Hogy múlik az idő.
Megszoktuk, hogy számunkra az idő lineáris. A múlt eseményeitől, a jelenen keresztül, a jövő felé múlik egyenletesen. Csakhogy, ez egy szellemi illúzió. Mivel, csupán a jelen létezik. Az a tudatos pillanat, amikor éppen viszonyít az emberi elme. Mert a szellemi szintű múltat és a jövőt is, csak a jelenben tudja az elménk viszonyítani.
A múltunk, olyan emlékeinket képviseli a memóriánkban, amelyekről már szereztünk valamilyen tapasztalatot. A jövőnk pedig, még megtapasztalásra váró eseményeket rejt számunkra. Így a múlt, már nincsen meg az elménkben, a jövő pedig, még nem ért el oda. Így, csak a jelen uralhatja az elménket. Ezért, amikor a múltra vagy jövőre irányítja a figyelmét az elménk, akkor olyan szellemi gondolatra fókuszálunk, amelyik elvonatkoztat bennünket a jelen pillanatától. Mert mindig ott vagyunk tudatosak, ahová az elménk figyelme irányul. Az elvonatkoztatás tehát, azt jelenti ebben az esetben, hogy az elménkben, a viszonyítást végző jelen pillanatunkat arra használjuk, hogy a múlt vagy a jövő szellemi szintű emlékeit hívjuk elő a memóriánkból. Az azonban még nem jelenti azt, hogy a múltban vagy a jövőben lennénk.
Nincsen ezzel semmi baj, hiszen csak így vagyunk képesek aktívan részt vállalni, a folyton változó anyagi események történéseiben. Hiszen mi magunk is, anyagi események vagyunk. Így az idő érzékelése, olyan számunkra, mint a sebesség mibenléte. A gyorsulás hiánya miatt ugyanis, minden sebességi szint, nyugalomnak minősül. A lassulás, negatív gyorsulásnak minősül, míg az effektív gyorsulás, sebességnövekedéssel jár. Így a nyugalom képviseli az elménk viszonyítási pillanatát. Az effektív lassulás vagy gyorsulás pedig, a szellemi múltba vagy a jövőbe tekintési képességünket képviseli. Abból a pillanatnyi állapotból, amelyben éppen viszonyít az elménk.
Csakhogy, az állandó sebesség nyugalma mellett is létezik gyorsulás, ha a sebesség iránya változik folyamatosan. Ezt relatív gyorsulásnak nevezzük, mert effektív gyorsulási érték nélkül jön létre. Ilyen relatív gyorsulást valósítanak meg a kör és keringőmozgást végző anyagi testek. Makro világban az égitestek, és a mikrovilágban például, az elektronok. Számukra a körfolyamat, csupán rezgésnek minősül. Olyan rezgésnek, amelyben a körmozgást vagy keringőmozgást végző anyagi testek egyensúlyi helyzete, számottevően nem változik. Vagyis, harmonikus módon ugyan, de relatív nyugalomban vannak. Így a jelen abszolút nyugalmában tartózkodnak annak ellenére, hogy relatív módon ugyan, de folyamatosan gyorsulnak. Ezért a jelen nyugalmával, a relatív egyensúlyon alapuló harmóniát valósítják meg.
Ha most, a memóriánkban tárolt időt is, az effektív gyorsulási érték nélküli relatív gyorsulás mintájára értelmezzük, akkor csupán annyi történik, hogy a múlt és a jövő nem különül el egymástól. Hiszen az elvárható jövőnk, olyan valószínűsített mentális emlékünk, amit a múltban terveztünk el. Csupán olyan szellemi illúziók az elménkben, amelyek arra alkalmasak, hogy a most viszonyító jelenlétet, alkalmazkodási folyamatként éljük meg. Mintha ott ülnénk a jelen pillanatának a nyugalmában, és onnan szemlélnénk a múltunk és a jövőnk eseményeinek a folyamatát. A sok-sok olyan viszonyított pillanatot, amelyekre visszaemlékszünk. Így az életünk, egy szellemi szinten irányított időutazás. Amelynek a memóriánkban tárolt pillanatperiódusait, mindig csak a jelen állapotából tudjuk megélni. Így az életünk, állandóan a jelenben zajlik. De miért fontos ezzel tisztában lenni?
A mondanivalóm lényege abban rejlik, hogy az elménk jelenben aktív figyelme, alapvetően két dologra irányul. A szellemi gondolatainkra, és a lelki érzéseinkre. A szellemi gondolataink, csak információkat hordoznak. Főképpen a múltra és a jövőre irányuló információkat. Ezzel szemben, a lelki érzéseink, a cselekedeteinkhez szükséges életerő impulzusokat biztosítanak az életenergiánkból, szigorúan a jelenben. Ahhoz tehát, hogy az értelmes cselekedeteink intelligenciát tükrözzenek, éppen arra van szükségünk, hogy a szellemi gondolatainkat és a lelki érzéseinket, közös nevezőre hozzuk. Értelem és érzelem, együtt képviselje, az intelligens módon megtervezett cselekedeteinket. Mivel a lelki érzéseinket képtelenek vagyunk a szellemileg elfogadott múltba vagy a jövőbe irányítani, ezért a szellemi gondolatainkat kell a jelenre koncentrálnunk. Amíg ezt nem tesszük meg, addig minden olyan lelki érzésünk, amelyik a szellemi gondolatainkkal párosul, gyakorlatilag célt téveszt. De mit jelent ez az életünkben?
A fizikában, az erőhatás, csak a jelenben aktivizálható. Nem létezik olyan lehetőség, hogy a jelenben aktív erőhatást, a múltba vetítsük. A jövőnk pedig, amúgy is csak olyan reálisnak látszó elvárásunk az élettől, amit szintén a múltban terveztünk el, ezért emlékszünk rá. E miatt, a jövőbe irányított erőhatások is, valójában a múltba irányulnak. Pedig, az életenergiánkból nyert lelki erőimpulzusaink, olyan életerőhatások, amelyek csak a jelenben aktivizálhatóak. Ha tehát, a szellemi szintű múltba vagy a jövőbe irányítjuk őket, akkor nem képesek végrehajtani azt a megtervezett életfeladatot, amelyre szánjuk őket. Vagyis, célt tévesztenek azok, ami azonos értelmű a hatástalansággal.
Olyan ez, mint amikor a bokszban melléüt a bokszoló. Elvéti a pillanatot. Vagy a múltba, vagy pedig, a jövőbe üt, ahol már nincsen jelen az ellenfél. Az egyidejűségnek kell megvalósulnia a pontos találathoz. Amikor a két létezési pillanat, egybeesik a közös eseményben. Vagy például, amikor a futballista mellérúg a labdának. Vagy a múltba, vagy pedig, a jövőbe rúg, ahol már nincsen jelen számára a labda. Mert a labdának máshová esik a periódusidejét képviselő jelene. Így futballista, szintén elvéti a pillanatot. Sorolhatnám még tovább az elhibázott erőátviteli próbálkozásaikat, de a lényeg az, hogy az erő, mindig csak a jelenben aktivizálható még akkor is, ha az, lelki erőhatást képviselő érzés. A jelenben megvalósítható egyidejűséget kell megteremtenünk, a szellemi gondolatainkkal. Ez a teremtés, a valóság átalakítására irányuló mentális képességünk alapvető fokozata. E nélkül, nem változik meg a valóságunk olyan módon, ahogy azt, mi szeretnénk.
A szellemi gondolataink a múltban és a jövőben cikáznak. Így a múlt tapasztalatait figyelembe véve, könnyebben el tudunk képzelni magunknak olyan jövőben megtapasztalható valóságot a jelenben, amely örömöt okozna majd számunkra. De ezt a reális szellemi elképzelést, itt és most kell megalkotnunk, az elménkben. Mert elképzelni bármit is, csak most tudunk, szintén a jelenünkben. Éppen azért, hogy a szellemi gondolat és a lelki érzés, találkozhasson az elménkben. Abban az elménkben, amelyben a jelen pillanata képes csak tudatos lenni. Azért, hogy a jelenben aktivizálható lelki érzéseinkkel társulni, azaz tudatosodni tudjanak a szellemi gondolataink az elménkben. Így aki a szellemi szinten irányított értelmes elképzeléseihez, képes biztosítani lelki érzéseket, hitet formál az elméjében. Vagyis, a valóság intelligens átalakítására irányuló szabad akaratot. Amelynek a kialakításában, nem korlátozza senki.
Amikor azt fejezem ki, hogy „ÁMEN”, vagyis „azt akarom”, akkor a jelenben teszek valamilyen realizált elvárásomról határozott kijelentést. Így a jelenben formált szellemi szintű reális elképzelésemet, összekapcsolja az elmém, a közben kialakuló lelki érzéseimmel, hogy irányított szabad akaratot készítsen belőlük. Mert az érzelmeink által biztosított lelki erőink nélkül, nem lehet szabad akaratunk. Egyetlen reális szellemi elképzelésünk által sem. Mert a szellemi gondolataink, csak informatív értékkel bírnak, erőhatást nem képviselnek. Ennél fogva, aki lelki érzelmek nélkül képzelődik, csak túráztatja a szellemiségét a nélkül, hogy gyakorlati haszna lenne belőle. Csupán szellemi tornának számít, mint az unalomból fejtett keresztrejtvény.
Ahhoz, hogy megértsünk valamit, szellemi szinten kell nyitottnak lenni az adott dologra. Ahhoz, hogy megteremtsünk valamit, amit az értelmes szellemi gondolatainkkal megterveztünk, mint reális elképzelést, lelki szinten kell nyitottnak lennünk. Azért, hogy minden egyes gondolat, amely reálisabban képes láttatni velünk a valós elképzelésünket újabb, és újabb érzéseket ébresszen a lelkünkből. Ezek a lelki érzések szövik össze, a reális képzeletünk értelmes szellemi gondolatait, egy egységes módon integrált képpé vagy filmmé az elménkben. Így az értelmes szellemi gondolatainknak, csak a hozzájuk csatolt lelki érzelmeink által lesz teremtői képessége.
Hogy is gondolhatnánk azt, hogy a lelki érzelmeinket kihagyhatjuk a teremtésből? A lelkünk, a mi sajátságos, egyedi életenergiánk. Attól azonban, az Univerzum energiájának, a bennünk állóhullámok által elkülönült része. Mivel az energia, nem vész el, csak a hatásával szemben tehetetlen tömegek aktivizálása révén, mindig új megjelenési formát ölt, ezért az energia, egy és oszthatatlan. Amennyiben tehát, az Univerzum mágneses energiája, induktív teremtési képességgel rendelkezik, ha már megteremtette ezt a sokféle összetett elektromos anyagi megnyilvánulást, ami az objektív valóságot jelenti számunkra, akkor bennünk is teremtőképes. Csupán meg kell tanulnunk azt, hogy hogyan lehet értelmesen irányítani, a megtapasztalható valóság átalakítása érdekében. Mert amennyiben, az Univerzum energiája, az intelligens teremtő Isten akaratát képviseli, úgy a lelkünk életerejét képviselő érzéseink, a mi szabad akaratunkat kinyilvánítani képes, Isteni teremtő minőségeink bennünk.
Isten, megteremtette az anyagi valóságot, a Genezis időszakában, mi pedig, Isteni minőséggel rendelkező élőlényekként, képesek vagyunk folyamatosan átalakítani azt tudatosan, hogy olyan tapasztalatokat szerezzünk róla, amelyek örömöt okoznak számunkra. Az a tény azonban, hogy nem okoz örömöt a valóság megtapasztalása számunkra, éppen arra utal, hogy a lelki erőtartalékainkat nem használjuk helyesen. Értelmesek vagyunk, a szellemi gondolatainkat illetően, de a lelki életünk, többnyire romokban hever. Mert megszoktuk azt, hogy racionálisnak kell lennünk, azaz mindig ésszerű cselekedeteket kell végrehajtanunk. Így az érzelmeinket, tudatosan háttérbe szorítjuk. Olykor szégyelljük is, mert úgy érezzük, hogy csorbít az ésszerűségünkön. Pedig, ez alapvető tévedés. Mert minden valamirevaló emberi tulajdonságunkat, éppen a lelki érzelmeink jellemzik.
Az ego vezérel bennünket, a relatív emberi intelligenciánk, amely önös szeretetérdekek alapján irányítja az elménket, a múltba és a jövőbe irányuló szellemi gondolataink által. Így a feltételekhez kötött relatív szeretetet követve, ha megszűnik egy adott feltétel, azonnal megszűnik a hozzá tartozó szeretet is. A szeretet érzése, a szellemi gondolataink megváltozása miatt polarizálódik, és olyan lelki erőket ébreszt bennünk, amelyek ennél fogva, megfordítják az energiaáramlás irányát. Így nem negatív energia hat reánk, ahogy azt sokan elképzelik, hanem mi magunk fordítjuk önmagunk ellen azt az energiát, ami mindig is jelen van.
Az elektromos anyagi létezésünk, egy olyan induktív hatás, amely mágneses állóhullámok által stabilizált állapotunk. Az életünk arról szól, hogy ebből az állandónak mondható mágneses energiából, annyi elektromos életerőt merítsünk, amennyire éppen szükségünk van. Azt azonban, hogy az életerőt képviselő lelki érzéseink, milyen polaritással vegyenek részt az életünk eseményeiben, kizárólag a szellemi gondolataink határozzák meg. Így a velünk született természetes és egészséges állapotunkon, csak mi magunk tudunk változtatni. Mégpedig olyan módon, hogy az életenergiánkból nyert életerőinket, amit a lelki érzéseink jelentenek, önmagunk ellen vagy a saját érdekünkben használjuk. Így a szellemi síkon irányított negatív érzéseink, betegségeket okoznak számunkra. Mert gyökeres változásokat hoznak, az egészségesnek induló életünkbe.
Sajnos, a kialakult társadalmi életünk, főképpen arról szól, hogy egymás szeretet nélküli érzéseire rezonálunk, és azokhoz alkalmazkodunk. Így rengeteg olyan szellemi gondolat kerül az elménkbe, amelyek csak negatív lelki érzések kiváltására alkalmasak. Ezért, a szeretet nélküli rezgéseink, nagyon behatárolják, lezárják a szívünket. Ezért nagyon sok esetben, éppen önmagunk ellen élünk. Mert a mások felé irányított negatív életerőink, óhatatlanul visszahatnak reánk is. Mivel minden lelki erőhatással szemben, ugyanolyan mértékű ellenhatás lép fel. Ez a hatás-ellenhatás törvénye. Pedig, van kiút ebből az érzelmileg magányos állapotból.
Alapvető dolog az elfogadás. Bármi, ami létezik, amit megtapasztalhatunk, jogosan létezik, mert valaki reális elképzelése alapján valósult meg. Még akkor is, ha az a reális elképzelés, szerintünk még nagyon hibás, vagy hiányos lehetett. Ha nem tetszik valami, akkor képzeljük el jobbá vagy teljesebbé, a pillanatnyi ismereteink és vágyaink alapján. Ez egy ítéletek nélküli társasjáték. Ezért, alapvető dolog az, hogy ne ítélkezzünk. A kritika, érzelmek nélkül kifejtett reális vélemény. Ezzel szemben, az ítélet már olyan mély kritika, amelyik kötődéssel párosul, mivel lelki érzelmeket vált ki belőlünk. Amihez lelkileg kötődik az ember, az kipányvázza, megköti az életünket, és negatív tényező esetén, szép lassan el is pusztít. Mert rátelepszik a szívünkre az által, hogy kellemetlen szellemi gondolatokat tart fenn az elménkben. Aki szellemi szinten nem kritizál, nem ítélkezik, lelki szinten szabad marad. Vagyis, nyitott szívvel élhet tovább.
Amint képesek vagyunk kinyitni a szívünket, olyan mértékű szeretetrezgéseket valósítunk meg, a lelkünk által, amelyekkel fel lehet tölteni a szeretteink szívét is szeretettel. Ahogy az ismeretek felfedezéséhez és elfogadásához szellemi nyitottságra van szükségünk, úgy a szeretet felfedezéséhez és közvetítéséhez, lelki nyitottság szükséges. A természetes szeretetrezgéseink ugyanis, akár közvetítjük azokat, akár fogadjuk éppen őket, tökéletesen áthangolják a víz alapú folyadékkristályon alapuló anyagi szerkezetünket, a velünk született egészséges testi állapotunk felé.
Az intelligens Univerzum abszolút Elméje, mindenre tudatos, ami elektromos anyagi valóságként megnyilvánult benne. Így a teremtő számára, minden a jelenben zajlik, hiszen az Ő Elméje is ebben az örökkévaló pillanatban tudatos. Így Isten számára, nem létezik múlt és jövő. Kizárólag a szellemi és lelki jelenlét jellemzi. Mégpedig, az akaratát közvetíteni képes mágneses hullámok által. Ahol a hullámhossz képviseli a szellemi információt, míg a frekvencia, az induktív módon teremtőképes energiát. Így a mágneses hullámhossz informatív értéke határozza meg azt, hogy a mágneses frekvencia által közvetített energia, milyen irányú és mértékű induktív munkát végezzen, az összetett elektromos anyagi halmazokon. Vagyis, az Univerzum, a mágneses hullámok által közvetíti az abszolút intelligenciát.
Ezzel az abszolút, tökéletes intelligenciával azonosulni képes relatív emberi intelligencia, a tudatosságnak olyan pozitív élményét tapasztalhatja meg, amely tökéletesen áthangolja az ember szellemiségét. Mert a szellemiségünk, a memóriánk raktárkezelője. Mégpedig olyan precíz raktárosa, amelyik abszolút tudást képviselő információs adatbázisra törekszik. Ezért tolakodik a sok relatív szellemi gondolat az elménkbe. Hogy felszínre hozza bennünk, a memóriánk hiányosságait és logikai hibáit.
Amennyiben azonban, az abszolút intelligencia tudatosságával képes azonosulni, akkor ez a gondolati síkon történő raktárosi törekvése megszűnik. Mert az abszolút értékű információs adatbázisba tekintve, azonnal rádöbben arra, hogy memóriánkban betöltött raktárosi státusza értelmetlen. Mert a relatív anyagi valóságból, nem képes annyi információhoz jutni, mint amit az Isteni abszolút információs adatbázis képvisel. Ez a megvilágosodás pillanata. Mivel tisztán látja a nyilvánvaló tudáskülönbséget. Ezért az elménk feletti domináns szerepét, önként adja át a lelkünknek. Mert nyilvánvalóvá vált számára, hogy az abszolút adatbázist kizárólag, csak lelki irányítással érheti el.
Így megvilágosodni, csak szellemi síkon lehet. Mégpedig olyan módon, hogy a relatív valóság információs hátteréből, az abszolút valóság információs adatbázisába tekint a szellemiségünk. A tökéletes intelligenciával rendelkező Isteni tudatosság élménye, teljesen áthangolja az ember értelmi szintjét. Akkor, megigazul az ember. Már nem az élet mennyisége fog számítani számára, hanem az élet minősége. Mégpedig az a minőség, amit az Isteni önazonosság élményével tölthet.
Oly annyira, hogy mindig a minőséghez fog ragaszkodni, a szellemiségével is. Így az anyagi szintű halál, már megváltás lesz számára. Amelyben az anyagi minőségekhez való természetes kötödések minden szála elszakad. De az élő ember is, az abszolút szabadság és szeretet birodalmába kerül, az örökkévalóság mágneses jelenébe. Isten országába. Az emberi szellem önként adja át a domináns szerepét az elménk felett, és elkezdi a lelkünk szeretetérdekeit szolgálni. Mert az egonkat képviselő, relatív intelligenciánkat szolgáló szellemiségünk, az abszolút intelligenciának kíván engedelmeskedni. Az Isteni abszolút Egónak. Hogy az által, az Isteni önvalónk, Isteni önazonossággal élhessen. Amelyben már egyáltalán nincsen szeretet nélküliség.
Mert nyilvánvalóvá válik az emberi szellem számára az, hogy ami objektív módon létezik, az minden, Isten valamilyen szintű, összetett anyagi formát öltött megnyilvánulása. Így bármelyiktől nélkülözi a szeretetet, valójában Istentől vonja meg azt. Vagyis, az Univerzum egységében élve, gyakorlatilag önmagától. Ha Isten ezt megtenné, éppúgy beteggé válna, mint bármelyikünk ebben a relatív valóságban. Akik a szeretetérzések mellett, megengedjük magunknak a szeretet nélküli érzések „luxusát”. Mivel a szellemi gondolatainkkal, még mindig ítélkezünk. Főképpen negatív irányban. Ezek a lesújtó ítéletek pedig, csak negatív érzések ébredését teszik bennünk lehetővé. Tovább rombolva, az anyagi minőségünk, természeténél fogva egészséges állapotát.
Sokan vitatkoznak azon, hogy az idő abszolút vagy relatív minőség-e. Akik türelmesek, úgy vélik, hogy egyenletesen telik, és abszolútnak értékelik. Akik türelmetlenek, és sürgetnék az időt, azok relatívként élik meg, mert számukra az aktív cselekedetekben repül az idő, míg a passzív várakozásokban lelassul. Az idő azonban, szellemi minőségünk. Így természetesen, létezik abszolút és relatív értelmezhetősége is. Amelyik időegységet éppen viszonyítjuk, az mindig relatív számunkra. Amelyikhez pedig, éppen viszonyítunk, az abszolút értéket nyer az elménktől, a viszonyításunk pillanatnyi idejére. Mert viszonyításra képes etalonértéket nyer az elménktől, azaz tudatosan abszolutizált értéket. De ez csak, a viszonyítás idejére biztosított abszolút érték. Éppen azért, hogy az elménk, a viszonyított eseményhez tudja csatolni, az általa abszolutizált időpillanatot, hogy a memóriánkba küldhesse, mint megtapasztalt emléket.
A memóriánkban, elraktározódnak ezek a megtapasztalás révén viszonyított életeseményeink, a hozzájuk rendelt időegységek pillanatértékeivel. Így a szellemiségünk, aki a memóriánk raktárkezelője, teljesen átlátja az emlékeink időrendben kialakított lineáris sorát. Így az életünk részpillanatainak az emlékeit, mint a filmkockákat, képes levetíteni. Ezért a szellemiségünk számára, az időérzet folyamatos. Hiszen az emlékeinkhez csatolt fix részpillanatainkat, folyamatos változásban tekintheti. Miközben keresi a hibás és hiányos információkat. Amelyek nem illenek bele az információs raktárkészletébe.
Ha talál ilyen logikai hiányosságot vagy hibát, azonnal olyan gondolatot formál belőle, amelyik az elménkben jelentkezik. Éppen azért, hogy tudatosodjon ott a felmerült szellemi gondolat. Amennyiben képes az elménkben tudatosodni az új szellemi gondolatunk, abban az esetben, lelki érzésekkel társult, és emlékként már elraktározható a memóriánkban. Amennyiben nem tudatosodik az elménkben, abban az esetben nem nyerte el, a lelki érzelmeink támogatását. Azaz közömbös volt számunkra, és a gondolat, egyszerűen feledésbe merül. Sokszor előfordul velünk, hogy egy szellemi gondolatra, néhány perc elteltével, már nem is emlékszünk. Mert nem nyert érzelmi támogatást a lelkünktől. Vagyis, nem tudatosodott az elménkben kellőképpen.
Az idő tehát, egy szellemi szinten irányított, az elménkbe tolakodó érzet csupán. Amely a múltunk és a jövőnk emlékeit köti össze a memóriánkban. Így valójában, az emlékeinkhez csatolt pillanatértékeink teljességét jelenti számunkra. Hogy ez az időérzet reálisabb legyen, olyan valós óraszerkezethez kapcsoljuk a gyakorlati életünkben, amelyik a részpillanatokat, képes egymás utáni sorrendben reprezentálni számunkra. Csakhogy, ezt a végtelennek tűnő időérzetünket, mi csak egy végtelenített körlapon, az órán tudjuk magunknak megjeleníteni. Így az óraszerkezeten megnyilvánuló időperiódusokat és időciklusokat elfogadva, azokkal szellemi szinten azonosulva éljük, az életünk mindennapi életét. Sopánkodva azon, amilyen lehetőségeket elhalasztottunk, és türelmetlenül várva az elkövetkező alkalmakat.
De a türelmetlenségünk miatt, gyakran elvétjük az alkalmat, mert nem vagyunk képesek egyidejűek lenni a lehetőségekkel. Mert szellemi szinten, nem a jelenben vagyunk, ahol a lehetőség is jelentkezik. Hanem a szellemi múltból, vagy a jövőből próbálunk meg alkalmazkodni, a jelenben kialakult események lehetőségeihez. Éppen ugyanolyan módon, mint ahogyan a bokszoló melléüt, vagy a labdarúgó mellérúg, amikor elvéti a pillanat egyidejűségét. Csak nálunk, nem mindig egy pillanat alatt múlik el az egyidejűség, hanem amíg reálisan átgondoljuk azt.
Vagyis, amíg a szívünkre hallgatunk, addig egyidejűek vagyunk, hiszen a lelki jelenlét állapotában tartózkodunk. Amikor pedig, szellemi síkon közelítünk a lehetőséget kínáló pillanathoz, akkor elkezdjük átgondolni a dolgot. Éppen a múltunk emlékeiben tárolt tapasztalataink alapján. Ennél fogva, ez a mentális folyamat, szükségszerűen több pillanatot vesz igénybe, ezért sok esetben, egyszerűen lemaradunk az egyidejűség kínálta lehetőségről. Ilyenkor az idő, repülni látszik. Amíg várunk az új lehetőségre, addig pedig, lassan múlik az idő számunkra. Mert szellemi síkon, távol vagyunk az egyidejűségtől. Lelki síkon mindig egyidejű az ember. Ezért mondják azt, hogy jó valakinek a lelki jelenléte, amikor jó időben van jó helyen. Mert, egyidejű az események kínálta lehetőségekkel.
A szellemi síkon történő kudarcaink, erősen megtörik a lelki aktivitásunkat, és e miatt öregítik az embert. A lelki aktivitásnak köszönhetően pedig, sikereket érhetünk el, hiszen az egyidejűség jelenében tartózkodunk, és alkalmunk nyílik élni a felkínált lehetőségekkel. Így a sikerélmények tovább lelkesítik az embert. Ezt a lelkes állapotot tükrözi vissza a testi mivoltunk is, fiatalon, életerősen tartva bennünket. Az aktív ember, mindig lelki minőségben van, mindig jelen van, és valamilyen formában, mindig értékeli a pillanatot. A megtört ember pedig, szellemi síkon tartózkodik, távol a jelen pillanatától. Így többnyire, a lehetőségek egyidejűségétől is. Mert a múltja megélt kudarcai, és a jövője kilátástalanságai kötik le az elméjét. Így aktív lelki jelenlétre, gyakorlatilag esélye sincs.
Hát, valahogy így múlik számunkra az idő. A lelki ember alig öregszik, mert mindig a jelenben él. A szellemi ember pedig, szinte koravénnek tekinthető, mert nagyon távol van a lelki jelenléttől. A sok kudarc és várakozás, meggyűri a testét kívül-belül. Mert távol van a viszonyítási pillanattól, amit a jelen biztosít számunkra, itt és most.
Matécz Zoltán
213.11.17.
matecz.zoltan@gmail.com
