Háború és béke.
Minden háború, a relatív emberi szellemiségünk által irányított elménkben zajlik, és az objektív anyagi valóságunkban manifesztálódik. A szellemi szinten fenntartott relatív ego, mindig valamilyen sajátságos érdeket követ. Így automatikusan szembehelyezkedik olykor, más emberek egojaként értelmezhető, személyes érdekekkel. Ennél fogva, minden háborgásunk, a relatív emberi egoink között fennálló érdekkülönbözőségeinkből fakad.
Természeténél fogva, minden ember egy skizofrén alkat. Alapvetően kettős én-tudattal rendelkezünk. Van egy „jól” megszokott szellemi énünk, az ő relatív egojával, és egy tőlünk sokszor idegennek tűnő, lelki tudatunk. Szellemi szinten, alapvetően különbözünk egymástól, de lelki szinten, valójában egyek vagyunk. Mert a lelki egonk abszolút. Így, amikor értelmes emberként magunkban beszélünk, akkor nem idióták vagyunk, hanem csupán, a szellemi énünk tárgyal a lelki mivoltunkkal. Vagyis, a relatív szellemi egonk, az abszolút lelki egonkkal. Azért, hogy az értelmi képességeink, szinkronban legyenek, a cselekedeteink során, az érzelmi adottságainkkal. Ennél fogva, amikor lelkiismeret furdalást érzünk, akkor annak az a reális magyarázata, hogy a bennünket éltető lelki minőségünk, érzelmileg nem ért egyet, az értelmesen irányított szellemi cselekedeteinkkel. Tulajdonképpen, ego egyensúlytalanságban vagyunk. Éppen az ego egyensúlyunk helyett. Így korrigáljuk állandóan a tetteinket, és a tetteinkre irányuló törekvéseinket.
Sajnos, az „értelmes” ember megtanulta azt, hogyan győzze le az elméjében jelentkező lelki érzéseit. Ez a szellemileg irányított tudati szint képviseli, a személyes relatív egonkat, az elménkben. Így a lelki érzelmeinket mellőzve, olyan személyes érdekeket képviselünk, amelyek az erősen különböző szellemi képességeinket, gyakorlatilag egymás ellen fordítják. Vitákat, veszekedéseket, verekedéseket, vagy éppen háborúkat indítva el ez által. A háborgás tehát, olyan relatív egoista akció az elménkben, amelyik mindig szellemi indíttatásból indul, és titkon, mélyen legbelül, lelki békére vágyik. Mert az egoista ember lelke, csak akkor nyugszik meg, ha megszerzi azt, ami a szellemi szintű egoista érdekeiben megnyilvánuló önző lelki vágyait, képes megfelelően kielégíteni. Mert a szellemi szinten elméjű vezérelt ember számára, mindig a megszerzett érték a fontos. Míg a lelkileg vezérelt elméjű ember számára, a tudatosan megteremtett dogok és események számítanak. Ez semmiért ért nem szükséges harcolnia semmiért, hiszen bármit megteremthet, amire szüksége lehet.
A szellemi ember „vak”. Erősen korlátolt, mert szinte csak azt láthatja a valóságból, amit a szellemi racionalitása képes elfogadni, megérteni. Minden más, kisiklik az érdeklődési köréből. A csodák világára zárt az elméje, mert nem hisz azokban. A csodák, ésszerűtlen dolgok számára. Még a teremtés csodája is. Pedig, a csodák, nem mások, mint olyan valós események, amelyek a szellemi korlátainkat képesek magasan túlszárnyalni. Ha tehát, figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az életünkben megszerzett szellemi tudásunk, a relatív anyagi valóság megismeréséből származó torz tapasztalatainkon alapszik, akkor nyilvánvalóvá válik előttünk az, hogy mennyi tévedés és hiányosság terheli a memóriánkat. Valójában, éppen ezek a tévedések és hiányosságok képezik, a mentális szellemi korlátainkat.
Az elménk, alapvetően két dologra képes figyelmet fordítani ahhoz, hogy akármi, valami, vagy bármi tudatosodhasson benne. Mégpedig, a szellemi gondolatainkra és a lelki érzéseinkre. Az elménkben tudatosodott szellemi gondolataink mentális visszacsatolása az, hogy lelki érzelmeket képesek kiváltani. A lelki érzelmeink pedig, amikor tudatosodnak az elménkben, mentális visszacsatolásként szellemi gondolatokat ébresztenek bennünk. Erre azért van szükségünk, mert a valóságot formálni képes cselekedetvezérlő hitünk, csak úgy alakulhat ki az elménkben, ha a szellemi gondolataink információi által meghatározható mentális forma és cél, valamint a lelki érzéseink révén biztosítható aktív életerő, mindig a jelenben párosul az elménkben, a szükségszerű cselekvés, történés, és létezés érdekében. Mégpedig, itt és most. Amiben nem hiszünk, azt ugyanis, elképzelni sem tudjuk. Ezért, nem is cselekedjük meg. Ezt a logikát kifordítva, hinnünk kell abban, amit meg szeretnénk cselekedni. Vagy aminek a valóságát szeretnénk megtapasztalni. Ez röviden azt jelenti, hogy reális képzeletet kell róla alkotni.
Minden értelmes ember, azért tudatos az elméjével, mert kettős énje van. Alapvetően skizofrén alkatok vagyunk. Mert az elménkkel, a lelki érzéseink, és a szellemi gondolataink értékelése után alakítunk csak ki, cselekedetvezérlő hiteket. Ahhoz, hogy értelmes emberi cselekedet jöhessen létre hit által, mindkét adottságunkra egyaránt szükségünk van. Csakhogy, a szellemi adottságunk relatív mentális tényező, mert a születésünk pillanatától fogva folyamatosan változik, mégpedig a halálunkig. Éppen az aktív életünk során megszerzett tapasztalataink függvényében. Ezért a szellemi adottságaink, személyes jelleget öltenek. Ezzel szemben, a lelki adottságunk, abszolút értéket képvisel bennünk, mert az életünk tartamára nézve, állandónak mondható. Ezért, a mentalitásunknak, ez a két ellentétes képessége biztosít lehetőséget arra, hogy az általuk végrehajtott tetteinket, a tudatos önértékelésünk felé irányítsa.
Amennyiben, a szellemi gondolataink és a lelki érzéseink, azonos arányban terhelik az elménk tudatosságát, akkor mentális egyensúlyról beszélhetünk. Ez a mentális egyensúly, nem idéz elő bennünk sem lelki egyensúlytalanságot, sem pedig, szellemi torzulást. Ez a mentális egyensúly, harmóniát biztosít számunkra. Éppen a lelki mivoltunk, és a szellemi adottságunk között. Ez a harmónia stabil, határozott egyéniséggé formál bennünket, a anyagi valóságunkban. Abban a hétköznapi valóságunkban, amelyben a magánjellegű, és a társadalmi életünket éljük.
Amikor a harmóniánkat biztosítani képes mentális egyensúlyunk hiányzik, miközben végrehajtjuk a tudatos cselekedeteinket, akkor az elménk, csak az egyensúlyt biztosítani képes, harmóniánktól eltérő, pozitív vagy negatív lelki értékeinket jelzi vissza számunkra. A tudatosságunk pozitív lelki értéke, szereteten alapuló örömöt biztosít számunkra, míg a negatív értéke bánatot, bosszúságot, félelmet. Vagyis, szeretet nélküli érzéseket. Ezek ugyanis, a saját mentális torzulásaink.
Fontos, hogy ne különüljünk el szellemi szinten, az Univerzum mindenségétől. Valamint az, hogy egységben érezzük magunkat lelki szinten, az Univerzummal. Mert a mentális szellemi aránytorzulásunk is, az Univerzum létezésében valósul meg. Mint egyénileg generált ok, ott fog megtapasztalható változásokat, okozatokat kiváltani. Így a relatív öröm, csak számunkra biztosíthat boldog érzéseket, míg az abszolút öröm, bárki számára, aki értékelni tudja azt a világunk mindenségében. Ezért a relatív öröm, csak időleges boldogsággal töltheti fel az ember lelkét, míg az abszolút öröm, örök érvényű marad számunkra. Továbbá az abszolút öröm érzése, tökéletesen megerősít bennünket, a világmindenség egységével való azonosságunk mentális értékelésében.
Ezért koránt sem mindegy az, hogy relatív örömöket hajszol egy ember az életében, vagy az abszolút örömök forrását keresi-e. A relatív örömök, periodikus módon képesek csak boldoggá tenni bennünket. Amelynek az ellen-polaritása, mindig éppen az öröm forrásának a hiánya, amit a boldogtalanság érzése jellemez. Az abszolút öröm forrása pedig, állandó boldogságot képes biztosítani számunkra. Ebbe az állandóságba ugyanis, minden lehetséges relatív igényünk, természetes módon épülhet be. Vagyis, olyan módon, ami nem zavarja meg az állandó boldogságunk nemes érzését. Így minden vágyunk, olyan módon teljesülhet, hogy azokban a tudatos teremtésekben, az egység érdeke sem sérül meg.
Ahogy az abszolút öröm forrása számunkra, az egységgel való lelki azonosulásunk ténye, úgy a boldogtalanságunk forrását, éppen az egységtől való szellemi egoista elrugaszkodásunk jelenti. Amelyben az önös érdekek teljesítésének az igénye, szembe állít bennünket, a többi értelmes, lélekkel bíró emberrel. Ezt biztosítja, a szellemi szinten megvalósított életformánk. Hiszen a szellemileg meghozott értékítéleteink mellé, hol pozitív, hol pedig, negatív lelki érzéseink társulnak. A spirituális módon kondicionált lelki élet, éppen azt szorgalmazza, hogy ne erőltessük mindenáron a viszonylagos szellemi akaratunkat. A lelki életet ugyanis, szellemileg úgy irányíthatjuk, hogy kizárólag pozitív érzéseket szolgáljanak. Hogy az univerzális egység természetes részeként éljünk, olyan abszolút örömben, amelyik nélkülözi, a boldogtalanság érzését kiváltani képes bánatokat és félelmeket. Mivel mi magunk lehetünk a szeretet „patak”, amelyet az Univerzum szeretet „forrása” táplál. Mert a szeretet nélküli félelem minden formája, pokollá teszi az életünket.
A „pokol”, nem más, mint a szellemi ember által uralt, tudatossági szintünk az elménkben. Amely relatív egoista érdekeket szolgálva, másokkal szemben elkövethető, erőszakos cselekedetek végrehajtására ösztönöz bennünket. Ezek a nemkívánatos cselekedeteink, sajnos kiterjednek a testvéri, az élettársi, a családi, a baráti, a munkahelyi, és az egyéb társadalmi kapcsolatainkra is. A legtöbb esetben, súlyosan megmérgezve azokat. Az ilyen ember, az okokat keresve, mindig másokban látja a hibát.
Aki a lelki békéjét megtalálja, már nem indít vitákat, veszekedéseket, verekedéseket, vagy éppen háborúkat. Mert soha többé nem kíván erőszakkal megszerezni olyan dolgokat, amelyeket békés úton is megteremthet magának. Sőt, mi több, ezt az Isteni képességét, kiterjeszti olyan emberek érdekképviseletére is a környezetében, akik még távol állnak a lelki élettől. Akik még a szellemi énjükkel szenvedik el az anyagi valóság eseményeit, és nem képesek önmaguk irányítani azokat. Ezért a megvilágosodott ember, képes arra, hogy mások sanyarú életét is, szebbé és jobbá képzelje. Ezek a képességek, Isten országában tarják az embert. A teremtőképes lelki jelenlétben.
A „mennyország”, nem más, mint a lelki ember által uralt tudatossági szint az elménkben, amely az egyéni személyes érdekeket is, a békés teremtés lehetőségével oldja meg. Továbbá, természetesen nem zárkózik el, a közösségi érdekek teremtés által történő megvalósításától sem. Mert tudja és érzi, hogy bárkinek teremt, önmagának okoz örömöt. Mert az abszolút létezésben, egyek vagyunk. Csak éppen, még különböző relatív szellemi érdekek alapján élünk. Így meditatív úton közeledhetünk a lelki jelenlét tudatos állapotához. Olyankor az ember relatív szellemi egoja kiteljesedik, és abszolút értékű lelki egová formálódik, amellyel mindenkin segít. Mert bárki életébe szeretetet visz, mindig tudja, hogy Istennek szolgál. Istenben pedig, önmagának. Így a segítségnyújtási képessége is, örömöt okoz számára.
A meditáció, nem más, mint a lelkünk által bennünk élő Isteni minőségünkkel fenntartott, értelmes mentális kapcsolat. Ennél fogva, az aktív lelki életünk alapja. Így a lelki élet, egy állandósult tudatos meditatív állapotú életvitelt jelent, amely az emberi elmét, a jelenben képes tartani örökké. A lelki jelenlétben. Nem percekig, nem órákig, hanem akár egész nap. Ezért nevezhetjük örökkévalóságnak. Távol a szellemileg meghatározható mentális időérzetünktől, amely mindig a múltba vagy a jövőbe csábít bennünket. Ahol a lelki érzéseink hatástalanok. Mert a lelki érzéseink, csak itt és most aktivizálhatók az életünkben, de akkor azonban, mindig teremtési céllal. Így a teremtési képességünk, a reális képzeletünk által formált hitünk szerint valósítja meg a vágyainkat. Mert a reális képzelet is csak, itt és most alakítható ki, a jelenünkben.
Az ima, a lelki vágyaink hit által történő kifejezése a reális képzeletünkben, és ez által, az Isteni minőségünk hatáskörének a természetes gyakorlása. Mégpedig, a teremtés érdekében. Éppen azért, hogy a vágyaink, a reális elképzeléseink szerint alakuljanak, éppen a megtapasztalható anyagi valóságunkban. Hogy a teremtés csodája által, az anyagi valóságunk úgy alakuljon, illetve úgy módosuljon, ahogy azt mi éppen szeretnénk. Ez a lelki ember lehető legtermészetesebb meditációs gyakorlata. Mert a jelenben kialakított elképzelésünk, a jelenünk érzéseivel, az elménkben társulhat, egy vágyott cél megvalósulásának az érdekében. Így a reális elképzelés formálásának az idejére az elménk figyelme, a lelki jelenlétben tartható. Ami a meditáció lényege.
Csupán arra van szükségünk, hogy az elménket, a jelen lelki valóságában tartsuk. A lelki érzelmeink lehetőségeinek a valóságában. Mert tudatosan érezni, csak itt és most tudunk, az örökké rendelkezésünkre álló jelenben. Így a szellemi információinkat, amelyek képesek arra, hogy új formáját és célját határozzák meg az elvárható eseményeknek, éppen a képzelet lehetőségével, a jelenben tartsuk. Mégpedig, a lelki jelenlétünkben. Mert közös érdeket képviselő szabad akarattá fejlődni, csak az elménk jelenében képesek.
Ezt hívhatjuk lelki, azaz spirituális életnek. Amikor az emberi elme, folyamatosan a jelenben tartható. Ez egy olyan tartós meditatív állapot, amelyben a szellemi gondolataink csupán arra szorítkozhatnak, hogy a lelki vágyainkat értelmes módon juttassák kifejezésre, az elménk képzeletalkotási szintjén. Így a természetes életvitelünk, tele van spiritusszal, vagyis olyan spontán akciókkal, amelyekből az életerő közvetlenül sugárzik. Amikor az ember, mindig jókor van, jó helyen. Mert mindig tudja azt, hogy éppen mit kell tennie, egy adott szituációban. Továbbá, ahhoz a szükségszerű cselekedethez, mindig van elegendő lélekjelenléte. Mert lelki szinten, ő maga is jelen van az események alakulásában. Mint tudatosan irányító személy.
Nem olyan formában, mint amikor a szellemi ember éppen dolgozik. Az elméje figyelmét, állandóan olyan szellemi gondolatok kötik le, amelyek a múlt hibáira és hiányosságaira irányulnak, vagy pedig, a jövő szükségszerű elvárásaira. Így szellemi szinten, szinte sohasem tartózkodik a jelenben. Vagyis ott, ahol éppen aktívan dolgozik. Ezért a munkáját, kizárólag rutinszerűen végzi, érzelmi háttér nélkül. Oly annyira hiányoznak a rutinfeladatainkból a lelki érzelmeink, hogy ha mégis jelentkeznek azok, akkor már legtöbbször negatív minőségben. Így a szellemi ember, legtöbbször utálja, amit tesz. Teherré válik számára az a munka, amit a megélhetése érdekében kell végeznie. De hasonló a helyzet, az összes rutinfeladattal az életünkben, amelyek kényszerítenek bennünket. Mert szellemi szinten tudjuk azt, hogy meg kell tennünk, de lelki szinten nem vagyunk jelen. Mert hiányoznak a cselekedeteinkből, a lelki motivációink.
A szellemi ember, törvény alatt van. Mert, mint emberi közösség, csak az alkotmány által biztosított személyi jogok alapján lehet egyenrangú, a többi embertársával. Így a társadalmi törvényeink, jogokat biztosítanak számunkra, bizonyos cselekedetek végrehajtására, és azokkal teljesen arányos kötelezettségekkel terhelnek bennünket. Így a törvények, éppúgy felszabadítanak bennünket, mint ahogyan terhelnek is. Ezért a szabadság, a szellemi ember számára relatív, hiszen a jogok által biztosított lehetőségekkel párhuzamosan, kötelezettségekkel is járnak.
A lelki embert pedig, felszabadítja minden kötelezettsége alól, a tudatos teremtés képessége. A társadalmi törvények reá is vonatkoznak, de mivel abszolút szeretettel viseltetik minden és mindenki iránt, ezért a társadalmi törvények, gyakorlatilag nem terhelik őt. Mert ami társadalmi szinten kötelezhetné, azt szabad akaratából, amúgy is szívesen megteszi, egyszerűen szeretetből. Sőt, ennél is többet tehet, hiszen az ítélkezés nélkül szemlélt anyagi valóságot, folyamatosan teljesebbé és tökéletesebbé képzelve, megteremtheti a társadalmi békét és jólétet.
A genezis időszakában, Isten kiáradt a mágneses világból, az elektromos anyagi valóságot megformálva. A mágneses információkat, az indukció képességével, viszonyítható elektromos adatokká formálja az anyagi testekben, és egyéb eseményekben. Mint Isteni üzeneteket. Azóta pedig, induktív módon tarja fenn a folyamatos létezésüket. Nekünk pedig, mint Isten értelmes anyagi szintű megnyilvánulásainak, be kell fogadnunk az Ő elektromos anyagi kiáradásairól szóló Isteni üzeneteket. Erre kötelez bennünket, a viszonyítás képességével, az értelem. Ezért minden megtapasztalható anyagi megnyilvánulást, kritika és ítélkezés nélkül kell elfogadnunk, mert azok mind, Isten anyagi szintű elektromos megnyilvánulásai. Ezt azért szükséges megtennünk, hogy önmagunk Isteni mivoltát megérthessük. Mert akkor már, nem lesz többé háború az elménkben.
Matécz Zoltán
2013.12.15.
matecz.zoltan@gmail.com
