Csalódás.
Gyakorlatilag, a relatív szeretet „bére”. Tulajdonképpen, a relatív szeretet éppen arról szól, hogy a szeretetre jellemző pozitív lelki érzéseinkhez, szellemi szintű előfeltételeket kötünk. Ezek a szellemi szintű feltételeink, a mi személyes elvárásaink. Ezért, amikor a szeretet bármelyik előfeltétele nem teljesül, akkor csalódottakká válunk.
A csalódásaink során derül ki az, hogy akitől szeretetet vártunk, mennyit volt képes invesztálni abból nekünk. Mert, ha csalódásnak vagyunk részesei, az azt jelenti, hogy az a valaki, nem tudott, vagy nem is akart eleget tenni az elvárásainknak. Ha nem tudott, akkor azért, még szerethet bennünket. De ha nem is akart eleget tenni az elvárásainknak, akkor számára a mi szeretetünk, csak egy személyes érdekhez kötött „üzlet” volt csupán. Amelynek során, elérte azt, amit elvárt tőlünk. Vagyis, gyakorlatilag kihasznált bennünket. Ezért a relatív szeretet, a bűn melegágya. Mert a relatív állapotával, vissza lehet élni, magával a szeretettel.
Csalódásunk alapja pedig, éppen az, hogy bizalmat biztosítottunk oda, ahonnan nem kaptunk viszont szeretetet. Így a bizalom, a szeretet fokmérője. Aki pedig, sokszor csalódik az életben, bizalmatlanná válik. A bizalmatlanság pedig, a megelőlegezhető szeretet hiányára utal. Márpedig, eleve bűnös cselekedet az, amit szeretet nélkül végzünk. Itt a mentális zsákutca.
Ezért, ez a bizalmatlanságunkból fenntartott relatív szeretetünk ejtett bennünket, mentális csapdába. Mert amíg, ebben a tudati állapotunkban vagyunk az elménkkel, addig nem sok esélyünk van a tudatos teremtés aktív gyakorlására. Addig az örömök által fenntartható boldogság, csak nagyon csekély időkre lehet a tapasztalatunk. De ez a kevéske tapasztalat is képes fenntartani bennünk, a természetes életösztönünket.
Hasonló módon csalódunk akkor is, ha valamit szeretettel csinálunk ugyan, és az, akármilyen okból is, nem sikerül úgy, ahogy azt elvártuk. Olyankor az önmagunkba vetett bizalmunk sérül meg. Ettől lesz az ember önbizalma, alacsonyabb szinten.
Minden csalódás megspórolható azonban, ha a szellemi szintű elvárásainktól teljesen függetlenül, abszolút módon szeretünk. Önös érdekek nélkül. Mert az értelmes ember, erre született. Ahogy az ösztönlényekként ismert állatok sem ártanak egymásnak ok nélkül, úgy szellemi szinten irányított elméjű ösztönlényekké kell válnunk ahhoz, hogy teljes békességben élhessünk egymás mellett. Olyan tudatos ösztönlényekké, akik mindig a kellemes szellemi gondolataik alapján aktivizálnak, pozitív lelki érzéseket az elméjükben. Mert az ilyen módon megvalósuló abszolút szeretetünkkel, egyáltalán nem árthatunk egymásnak. Sőt, mi több, egymás támogatását élvezhetjük. Miközben megspórolunk minden csalódást. Mert elvárások nélkül élhetünk.
A csalódásaink olyanok, mint a sebek. Úgy is mondhatjuk, hogy azok, a mi lelki sebeink. Amelyeket, csak a megbocsátás képes meggyógyítani. Aki azonban, az abszolút szeretet lehetőségével szeret, a szellemi feltételek elvárásai nélkül, teljesen önzetlenül, megspórolja a megbocsátás kényszerét is. Mert bármi történik is az életében, sohasem fog haragudni. Mivel az elméje, a teljes és feltétlen elfogadás állapotába kerül.
Az értelmes ember, a lelki jelenlétben él. Elfogadja mindazt, ami már megtörtént. Amin változtatni már képtelen. Viszont, a megtörtént dolgok és események ismeretében, a jelen pillanatát arra használhatja, hogy a megélni kívánt jövőt, olyannak képzeli el, amilyennek szeretné majd megtapasztalni. Így az értelmes ember, nem a sors védtelen áldozata, hanem annak az irányítója. Aki a tudatos teremtés lehetőségét, éppen arra használja, hogy számára kedvező, hasznos sorsot éljen meg.
Mert nem lehetsz a jelenben aktív, ha nem a jelenre koncentrálva élsz lelki életet az elmédben. Ezt kétféle módon teheted meg. Ha itt és most, a jelenben cselekszel. Vagy ha itt és most, a jelenben formálsz reális elképzeléseket az elmédben, a vágyott jövődet illetően. A közvetlen cselekedeteinket is, a reális elképzeléseink alapján hajtjuk végre. Bár többnyire, olyan elképzelések alapján, amelyeket a memóriánk emlékeiben tárolunk. Így az emlékeinkre támaszkodva, közvetlen módon használjuk a mentális módon irányított életerő impulzusainkat. A valamikor elképzelt, és ma már helyesnek vélt szokásaink alapján.
Így a szokásaink, a mi régebbi elképzeléseink által formált hiteinket képviselik. Ezeknek a személyessé vált szokásainknak az eredője pedig, a mi attitűdünk, a magatartásunk, a jellemünk, az egyéniségünk. Akit ezekkel a szokásaival együtt lehet, szeretni vagy szeretetben mellőzni.
Amikor pedig, a jelenben formálunk reális elképzeléseket az elménkben, akkor az azokból származó új hiteink fogják képezni, az újonnan felvett szokásaink alapjait. Ezeket a hiteinket azonban, kivetíthetjük az elménkből, az „ÁMEN” kifejezéssel. Amelynek során, a mentális képi formánkba ágyazott pozitív lelki érzéseinket irányítjuk, az Univerzum mágneses terébe. Ahol a kivetített hitünknek megfelelően, azonnal megkezdődik az anyaggá szerveződés induktív folyamata.
Mert a lelki érzéseink, mint mentális erőhatásaink, mindig elvégzik a valóságot formálni képes mentális munkájukat. Annak ellenére, hogy nem mi magunk aktivizáljuk őket közvetlenül, a testi izomerőinkben megnyilvánulva. Hanem az agyi mágneses hullámaink által, közvetett módon.
Mert akkor is aktívak a mentális erőimpulzusaink, ha a kellemes szellemi gondolataink segítségével, mentális képi formába ágyazzuk őket. Az első esetben, közvetlen tudatos cselekvésként értelmezhetjük a folyamatot. Míg a második esetben, éppen a tudatos teremtésről beszélhetünk. Azt azonban tudnunk kell, hogy a tudatos cselekvés és a tudatos teremtés során is, csupán annyi lesz a magvalósulás munkaértéke, amennyi életerőt invesztálunk, a vágyaink szerint elvárható eseménybe. Vagyis, amennyi pozitív lelki érzésekkel töltjük fel az elképzeléseinket.
Mert az értelmes embert, a lelki vágy motiválja. Ennek ellenére, a legtöbb ember, olyan kényszertevékenységet vállal, amelynek a megfizetett munkaértéke, csak a legfontosabbaknak tartott vágyai kielégítésére alkalmas. Mert gyakorlatilag bérrabszolgákként élünk. Így a legtöbb vágyukról, kénytelenek vagyunk lemondani. Mindaddig, amíg szellemi életet élünk. Pedig, a lélek által, a teremtőképesség bennünk van.
A lelki érzéseink, mint mentális erőhatások, azt jelentik, hogy a szellemi gondolataink informatív értékei alkalmasak arra, hogy életerő impulzusokként, aktivizáljuk őket az elménkben. Hogy ezeket a mentális erőhatásainkat hogyan használjuk fel, közvetlen cselekvésre használjuk, vagy közvetett kivetítést alkalmazunk, az a mi szabad akaratunkon múlik. Így aztán, kizárólag a mi saját döntésünkön múlik az, hogy az életenergiánkból származó lelki erőinket, mint mentális életerő impulzusainkat, milyen módon hasznosítjuk.
A spirituális módon fejletlen ember, akármilyen művelt is szellemi szinten többnyire, csak a közvetlen izomerejére hagyatkozik. Így értelmes szellemi emberként élve. A spirituális módon fejlett ember pedig, főképpen a mentális kivetítés módszerét alkalmazza. Mert így, a tudatos teremtés által, rengeteg izomerőt spórol meg. Ráadásul, sokkal kevesebb csalódással.
A csalódás tehát, a szellemi szinten meghatározott elvárásaink miatt alakul ki. Mert a logikus elvárásaink, olyan szellemi feltételekhez kötik a lelki indíttatású szeretetünket, amelyeket a szeretett fél, nem mindig képes teljesíteni. Ezért a csalódásokat, úgy lehet tudatosan elkerülni, ha feltételek nélkül szeretünk.
Matécz Zoltán
2016.05.29.
