Adózgatunk.
Személyi jövedelemadó, egészségügyi hozzájárulás, társadalombiztosítás, jövedéki adó, és még sorolhatnám sokáig. Hazánkban, körülbelül ötvenöt féle adót kell fizetni. Vannak olyan fejlettebb államok, ahol csak sokkal kevesebbet, és van olyan is az elmaradottak között, ahol valamivel többet. Akkor az új adófajták bevezetésével most fejlődünk, vagy elmaradunk?
Az ÁFA gyakorlatilag, a jövedelemadónk ellenkező irányultságú megfelelője. Mert, ahogy a jövedelemadóból általánosan, csak annyit tudunk költeni, amennyi megmarad az adózás után, úgy az ÁFÁVAL sújtott termékekből és szolgáltatásokból is csupán, annyit vehetünk igénybe, amennyi megmaradt a jövedelmünkből. Míg a jövedelemadó megelőzi a vásárlást, addig az ÁFA már, megvalósult tényként kezeli azt. Így egy adózott tényező után fizetett adónemnek minősül az ÁFA. Erre jön még a jövedéki adó, amely szintén egy adózott tényező utáni adónemként jut érvényre. Annak ellenére, hogy minden tényezőt, csak egyszer lehet adóztatni.
Valójában arról van szó, hogy addig lehet takaróznunk, ameddig a takarónk ér. De ha a bérünket jelképező „takarónkat”, mindkét végén megkurtítják állami szinten, akkor nagyon össze kell görnyedni ám, az erősen megrövidült „takarónk” alatt. Nagyon valószínű az, hogy azért mondják az újonnan kirótt adónemekre azt, hogy „megszorítások”. Mert azok már, valóban ott szorítanak bennünket, ahol az, már amúgy is erősen túl van feszítve.
Hasonló a helyzet az útdíjként meghatározott legfrissebb útadóval. Mint olyan közteherrel amit, csak a gépjárművezetőkre róttak ki. Mert azt is, már kifizettük jó előre, a súlyadónk címén. Ráadásul, akinek két, vagy több gépjárműve van, annak mindegyik járgánya után fizetnie kell a súlyadót is, és az útadót is. Annak ellenére, hogy nyilvánvaló módon, csak az egyiket képes használni egy időben.
Az általános súlyadóval pedig, bármelyik minőségű közút használatára jogosultak vagyunk. Akár közlekedésre, akár várakozásra használjuk is az aktuális közutat. Mivel a gépjármű alapsúlya nem változik. Így a súlyadó, a közlekedés „jövedelem” adójának minősül. Míg ugyanannak a közútnak az útdíja, a közlekedés „ÁFÁJÁT” valósítja meg. Mégpedig olyan gátlástalan módon, hogy az útadó, valós ÁFÁT is tartalmaz. Ezért útdíj címén, csak a magánutak használata esetén jogszerűsíthető a díjfizetési kötelezettség. De a közútjaink, nem magánutak, akármilyen minőségűek legyenek is azok.
Vagy ott van például, a közúton való parkolás kérdése, Aki ugyanis, hazánkban, befizette a súlyadót, annak számára jogszerű bármilyen tartózkodás a közútjainkon. Teljesen mindegy az, hogy közlekedik, vagy parkol az adott gépjármű. Mert az úthasználati díjat befizette. A forgalom egyenletessége érdekében, lehet szabályozni a közúton való tartózkodás lehetőségét, de azért pénzt kérni újra, kissé morbid dolog. Ráadásul, szintén ÁFÁVAL terhelt formában. Így a közúton való parkolási díj, szintén a súlyadónk „ÁFÁJÁNAK” minősül. Vagyis, egy adózott tételre terhelt adónemnek tekinthető.
Hasonló a helyzet, az összes többi új adónemmel is. Csak olyan pótadókkal terhelhetnek ugyanis bennünket, amelyek már eleve duplán is adózott tételek. Éppen az általános jövedelemadó, és a szintén általános ÁFA miatt. Mint általános alapadók eredményeképpen.
Amikor hazánkban egy gyermek megszületik, a nevével együtt megkapja a személyi és adószámát is. Már csak, fel kell nőnie az adózási feladathoz. Viszont, éppen a legfiatalabb adókötelessé vált állampolgáraink hagyják el a hazánkat csapatostul. Mert számomra érthetetlen módon, nem kívánnak nagyon keveset keresve, egyre többet adózni. Már nem csupán az egészségügyi szakmák képviselői vonulnak ki külföldre, hanem szinte minden szakma. Hátrahagyva a hazájukat, szeretteiket, és a javaikat. Egy jobb élet reményében. Amiért egyedüli felelős, a Magyar állam.
Így a nemzetinek minősülő adóalapot, azok után a jövedelmek után lehet csak begyűjteni, akik itthon maradtak, az egyre cudarabb adókörülmények ellenére is. Ez számomra egyszerűen azt jelenti, hogy a nyugdíjasaink egyre szaporodnak, miközben a munkavállalóink folyamatosan csökkennek. Hiszen a nyugdíjkort elérve, azokra a honfitársainkra is számíthatunk újra, akik az aktív munkaidejüket külföldön töltötték.
Ha viszont, az adózó állampolgáraink lélekszáma, ilyen rohamos mértékben csökken, akkor azzal arányos módon, relatív értelemben véve, a közigazgatást végző állami apparátusunk létszáma szaporodott fel nagyon. Vagyis, azoknak a személyeknek a mennyisége, akiket ezekből a kényszerű módon megcsappant adókból, szükségszerűen el kell tartanunk. Így egyre komolyabb szinten kell foglalkozni, az elektronikus demokrácia technikai lehetőségével. Amely alkalmat ad a kormányzatban való személyes részvételre, és ennél fogva, felszabadítja a nagy létszámú és számunkra költséges képviseleti testületet. Az ő négyéves megválasztási ceremóniáik költségeivel együtt. Így az interneten keresztül, közvetlen módon részt vehetne bárki, az értelmes javaslataival, a kormányzati és önkormányzati munkákban. Továbbá, az ilyen irányú nyílt köztevékenységek napi szintű ellenőrzésében.
A jövedelem, a tisztességes munka után járó anyagi megbecsülés pénzbeli kifejeződése. A nemzetünk közügyeit irányító politikai vezetőinknek tehát, nem csupán az lenne a feladata, hogy a szükségesnek vélt adónemeket kiróják reánk, hanem az is, hogy gondoskodjanak arról, hogy legyen miből adóznunk. Vagyis, állami szinten meghatározott szakmai és foglalkoztatási béreket kapjanak, a munkavállaló állampolgáraink. Amiből lehetséges olyan adókat levonni, amelyek még nem minősülnek, többszörös adózási formát megvalósító megszorításoknak. Mert a megszorítások értelmét én abban látom, hogy minél többet ki kell sajtolni onnan, ahol már amúgy is kevés van. Azt pedig, már nyilvánvalóan nem lehet egyértelműen „köztehernek” minősíteni.
Most, hazánk politikai vezetői, megszüntetik a vasárnapi munkavégzés lehetőségét. A helyett, hogy a bevállalt vasárnapi munkavégzésnek biztosítanának reálisabb anyagi értéket. Mert tudomásul kell venni azt, hogy a szolgáltatások úgy alakultak, hogy az üzletek vasárnapi nyitvatartással szolgálják az egész héten dolgozó népünk kényelmét. Ez már, egy jól bevált módszer lett. Így nem a vasárnapi munkavégzést kellene megszüntetni központi szabályzással, hanem csak a hétvégén végzett munkák reális értékeit kellene meghatározni. Hogy a vasárnapi munka is adózóértéket jelentsen. A szombati munkavégzés dupla béréhez hasonlóan, szintén két, vagy háromszoros anyagi lehetőség legyen.
Mert a vasárnapi munkavégzéshez szokott szolgáltatói munkavállalók, akik folyamatos műszakbeosztásokkal dolgoznak, egyéb napokon kapják meg a jogos pihenőnapjukat. Ha azonban vasárnapra esik a szolgálatuk, akkor azt a munkaadójuk fizesse meg tisztességesen. Mert sajnos, a folyamatos munkaviszonyban dolgozók számára, nemigen veszik figyelembe a szombati és vasárnapi munkájuk értékkülönbségeit. Így az áldozatvállalásuk mellett, az adózó jövedelmük csökken.
Ráadásul, a hétvégi nyitvatartással üzemelő munkahelyek számára, ha kiesik a vasárnapi munkavégzés lehetősége, már ráfizetéses lesz az üzembentartás. Mivel az ő vállalkozásaik számára, éppen a hétvégéken megszerzett profit képezi a legnagyobb összegű adóalapot. Ezért zárnak be az érintett üzletek. Majd válnak munkanélkülivé azok a munkavállalóik, akiket nem tudnak egyéb üzletekbe átirányítani. Sok munkahely szűnhet így meg. Állami segítséggel.
Sajnos nyilvánvaló előttem az, hogy mi magunk is adóhalmozó ország vagyunk. Ami nem a fejletten civilizált országokra jellemző. Hanem éppen az elmaradott államokra. Így hazánkban, a munkánk után járó fizetésünknek majdnem az ötven százalékát, adóra költjük most is. A Bolgárok például, huszonnyolc százalék adóból is fenn tudnak maradni.
Ha az adózási kötelezettségeink ilyenek maradnak, vagy állami „segítséggel” még növekednek is, akkor minden lehetőséget meg kell ragadnunk ahhoz, hogy adóképes jövedelmet keressünk. Így a vasárnapi munkavégzéshez is ragaszkodnunk kell. Azzal a különbséggel, hogy a vasárnapi munka reálértékét, állami szinten kell meghatározni. Mégpedig magasabb értéken, mint a szombati munka értékét.
Továbbá én magam, a szombati naphoz is ragaszkodok, mint hétvégi pihenőnaphoz. Már csak azért is, mert az is lehetőség arra, hogy az esetleg bevállalt munka során, magasabb legyen általa az adózásra alkalmas havi jövedelmem.
Az államtól tehát, éppen azt várom, hogy a vasárnapi és a szombati munkavégzés lehetőségét biztosítva, reálértéket garantáljon a feláldozott vasárnapnak is. Ezzel egy időben, határozza meg végre még ideálisabb módon, a hétköznapi munka reálértékét is. Mert a vállalatok, és a szakmák között, egyre nagyobb mértékű az eltérés.
Továbbá, az én munkahelyemen nem volt idén béremelés. A munkahelyi vezetőnk arra hivatkozott, hogy tavaly nem volt infláció, amit követnie kellene a béreknek. Pedig, a reális béremelés előfeltétele, a vállalat elmúlt éves nyeresége mellett, a munkavállaló hűségideje, és a munkához való pozitív hozzáállása. Az infláció harmadik elemként, csak tizenöt, huszonöt százalékban befolyásolhatná ezt a két alapvető tényt.
Így az éves kötelező béremelés mértéke, szintén komolyan befolyásolja az adózó jövedelem mértékét. Ahhoz ugyanis, hogy szívesen adózzunk, olyan béreket kell keresnünk a munkánkkal, amely az adózás után is biztosítja még a gond nélküli megélhetésünket. Mert a munkahelyeink nyeresége mellett, a munkavállalásnak is nyereségesnek kell lennie ahhoz, hogy ne beszélhessünk a demokratikus államiságunkban, nagy mértékű kizsákmányolásról. Hiszen a bérek, már nagyon lemaradtak a fejlődésben. Pedig, azokból adózunk.
Amint a jövedelmek közelítenek az ideális módon adózó összegszerűségükhöz, akkor várható el az, hogy a fiataljaink itthon vállalnak munkát, és ez által, a hazai adóalapot növelik, ahogyan az természetes. Az nemzeti adóalapot ugyanis, nem csak a közvetlen adóemeléssel lehet növelni, hanem közvetett módon, a bérek törvényes módon szabályozott emelkedésével is. Hiszen akkor, az adózó jövedelmeink növekedése arányában, megemelkedik az adónk mértéke. Mégpedig olyan formában, hogy közben az adózás után megmaradt pénzből is, könnyebben meg lehet élni.
Az is természetes számomra, hogy az adóhalmozást meg kell szüntetni. Mert egy dologra vagy szolgáltatásra, csak egyféle adó róható ki. Így az új adónemek, nem válhatnak az adóhalmozást megvalósító közterhekké. El kell érnünk azt, hogy az adózás, ne legyen számunkra olyan nagy teher.
Matécz Zoltán
2015.03.18.
matecz.zoltan@gmail.com
