Élet a halál előtt.
Amíg az ember él, addig mindig azt a pillanatnyi szemléletet képviseli, amellyel éppen viszonyul az aktuális módon megtapasztalható életeseményeihez. Tanulással, a szellemi ismeretek halmozásával, folyamatosan változtatható az a sajátságosnak mondható valóságképünk, amit a szemléletünk jelent.
Így mentális szinten, mindig azok vagyunk, amilyen szemlélettel éppen viszonyulunk a világunkban zajló életeseményeinkhez. Ez a szemléletünk, a szellemi gondolatainkhoz társuló lelki érzéseinkkel tudatosodik az elménkben. Mint az elménkben kialakult pillanatnyi hitünk.
A szellemi szinten vezérelt elméjű értelmes ember, a múlt emlékei és a jövő elvárásai alapján él. Vagyis, az idő mentális „mókuskerekében”. Egyfajta szellemi szintű rabságban. Ami mindig a szellemi szintű időérzetéhez köti az elméje tudatát. Így alig tartózkodik, alig tudatos a lelki jelenlétében. Mert a szellemi szintű feltételrendszere fogságában létezik. Mivel az aktuális életeseményeit, azok határozzák meg.
Ezért a szellemi ember, egyszerűen a halál felé él. Egyfajta relatív életvitellel csupán. Mert a relatív szellemi feltételeket, állandóan figyelemben tartva, a múltba vagy a jövőbe vetíti a lelki erőhatásait. Oda, ahol azok teljesen hatástalanok. Ilyen módon, célt tévesztenek az érzelmi szintű életerői. Mert erőhatás, csak a jelenben aktivizálható. Még a mentális erőhatás is, csak a jelenben hasznosítható. Itt és most. Azok a szellemi gondolatok, amelyek elvonatkoztatnak bennünket a jelen pillanatától, hibás célokra irányítják a teremtőképes mentális erőhatásainkat is. Amit kizárólag a pozitív lelki érzéseink jelentenek.
A lelki síkon vezérelt elméjű ember, a jelenlétben tudatos. A múlt emlékei és a jövő elvárásai nélkül. Egyszerűen, csak teszi a helyeset és a jót. Gondolkodás nélkül. Mert nem agyal a feltételeken. Itt és most. Így kikerül az időérzete szellemi szintű „mókuskerekéből”.
Ezért itt és most, a jelenben lelkileg aktív tudatú embert, nem terheli a szellemi szintű idő. Mert nem a szellemi szintű relatív feltételrendszerére tudatos az elméje, hanem a feltételek nélküli lelki jelenlétére. Amely tökéletesen mentes az idő mentális módon terhelő hatásától. Mert a pillanat, amit a lelki jelenlétünk képvisel, nem terjed ki a szellemi szintű múltunkra és jövőnkre. Csupán az éppen aktív gondolatainkat, szavainkat, és cselekedeteinket irányítja most.
Mert a lelki ember, minden szellemi gondolatát, a lelki vágyainak az értelmes kifejezésére használja. Így a szavait és a tetteit is, ezek a kellemes szellemi gondolatok határozzák meg. E miatt, a valóságot kifejezni képes képzeletében, a szellemi gondolatai, olyan mentális képi formát öltenek, amelyeket az elméje, pozitív lelki erőhatásokkal tölt fel. Ezek a pozitív lelki érzések pedig, megteremtik számára azt a valóságot, amit a vágyai alapján elképzelt magának. Bármi legyen is az.
Így az elménkben formált valóságos képzeletünk, a megtapasztalható világunk részévé válik, ha elegendő pozitív lelki érzésekkel támogatjuk azt. Mert ami a képzeletünk szintjén már létezik, az megvalósulhat. Annak már van némi tudatos valóságalapja. Csak erő kell a megvalósulásához. Mentális erő. Amit a pozitív lelki érzéseink biztosítanak számunkra.
Mert a lélek, a mi személyes életenergiánk. Ezért a belőle származtatható érzéseink, egy-egy életerő impulzusunk. Vagyis, olyan életerő hatások, amelyek a megtapasztalható valóságunk formálására alkalmasak. Csupán az elménkben tudatosodó szellemi gondolataink értelmes irányítására van szükségük. Amelyek meghatározzák azokat a vágyott célokat, amelyek megvalósulására irányuljanak.
Amiben nem hiszünk, az egészen egyszerűen elképzelhetetlen számunkra. Ennél fogva hinni, csak abban a dologban vagy eseményben tudunk, amit képesek vagyunk elképzelni valóságosnak. Amennyiben tehát, a reális képzeletünk segítségével, a vágyaink képi formáját alakítják ki a szellemi gondolataink az elménkben, abban az esetben, a vágyott valóság kialakítására irányíthatjuk a pozitív lelki életerőinket. Ez a tudatos teremtés lényege.
Egy valóságos ima tehát, nem valamiféle hozsannázás vagy könyörgés, egy rajtunk kívül álló Istenség felé. Hanem az, a lélek által bennünk élő Isteni minőségünk akaratát kifejezni képes reális elképzelésünk. Mert a lelki vágyunk, az Isteni minőségünk személyes akarata. Ezért a vágyainknak kell alávetnünk minden szellemi gondolatunkat. Itt és most. A jelen pillanatában. Amikor a lelki érzéseink aktivizálhatóak.
Az „ÁMEN” kifejezéssel pedig, éppen azért zárjuk le a vágyunkat elképzelni képes imánkat, mert az által, az Isteni minőségünk teremtésre irányuló határozatát fejezzük ki. Mert az, egyszerűen azt jelenti, hogy „ÍGY LEGYEN”, ahogy elképzeltük. Vagy azt, hogy „ÍGY AKAROM”. Nem azt, hogy 'így akartam valaha”, vagy esetleg azt, hogy „így fogom akarni majd valamikor”. Hanem a jelenre fókuszálva a kijelentést, „ÍGY AKAROM”. Itt és most, a lelki jelenlétemben.
Az „ÁMEN” kifejezés tehát, azt jelenti, hogy Isten akaratát fejeztük ki értelmes módon, a szellemi gondolataink segítségével. Vagyis, szellemi szinten, tökéletes egységben vagyunk, az Isteni szintű lelki minőségünkkel. Közös nevezőn vagyunk vele. Ami azt jelenti, hogy a szellemi gondolatainkat, tudatosan a lelki érzéseink érdekében, azok kifejezésére használtuk. Amire Isten a szellemiségünket megteremtette számunkra. Mert a szellemiségünknek, ez az egyetlen valóságos feladata. Szinkronba hozni a pillanatnyi szemléletünket, a lelki érzéseinkkel. Mégpedig, a tudatos teremtés érdekében.
Amíg nem ezt tesszük, addig szellemi életet élünk. Ami egy relatív életminőségünk csupán. Ez a relatív élet, logikai szinten, ugyanaz az életminőség, mint a relatív halál. Vagyis, egészen egyszerűen fogalmazva, vegetáció csupán. Ennél fogva, aki nem él tudatos lelki életet, relatív életet él csak. Vagy másképpen fogalmazva, relatív halállal vesz részt a létezésben. Ezt a relatív halált, a folyton és gyorsan növekvő életkorunk fejezi ki. Ami arra utal, hogy mennyi dologban és eseményben hallgattunk csupán a józan eszünkre a nélkül, hogy a szívünk lelki érzéseire figyeltünk volna.
Amikor a szellemi gondolataink vezérlik a szavainkat és a tetteinket, akkor azokhoz is társulhat olykor pozitív lelki érzés az elménkben. De a legtöbb esetben, érzések nélkül, vagy a negatív lelki érzéseinkre hagyatkozva beszélünk és cselekszünk, amikor a szellemiségünk vezérli az elménket. Ilyenkor, azok a lelki érzéseink, amelyek negatív polaritást nyerhetnek csak az elménktől, sajnos éppen ellenünk fejtik ki a valóságformáló hatásaikat. Vagyis, a tudatos teremtésünk ellen irányulnak. Az életkörülményeinket és az egészségi állapotunkat is lerombolva.
Mert a negatív lelki érzések aktivitása, rövidtávon idegessé, feszültté, mérgessé, dühössé tesz bennünket. Míg hosszútávon, a pszichoszomatikus betegségeink előidézői bennünk. Ugyanilyen káros hatást fejtve ki a megtapasztalható életkörülményeinkre is. Ezért öregítenek olyan gyorsan a kellemetlen szellemi gondolataink által irányított negatív lelki érzéseink. Ezért segítenek bennünket a halál felé. Egyfajta relatív, viszonylagos életvitelre kényszerítve bennünket.
Ahhoz, hogy élhessünk a halálunk előtt, arra van szükségünk, hogy olyan ezoterikus utat válasszunk magunknak, amelyik által fejleszteni tudjuk a spirituális képességeinket. Amelyik rávezet bennünket arra, hogy a folyton csapongó szellemi gondolataink helyett, mindig a pozitív lelki érzéseinket kövessük. A kellemes szellemi gondolatainkkal is, a lelki vágyaink valós képét kell kialakítanunk az elménkben. Hogy a pozitív lelki érzéseink, az aktív tudatos teremtést szolgálhassák az életünkben.
Az írásaim, éppen ezt az ezoterikus programot követik. Azt a célt, hogy spirituális szinten fejlődjünk. Ami azt jelenti röviden, hogy tudatosan használjuk a pozitív lelki érzéseinket. A teremtés érdekében. A negatív lelki érzések mellőzésével. Ha ezt tesszük, minden életakciónkkal a szeretetet szolgáljuk. Amelynek a jutalma, hasznos élet számunkra, még a halálunk előtt.
A lelki jelenlét tehát, egy olyan tartós meditatív tudati állapota az elménknek, amikor szándékosan nem használjuk a szellemi adottságunk relatív gondolatait. Éppen azért, hogy azok, ne vonatkoztathassanak el bennünket a lelki jelenlétünk abszolút élményétől. Így a múlt hibáinak és a jövő elvárásainak a hiányában, boldogok lehetünk a jelen pillanatában. Mivel pedig, ez a pillanat nem kötődik a szellemi szintű időérzetünkhöz, ezért akár végtelen is lehet. Illetve minden esetben addig tart számunkra, amíg a lelki adottságunkra vagyunk tudatosak.
Ebben a tudati állapotunkban tudunk csak szívvel és lélekkel cselekedni. Az esetleg felmerülő szellemi gondolatainkat is, a lelki jelenlétünk érdekeinek vetjük alá. Így azok, az Isteni minőségünk érdekeit fogják szolgálni. Ilyen módon, a lelki jelenlétünk, az esemény pillanatában tartja a szellemi gondolatainkat is. Akármilyen hosszú legyen is az, az aktuális esemény.
Ilyenkor érezzük azt, hogy számunkra megállt az idő. Majd az elvégzett esemény végén, amikor az elménk „átkapcsol” szellemi szintű „üzemmódba”, arra eszmélünk rá, hogy úgy telt el egy csomó idő, hogy azt mi észre sem vettük. Mert a lelki jelenlétünk „időtartama”, teljesen független a szellemi szintű időérzetünktől.
Erre a lelki és szellemi szintű mentális időérzet különbségre alapozta Albert Einstein, az idő relatív mivoltára utaló meghatározását. Úgy magyarázta, hogy töltsünk el néhány órát egy kedves kisleány kellemes társaságában, és csak egy pillanatnak fog tűnni az. De, ha egy pillanatig kell ülnünk egy forró rezsó égető platniján, óráknak fog tűnni a dolog. Látszólag igaza van, de szerintem az idő, nem csupán ettől lesz relatív számunkra. Az én véleményem szerint, egészen más annak az oka.
A „Viszonyelmélet” című írásomban már részletesen kifejtettem, hogy a tudatos elménk viszonyítás közben, a viszonyításunk idejére, mindent abszolútként kezel, amihez viszonyít. Így az etalon mérőeszközeink aktív használata azért célszerű, mert az emberiség abszolutizálta azokat. Ezzel szemben, amit viszonyítunk, azaz mérünk, az mindig relatív az elménk számára. Így a viszonyítás ténye, éppen azt jelenti számunkra, hogy az etalon mérőeszközünk abszolútnak választott részegységeit, a mérendő dolog megismerése érdekében, aktívan használjuk.
Ahogy a hosszúság, nem maga az objektív kiterjedés, hanem annak csupán a mértéke, úgy az idő sem létezik önmagában. Hanem csak, mint a mágneses térben viszonyítható, kiterjedt elektromos anyagi események egymáshoz viszonyítható mértéke. Az oszthatatlan alaptömegek által biztosított mágneses alapú térben, az összetett szerkezetű elektromos anyagi kiterjedések eseményei, rezgései történnek. Ezek egymáshoz viszonyítható kiterjedéseit, a távolsággal tudjuk viszonyítani. Míg az egymáshoz viszonyítható rezgési különbözőségeiket, az idővel.
Az óra időértéke, ami az időt folytonosnak mutatja számunkra, abszolút értékű lett a világunkban. Így viszonyításra használható etalonként, ugyanazt az időértéket mutatja mindegyik óra nekünk. Abszolút jelleggel. Egy esemény részidejét pedig, amit az óra abszolútként kezelhető idejéhez viszonyítunk relatívként, azaz viszonyítottként értékeli az elménk. Így az a mérendő időérték, amit viszonyítunk, mindig relatív az elménk számára, azaz változó. Az pedig, amihez viszonyítjuk, abszolút értékű, változatlan marad.
Ennél fogva, azok a tudományos elméletek, amelyek az tényezőik alaptulajdonságait önkényesen határozzák meg abszolút vagy rakatív értékűeknek, értelmetlenek. Mert minden esetben, a viszonyítás iránya határozza mag számunkra azt, hogy a viszonyítás idejére, mit kezel az elménk abszolútként, és mit relatívként. Így amit mérünk, az mindig relatív, amivel mérünk az pedig, mindig abszolút értékű az elménk számára.
Amikor pedig, a lelki jelenlét meditatív tudati állapotában vagyunk, akkor mi magunk is részesei vagyunk az aktuális eseménynek, ezért nincsen az elménkben más esemény, amihez külső szemlélőként viszonyíthatnánk. Ráadásul, a lelkünk sohasem viszonyít. Mert a lélek, mindennel azonos energiaszintet képvisel. Így mindent átlát, megért, és felfog, viszonyítás nélkül is. Hiszen intelligens energiaként, ő maga a viszony. Ezért a többi észlelhető viszonyra vetítve, sajátságos öntudata van. Ezért válik egységessé az emberi lélek, az Univerzummal. Az egységtudat érzésével. Az ember Isteni minősége, az Isteni létezés univerzális eseményével válik azonos minőséggé.
Ezért az ezoterikus út, ami a spirituális fejlődésünket eredményezheti, nem kötelezettsége senkinek sem. De szükségszerű ahhoz, hogy valójában élni tudjunk a halálunk előtt. Hogy az aktív életünk, ne csak a magasztos ünnepeink csúcspontjain legyen az osztályrészünk, néhány meghitt percre, hanem állandóan. Mert a szellemi gondolataink, csak relatív intelligenciát biztosíthatnak számunkra. Ami az ismereteink halmozásával fokozható ugyan, de mégis nagyon távol van, a lelki intelligenciák abszolút szintjétől. Ezt érdemes megtapasztalnunk, még a halálunk előtt.
Aki képes ezt az ezoterikus élményt megtapasztalni, elmondhatja magáról, hogy van élete a halála előtt. Mert megvilágosodott ezen a téren. Mert az elméje, belelátott az abszolút intelligenciába. Tulajdonképpen Istenként látott és értelmezett mindent. Amíg így él, addig felébrednek benne, az Isteni minőségének a teremtő erői. Azok a spirituális életerők, amelyek pozitív lelki érzésekként, a tudatos teremtés szolgálatába állíthatók. Az abszolút szeretet jegyében. Vagyis, Isten dicsőségére.
Ezért, minden kedves olvasómnak azt kívánom, hogy éljen lelki szinten vezérelt életet, még most, a jelen társadalmi „életében”. Mert a tudatos teremtésre képes lelki ember, függetlenné válik az anyagi minőségek terhelő hatásától. Mert ura lesz azoknak. Nem a feltételek rabja marad, hanem ő maga határozza meg a feltételeket. Mert az elméjében, a viszony megfordul. Az ember, életre kel. Mert lélekben, újjászületik.
Matécz Zoltán
2015. 09.13.
matecz.zoltan@gmail.com
