési tannak, vagyis mértannak nevezhetjük. Ami lehetőséget biztosít arra, hogy a vizuális módon lerajzolható síkidomokat és testeket, képesek legyünk összeegyeztetni, a tisztán elméleti szintű matematikával. Lehetőséget ad a valós ábra és a matematikai szimbólumok szintézisére. Ezért a mértan, szoros eleme a matematikának. Éppen olyan módon, ahogy az önkifejezésüket megvalósító beszédünknek, szoros eleme a mimikai izmok működése, és a testbeszédünk természetes taglejtései. Annak ellenére, hogy a testi izomműködésünknek, nem sok köze van a beszédet jelentő hangképzéshez.
Mivel számomra, a teljes létezést kétféle valóság építi fel, ezért az én általam sugallt geometria, eleve kettős jelleget ölt. Az objektív valóságot, azok az anyagi testek alkotják, amelyeket az atomjaik elektronjainak az elektromos aktivitása stabilizál számunkra. Ez a stabilitásuk tartja őket viszonyítható állapotban. Ezért a relatívként elfogadott objektív stabilitás, az abszolút létezés szubjektív okaira vezethető vissza. Ezt a szubjektív okot, az Univerzum mágneses alaphalmaza biztosítja számukra.
Az Univerzum szubjektív alaphalmaza nem más, mint az oszthatatlan alaptömegek által biztosított abszolút alapközeg. Szubjektív, mert külső vonzata nincsen. Hiszen az Univerzumon belül, csak belső közegtulajdonságok jellemzik. Mivel az oszthatatlan alaptömegek nem összetett részecskék, ezért elektromos megoszlásra képtelenek. Így csak, a mágneses hatások közvetítésére alkalmasak. Ezért az Univerzum szubjektív alaphalmaza, olyan alapközege a világmindenségnek, amelyben a mágneses hullámok alakulnak ki, és terjednek. Ezekben, a mágneses hullámokban kerül közvetítésre az információ, mint mágneses hullámhossz, és az energia, mint mágneses frekvencia.
Sőt mi több, éppen a mágneses hullámhossz által közölt információ határozza meg azt, hogy a mágneses frekvencia által közölt energia, milyen mértékű induktív munkát végezzen, az elektromos tulajdonságú anyagi halmazokon. A mágneses alapú szubjektív alaphalmaz, olyan az elektromos szerkezetű anyagi halmazok számára, mint az óceán. Ebben a mágneses óceánban „úsznak”, az összetett elektromos anyagi halmazok, mint a „szivacsok”. Ezért az anyagi halmazokat, kívülről és belülről is, ugyanaz az alaphalmaz öleli körbe, és tölti ki. Ez a szivacsosnak mondható szerkezet biztosít az anyagi létezések számára térfogatot.
Az induktivitás azt jelenti, hogy a mágneses erőhatások, és az elektromos erőhatások, ugyanabban a mágneses alaphalmazban alakulnak ki és az oszthatatlan alaptömegek által közlődnek, ezért az egymásra hatásuk közvetlen és állandó. Dominanciát azonban, alapvetően a mágneses erőhatások képviselnek az Univerzumban, az elektromos anyagi halmazok erőhatásai felett. Az indukció jelensége, azt a folyamatos viszonyt tükrözi számunkra, amit a mágneses erőterek és az elektromos erőterek gyakorolnak egymásra. Ez az induktív hatás az, ami az én általam meghatározható geometria alapját képezi.
A mágneses alapú szubjektív alaphalmaz, mozgási teret képez az anyagi létezések számára. Mivel, minden alkotóeleme, egy tovább már oszthatatlan alaptömeg, ezért azok teljesen egyenrangú alapelemei az Univerzumnak. Ezért egymást félretolni vagy félrelökni képtelenek. E miatt, egy stabilnak mondható háromdimenziós mátrix rendszert alkotnak. Amelynek az alkotóelemei sem felfüggesztve, sem pedig alátámasztva nincsenek. Így állandóan csak rezegnek. Együttes rezgést megvalósítva pedig, mágneses hullámot alakítanak ki. Így a szubjektív alaphalmaz képez teret az anyagi változások számára, és ez a tér, szigorúan Eukleideszi formát ölt, viszont állandóan rezeg.
Az összetett anyagi halmazok pedig, éppen az elektromos jellegük miatt, engedelmesen követik azokat a mágneses utasításokat, amelyek a mágneses alaphalmazban, induktív módon hatnak reájuk. Így az anyagi halmazokon viszonyítható adatok, nem mások, mint a mágneses hullámok által közölt információs kódok objektív megvalósulásai. Így a haladó mágneses hullámok, állandó változásra késztetik az objektívnek megismert anyagi valóságot, míg a mágneses állóhullámok, stabilizálják azok viszonyítható állapotait. Mert a mágneses állóhullámban, nem csak az energia állandó, mint az adott mágneses hullám frekvenciája, hanem a hozzá tartozó információ is, mint a szóban forgó mágneses hullám hullámhossza. Éppen ezért képes a mágneses állóhullám, viszonyítható adatokat rákényszeríteni az objektív anyagi létezésekre, induktív módon.
Ennek alapján, minden objektív anyagi test, olyan viszonyítható alakzatot vesz fel, amilyenre az ő stabilitásukért felelős mágneses állóhullámok késztetik őket, induktív módon. Az anyagi testek atomos szerkezetű térfogatán belül, valóban megtörik a tér szerkezeti homogenitása. Éppen a miatt, hogy a mágneses térrel induktív viszonyban álló elektromos terecskék, amit az elektronok erőterei képeznek, ellentétes mozgási viszonyban állnak. Az elektronok erőterei, ugyanis, követni iparkodnak a saját elektronjaikat. Ezért centrális mozgásra kényszerülnek, az elektronjaik keringő mozgását követve. A mágneses tér azonban homogén, még az atomokon belül is. Ezért a mágneses tér, folyamatosan arra törekszik, hogy egyensúlyt teremtsen az elektromos erőteret képező, centrálisan mozgó oszthatatlan alaptömegek viszonylatában. Így az elektronok körül zajló szubjektív áramlás, amit az elektromos terek képviselnek, akaratlanul is ellenhatásai, az állandóan nyugalomban rezgő mágneses alaphalmaznak.
A geometria tehát, amit a testek mérése, viszonyítása jelent, csupán annak az okozatnak a felismerése, amit a mágneses alaphalmaz késztet, induktív módon az anyagra. Így minden elektromos anyagi megnyilvánulásnak, amelyik a mágneses alaphalmaz terében létezik, térfogata van. Mivel az atomok objektív alkotóelemeinek az együttes térfogata, csupán a teljes atomtérfogatnak az egy tízezredét teszik ki, ezért bátran kimondható, hogy egy köbméternyi anyagban, csak egy tízezrednyi az objektivitás. Amit a protonok, a neutronok, és az elektronok képeznek. Az összes többi térrész, amit elfoglal a szubjektív alaphalmazból e miatt, szubjektív a testre nézve is. Azaz belső adottság, amely erősen függ, a testen kívüli szubjektív adottságoktól. Azoktól a fizikai hatásoktól, amelyeket közvetettnek, azaz térfogatinak ismert meg a tudomány. A közvetlen, azaz az objektív felületi kölcsönhatásokkal szemben.
A mágneses alapú szubjektív alaphalmazban, induktív okok miatt megnyilvánult elektromos anyagi halmazok pedig, rácsszerkezetű alapstruktúrát vesznek fel ahhoz, hogy stabilak legyenek. Ezek többnyire, simán rácsszerkezetűek, vagy kristályrács szerkezeteket kialakító kötött struktúrák. Teljesen függetlenül, az objektív megjelenésüket biztosítani képes, viszonyítható külső alakjuktól.
Az anyagi létezések minden lehetséges megnyilvánulása rezgésnek minősül. Olyan objektív elektromos rezgésnek, amelyik a szubjektív mágneses alaprezgésre vezethető vissza. Így az égitestek kör alapú keringőmozgása is, szintén rezgés. Ez alól nincsen kivétel. Ezért az égitestek keringőmozgást végző rezgésének viszonyítása során, a folyton ismétlődő periodikus jellegük miatt, az idő realizálódott az értelmes emberi tudatban. Mégpedig a rezgési idő. A Nap, a Föld, és a Hold rezgési feltételeire visszavezetett periodikus különbözőségek. Ezért az idő, nem más, mint az értelmesen viszonyító emberi szellem viszonytényezője. E miatt a jelenben, az elménk tudatába kerülő szellemi gondolataink, általában a múlt emlékeire vonatkoznak, vagy a jövő elképzeléseire. Vagy a megtörtént változásokra figyelünk az elménkkel, vagy a tervezett változásokra. Mert létező anyagi eseményekként, nekünk is eseményekben kell részt vennünk.
Az idő tehát, az emberi elme viszonyító képességének a viszonytényezője, egy mentálisan elfogadott dolog, ami a rezgésekre vezethető vissza. Ezért az idő alapvető mértékegységéül szolgáló másodpercet is, az anyagi rezgések alapján határozták meg. E miatt számunkra, az idő ma már, egy értelmes egyezségen alapuló olyan megállapodás, amely alapot ad a szervezett össztársadalmi életvitelre. Attól azonban, hogy valós óraszerkezetekkel mérjük, még egy mentális gondolati forma maradt. Hiszen a rezgőmozgáson alapuló óraszerkezetek, éppen az anyagi alaprezgésekhez igazodva mutatják számunkra azt a periodikus különbözőséget, amit az idő jelent. Ezért az idő, nem képez objektív anyagi kiterjedést következésképpen, a valós kiterjedésekhez csatolni, mint negyedik dimenziót, badarság. Az anyagi események ugyanis, nem az időben történnek, hanem a mágneses alapú szubjektív alaphalmazban. Viszont valamennyi ideig, azaz valamennyi értelmesen viszonyítható rezgési perióduskülönbségig.
Az idő tehát, az értelmes emberi szellem viszonyítási képességének a viszonytényezője, az a mentális adottság, hogy felismerjük a különböző rezgési szintek között a különbséget. Az óra pedig, csupán segít bennünket, ezekben a mentális viszonyítgatásainkban. Mégpedig olyan módon, hogy az általunk meghatározott etalonidőket használja, és tükrözi vissza működése közben. Így éppen azt az időt mutatja számunkra, amiben az értelmes emberiség megállapodott. E miatt, ha egy óraszerkezetet gyorsítunk vagy lassítunk a térben, az általunk meghatározott időalap nem fog megváltozni. Legfeljebb az óraszerkezet fog sietni vagy késni. Azaz, pontatlan lesz. Az idő tehát, nem képes a gyorsulás függvényében megváltozni, mert nem objektív tényező.
Ezzel szemben a tér, az oszthatatlan alaptömegre, az általam csak pontnak nevezett alapkiterjedésre vezethető vissza. A pont egydimenziós kiterjedése, a vonal. A vonal egydimenziós kiterjedése a sík. A sík egydimenziós kiterjedése a tér. Így az alapkiterjedéssel rendelkező pont, mint oszthatatlan alaptömeg, háromdimenziós kiterjedéssel, éppen a teret valósítja meg. Azt a teret, ami mágneses tulajdonságú alapközegként, mozgási lehetőséget biztosít, a benne objektív valóságként megnyilvánult, elektromos tulajdonságú, összetett anyagi testek számára.
Egy reális geometria tehát, továbbra is csupán a viszonyítható anyagi valóságról nyilatkozhat, a tér valós ismerete nélkül. Hiszen a teret mérni, viszonyítani, ma még képtelen. Csupán térfogatról beszélhet, ami a valós testtérfogat kilencezer kilencszázkilencvenkilenced része. Az a maradék egy tízezrednyi rész pedig, az anyagi struktúra stabilnak mondható objektív atomos felépítménye, aminek a geometriai adottságait viszonyíthatjuk.
A mágneses teret, én magam, Eukleideszinek mondanám, azzal a különbséggel, hogy az oszthatatlan alkotóelemei, bár egymás mellett foglalnak helyet állandóan, de folyamatosan rezegnek. Így az állandó nyugalmukat, állandó rezgőmozgás révén oldják meg. Vagyis, az Univerzum, mint alapközeg, állandó nyugalomban van, mint alaptömeg pedig, állandóan rezeg egy helyben úgy, hogy az egyensúlyi helyzete nem változik. Az Univerzumnak ez a szubjektív alaprezgése, minden objektív anyagi állapot és állapotváltozás alapja. Mégpedig azért, mert az Univerzum mágneses alaphalmaza, közvetlen induktív viszonyt tart fenn, a belőle kialakult összetett szerkezetű, objektív elektromos anyagi valósággal. Ezért a viszonyítható geometriai testeket és síkidomokat, olyan térfogat és terület jellemzi, amelyet az induktivitásnak köszönhetően, a mágneses alaphalmaz kényszerít az elektromos anyagi halmazokra.
A térnek tehát, nincsenek íves pályaszerkezetet biztosító geodetikus vonalai, amelyeken az égitestek keringőmozgásai történhetnek. A homogénnek mondható, állandóan rezgő térben szabadon eső test, amelynek saját tengelye körüli perdülete van, mindenképpen íves pályára kényszerül, az Univerzum szubjektív alaphalmazának mágneses közegében. Így az állandó gyorsulását, relatív módon, a folyamatos irányváltoztatás által oldja meg. Mert a szabadon esése közben forog, és a közegellenállás eltéríti az egyenes iránytól. Ez a folyamatos irányváltoztatás körmozgást eredményez, amely a centripetális perioditása miatt, rezgésnek minősül. Ezért az égre tekintve, az Univerzumban megvalósult harmónia, az égitestek gyors mozgása ellenére is, csupán együttes rezgésnek minősül.
A geometriai síkon viszonyítható elektromos anyagi valóság, az Univerzumban uralkodó induktivitás által jött létre, a mágneses alapú szubjektív valóságból. Így annak elidegeníthetetlen része maradt. Ezt igazolja az a tény is, hogy az anyagelbomlás végső fázisa során, amikor az anyagi minőség elveszíti a strukturális rácsos szerkezetét, energiának tulajdonított oszthatatlan alaptömegek alakulnak ki, amelyek a szubjektív alaphalmazba annihilálódva, nagy egyedi erőértékkel szétszóródva, beleszelídülnek az alaphalmazba. Mert az oszthatatlanok mágneses közege, megfékezi azok nagy energiával rendelkező mozgási kényszerét. Így az anyagból felszabaduló oszthatatlanok, helyet foglalnak a szubjektív alaphalmaz közegében, és felveszik annak rezgési ritmusát. Ezért a közegellenállásnak engedelmeskedve, sem az erők, sem az energia nem vész el, és az őket közvetíteni képes oszthatatlan tömeg is megmarad.
Vagyis, az energia nem alakul át tömeggé. A nagy energiát képviselő oszthatatlan részecskék felesleges mozgási energiáját, a szubjektív alaphalmaz közege átveszi, és a teljes halmaz energikus állapotát növeli ez által. Ami alapvetően azt eredményezi, hogy a szubjektív alaphalmaz teljes induktív hatása fog növekedni, amit a megnyilvánult objektív anyagi halmazok felé közvetít. Serkentve azok viszonyítható rezgésalapú eseményszerűségeit.
Az energia tömeggel való azonosságát a tömeggyarapodás, szerintem téves elmélete váltotta ki. Ami abból az elméleti feltételezésből származik, hogy a gyorsabban haladó test tömege nagyobb lesz. Így a gyorsításba fektetett energia, elvileg tömeggé alakul. De az én véleményem szerint, valós tömeg hozzáadása nélkül, tömeggyarapodás nem érhető el. Az anyagi test gyorsításának a függvényében, legfeljebb a test térfogata fog megváltozni. Ami azt jelenti, hogy a test belső közege, gerjedtebb állapotba kerül, így az általa kialakítható strukturális felépítmény, ami a test stabilitását biztosítja, nagyobb kiterjedésűvé válik. Ezt a gyorsítási értéket, addig tudjuk csak fokozni, míg a strukturális anyagi szerkezet összetartó erejével azonos értékű munkát nem végzünk. Akkor ugyanis, éppen a fennálló energetikai egyensúly miatt, szétesik az anyagi test, és a szubjektív alaphalmazba annihilálódik, azaz szóródik szét nagy erővel. Majd ott, éppen a közegellenállásnak köszönhetően megszelídül, és beleolvad a mágneses alapközegbe.
Az E = m * c2 képlet, egyáltalán nem azonosítja az energiát a tömeggel. Az energia reálértékét, a tömegen végezhető, elvi síkú gyorsítás munkaértékével azonosítja. Az energia tömeggel való azonosságát, az E = m képlet fejezhetné csak ki. Mivel az energia, a sebességgel négyzetes viszonyban áll, ezért a legnagyobb ismert sebességi forma, a fénysebesség is, négyzetes formáját öltve fejezheti ki, az anyagi test stabilitását biztosító összes energia reálértékét. Annak ellenére, hogy ez a sebesség nem objektív sebesség. Vagyis, ennél fogva, az objektív viszonyokhoz rendelt, szubjektív sebességértékről van szó. Hiszen azt a szubjektív sebességértéket határozza meg, amit a fény terjedése produkál, a mágneses hullámban.
Az összes energiával, azt a kölcsönhatási munkaértéket határozzák meg, amelyiknél az anyagi struktúra éppen elveszíti a kristályos szerkezeti mivoltát, és újra oszthatatlan alaptömeggé alakul. Mégpedig olyan módon, hogy a kialakuló oszthatatlan alaptömegek között, testvériesen megoszlik az, az energiaérték, amelyik az anyagi szerkezetet egyben tartotta. Így azok, nagy erőt közvetítve, a saját alaphalmazukba szóródnak szét, az annihiláció jelenségével. Vagyis, nem semmisülnek meg, csak megszelídülnek, éppen a saját közegükben. Amennyiben a tömeg és az energia egymásba módosulhatna, felesleges lenne az annihiláció jelensége.
Az indukció, egyfajta expanzív hatást jelent a szubjektív alaphalmaz, és az összetett anyagi halmazok között. Megadja az Univerzumnak azt a lehetőséget, hogy a kétféle ellentétes valóság között, megvalósuljon az impulzus megmaradási törvénye. Mégpedig olyan módon, hogy sem az energia, sem pedig, a tömeg nem vész el, és közben, egymásba sem módosulnak. Mindkettő, szigorúan megmaradó tényező. Egymásra utaltságuk bizonyítéka, éppen a megismert objektív anyagi valóság létezése. Amelyben a létezés relatív, folyton változó formát képes ölteni. Mert a szubjektívként értelmezhető valóságban, a létezés abszolút, szigorúan állandó és változatlan. Ezek azonban, csak elvi síkon különböztethetőek meg, mert a létezést, a kétféle valóság együtt alkotja. A kétféle valóság között pedig, az induktív viszony biztosít számunkra, geometriai szintű viszonyíthatóságot. Éppen azért, hogy az objektív anyagi valóság rezgési viszonyainak a szemszögéből nézve, megértsük a szubjektív valóság rezgésen alapuló üzeneteit. Azaz, a teljes létezés, geometriai viszonyíthatóságát biztosító mibenlétét.
Matécz Zoltán
2013.07.18.
matecz.zoltan@gmail.com
