Istenfélelem.
A keresztény tanítások alapján, az „Istenfélelem” fogalmi jelentése alapvetően abból adódik, hogy Isten maga az abszolút törvény. Ezért, megjutalmazza a jókat és kénytelen megbüntetni a rosszakat. Így a büntetéstől való félelem miatt, sokkal jobban járunk akkor, ha szeretjük, tiszteljük, megbecsüljük az Urat. Ezért az ő akarata alapján tesszük a jót, „szeretettel”.
Amikor az ember félelemből teszi a jót, akkor azokkal az ésszerűnek látszó és érdekeken alapuló cselekedeteivel, a relatív szeretetet valósítja meg. Ez az érdekszeretet azonban, csak arra alkalmas, hogy a szeretteinket szeressük valamilyen formában. Az életünk párját, a családtagjainkat, a barátainkat, vagy a munkatársainkat. Esetleg a művészi és társadalmi élet ismertebb és általunk tisztelt tagjait. De a feléjük biztosított szeretetünk is, csak addig tarthat, amíg az, ésszerű dolog számunkra. Vagyis, amíg a relatív szeretetünk szellemi szintű feltételei teljesülnek.
Amikor az általunk meghatározott feltételek nem teljesülnek, a szeretetünk megszűnik. Sőt mi több, még polarizálódnak is a szeretetérzéseink. Így alakul ki a neheztelés, a harag, vagy a gyűlölet azokkal szemben, akiket mindaddig szerettünk. Ezek a negatívvá vált lelki érzéseink tesznek bennünket alkalmassá arra, hogy megbüntessük a szeretteinket. Így a büntetés célja éppen az, hogy helyreálljon az általunk elvárt szellemi szintű feltételrendszerünk, amely már jó irányban befolyásolhatja a szeretetünket. Amíg nem vagyunk képesek megbocsátást tanúsítani.
De a megbocsátás már, egy kicsit kényesebb dolog. Mert úgy működik bennünk, mint amikor egy porcelánedényt méregből a földhöz vágunk. Amikor elszáll a mérgünk, és azt mondjuk, hogy megbocsátunk, a porcelánedényből akkor is már, csak a cserépdarabok maradnak. Ami jelen esetben azt jelenti, hogy a megbocsátás alkalmával, mindig megmarad a negatívként értékelt élmény emléke, ami beárnyékolja a relatív szeretetünk további folyamatát. Vagyis, a szeretetünk bizalma megsérült.
Az ilyen módon kiharcolt relatív szeretet, jogosnak látszó félelmen alapszik. Mert bizonytalanságban él az, aki a szeretetet látszólag jogosan elvárja, és az is, akinek a szeretetet, szolgalelkű módon kellene biztosítania. Így kényszeres szeretet alakul ki. Ez a mentális bizonytalanság alkotja bennünk a bizalmatlanságot. Azt a kellemetlen érzést, amikor azt feltételezzük, hogy a szeretteink, csak addig teljesítik az általunk meghatározott feltételeinket, amíg velünk vannak. Amint nélkülünk tudják magukat, a feltételeink teljesítési kényszere, már felesleges dologgá válik számukra.
Így valószínű az, hogy nélkülünk, szabadon élhet az, aki mellettünk, a mi „jogosan” elvárható szeretetfeltételeink betartására kényszerül. Ezért a relatív szeretet, mentális rabságot jelent azok számára, akiknek elvárásaink szerint kell élniük. Ennél fogva, akit igazán szeretünk, azzal szemben nem alakítunk ki elvárások alapján felállított mentális feltételrendszert. Mert az, azonnal feltételessé, relatívvá formálja a szeretetünket.
Isten azonban, maga az abszolút szeretet. Isten szeretetében nincsenek elvárások, nincsenek feltételek. Az abszolút szeretet, feltétel nélküli megbocsátást jelent. Az abszolút szeretet, fel sem tételezi azt, hogy bennünket bűnös szándék irányít. Így amikor a tetteinkben, a szeretet ellen cselekszünk is, figyelmen kívül hagyja azt.
A keresztény alaptanítások szerint, bűnben fogantunk, bűnbe születtünk, bűnösökként élünk, és végül, a bűneink miatt fogunk meghalni. Vagyis, a bűn, teljesen kitölti az egész életünket. Szabadulni sem tudunk tőle. Ezért, a szellemi szinten belénk táplált bűntudatunk miatt, csak félelemmel viszonyulhatunk Isten felé. Mert a mindent tudó Isten, jól ismer bennünket, és jól tudja azt, hogy mi mennyire bűnös teremtmények vagyunk.
De ez így, ebben a formában, természetesen nem igaz. Mert a Genezis aktusában, amikor az embert teremtette meg az Isten, egy anyagi minőségű testet formált a Föld porából. Majd ezt az élettelen testet vette birtokba, amikor az élet leheletét lehelte az orrába. Ami számomra egyszerűen azt jelenti, hogy a lélek által, Isteni minőség éltet minden embert. Ezért mondja, a mi ősi magyar nyelvünk még mindig azt születésnap alkalmával, hogy „Isten éltessen”. Így azonnal felmerül a jogos kérdés, hogy mi módon lehet egyáltalán bűnös az ember, ha Isteni minőségű lélek élteti?
Mindig az elménkben vagyunk tudatosak. Így ott lehetünk csak bűnösök. Az elménk feladata az, hogy a mindenkori szellemi gondolatainkhoz, megfelelő polaritású lelki érzéseket csatoljon. Ahol a szellemi gondolataink, a mi mentális informatív értékeinket képviselik, a lelki érzéseink pedig, a mi mentális életerő impulzusainkat. Csakhogy, a kellemes szellemi gondolatainkhoz képes csak az elménk, pozitív lelki érzéseket biztosítani. A kellemetlen szellemi gondolataink, a minőségüknek megfelelően, csupán negatív lelki érzéseket kaphatnak az elménktől.
Így alakulnak ki az elménkben a pozitív és a negatív hiteink. A pozitív hiteink által aktivizált pozitív életerő impulzusaink, mindig értünk dolgoznak. Ami azt jelenti, hogy a mentális módon irányított életerő impulzusainkat, olyan dolgok és események kialakítása érdekében használjuk konstruktív módon, ami számunkra jó. A negatív hiteink pedig, negatív formában használják, a természetes életerő impulzusainkat jelentő lelki érzéseinket. Vagyis, olyan dolgok és életesemények kialakulását teszik számunkra lehetővé, amelyek destruktívak, azaz rosszaknak minősülnek. Így a számunkra jó és rossz, az elménkben alakul ki. Attól függően, hogy milyen minőségű szellemi gondolatokkal terheljük az elménket.
Az értelmes ember, megtanulhatja konstruktív módon, építő jellegű módon, teremtő módon használni az elméjét. Ami, csak akkor valósulhat meg, ha a kellemes szellemi gondolatainkkal, pozitív lelki érzéseket aktivizálunk az elménkben. Ma még sajnos, negatív hitrendszer alapján élünk. Ami azt jelenti, hogy a számunkra rossz dolgokat, akár többféle verzióban is, jól el tudjuk képzelni. Csakhogy, amíg az elménkben elképzeljük a számunkra rossz dolgokat és eseményeket, addig kellemetlen szellemi gondolatokkal terheljük az elménket. Olyan minőségű szellemi gondolatokkal amelyekhez, csak negatív lelki érzések társulhatnak ott. Olyan lelki érzések, amelyek destruktív módon alakítják az életünk dolgait és eseményeit. Hatásuk a teremtéssel ellentétes módon ártalmas, romboló, pusztító jelleget ölt.
Az ember, hármas jellegű lény. Anyagi test, intelligens lélek, és értelmes szellem alkotja. Olyan formában, hogy a lélek működteti, élteti az emberi testet, és az így létrejött élettapasztalatainknak köszönhetően, lehetőséget biztosít számunkra, a szellemiségünk reális fejlődésére. Így az emberinek minősíthető szellemiségünk fejlődésének az arányában, megérthetjük az Istenhez fűződő mentális viszonyunkat.
Az én írásaimban tehát, Isten éppúgy bennünk él a léleknek köszönhetően, mint ahogy az értelmes szellemiségünket beazonosítjuk önmagunkkal. De Isten, még bennünk sem korrigálja önmagát. Ezért az Isteni minőségünk számára, az a természetes, hogy a lelki érzéseivel hűen követi, a mi szellemi szintű emberi utasításainkat. Így a szellemi gondolataink határozzák meg a reális céljainkat, míg a hozzá csatlakozó lelki érzéseink valósítják meg azokat.
Úgy is mondhatnám, hogy az emberi elme, egy fegyverhez hasonlítható. Amelyben a szellemi gondolataink segítségével határozzuk meg a céljainkat, míg benne a hatásos „lőszerek”, nem mások, mint a mi lelki érzéseink. Így a pozitív hiteinkkel, boldogságot jelentő dolgokat és eseményeket teremtünk magunknak, míg a negatív hiteinkkel, boldogtalanságot okozó eseményeket és dolgokat. Ezért mindig, csak konstruktív, teremtő módon érdemes használnunk az elménket.
Amikor probléma elé állít bennünket az élet, akkor azonnal küld az elménkbe, az Isteni minőségünk egy „megváltót”. Egy olyan intelligens első gondolatot, amely a mi személyes lelki vágyunkként, azonnal a helyes megoldásra irányítja a figyelmünket. Ha a szellemi gondolataink segítségével, ezt a problémánktól megváltani képes lelki vágyunkat követjük, és az elménkben reális módon elképzeljük azt valóságosnak, akkor egy olyan mentális kép vagy film alakul ki bennünk, amely már láttatja és érezteti velünk, az egyetlen helyes megoldást. Amikor a jó megoldás láttán, pozitív érzések veszik birtokukba az elménket, és örülünk a mentális élménynek, akkor kell azt mondanunk, hogy „ÁMEN”.
Az „ÁMEN” kifejezéssel, éppen a felől hozunk felelős döntést, hogy a valóságunkat legalább olyannak szeretnénk megtapasztalni, amilyennek láttuk és éreztük a képzeletünk során. Ezért az „ÁMEN” kifejezés azt jelenti, hogy „LEGYEN”. „Így akarom.” Mert ez a csodálatos képzelet az elmémben, olyan kellemes szellemi gondolatok által jött létre, amelyek szinkronban vannak a pozitív lelki érzéseimmel. Így a reális képzeletem, teremtésre méltó. Így az „ÁMEN” kifejezés, az Isteni minőségünk konkrét határozata bennünk.
Tulajdonképpen arról van szó, hogy az elménkben, az Isteni eredetű pozitív lelki érzéseink, és a kellemes szellemi gondolataink, közös nevezőn vannak, és így együtt alkalmasak arra, hogy a tudatos teremtést szolgálják. Vagyis, ebben az estben, az elménket úgy használjuk éppen, ahogy Isten megteremtette azt számunkra.
Mindaddig, ameddig az Isteni minőségünket képviselő lelkünk, és az emberi mivoltunkat biztosító szellemiségünk, nincsen közös nevezőn, nem a teremtést szolgáljuk. Mert a kellemetlen szellemi gondolataink minőségeihez, kénytelen az elménk átpolarizálni a lelki érzéseinket, negatív irányba. Így a teremtésre képes Isteni eredetű életerőinket, a rombolás, a pusztítás érdekében használjuk. Saját magunk ellen. Még, ha öntudatlan módon, akkor is.
„Sátán” fogalma azt jelenti, hogy „ellenfél”. Amikor negatív irányban használjuk az életerő impulzusainkat, akkor számunkra ellenséges módon, önmagunk ellen vesszük igénybe, az Isteni minőségünk által biztosított mentális életerőinket. Mivel Isten bennünk él a lélek által, így gyakorlatilag, a saját teremtésre képes erőinket használjuk, az általunk működtetett biológiai rendszerünk ellen. Ez minden feszültségünk, neheztelésünk, idegességünk, haragunk, mérgünk, gyűlöletünk, és pszichoszomatikus betegségünk alapvető oka.
De ezek a negatívnak mondható lelki hatások, nem Isten büntetései rajtunk, hanem az elménk hibás használatának a nyilvánvaló eredményei. Hogy negatív hiteket formálunk az elménkben. Amelyek negatív lelki érzéseket aktivizálnak, a valóságunk kialakítása érdekében. Így, amit Isten felépített bennünk és nekünk szeretettel, azt mi magunk romboljuk le, mert az abszolút szeretet ellen gondolkodunk és tevékenykedünk.
Az Istenfélelem tehát, csak egy olyan hibás fogalom, amely arra alkalmas, hogy minden felelősséget, egy rajtunk kívül elképzelt Istenre hárítsunk. Abban az esetben azonban, amint elfogadjuk azt, hogy a lélek által, intelligens Isteni minőség éltet bennünket, Istentudatra ébredünk. Ennek a személyes Istentudatnak köszönhetően, már könnyedén elfogadható az, hogy a többi emberben is Isten munkálkodik, amíg élteti őket. Így minden embernek megjár a tiszteletünk. Mert a lélek által mindenkiben az élő Istent tiszteljük olyankor. Még akkor is, ha az ezoterikusnak mondható szellemisége, nem elég fejlett ezen a téren. Mert az ezoterikus fejletlenségünk következménye az, hogy a spirituális szintű teremtőképességünk, nem működik megfelelően.
Istent tökéletesen tisztelni, csak olyan ember képes, akinek már saját Istentudata van. Aki Istentudattal rendelkezik, folyton a lelki vágyai szerint gondolkodik az elméjében, hogy azok által, pozitív lelki életet élhessen. Így a megoldás-centrikus gondolkodásmóddal, Isten közvetlen akaratát követhetjük. Mivel abban az esetben, a vágyainkat fejezzük ki. Az Istenünk által küldött megváltó gondolatot.
Az ilyen Istentudatos ember, közvetlenül Istent élteti. Épp úgy feltételek nélkül, mint ahogyan Isten éltet bennünket. Vagyis, abszolút szeretettel. Mindennemű félelemtől mentesen. A teremtésre képes szeretetet önként szolgálva. Mert a spirituális fejlettsége, olyan teremtőképességgel ruházza fel az embert, amellyel már Ura lehet az anyagi minőségeknek, nem pedig, a kiszolgáltatottja.
Nagyon sokféle vallásos eredetű magyarázat létezik az Istenfélelem értelmezésére, de valójában, Isten és a félelem, nem férnek meg egymás mellett. Amennyiben pedig, Isten az emberben él, éppen a félelmet kell magunkból tudatosan kiiktatni. Amit a relatív szeretetünk biztosít számunkra. Mindaddig, amíg nem Istenként, hanem csupán emberként tekintünk a világunkra.
Így az olyan ember, aki Istenfélőnek tartja magát, szerintem teljesen tájékozatlan Istent illetően. Függetlenül attól, hogy éppen milyen vallási irányzat vezette őt félre. Istenfélelemmel, mindig tájékozatlanok maradunk. Az Istenfélelem, egy olyan ezoterikus blokk az elménkben, amely megakadályozza azt, hogy a spirituális fejlődés útjára lépjünk. Ami arra kényszeríti az értelmes embert, hogy szenvedésben éljen.
Matécz Zoltán
2015.12.04.
matecz.zoltan@gmail.com
