Isteni gondviselés.
Ahhoz, hogy a „gondviselő” szó fogalmi jelentését megértsük, a „gond” szó jelentésével érdemes előbb tisztában lennünk. Mert a gond, olyan nehézséget jelent az életünk jelen pillanatában, ami a jövőnkre nézve, valamilyen aggodalommal tölthet el bennünket. Egy jelenben észlelt olyan probléma, amely mielőbbi megoldásra vár. Hogy a számunkra bizonytalanná vált jövő, ne árnyékolja be a megélhető jelenünket. Reális megoldás hiányában azonban, erős nyugtalansággal jár, ami tartós szorongást idézhet elő. Na, már most, a gondviselő, az a felelős személy, aki megoldja helyettünk a problémáinkat. Leveszi a vállunkról a gondjainkat, hogy ne éljünk nyugtalan módon, lelki szorongásban.
Általános esetben, a szülők a gondviselők egy családban. Akik felelős módon gyermekeket vállalva, szintén felelősséget vállalni képes felnőttekké nevelik a gyermekeiket. De amíg gyerekek, addig a szüleikre támaszkodva élhetnek. Amíg picik, addig ez egy teljesen természetes családi élet. Ahogy azonban növekednek, és egyre nagyobb gyerekekké válnak, egyre több életfeladat megoldását tanulják meg a szüleiktől. Vagyis, egyre önállóbbak lesznek. Végül pedig, felnőtt emberekké válva, leveszik a reájuk irányuló gondviselés felelősségének a terhét a szüleikről. Ez így természetes.
Minél kisebb egy gyermek, annál jobban rászorul a szüleire. A szülők pedig, teljesen szolgalelkű módon, ellátják a gyermekeik minden természetes igényét. Amikor elkezdenek egyedül enni, inni, bilizni, beszélni, vagy éppen járni, akkor a szülők, részleges nevelési sikereket értek el a gyermekük életében. Mivel odaadó szeretettel nevelik a gyermekeiket ezért, ezek a részleges nevelési sikereik, éppúgy örömöt okoznak a gyermekeknek, mint a szüleiknek.
Majd, a már szaladgáló gyermekek, olykor kikerülnek a szüleik közvetlen látóköréből. Amelynek következtében, olyan problémákba bonyolódhatnak, amit még nem képesek önállóan megoldani. Így a szüleik sem segíthetnek, ha még nem is tudnak a problémájukról. Ezért a gyermek feladata az, hogy hírt adjon magáról, és a kialakult problémájáról a szülei számára. Ilyen módon, segítséget kérve a szüleitől.
Ahogy tizenévessé válnak a gyermekek, egyre távolabb merészkednek a szülői felügyelet közvetlen közelségétől. Miközben, élvezik az önállóság által megtapasztalható kötetlen szabadságot. A gondot okozó problémáikat már, többnyire saját maguk oldják meg. Így egyre érettebbekké válnak. Ha, mégis akad olyan problémájuk, amit nem képesek még megoldani, azt a szüleik elé viszik. Őszintén elmesélve azt, hogy mi történt, és a segítségüket kérik a probléma megoldásában.
A szülők pedig, vagy passzív módon elmondják azt, hogy mit kell tenniük ahhoz, hogy a gondjaikat jelentő problémájuk megszűnjön, hogy önállóan megoldhassák azt. Vagy pedig, aktív módon segítenek a probléma megoldásában, ha szerintük a gyermekük még alkalmatlan a végrehajtására. A passzív segítség, a további nevelést szolgálja. Hogy a gyermek, saját maga intézhesse az ügyeit, és ez által fejlődjön. Míg az aktív segítség, éppen a gyermek kímélése végett valósulhat meg. Mert a szülő, felelős módon úgy dönt, hogy közbenjár a gyermeke érdekében. Ilyen módon megoldva azt a problémát, amibe a gyermeke belebonyolódott.
Ez egy tipikus családmodell. De gondviselői szerepet láthat el bárki, akinek a gondjaira bízzák, valaki másnak az ellátását. Így egy gyermek életében, gondviselői szerepet kaphat például, a nagyszülő is, ha a szülei alkalmatlanok a feladat ellátására. Vagy valamilyen idegen személy, aki vállalja a gyermek gondjainak a viselését. Állami gondozott gyermekek esetében, az arra képzett nevelők látják el ezt a felelős feladatot.
De a gondviselés kényszere, a gyermekeken kívül, kiterjed a betegekre és az idős emberekre is. Így gyakorlatilag, mindenki valamilyen gondviselésre kényszerül, aki nem képes önmagát felelős módon ellátni. Ezért például idős, beteg emberekhez, állami gondozók járnak, akik a rászorultak napi legszükségesebb ügyeit intézik. Így a hétköznapi társadalmi életünkben, a gondnokságnak, nagyon sokféle formája alakult ki. De mindegyiknek az a természetes feladata, hogy a problémás dolgok, gond nélkül, gördülékenyen legyenek megoldva.
Hasonló a helyzet, az Isteni gondviseléssel is. Isten a teremtő. Önmaga szubjektív mágneses valóságából, megteremtette mindazokat az elektromos anyagi minőségeket, amelyeket objektív valóságként ismerhettünk meg. Benne önmagunkat is. Mert a lelki szinten élő természet részeként, az embernek jutott az a szellemi képesség, hogy felismerhesse az ok-okozati szintű kauzális világ történéseiben, önmaga Isteni minőségét. Mert a lélek által, minden élőlényt Isten éltet. Úgy is mondhatnám, hogy minden élőlény, Isten lelki szinten éltetett anyagi megnyilvánulása.
A kizárólag lelki életet élő növényekkel és ösztönös, lelki módon élő állatokkal szemben azonban, nekünk mentális szellemi képességeink is vannak. Akik a mentális szintű szellemi elvonatkoztatás lehetőségével, a pillanatnyilag zajló okozatokból, az azokat kiváltó okokat is képesek vagyunk felismerni. Továbbá, azt is képesek vagyunk értelmes módon felfogni, hogy minden éppen most zajló esemény maga is, előidézett okként szerepel a természet kauzális folyamatosságában, és valamilyen okozatot vált majd ki. Fenntartva ez által, az események folytonosságát.
Így a létező természet folyamatos eseménysorozatában résztvevő értelmes ember számára, olykor problémát jelentenek a reá irányuló történések. Illetve, amikor a saját maga által kezdeményezett tudatos események, nem illenek probléma menetes módon, a természet folyamatosan zajló eseményei közé. Ilyen esetben, mindig segítségre szorulunk mi magunk is. Isten pedig, mint jó gondviselő, sohasem zárkózik el a segítségnyújtás elől. Senkit sem hagy magára. Mert mindenki, az Ő saját személyes lelki megnyilvánulása.
A Biblia tanúsága szerint, az ember teremtése után, Isten és ember, együtt élt az Éden kertjében. Isten, saját maga tanította meg az ember számára mindazt, amit a természetben való élethez tudnia kellett. Az ember számára hasznos dolgokat éppúgy, mint azt, hogy mitől kell óvakodnia. Így mindaddig gondját viselte az embernek, amíg az „bűnbe” nem esett. Vagyis, amíg ellen nem szegült, az egyetlen Isteni rendelkezésnek. Amitől óvakodnia kellett volna. Következésképpen, amíg el nem kezdett önállóan, Isteni vezetés nélkül gondolkodni és cselekedni. Le van írva a Biblia elején, a teremtés című könyvében.
A kiűzetéssel Isten, gyakorlatilag elfordult az ember szellemiségétől az elméjében. Tudatosan visszahúzódott, hogy az ember, had élje a saját tudatos életét, szabad akaratából. Ezért a lelki érzéseink, főképpen a szellemi gondolatok hatására válnak tudatosakká az elménkben. A mentális szellemi lehetőségeink azonban, olykor nem a szeretet kellemes gondolatait használják, hanem a szeretet nélküli gondolatokat. Így a teremtésre alkalmas, magas frekvenciájú pozitív lelki érzéseinket, alacsony frekvencián, negatív jelleggel aktivizáljuk. A szeretet ellenében. Amelyben, a lélek által bennünket éltető Isten már, egyáltalán nem vesz részt.
Az Éden kertjéből való kiűzetés után már, felnőtté vált az ember, és önállóan kellett megélnie, a természet aktív részeként. Isteni eredetű lélek által éltetett élőlényként, akinek emberi szintű értelmes szellemi gondolatok álltak a rendelkezésére. Így az abszolút értékű Isteni vezetést, az erősen korlátozott, relatív szellemi képességekre cserélve, önálló emberként kezdte el az életet a természetben.
Isten nem hagyta magára az első embert sem. Hiszen az első ember, az önálló szabad szellemi döntésével bizonyította azt, hogy felnőtt emberré vált. Vagyis, nincsen tovább szüksége a gondviselőjére. Akkor sem, ha azt a felelős feladatot, saját maga, a teremtő Isten látta el. Viszont, az első emberpár által született gyermekeknek már, a szülei lettek a gondviselői. Valamint, ez így ment tovább, a jelenleg is tartó népszaporulatot is megvalósítva. Ilyen módon válik minden felnőtt ember gondviselővé ma is, amikor gyermeket vállal. Nincs is ezzel látszólag semmi gond.
Csakhogy, a felnőtt ember is belekeveredik néha olyan élethelyzetbe, ami megoldhatatlannak látszó probléma elé állítja. Amelyből, önerővel képtelen kikerülni. Külső segítség nélkül pedig, teljesen magába szippantja őt a problémája. Mert az egész életét, vagy annak egy részét beárnyékolja. Vagyis, olyan lelki terhet jelent számára, amit folyamatos traumaként élhet csak meg. Ilyen módon, egyre jobban eltávolodva attól a boldog élettől, amire Isten az embert teremtette. Kérdés az, hogy az ilyen kétségbeesett emberek számára, van-e ésszerű megoldás?
Hát persze, hogy van. Mert, ahogy azt már egyszer leírtam, Isten senkit sem hagyott magára. Ő mindig az ember gondviselője marad. Az életünk minden periódusában. Hiszen, az Ő személyes megnyilvánulásai vagyunk mindannyian. Egytől-egyig. Nincsen kivétel. Mert a lélek által, éppen Ő maga éltet minden embert. Akkor is, ha nem akarjuk.
Csakhogy, Isten úgy kezeli az ügyet, hogy mi magunk, felelősen gondolkodó felnőtt emberek vagyunk, akik saját maguk oldják meg a problémáikat. Szellemi szinten irányított szabad akarattal. Ezért, soha nem bírálja felül, a szellemi szinten hozott döntéseinket. Akkor sem, ha az nyilván rossz nekünk. Mert a rossz döntéseink hátrányos eredményit is, nekünk kell megtapasztalnunk. Mint újabb megoldásra váró problémákat. Éppen azért, hogy tanuljunk belőlük. De akkor, hogyan segít rajtunk Isten?
A dolog, egyáltalán nem bonyolult. Egyszerűen úgy kell viselkednünk, mint a gondviselőre szoruló gyerekeknek. Vagyis imában, szabad akarattal, Istenhez kell fordulnunk. El kell mondanunk neki őszintén azt, hogy mi a problémánk. Továbbá azt is, hogy mi nem tudjuk megoldani azt, és ez nekünk, nagyon nagy gondot jelent. Végül pedig, szabad akarattal, kérnünk kell a segítségét. Mert Isten, a mindent tudó és a mindenre ható képesség, abszolút módon alkalmas arra, hogy tökéletesen megoldja, a számunkra megoldhatatlannak látszó relatív problémáinkat is. De azt is, csak a mi, Isten felé irányuló szabad akaratunk szerint fogja megteremteni számunkra.
Majd, hálás szívvel kell arra gondolni, hogy milyen szerencsések vagyunk azért, hogy Isten, a teremtőnk bennünk él, és minden problémánkkal törődik, amit elé tárunk az imáink által. Éppen olyan módon, mint amikor a szüleinknek mondtuk el a problémáinkat gyerekkorunkban. Isten számára, teljesen mindegy az, hogy mi a problémánk. Ha őszintén elé tárjuk, és kérjük a segítségét, akkor megoldja azt számunkra. Éppen azért, hogy visszanyerjük a lelki békénket. Vagyis, az Isteni minőségünk békés nyugalmát.
Nagyon sok jó magyar ember, nem hisz Isten létezésében. Pedig, a kultúránk és az ősi anyanyelvünk, tökéletesen megőrizte számunkra Isten fogalmát. Hiszen, amikor születésnapkor jókívánságot mondunk valakinek, akkor azt mondja hívő és hitetlen egyaránt, hogy „Isten éltessen.”. Vagy amikor a himnuszt hallgatjuk, akkor az „Isten, álld meg a magyart” kezdetű dalra, tisztelettudóan feláll minden jó magyar ember, Akár hívő, akár nem. Vagy a „Szózatban” például, minden magyar ember, a magyarok Istenére esküszik. Akár hívő, akár hitetlen.
Mert a magyarok Istene, éppen az, az egyetlen egy Isten, aki a lélek által éltet bennünket. Ezért tiszteli minden magyar ember, a másik magyar embertársát. Mert egy nagycsalád, egy nemzet vagyunk. Akiket egyformán, Isten éltet a lélek által. Ezért a tisztelet és megbecsülés, mindig a másik embertársunk lelkének szól. A szeretet pedig, éppen azt jelenti, hogy lelki békében élünk egymással. Így minden értelmes társadalmi szintű törekvésünk szociális jellegű, és alapvetően azon alapszik, hogy szükség szerint segítsünk bárkinek, és ne ártsunk egyetlen honfitársunknak sem.
Isten pedig, éppen azért oldja meg a problémáinkat, ha szabad akarattal őszintén a segítségét kérjük, hogy a mi szellemi szinten kigondolt kényszerű relatív megoldásainkkal, ne okozzunk magunknak és másoknak, jóval nagyobb kellemetlenséggel járó problémákat. Tulajdonképpen azért segít, hogy a lelki béke megmaradjon közöttünk. Hogy a lelkeink között fennálló szeretet, ne sérüljön meg.
Amikor szabad akaratból fordulunk Istenhez, akkor az Atyánkhoz szólunk, aki a mi mennyei gondviselőnk. Gyakorlatilag, a lélek által bennünket éltető Isteni minőségünk szól az Úrhoz. Az Univerzum abszolút Öntudatához. A teremtőhöz. Aki a saját mágneses valóságából teremtette meg, az összes elektromos anyagi részhalmazt. Így bennünket is. A szüleink, csak szellemi módon irányított, anyagi szintű eszközei voltak a mi teremtésünknek. Ilyen módon reinkarnálódik azaz, újra és újra megszületik Isten, a népszaporulat által.
Mert az „inkarnáció” szó fogalmi jelentése az, hogy egy Istenség testet öltése. Míg a „reinkarnáció” szó fogalmi jelentése már az, hogy egy Istenség újra és újra testet öltése. Ami a folyamatos gyermekáldásban valósul meg. Ezért, minden gyermek, Isten ajándéka. De Isten, mindig a legcsodálatosabbat ajándékozza nekünk vagyis, önmagát. Hiszen a lélek által élteti azt az újszülöttet is, akit a gyermekünknek nevezhetünk. Ettől olyan Isteni teremtmény minden gyermek.
Az Isteni gondviselés tehát, csak akkor működhet nyíltan az életünkben, amikor szabad akarattal, Istenhez fordulunk a problémáinkkal. Kérjük a segítségét, és már előre hálásak vagyunk a közbenjárásáért. Mert a hálás szívünkkel, elismerjük az ő abszolút értékű gondviselői státuszát. Amivel az életünk problémáit kezeli, a mi szabad akarattal megfogalmazott kérésünkre. Amit a hozzá intézett imáinkba foglalunk.
Mivel Isten a teremtő, ezért számára nem teher az, ha a kérésünk szerint valósítja meg nekünk, a problémáink megoldásait. Éppen ellenkezőleg. Isten számára szükségszerű az, hogy nekünk segít. Mert a Genezist jelentő teremtés óta, csak a mi vágyainkat teremtheti meg nekünk, ha kérjük tőle. Vagyis, másképpen fogalmazva, a mi kéréseink nélkül, gyakorlatilag „munkanélküli” az életünkben. Ilyen értelemben véve, a kéréseink nélkül, szinte teljesen feleslegesek vagyunk Isten számára.
Tulajdonképpen, az lenne a természetes, ha minden gondunkkal Istenhez fordulnánk. Éppen úgy, mint ahogy az első ember is, minden gondjával a vele együtt élő Istenhez fordult, az Éden kertjében. Így a boldogságunkat biztosítani képes „Éden” kertje, az elménkben van, amíg a vágyaink szerinti felelős döntéseinket, minden esetben Istenre bízzuk. Csak az a baj, hogy az általános közművelésnek köszönhetően, szinte mindenki olyan értelmes szellemi lénnyé alakult már, hogy megtanultunk, Isteni segítség nélkül élni. Szellemi szinten irányított szabad akaratból. Akkor is, ha az, még mindig erősen korlátozott.
Ezért, azt a szellemi szinten megfogalmazott mondást, hogy „Segíts magadon, akkor Isten is megsegít”, érdemes kifordítani. Mégpedig olyan módon, hogy „Isten megsegít, ha szabad akaratból kéred a segítségét.”. Mert tulajdonképpen arról van szó, hogyha már nyilvánvaló előttünk az, hogy a lélek által Isten éltet bennünket, akkor legyen az is természetes számunkra, hogy minden problémánkat vigyük, a velünk élő Isteni minőségünk elé az elménkben. Mert éppen azért él velünk együtt, hogy bármikor a segítségünkre legyen. Ha kérjük.
Nem azért éltet bennünket, hogy nélküle éljünk. Gyakorlatilag, lelki szimbiózisban, szoros viszonyban kell élnünk Istennel ahhoz, hogy tartós módon boldogok lehessünk. Mert Istentudattal, és Istennel tökéletes egyetértésben, csak a szeretetet lehet szolgálni. Ami a boldogságunk alapja. Hiszen, az Isten nélküli boldogtalanság állapotát, már kipróbáltuk. Lássuk be őszintén, nem jött be igazán.
Pedig, Isten eddig is velünk élt, passzív módon. Hiszen minden lelki érzésünk, ami tudatosodott az elménkben, mindig Isten közvetlen üzenete volt eddig is. Oly annyira, hogy a problémáink észlelésekor ébredő lelki vágyunk, mindig Isten személyünkre szabott akaratát képviselte eddig is. Hiszen, a számunkra helyes megoldás lelki érzését vetítette elénk. Mint lelki akaratot.
Amikor tehát, azt imádkozza valaki, hogy „Legyen meg a Te akaratod”, akkor valójában azt szeretné, hogy a lelki vágya szerint alakuljon a sorsa. Mivel az Isteni minőségünk akarata, a lelki vágyainkban van kódolva. Így akaratlanul is, az Isteni vezetést választhatjuk. Nincs is más dolgunk, mint a szellemi gondolataink segítségével, a lelki vágyainkat értelmes módon kifejezésre juttatni. Éppen azért, hogy a lelki vágyunk és a szellemi gondolataink, ugyanazt a célt szolgálják. Közös akaraton legyenek az elménkben. Mint az Éden kertjében.
A mai világunkkal éppen az a baj, hogy a lelki érzéseink ellen gondolkozunk szellemi szinten. Mert túl kevés az önbizalmunk. Mivel szellemi szinten, csak a korlátainkat ismerjük. Az önbizalom azonban, éppen azt jelenti számunkra, hogy szellemi szintű feltételektől mentesen, tökéletesen bízunk a korlátlan lelki vezetésünkben. A lelki érzéseinkben. A megérzéseinkben. A számunkra rejtett Isteni gondviselés mentális megnyilvánulásaiban.
Tulajdonképpen, szinte minden felelős döntésünket, a lelki érzéseink alapján hozzuk meg. A régi magyar ember, nem is döntött sohasem azonnal. Inkább, aludt rá egyet. A mai, rohanó világunkban, átgondoljuk a dolgot döntés előtt. Esetleg számolunk tízig. Miközben a lelki érzéseinkre figyelünk. Ha a dolog gondolata nem okoz lelki örömöt, többnyire nem is vágunk bele. Ha pedig, a döntésünk szellemi gondolata, lelki örömöt okoz bennünk, akkor bátrabban belevágunk a dologba vagy eseménybe.
Teljesen mindegy tehát, hogy Istenben hívő ember valaki, vagy nem, akkor is az Isteni gondviselés hatálya alá tartozunk, amíg élünk. Így rejtett módon, a vágyainkon keresztül üzen nekünk Isten, hogy milyen megoldás lenne számunkra ideális egy adott problémánk esetében. Nyílt módon pedig, a hozzá intézett kéréseink alapján tevékenykedik, a problémáink megoldásában. Amit szabad akarattal, a lelkünknek szóló imáinkkal fejezünk ki számára.
Isten pedig, eleve kétféleképpen nyújt segítséget a kéréseinkre. Vagy küld valakit, aki alkalmas arra, hogy segítséget nyújtson nekünk. Vagy pedig, Ő maga oldja meg a problémánkat személyesen. Induktív módon. Mert, az Ő mágneses valóságából, csak induktív módon lehet befolyásolni, az elektromos anyagi valóságunk megtapasztalható eseményeit. Ezeket az eseményeket szoktuk csodáknak értékelni. Mert a megtapasztalt elektromos anyagi változás mágneses okait, mi magunk nem láthatjuk. Akkor sem, ha Isten irányítja őket.
Tulajdonképpen, az objektív létezés minden elektromos anyagi alkotóeleme egy csoda. Hiszen a kozmikus szintű mágneses hullámok alaprezgéseire visszavezethető, elektromos másodrezgések azok. Ami induktív módon jött létre. Beleértve saját magunkat is. Ezért csodálkozunk rá olyan gyakran, a valóságnak, még ez idáig nem tapasztalt dolgaira és eseményeire. Ezért, csoda számunkra az egész anyagi világ, és csodák vagyunk benne mi magunk is. A mágneses alapú Isteni gondviselés, induktív módon vezérelt elektromos anyagi csodái vagyunk.
Az imáink, egyfajta meditatív elmeállapotot biztosítanak számunkra. Amikor a tudatos elménkben formált szellemi gondolataink segítségével, értelmes módon kifejezésre juttatjuk a vágyaink tárgyát vagy eseményét. Ez által, szellemi szintű mentális visszajelzést biztosítunk az elménken keresztül, a lelkünk által bennünk élő Isteni minőségünk számára. Éppen arra nézve, hogy megértettük a vágyban közölt akaratát, és tökéletesen egyet is értünk azzal. Így a problémánk helyes megoldását, a lelki vágyunk szerint elképzelve, Isteni vezetéssel kívánjuk megoldani.
Amikor pedig, a lelki vágyaink szerint képzeljük el a szellemi gondolataink segítségével, a számunkra helyes megoldás elvi lehetőségét, akkor azt a mentális képet vagy filmet, az Isteni minőségünk látja az elménkben. Mivel a lelki vágyunk fejeződik ki benne, amivel tökéletesen egyetért. Ezért, örömérzésekkel honorálja a mentális munkánkat. Amikor pedig, már az örömérzéseinken keresztül érezzük az Isteni visszajelzést, akkor kell azt mondanunk, hogy ÁMEN. Azaz, LEGYEN. Ez a tudatos teremtés lényege.
Mert az ÁMEN kifejezéssel, felelős döntést hozni a létezésről, csak Isten képes. A teremtő. Ilyenkor azonban, a lelkünk által bennünket éltető Isteni minőségünk hozza meg ezt a felelős döntést. Mert az elménkben látta, hogy a szellemi szinten kialakított mentális tervünk, a lelki vágyunkat fejezte ki. Vagyis, az Isteni minőségünk akaratát. Így a lelki és a szellemi adottságaink, közös akaraton azaz, teljesen szinkronban vannak egymással.
Ez a közös akarat azért fontos, mert a szellemi gondolatainknak, csak informatív értékei vannak. Ezért képesek mentális formát kialakítani az elménkben. A lelki érzéseinknek pedig, mentális módon irányítható erőimpulzus értékei vannak. Hiszen a lelkünkből, az életünk energiájából származtathatók azok. De a valóságunkat formálni képes teremtéshez, mindkét mentális adottságunkra szükségünk van. Mert a szellemi gondolataink informatív értékei határozzák meg azt, hogy a lelki érzéseink mentális erőhatásai, milyen változást idézzenek elő a valóságunkban.
Amikor tehát, a lelki vágyainkat képzeljük el valóságosnak, a szellemi gondolataink segítségével, akkor tulajdonképpen, olyan hitet formálunk az elménkben, amelyben a szellemi gondolataink informatív értékei, és a lelki érzéseink erőhatásai, egy közös cél érdekében munkálkodhatnak. Hitként pedig, a tudatalattinkban honos memóriánkba kerülhetnek. Ahol a feltételek nélküli Isteni végrehajtás folyamata elkezdődhet.
A hitünkben meghatározott tudatos feltételeinket tehát, lelki érzésekkel erősítjük meg, és így azok, mint lehetőségek fognak jelentkezni az életünk megtapasztalható folyamatában. Nem lesz más dolgunk, mint élni az általunk meghatározott lehetőségekkel. Mivel mi magunk határoztuk meg azokat, ezért várjuk azokat, és ilyen módon, lesz is alkalmunk élni velük. Isteni rendben. Így a tudatos teremtés mentális lehetőségét használó értelmes ember, az Isteni gondviselés gyakorlatában élhet. Teljes Isten és ön-bizalommal. Vagyis, tökéletes harmóniában, a lelki vágy által reá irányuló Isteni akarattal.
Ennél fogva, amint elkezdi valaki, az Isteni teremtőképességét tudatosan használni, máris felelős módon gondot fordít arra, hogy Isten számára legyen mit teremteni. Ilyen módon, jogos igényt tarthat, az Isteni gondviselés reá irányuló adományára. Így az Isten által éltetett értelmes ember, Istennel élhet újra. Megvilágosodott emberként. Mert, az Isteni gondviselés abszolút jellegű, és sohasem szűnik meg.
Matécz Zoltán
2020.10.16.
