Relatív időutazás.
Azt állítja a tudomány, hogy aki a fénysebesség közelében képes utazni az, az időben utazik. Mert számukra, a tér és az idő, egy egységesnek értelmezett téridő kontinuumot képez. Amelyben az idővel kifejezett csillagászati távolságok, mint például, a fényév, vagy a csillagászati térfogatok, mint például, a köbfényév, az időt is, a térrel azonos minőségként kezelik, mégpedig negyedik dimenzióként. Pedig, az én véleményem szerint, az nem jelent időutazást, csak valamennyi ideig tartó túrát képvisel az Univerzum terében. Így az idővel együtt értelmezett tér, úgy alakítható, ahogy éppen tetszik, mert az idő, számukra relatív. Azaz változó tényező, amely a teret is képes, a kívánságuk szerint módosítgatni. Így az idővel egyben értelmezett tér, gyakorlatilag képlékennyé vált számukra, amely a testtömegek közelében meghajlik. Így a gravitációs vonzódás látszatát keltik. Természetesen, mindezt olyan módon teszik, hogy közben, sem a tér, sem pedig, az idő fogalma, nincsen konkrét módon meghatározva a tudományban.
Az én véleményem, egészen más. Szerintem ugyanis, aki a szellemi szintű időérzetétől el tud rugaszkodni az elméjében, és folyamatosan a viszonyításra képes valós jelenében képes tartózkodni, máris egyfajta mentális időutazásban vesz részt, hiszen a lelki jelenlétének a valóságában képes maradni. Az pedig, egyfajta meditatív állapot az elménk számára. Egy olyan mentális állapot, amelyben az életenergiánkból származó életerő impulzusainkat, amit a lelki érzéseink képviselnek, tökéletesen tudjuk „használni”. Akár mire.
Számunkra a jelen olyan, mint a filmfelvétel. Viszonyításkor, mindig, csak egy filmkocka képét rögzíti az elménk, mégpedig annak a pillanatnak az aktuális információhalmazát, amelyben éppen viszonyítunk. Majd ezek a viszonyított részpillanataink, a memóriánkba kerülnek, lineáris időrendi sorrendben eltárolva. Ahol a szellemiségünk a raktáros. Ez a mentális raktárkezelőnk, a memóriánkban eltárolt emlékpillanatainkat, mint egy filmet, folytonosnak látja. Oda-vissza vetítgeti, és a közben észlelhető logikai hibákat, és hiányosságokat keres. Amint észlel egyet, máris szellemi gondolatot formál a raktári igényéből, és átirányítja azt az elménkbe. Több ezer ilyen szellemi gondolat kerül naponta az elménkbe, de csak az tudatosodik benne, amelyikre az elménk figyelmet fordít. Az elménk konkrét figyelme nélkül, az ilyen módon felmerülő szellemi gondolataink, nagyon hamar feledésbe merülnek.
Ezért az elménknek, a valós viszonyítás pillanatára korlátozódó időérzetével szemben a szellemiségünk, az idő folytonos mivoltát sugallja számunkra. Amit a múlt emlékei és a jövő elvárásai diktálnak. Vagyis, olyan időpillanatokat, amelyek már, illetve még, nincsenek meg az elménk viszonyítási lehetőségei között a jelenben. Így a tudatos irányítás nélküli szellemi gondolataink, állandóan elvonatkoztatják az elménk figyelmét, az éppen viszonyítható jelen pillanatától. Feleslegesen utaztatva ez által az elménket, a megtapasztalt múltunk, és a reálisan elvárható jövőnk virtuális eseményei között. Így a szellemi ember tehát, most is egy állandó időutazó. Mert szellemi irányítással elutazik az elméje jelen pillanatától oda, ahol a lelki aktivitása már nem valósulhat meg.
Ha a múltunk és a jövőnk szellemi tapasztalatait, csak arra használjuk, hogy a valós jelenünkben, reális képzeletet alkossunk velük, mégpedig a lelki vágyainkról az elménkben, akkor alkalmassá válunk arra, hogy ne utazzunk el az időben. De a térben és „időben” zajló eseményeket ilyen módon, kívánság szerint magunkhoz vonzzuk. Mert az anyagi események, éppen a vágyaink által meghatározott elvárásaink szerint fognak alakulni. Mivel erőt, lelki erőt biztosítottunk számukra a lelkünkből, vagyis az életenergiánkból. Ha pedig, az anyagi eseményeket tudjuk, tudatosan befolyásolni a szabad akaratunkkal, akkor az olyan élményt biztosít számunkra, mintha mindig éppen jókor lennénk, jó helyen.
Ez az időutazásnak, egyfajta kifordított logikája, amely szerint, nem a múlandó időben tartózkodunk, hanem az örökkévalóságban. Ez Isten országa bennünk. Állandóan abban a valós pillanatban vagyunk, ahol lelkileg jelen lehetünk. Az elménk, viszonyításra képes jelen pillanatában. Mert viszonyításkor értéket, a lelki érzéseink biztosítanak a viszonyított pillanat információhalmaza számára. Így, aki örökké képes a jelen pillanatát viszonyítani az elméjével, állandóan a legértékesebb pillanatban tartózkodik. A valóságban. A memóriája pedig, éppúgy elraktározza a pillanatemlékeket. De a szellemisége ezt már, egy egységes filmkockaként értékeli, amelyben csak úgy halmozódnak az információs értékek. Teljes, totális képet lát a valóságról, egyetlen időpillanatra korlátozódva. Ezért, ebben az örökkévaló abszolút pillanatban, bármilyen benne meghatározható relatív időpillanatot kiválaszthatunk, amelyben éppen jelen kívánunk lenni. Viszont, akkor az már, egy olyan relatív időutazás lesz számunkra, amelyik képes lesz elvonatkoztatni bennünket, a lelki jelenlétünk örökkévalóságától. Egy szellemileg elfogadott virtuális valóságban, ahol a jelen lelki érzéseink hatástalanok. Éppen úgy, ahogy most is elvonatkoztat bennünket a szellemi életünk, a lelki életünktől.
Tudomásul kell vennünk azt, hogy csak színészkedünk. A születésünk pillanatában, a szüleink ránk ragasztottak egy szellemi identitást. Amit tőlük örököltünk. Majd ebbe a családi szerepbe neveltek bennünket. Később azonban, e mellé, még több szerepet kell vállalnunk. Lehetőleg olyan szellemi szerepeket, amelyek alapján, fenntartható a szüleinktől örökölt alapidentitásunk. Így ezek a szellemi szerepeink, jó barátokká, jó élettársakká, jó szülőkké, jó munkatársakká, és jó embertársakká formálhatnak bennünket. De aki ezeket a szellemi indíttatású szerepeket játssza bennünk, az nem más, mint a lelkünk. Számára ezek a mentális szerepek, kényszerítő hatásúak, de mégsem befolyásol bennünket az életünk szellemi játékaiban, mert a szellemiségünk által kialakított szabad akaratunknak, kénytelen engedelmeskedni. Hiszen a lélek, csak erőt képes biztosítani számunkra, a cselekedeteinkhez tartozó életerős motivációkat. A szükséges formákat és eseményszerűségeket, a szellemi gondolataink in-formációi biztosíthatják. Így a szellemi információinknak és a lelki érzéseinknek, mindig egyesülni kell a szabad akaratunk gyakorlásához. Mégpedig az elménk, viszonyítást végző, valóságos jelen pillanatában.
Ez a gondolatsor, a sci-fi képzeletbeli világába csábít bennünket. Valójában azonban, éppen most vagyunk a képzeletbeli virtuális valóságban. Mert a szellemi élet, hét milliárd embert tart olyan valóság fogságában, amelyik távol áll a valóságos lelki élettől. Nagyon sok esetben, emberhez is teljesen méltatlan létezési körülmények között. Szellemi szinten vagyunk eltévelyedve, az idő rabságában. Ideje lenne már befejezni ezt a méltatlan relatív időutazást. Méltatlan az emberhez, mert a lélek által, Isteni minőség éltet bennünket. Ez az Isteni minőségünk pedig, korlátlan lehetőségekkel teljes életre vágyik bennünk. Olyan lelki életvitelre, amelyik a szellemi okoskodásunk nélkül, tökéletesen megvalósítható lenne. Csupán lelkileg, azaz spirituális szinten kell fejlődnünk a feladathoz.
E helyett ott rohangálunk, a múltunkat és a jövőnket jelképező, szellemi időérzetünk mókuskerekében, és várjuk a csodát, amiben persze, legtöbben nem hiszünk. Ez egy egyirányú mókuskerék, mert a jövőnk is csupán, a múltunkban előre elképzelt emlékeink összessége. Így, egy hamis múltbéli szellemi valóságból kergetjük, a boldogság „kék madarát”, egy még hamisabb szellemi jövőkép felé. Pedig, a boldogság „kék madara”, a jelen valóságának a „kalickájába” van bezárva. Abban a lelki szintű örökkévalóságban, amit a jelen pillanata jelent számunkra, Amikor viszonyítani tud az elménk vagyis, értéket adni az információkkal dús viszonyítási pillanatainknak. Mégpedig, lelki értéket.
Hogy ezek az állítások mennyire nem butaságok, álljon itt egy személyes példa. Megkérek minden kedves olvasómat arra, hogy most, gondoljon bátran vissza valamilyen személyes emlékére. Először mondjuk, egy kellemetlen emlékére. Majd amikor ez megtörtént, akkor egy kellemes emlékére kell gondolnia. Azt fogja észrevenni, hogy amikor az emlékeket előhívja a memóriájából, ugyanazok az érzések kerítetik hatalmukba, mint amelyek valaha, értéket biztosítottak, a hajdanában viszonyított pillanatnak. Amelyik lelki érzés miatt, emlékké lett a régi pillanat informatív értéke. Vagyis, mindig a lelki minőséget társítjuk a viszonyítás során, a pillanat észlelt információs halmazához, hogy elraktározható emlékké formálódjon az elménkben. A lelkünk jelen érzéseit. Ezért képesek, az emlékezés jelenében is, nagyon mély érzéseket kiprovokálni a lelkünkből.
Az emlékezés, egy szellemileg irányított, relatív mentális időutazás. Nem kell időben utaznia annak, aki lelki emberként él a jelenben. Ha a szellemi gondolatait, csak arra használja, hogy a múlt tapasztalatai, és a jövő elvárásai alapján alakítsa ki, a reális elképzeléseit a jelenben. Mégpedig azért, hogy a jelen érzéseivel társulva, a lelki erőimpulzusait, a teremtés érdekében használja. Ezt örökké megteheti, így az örökkévaló jelenben élhet. Ahol a lelki adottságai nincsenek az idő érzetével korlátozva. Vagyis, az Isteni minőségünk, folyamatosan aktív lehet bennünk. Ha nem utazunk el, a relatív szellemi időérzetünk virtuális valóságába előle.
Matécz Zoltán
2013.12.19.
matecz.zoltan@gmail.com
